A MŰSZAKI ISMERETTERJESZTÉS SZOLGÁLATÁBAN
A MŰSZAKI ISMERETTERJESZTÉS SZOLGÁLATÁBAN
Kutató tudós és alkotó mérnök, valamint pedagógus tevékenysége mellett Varga József kiemelkedő munkát végzett a műszaki és természettudományos kultúrát népszerűsítő ismeretterjesztésben is. Tudta, hogy minden ország sorsa összefügg gazdasági helyzetével, felismerte a termelőerők és eszközök létfontosságát, mert tisztában volt a technika és az alkalmazott tudományok elsődleges szerepével. Vallotta, hogy a műszaki ismeretek terjesztésére a mérnök különösen alkalmas. Ezt a felfogását a legnagyobb magyarról – akit a nemzet „tanácsadó-mérnökének” nevezett – írt megemlékezésében fejtette ki. Indokolásul Széchenyi szavait idézi: „…a technikusi lélekalkat alapvető eleme, a megfigyelőképesség, törekvés a látottakat a köz javára hasznosítani.” Varga egyéniségében is megtaláljuk ezt az ismérvet; sokat fáradozott, hogy a technológia haladásáról tájékozott közönséget neveljen, akik felismerik, hogy a ma tudománya a holnap gyakorlata.
Tudományos ismeretterjesztő tevékenységét 1920-ban a Magyar Mérnök és Építész Egyletben Az ásványolaj és földgáz című előadásával kezdette, amelyben beszámolt erdélyi tapasztalatairól. Majd a Természettudományi Társulat népszerű estélyein szerepelt, ahol a petróleum bányászását és feldolgozását filmvetítés kíséretében ismertette. Tudta, hogy az egyetemen tanult ismeretek gyorsan elavulnak, ezért a kikerült mérnökök, szakemberek számára külön előadásokat tartott a Természettudományi Társulat kémiai ásványtani szakosztályában. De a tudományos ismeretterjesztésre felhasználta az Akadémia nyilvánosságát is, amidőn a különböző szakosztályok ülésén, nagygyűlésen a hazánkban alig ismert, újszerű nagynyomású hidrogénezések külföldi eredményeit ismertette, miközben a szénolajok hidrogénezésénél nyert tapasztalatairól is beszámolt.
Élvezetes stílusban fogalmazott, kellemes orgánumával előadott mondatai tartalmi gazdagságukkal gyönyörködtették a hallgatóságot. Kivételes előadóképességét mind több műszaki és tudományos egyesület kamatoztatta, így a Természettudományi Társulat, a Magyar Kémikusok Egyesülete, a Magyar Mérnök és Építész Egylet, a Magyar Anyagvizsgálók Egyesülete, a Magyar Technikusok Egyesülete; a felszabadulás után pedig a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, a Mérnöki Továbbképző Intézet, az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesület stb. ülésein tájékoztatja a résztvevőket a széntechnológia és olajipar időszerű kérdéseiről.
Előadásait az egyesületek kiadványaikban publikálták, témájuk széles körökben ismertté vált.
Írásai minden sorát felelősségérzet és nagymérvű hivatástudat hatotta át. A műegyetemi tudós professzor nem tartotta méltóságán alulinak, hogy pl. a Természettudományi Közlöny levélszekrény-rovatában oly mindennapi kérdésekre válaszoljon olvasóinak, mint a faszén öngyulladása, a vastárgyak színezése vagy az üvegre felirat készítése kémiai maratással. Hazánkban a húszas években még ismeretlenek az olajlelőhelyek, ezért fontosak intelmei, melyeket 1926-ban a közvéleményhez intézett: „Nagy érdekünk, hogy az ásványolajtermékek megszerzése terén függetlenek legyünk a külföldtől, arra kell törekednünk, hogy hazai, főleg silányabb szeneinkből mi is olajat állíthassunk elő.” A kérdést és megoldását felszínen tartja, és a következő években a szénolajok előállításának fő irányait, a szenek lepárlását, a Bergius-féle hidrogénezést és az újabb technológiákat, a Fischer–Tropsch-eljárást ismerteti meg a Természettudományi Közlöny olvasóival. Számos közleménye foglalkozik a legmodernebb finomító eljárással az Ásványolaj című szaklapban.
Amikor pedig Péten az ő szabadalmazott eljárása alapján hazai barnaszenekből jó minőségű benzint állítanak elő, arról a legelsők között a Természettudományi Közlöny, a Technika és más ismeretterjesztő folyóiratok hasábjain számol be 1937-ben. Ezekben a cikkekben hangsúlyozza, hogy a szenek cseppfolyósításának nem a németek, hanem a franciák voltak a kieszelői. A második világháború előestéjén – a németek technikai felsőbbrendűségét hirdető hivatalos állásponttal szemben – tárgyilagos nézeteivel a tömegek tudománypolitikai tisztánlátását segítette elő. Ez időszerű volt, mert a fasiszta hatalmak hódító törkevései a világ újrafelosztására már előre vetítették az új világháború rémképét. A hadigépezet üzemeltetéséhez pedig motorhajtó- és kenőanyagok kellettek. A folyékony aranynak nevezett kőolajjal foglalkozik a Természettudományi Társulat sorozatában 1937-ben publikált Nauwelaerts holland szerző műve. A könyv szakmai lektorálását Varga József végezte, és a hozzá írt függelékben feldolgozta a magyar kőolaj- és földgázkutatás történetét. Szemléltető stílusára a kissármási gázkitörésről írt mondatot idézzük: „A kút 860 000 m3 gázt ontott naponta, oly erővel, hogy a gázoszlopnak létrát lehetett támasztani.” Kifejti véleményét, hogy a Dunántúlon nagyobb mennyiségű gázt és kiadós olajszinteket sikerül majd feltárni. Jóslata a lispei, nagylengyeli olajlelőhely feltárásával beigazolódott. Az olajgazdasággal és tüzelőszeriparral több alkalommal foglalkozott. Különösen izgalmas a nyersanyagért folytatott harc dialektikus felvázolása az 1942-ben kiadott A mai világ képe. 4. kötet. Természet és technika c. könyvben, amelyben a kémia szerepét taglalja a nyersanyag-gazdálkodásban.
