Három üszög
Három üszög
Ön ott ül, madame, a kocsin, nem tud semmiről semmit, csak azt érzi, hogy éhes. A gondjaira bízandó bakfis leugrik a kocsiról, elszalad, nyakába ugrik egy hosszú kabátos egyéniségnek, és beszélnek ott valamit a fa alatt élénk gesztusokkal, villogó szemekkel. A kis bakfis jön aztán vissza, vígan szökellve, mint egy bárány, nekipirulva, mint egy rózsa, karonfogva a fiatalemberrel, ki tegnap a fülönfüggőjét megtalálta. Mindez olyan váratlan és csodálatos. Míg a kocsi eltört tengelyét alátámasztják, felszerszámozzák és újra befogják a lovakat, addig a hosszú kabátos férfi, aki a bakfis testvére, megsúgja bizalmasan: »Az ön növendéke menyasszony lett.« Szent isten, mikor, hol? Hát most a fa alatt.
Ah, madame Kriszbay, érzem én jól, hogy önnek most el kellene ájulnia, részint mint finom hölgynek, pusztán az események hallatára, részint azért, mert ilyen tökéletlen népek közé jutott; de az otkolonos üvege nagyon mélyen bent van a bőröndjében, s így mégis jobb el nem ájulni, hanem elég a lelki megbotránkozás.
Mert a fa igen szép dolog flörtre, szerelmi ömlengésekre holdvilágos estén, de a leánykéréshez, eljegyzéshez (kivált a regényekben) szépen bútorozott szalon kívánatos. A leány kiszalad az ajtón, ha szégyenlős, vagy letérdepel áldásért a szüle, esetleg gyám előtt, ha nem nagyon szégyenlős – de hova térdepeljen a fa alatt?
Borzasztó! A fa alatt! A vadházasokról mondják: »Fa alatt esküdtek.« – Micsoda szégyen! Mit fognak erre mondani? Hisz ha nem esküdtek is, de eljegyzésük a fa alatt volt! Ezt lehetetlen lesz eltagadni.
Mindez csupán madame Kriszbayt foglalkoztatta, Veronkát nem. Ellenkezőleg, arra gondolt, hogy ha szép idők lesznek, valamelyik nap kijön ide a vázlatkönyvével, és megörökíti az öreg fát.
Ezalatt a kocsi csendesen gurult. A kocsis nem fért volt fel, azt leszállította Gyuri, menjen gyalog a kocsi után. Ő maga vette át a gyeplőt, s Veronkának melléje kellett ülni a bakra, mint a jukkerkisasszonyok szokták. Istenem, istenem, mit fognak mondani a faluban, ha így látják!
Kivackolódván a ketté hasított mákfejből, hol sűrűn váltakoznak szorosok, medencék, porhanyós üregek, lent a völgyben megint kibukkan kőről-kőre szökellve a Bjela-Voda s mindenütt a kocsi mellett szalad azután, mint egy cigánygyerek. Itt a jó úton sebesebben megy már a bricska, kedélyesen morognak a kerekek, s Gyuri lazára eresztvén a gyeplőt, elandalog lelkével a történteken… Nem csak álom-e mindez? Nem, nem, hiszen mellette ül Veronka, és hátul tisztelendő Bélyi János úr beszélget madame Kriszbayval, törve a gallusok nyelvét. Igen, tiszta valóság ez. Amit tud, azt látja is. Hihetetlenebb, mint egy regény, de mégis valóság. Hitte volna-e még tegnap, hogy még mielőtt a nap kétszer lenyugszik, föltalálja örökségét, s még tetejébe feleséghez jut. Összesen huszonnégy óra története. Tegnap ilyenkor még nem tudta, van-e Bélyi Veronka a világon. Furcsa! S utána kezdett gondolni, milyennek is nézett ki a világ Veronka nélkül? Megfoghatatlan, hogy tegnap ilyen tájban semmi hiányt sem észlelt. Hogyan lehet az? De a bolond kerekek olyan veszettül zörögtek, hogy nem bírta a tegnapi énjét összeállítani… Csodák ezek! Egy legenda (az esernyőé) összetört, de másik támadt helyette. Ég és föld jelentkeztek ügyvédjéül, hogy örökségéhez segítsék. Az ég álmot küldött, a földhasadék egy protektort.
