F. Kaffka Margit: Morvamezőtől – Urá-ig
F. Kaffka Margit: Morvamezőtől – Urá-ig
Apám északról jött. A lelke ércvizű tó,
Mely súlyos hegyek sötétjén küzdve ezer évig szivárgott
S elnyomva, mély magányában mindent magába váltott,
Mi titkos, lágy erővel oldó és gyógyító.
– Oly szomorún fölényes, mint bölcs, szelíd, komoly,
Egyetlen, hű szolgája valami izgága, zsarnoki úrnak,
Kitől rakoncátlan kis úrfiai tanulnak:
– A csigaháza volt egy szép, hűs, okos mosoly.
S gyermeke én. – – – – –
De én kicsinyebb vagyok, – mert érzem, és nem merem követelni a jussom, a részem,
Mert kezem egy kilincsen, – csak nem mertem soha még benyitni egészen,
Ha sértve elém vetett morzsákat az élet, gőggel a porba otthagyni se merem.
Bár gyűlölet fullaszt, – emberséggel fölveszem és ajakammal illetem,
– Sőt, hogy érdemes legyek rá, önként magamra szabok böjtöt és jármot,
Ha üt, – jogformát keresek, hogy igazát védjem és félreállok,
Mert csigaházam és menedékem ez álfölényű alázat,
Belezárkózva egyedül vagyok, úr vagyok, – senkise láthat,
Mert leigázott, szlávos apák hős félelmében reszket a lelkem, szegény;
S mert tisztelve így kijátszhatom a dolgokat – gyengén, ravaszul, apáim gyermeke én.
Mely súlyos hegyek sötétjén küzdve ezer évig szivárgott
S elnyomva, mély magányában mindent magába váltott,
Mi titkos, lágy erővel oldó és gyógyító.
– Oly szomorún fölényes, mint bölcs, szelíd, komoly,
Egyetlen, hű szolgája valami izgága, zsarnoki úrnak,
Kitől rakoncátlan kis úrfiai tanulnak:
– A csigaháza volt egy szép, hűs, okos mosoly.
S gyermeke én. – – – – –
De én kicsinyebb vagyok, – mert érzem, és nem merem követelni a jussom, a részem,
Mert kezem egy kilincsen, – csak nem mertem soha még benyitni egészen,
Ha sértve elém vetett morzsákat az élet, gőggel a porba otthagyni se merem.
Bár gyűlölet fullaszt, – emberséggel fölveszem és ajakammal illetem,
– Sőt, hogy érdemes legyek rá, önként magamra szabok böjtöt és jármot,
Ha üt, – jogformát keresek, hogy igazát védjem és félreállok,
Mert csigaházam és menedékem ez álfölényű alázat,
Belezárkózva egyedül vagyok, úr vagyok, – senkise láthat,
Mert leigázott, szlávos apák hős félelmében reszket a lelkem, szegény;
S mert tisztelve így kijátszhatom a dolgokat – gyengén, ravaszul, apáim gyermeke én.
S lám, – furcsa-e? szégyen-e ? – anyám véreit is a vérembe leltem.
– Vércseszemű, lobogó, nagyhomlokú, kis lovu had;
Verecke után a lápos, puszta Urában kicsiny urak,
Kik évezredig „ellenszegülének” bús garral a zsombékos telken. –
– Hol új udvar állt, finom idegenség, – bő árnyú, kegyes, királyi palást,
Nem mentek el. „Eb ura!” Ott különb ember is koccintana náluk, –
Igriccel ittak, – magukért. Szamosszeg a világ – és házuk a váruk!
Igric, ha dicsérve nótába szerezte, – kacagva lakatták torkig nyavalyást.
– Volt egy, ki paraszttal sohse szólt; köztük szeges ostorral járt csak,
De nagy pestis-időn haló szemüket ő fogta le csínján.
Másik asszonynak esküdt, hogy gyűrűje ott lesz örökké az ujján,
S egyszer – levágta gyűrűstül az ujját, hogy odalökhesse elébe: „Lássad!”
S hogy mindez – bennem asszonnyá kicsinyült. – – –
Furcsa-e? Hogy engem akarni nem, csak kérni és várni lehet.
Hiszed-e? Nekem egy kicsit mindegy! – Nem sírok. Kacagva szeretek.
Játék? – Túljátszalak! (Bennem valami nagy álom-komoly)
Elmúlt? – Hisz nem is volt! (Hol az „Örökké” szép babonája, – hol?)
Óh, – én megkeresem az asszonyt, a másikat, hogy jó legyek hozzá és szívemre öleljem,
Megáldalak vele, elküldelek vele, (előttem nem lehet asszony) hogy kedved teljen
– Így! – (Bús álomurak, Ura urai a láp szigetén!)
A csigaházam, – a váram, – olyan egy. Oly gyönge, – olyan én.
– Vércseszemű, lobogó, nagyhomlokú, kis lovu had;
Verecke után a lápos, puszta Urában kicsiny urak,
Kik évezredig „ellenszegülének” bús garral a zsombékos telken. –
– Hol új udvar állt, finom idegenség, – bő árnyú, kegyes, királyi palást,
Nem mentek el. „Eb ura!” Ott különb ember is koccintana náluk, –
Igriccel ittak, – magukért. Szamosszeg a világ – és házuk a váruk!
Igric, ha dicsérve nótába szerezte, – kacagva lakatták torkig nyavalyást.
– Volt egy, ki paraszttal sohse szólt; köztük szeges ostorral járt csak,
De nagy pestis-időn haló szemüket ő fogta le csínján.
Másik asszonynak esküdt, hogy gyűrűje ott lesz örökké az ujján,
S egyszer – levágta gyűrűstül az ujját, hogy odalökhesse elébe: „Lássad!”
S hogy mindez – bennem asszonnyá kicsinyült. – – –
Furcsa-e? Hogy engem akarni nem, csak kérni és várni lehet.
Hiszed-e? Nekem egy kicsit mindegy! – Nem sírok. Kacagva szeretek.
Játék? – Túljátszalak! (Bennem valami nagy álom-komoly)
Elmúlt? – Hisz nem is volt! (Hol az „Örökké” szép babonája, – hol?)
Óh, – én megkeresem az asszonyt, a másikat, hogy jó legyek hozzá és szívemre öleljem,
Megáldalak vele, elküldelek vele, (előttem nem lehet asszony) hogy kedved teljen
– Így! – (Bús álomurak, Ura urai a láp szigetén!)
A csigaházam, – a váram, – olyan egy. Oly gyönge, – olyan én.