Varga szakmájának kiváló tudósa volt, ugyanakkor széles látókörrel rendelkezett. Sokoldalúságát és kultúráltságát tükrözi számos olyan beszéde is, amelyet nem tudományszakára vonatkozóan mondott. Több ízben hivatkoztunk Széchenyiről tartott előadására; ebből idézzük találó jellemzését Széchenyi jelentőségéről: „Az ő szelleme győzte meg a nemzetet a magyarság és a haladás benső, elválaszthatatlan kapcsolatáról. hívta fel a figyelmünket leghatásosabban arra, mennyire élet és halál kérdése, hogy magyarságunkban műveltekké és műveltségünkben magyarokká legyünk.” Hasonló megállapításaiból, szemelvényeiből fejezeteket lehetne összeállítani. Ezekből csak egyetlen mondatot idézünk, melyet a második világháború kellős közepén mondott: „Nem tennék-e okosakban, legalábbis a művelt nemzetek, ha mindazt az erőfeszítést és áldozatot, amit a hadviselés kíván tőlük, az ellentétek békés megoldására fordítanák, s a jólét fokozására vetnék latba mindannyian?” A kérdésfeltevés és egyértelmű megválaszolása 1942-ben nem hagyott kétséget álláspontjáról. A háborús cenzúra időszakában „a sorok között” utal felfogására, mely merőben eltért a hivatalos körök ideológiájától.
Történeti szemléletén alapuló hazafiságát igazolta az a tájékozottság, amellyel a török hódoltság és a Habsburg önkényuralom századait vázolta a határvárosok, Szeged és Sopron helytállásával kapcsolatosan. Mint mérnök, iparunk múltját jól ismerte: 1942-ben Magyarország utolsó hatvan évének iparfejlesztését méltatta, szabadságharcunk centenáris évében pedig vegyészeti iparunk fejlődését vizsgálta, a múltra visszapillantva a jövőbe néz és programot ad. Két egyetemi tanszék és egy kutatóintézet vezetője bokros elfoglaltsága mellett sem feledkezik meg az ismeretterjesztésről. Az ötvenes évek elején a TIT hetilapjában, a Természet és Technikában a nehézvegyiparban alkalmazott katalitikus eljárásokat ismerteti, az Élet és Tudományban cikksorozatot szentel a szenek vegyipari feldolgozásának és a feldolgozás gazdasági jelentőségét méltatja. Érzékletes képet fest arról, hogy a tudomány milyen feladatokat oldott meg abból a célból, hogy a szén mint vegyipari nyersanyag, ugyanolyan kincse legyen az emberiségnek, amilyen a szén az energiatermelésben.
Utolsó dolgozatát is a tudományos ismeretterjesztés szolgálatában írta 1956-ban. Az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesület felkérésére a hazai gázgyártás 100 éves évfordulójára rendezett konferencián került előadásra A magyar gázenergia-gazdálkodás általános helyzete és kilátása címmel. Dolgozatában a gázvilágítás történetét érdekfeszítően foglalta össze. Ironikusan mutat rá a múlt hibáira, például arra, hogy az első világháború idején a kormány az erdélyi földgáz értékesítését a németeknek engedte át, és az idegem tőke persze úgy döntött, hogy a gázt nem kell Budapestre vezetni. Elemzését a jövőre tett javaslataival zárja: a földgázt olajvezetéken át Budapestre kell szállítani, és a földgáz konvertálásához szükséges telepet is a főváros környékén kell létesíteni. A tudomány és a technikatörténet tanulmányozásának szükségességét hangsúlyozza utolsó dolgozatának befejező szakaszában, amikor megállapítja, hogy a mai mérnök döntéséhez nélkülözhetetlen az elmúlt fél évszázad tudományos és technikai fejlődésének ismerete.
Varga József, kétszeres Kossuth-díjas akadémikus, műegyetemi tanár szaktudománya fejlődéséről, a vegyiparban alkalmazott új technológiákról írott ismeretközlő dolgozataival és könyveivel nagy mértékben fejlesztette a technikai szemléletet. A tudós mérnök és a kiváló pedagógus így tudományt népszerűsítő tevékenységével is jelentős érdemeket szerzett. Tudománytörténetünk nem olyan gazdag nagy emberekben, hogy műszaki nagyjainkat elfeledjük, kell hogy emléküket megőrizzük, hagyatékukat szeretettel gondozzuk. Varga József életműve iránymutatás mindazoknak, akik a társadalom, a haza javára úgy akarnak dolgozni, hogy a múlt sikereit eredményekben gazdagabb jövő kövesse.