Úgy dagadt a szíve, forrt, édelgett, dőzsölt a nagy szerencsében: Hej, ha tudnád, kisleány, milyen gazdag úrnak adod a kezedet!
Ringatta, emelgette, csiklandozta ez a gondolat, s mosolygott titkon, mint egy álruhába öltözött királyfi: Ha megtudja majd a kicsike!
A kopanyicai hegynyelven túl, mely mint valami spanyolfal nyúlik be a völgybe, hipp-hopp, egyszerre csak kiugrik bogárhátú házacskáival Glogova.
– Itthon vagyunk – mondja Veronka.
– Merre van a parókia?
– A falu túlsó végén.
– Majd mondja meg aztán, hol kell jobbra vagy balra térni.
– Jó, jó, kocsis úr; csak hajtson most egyenesen.
Levendulaillat csap ki az útra. Rendre előtünedeznek az ismerős kis kertek liceumkerítéseikkel, hórihorgas napraforgóikkal, köcsögök a karókon, kiteregetett fehér ruhák a lészán. A vesszőből font kapuk előtt pendelyes gyerekek játszanak a fazekak letört füleivel lovasdit, bent az udvaron csöngettyűs csikó fickánkol.
Úgyszólván néptelen a falu: aki kezét bírja, kint a mezőkön dolgozik, a vászonnép pedig megfőzvén az ételt, kivitte a gazdának. Csak az iskola előtti gyepen van élet, zsibongás, de már nem olyan egyöntetűek külső dolgában a gyerekek, mint valaha, Majzik tanító úr fiatalabb korában; szőkék, barnák, nyurgák, tömzsik, vegyesen, s magyarul kiáltják a dicsértesséket a cséza felé.
A férfiakból csak a »mágnások« lebzselnek otthon. Csinos, cserepes ház tornácáról Gongoly uram lengeti a kalapját, cudarul meghízott: olyan potrohja van, mintha tíz évig ült volna vasban. * A kovácsműhely előtt Klincsok üldögél, csöndes pipaszóval, míg a kovács a ráfot húzza a kerekére.
Paraszt rendszerint csak a tömlöcben hízik meg.
– Hová, hová? – kiáltja kedélyesen, kézzel-lábbal integetve a tisztelendőnek. – Már mi más papot választottunk! (Látszik, hogy a pap elmaradása élénk feltűnést kelthetett a községben.)
Teringettét, mennyit haladt ez a Glogova! Fent a dombon a Krizsánék háza mögött ott fehérlik a kálvária tizenkét stációval. Aztán a templomra is milyen szép sugár tornyot húztak pléhfedéllel! Nincs hozzáfogható egész Losoncig. Csakhogy a losoncin kakas van!
A falu közepén vendéglő emelkedik. »A Szent Esernyőhöz« címezve, túl rajta vadszőlővel befuttatott, oszlopos, feltűnő szép házacska áll (a Sztrelnyik Mihályék régi fundusán), fehér, mintha cukorból lenne kifaragva; hátul sorompós kert, elöl sudar fiatal topolyfák állnak kevélyen sort, mint valami gránátosok.
– Kinek a háza ez? – kérdé Gyuri hátrafordulva.
– Ott a bakon ül a gazdája.
– Ah, úgy! A magáé Veronka?
Némán, szégyenlősen bólintott a fejével.
– Egy kis rossz földbirtok is van hozzá – tette hozzá a pap nemes dicsekvéssel.
Gyuri fitymáló arcot vágott.
– Bizony mi pedig nem visszük el innen. Legyen csak a bácsié. Ugye, Veronka?
Majd újra hátrafordult és azt mondta a papnak:
– Van a Veronkának olyan nagy hozománya, hogy egy grófnőnek is elég lenne, de azt se a tisztelendő úr nem tudja, se ő maga.
Ezen a rejtélyes mondaton úgy elgondolkozott a pap is, Veronka is, hogy észre sem vették volna a hazaérkezésüket. Gyuri tovább is hajtott volna, ha a Visztula kutya rájuk nem ugrik örvendező vinnyogással, s ha a kapuban sírdogáló Adameczné föl nem sikolt:
– Szentséges Szűz Mária, meghallgattad alázatos kérését szolgáló leányodnak!
– Hopp, álljunk meg! Itthon vagyunk. Nyissa ki a kaput, Adameczné.
Adameczné letörülte a könnyeit, keblébe eresztette az olvasóját s ment nyitni a kaput.
– Van-e ebéd, Adameczné? – kérdezte mohón a tisztelendő úr.
– Jaj, dehogy van, dehogy! Kinek főztem volna? Azt hittük mindnyájan, hogy elveszett a tisztelendő úr. Bizony isten, tüzet se gyújtottam ma. Mert minek? Úgyis eloltottam volna a patakzó könnyeimmel.
– Jól van, jól, Adameczné, tudom, hogy búsult miattam, ösmerem a jó szívét, de most aztán lásson ám valami ebédhez, de gyorsan, kedves öregem, mert mind éhen halunk.
Veronka gyanút fogott az Adameczné szavaitól és vallatóra fogta a bátyját, hogy mi baja volt, végre pedig sírva fakadt, nagy duzzogással kikelve Gyuri ellen is, hogy valamit titkolnak előtte. Végre el kellett neki mindent beszélni, amitől majd megszakadt a kis szíve, elgondolva, milyen veszélyben forgott testvére.
Nagy sürgés-forgás közt főtt ezalatt künn a konyhában az ebéd, volt dolga a két szolgálónak meg a mindenesnek.
– Hamar verd a habot, Hanka! Hozz egy kis sót, Borbála, Hát a liba meg van-e már kopasztva? Ejnye, ti Mátyás lustái! Lódulj, fordulj, egy, kettő, három. Andris, szakíts hamar a kertből egy kis petrezselymet. Oh, istenkém, de sovány nevelőnét hozott a kisasszony! Láttátok? No, Adameczné (szólt önmagához), lesz megint munkád ezt a meszelőrudat kihizlalni! Add ide hé, azt a tepsit! Nem azt, a másikat! Te pedig reszelj, Borbála, egy kis zsemlyét. Hanem az a fiatalúr csinos ám, aki velök jött, hogy hol szedték fel, mire szedték fel, nem bírom eltalálni. Mondtál valamit? Hogy te se? Szamár! Ha én nem tudom, mit tudnál te, csirke. Annyi azonban bizonyos, de magunk közt maradjon, hogy van valami furcsa a kisasszony szemeiben. Van ott valami történet. Görbüljek meg, ha nincs. Csak nem tudom elolvasni.
Sokat locsogott Adameczné, jót is, rosszat is, de főzni csak jót főzött; olyan ebédet tálaltatott fel nemsokára, hogy még a szerelmesek is jó étvággyal ettek belőle.
Ebéd után Gyuri lovas embert fogadott, aki levelet vitt Sztolarik törvényszéki elnöknek Besztercére.
»Kedves gyámatyám! (így szólt a levél). Nagy dolgokról értesítem, de csak röviden, részleteket majd élőszóval. Atyám örökségét, illetve az esernyőt megtaláltam, némileg Münczné által, némileg a vakesetnél fogva. Jelenleg itt vagyok Glogován, a papnál, kinek a húgát, Veronkát, feleségül kértem. Igen csinos leány, s azonfelül csak úgy juthatok örökségemhez, ha elveszem. Különös körülmények vannak. Küldjön kérem, e lovas ember által két arany karikagyűrűt Huszák Sámuel aranyműves boltjából, és a keresztlevelemet, mely az ön gyámi iratai közt megvan. Azt szeretném, hogyha már holnapután megtörténhetnék az első kihirdetés. Maradtam stb.«
Biztatta a lovas embert, hogy siessen.
– Sietnék én, de a ló nem akar.
– Hát nógasd!
– Hja, az Isten nem teremtett sarkantyút a bocskorra!
Rossz lova volt a tót legénynek, hanem az időnek volt nagyon gyors lova. Úgy elfutott egy nap, mint egy perc. Csak megzördül másnap odakünn egy hintó, s ki jön be a tornácon? Hát a törvényszéki elnök, Sztolarik úr.
Hanem biz őneki, akármilyen nagy úr és kedves ember volt is, csak a pap örült meg. Veronka inkább megijedt tőle. Mintha hideg, fagyasztó légáram jött volna be vele. Miért jött ez most ide?
Az elnök pedig elég szíves, elég nyájas volt hozzá.
– Ez az a kis Veronka?
– Ez bizony – mondá Gyuri diadalmasan.
A »bizony« jelezte a diadalmasságot. (Oh istenem, de édes ez a mi nyelvünk!)
Az elnök nagy pacsit csattantott a kis tenyerébe, s ahogy ez már jól áll az ilyen öreg uraknak, megcsípte pajkosan az elhalványodott arcát – de nem bírt az azért piros lenni. Rossz sejtelem nehezedett szívére: Miért jött ez most ide?
Maga Gyuri is meg volt lepetve. A nehezen mozdítható elnök eljövetele legalábbis különösnek látszott.
– Elhozta? – kérdé tapogatózásképpen.
– El.
Veronka megkönnyebbült lélegzetet vett. (Gyuri már napközben beavatta, hogy a gyűrűket várja Besztercéről.)
– Adja ide!
– Majd azután – szólt vontatottan az elnök. – Előbb beszélnem kell veled.
Előbb kell beszélnie! Tehát olyant akar mondani, amit nem lehetne utóbb (értsd: a gyűrű odaadása után). Veronka a világot érezte süllyedni maga alatt.
Gyuri kedvetlenül emelkedett fel helyéről, Veronka mellől, akinek kezei izgatottan kezdtek ide-oda mozogni a horgoló tűkkel.
– Jöjjön át a szobámba, gyámatyám!
Gyuri szobája az L-re épített parókia végén volt. A hajdani világban, mikor még nem épült volt fel az iskola, ez volt a tanterem (az öreg Adameczné például még itt tanulta az abc-ét). Már az előbbi pap kettéválasztotta a pajtányi szobát egy csinos deszkafallal, vendégszobát csinált az innenső, nagyobb feléből s éléskamrát a másikból.
Veronka csak azt érezte most, hogy végtelenül boldogtalan, s hogy mindenét odaadná e percben, ha hallhatná, hogy mit beszélnek… Hiszen minden, de minden ettől függ. Valami démon, aki nyilván nem járt soha nevelőintézetbe az apácákhoz, s nem tanulta meg, hogy hallgatózni illetlen, sarkallni, biztatni kezdte: Szaladj, hamar, Veronka, az éléskamrába, ott majd meghallod, hogy mit beszélnek, ha szép csendesen meglapulva odateszed fülecskéd a vékony falhoz.
Veronka pedig nem kérette magát, ment, rohant. (Hihetetlen, mennyi méz van a gonosz sugallatú démonok nyelvén.) Ez a jól nevelt, finom gyermek képes volt odakuporodni az uborkás hordóra, a zsírbödönök és eleséges zsákok közé, s idegeit megfeszítve figyelni minden hangra.
A mélységes csöndet csak szívének dobogása zavarta, meg a gerendáról lecsüngő oldalszalonnák csöpögése. A nagy melegtől ezek is elkezdtek sárgulni, avasodni és olvadni, poty, poty, poty. Pottyant, csöppent a szép, rezedaszínű ruhájára is – de ki törődnék most azzal?…
– Denuque hozzájutottál az esernyőhöz, amint mondod – hallatszott tisztán az elnök hangja –, de láttad-e már?
– Minek? – felelte Gyuri. – Az értékhez úgyis csak az esküvő után juthatok.
– Miért nem előbb?
– Mert nem akarom előtálalni az esernyő történetét igen sok okból.
– Például?
– Először azért, mert köznevetség tárgya lenne a pap.
– Mit törődsz te a pappal?
– Másodszor, mert gyöngédtelenség lenne Veronka iránt; azt hinné, hogy csak az esernyő miatt akarom elvenni.
– De hisz úgyis megtudja később.
– Sohasem mondom meg neki.
– Van-e még valami okod?
– Van. Az, hogy talán ide se adnák a bankutalványt, hiszen nem névre szóló, mivel bizonyítsam, hogy az enyim. Inkább az övék, akiknek a kezében van. S még esetleg a leányt se kapnám meg; ha annyi a vagyon, mint mi hisszük, minden ujjára talál mágnásokat.
Veronka szédült. Elképzelte, hogy így verték a Jézus Krisztus testébe a szögeket… így verték. Nem értett ő sokat ebből a zagyva beszédből, esernyő, bankutalvány, nagy vagyon. Milyen vagyon? De egyet érteni kezdett, hogy ő csak eszköz valami eltalálhatatlan, rejtélyes cél elérésére.
– Jó, jó – kezdé az elnök némi szünet után –, a dolog mindenesetre bonyodalmas ez ideig, de a legnagyobb bonyodalmak talán még ezután jönnek.
– Ej, mi jöhetne? – kérdé bizonytalan hangon Gyuri.
– Ne vágj most közbe, várd be az ötórai vonatot. Mindenekelőtt azzal legyünk tisztában, szereted-e a leányt?
Szegény Veronka úgy reszketett a búvóhelyén, mint egy didergő madár. Behunyta a szemét, mint az elítélt a tőkén, kit egy balga ösztön vezet, hogy a lecsapódó pallos nem olyan szörnyű így. Jaj, mit fog felelni?
– Azt hiszem, szeretem – felelte Gyuri bizonytalan hangon. – Olyan csinos! Magának nem tetszik?
– Hogyne, hiszen én sem vagyok kenyérbélből. Hanem az a kérdés, megkérted volna-e, ha nincs az az esernyőhistória? Felelj őszintén!
– Eszembe se jutott volna.
Egy sikoly hallatszott most a szomszéd helyiségből s valami zörgés utána, mint mikor bútort feldöntenek.
Az elnök figyelmessé lett, s a falra mutatva, kérdé:
– Nem tudod, mi van odaát?
– Gondolom, éléskamra.
– Mintha sikoltott volna ott valaki.
– Meglehet, egeret látott valamelyik fehércseléd.
Hát igen. Így néz ki egy tragédia a szomszéd szobából, ha vékony fala van; – ha nincs vékony fala, még úgy se. Egy egeret látott meg valami vászonszemély, vagy egy szív zúzódott össze. Ki tudhatná; a kétségbeesésnek és a kedélyes ijedtségnek egy hangja van. Veronka a szívébe tört tövissel futott ki a szabad levegőre, többet már nem akart tudni, csak ki innen, mert megfúl, el, el, ki tudja, hova, akárhova… S ez mind úgy látszik a szomszéd szobából, hogy Adameczné vagy a Hanka egy egérre talált rálépni. Mindegy, akárhogy látszik, hiszen csak egy fél percig látszik, azután elfelejtik, beboronálja a fontos beszélni valójuk.
– Azt mondod, eszedbe sem jutott volna megkérni… Éppen ez az. Nem szabad elhamarkodnod a dolgot a gyűrűvel, még kevésbé az esküvővel. Lássuk előbb a medvét, az esernyőt, illetve a tartalmát, azután lehet beszélni.
Gyuri egykedvűen sodort egy cigarettát, s gondolta magában: Öregszik Sztolarik, hogy annyi hóbortosságot fecseg össze. Igyekezett mégis gyöngéd lenni hozzá.
– Meggondoltam én ezt, kedves gyámatyám, nem lehet itt mást csinálni, csak elvenni a leányt.
Sztolarik felkelt a székéről, odaállt a fiatalember elé s ravasz pislogású szemeit mereven szegezte rá: mintha valami nagy argumentumot akarna elsütni.
– De hátha Veronka nélkül is hozzájuthatsz az örökségedhez?
El nem nyomhatott egy fitymáló mosolyt.
– Hiszen éppen most fejtettem ki – szólt türelmetlenül –, hogy nem lehet, de ha lehetne, se zárnám ki az örökségből, mely félig-meddig lelet, mert a gondviselés mintegy szándékosan feléje hömpölygette.
Sztolarik megfordította most a kérdést.
– De hátha Veronka által se juthatsz örökségedhez?
– Az szinte kizártnak látszik.
– Úgy? Akkor hát ide figyelj, Gyurka öcsém, mert most mindjárt bedübörög az az öt órai vonat, amit előbb említettem.
– Igenis, figyelek.
De az esze másutt járt, szórakozottan, türelmetlenül dobolt ujjaival az asztalon.
– Hát amint ma reggel bemegyek leveled folytán a Huszák aranyműveshez, hogy megvegyem a karikagyűrűket és elküldjem a lovas emberedtől (nem is álmodtam még akkor, hogy magam jövök el), Huszák uram nem volt a boltban, csak a segédje, a Klaniczay József, a nyúlszájú.
Gyuri bólintott a fejével, hogy ösmeri.
– Mondom neki, adjon két aranykarikát. Kérdezi: Kinek lesz? – Messze lesz – felelem. Hová? Glogovára. Csak nem a papkisasszonynak? – De bizony éppen annak. Gyönyörű jószág – mondja. Hát ösmeri. Nagyon jól.
Gyuri abbahagyta a dobolást, megkapta a rémület, felugrott izgatottan.
– A Veronkáról szólt valamit?
– Majd mindjárt megtudod. Szóból szó lett, míg a gyűrűket csomagolta Klaniczay. Honnan ösmeri a papkisasszonyt? Ott voltam tavaly Glogován. Mi az ördögöt keresett maga Glogován? Hát egy ezüstnyelet csináltatott nálunk a község egy ócska esernyőre, melyet ők a templomban őriznek. – Bolondok, nem merték – mondá – idehozni, féltették, hogy ellopják, pedig nem ér két garast; nekem kellett odautaznom, hogy a nyelet felcsináljam rá.
– Hisz ez borzasztó lenne! – kiáltott fel Gyuri elsápadva.
A törvényszéki elnök fölénnyel mosolygott.
– Ezért mondtam, hékás, hogy mindenekelőtt jöjjünk tisztába az esernyővel.
– Menjünk azonnal! Keressük fel a plébánost!
Égett a föld a talpa alatt. Oly közel volt már örökségéhez, s most megint elillanóban van előle, mint a lidércfény, mely maga után csalja a vándort.
Könnyű volt a plébánost megtalálni, a galambjait etette a dúcnál.
– Szent atyám – szólítá meg Gyuri, ki a tegnapi vacsora alatt per tu lett leendő sógorával. – Az elnök, ha már itt van, szeretné a híres esernyőtöket meglátni. Lehet?
– Oh, hogyne! – S nyomban rákiáltott Adamecznéra, aki csirkét kopasztott a tornácon: – Hozza ki csak, kedves öregem, a templomkulcsot!
Térült-fordult a vén Adameczné a nagy templomkulccsal, s a pap – elöl menve – végigvezette vendégeit a templomon, a hűs boltívek alatt, az időbarnította padok közt.
Oh, milyen szépek ezek a szegényes falusi templomok! S mindaz, ami hozzájuk tartozik. A pázsit a templom körül, a piros, zöld és mindenféle templomi zászlók odabent, a padok szélein szíjtartójukban, szép, szelíd asszonyok képeivel, Sancta Barbara, Sancta Rosalia, ora pro nobis! Mennyi szent legenda egy rakáson! A mennyeiek lehozva ide a fele útra (mert az ég fele útja a templom), ahol a földiekkel együtt lehetnek. Szemben a főoltár, a gyerekeknek diót osztogató Szent Miklóssal, Glogova eddigi védőszentjével. (Azért eddigi, mert egy idő óta Szent Péter kezd belenyúlkálni a kenyerébe.) Balról a szenteltvíz-tartónál a Krisztus képe, csinált rózsakoszorúval a töviskorona fölött. Itt imádkozott azon a napon a fiatal pap, mikor Veronkát, mint anyátlan gyermeket, elhozta Billeghi Máté. Minden olyan csendes és fönséges, békét, malasztot lehelnek a komor falak, s a tömjén szaga még, mintha el nem illant volna vasárnap óta, egyesülve a kenderhajú glogovai leányok rezedabokrétáinak illatával, itt száll, itt terjeng a felső ablakon belopódzó napfény szikrázó kévéjén himbálózva.
Mindennek van itt története; a vastag, cifra viaszgyertyákat Domanyik Miklósné vette az Istennek – mikor az Isten az urát magához vette; kéz kezet mos, gondolná az ember, de nem úgy van, mert a szép oltárterítőt Gongolyné hímezte, aki aztán később mégis a vízbe fúlt (nem lehet ám az Istent megvesztegetni).
– Erre, erre, nagyságos uram, a sekrestyébe!
Amint beléptek, rögtön szemükbe tűnt, ott volt a kazulák, pluviálék és stólák között a néhai Gregorics Pál vén esernyője, kimosolygott színtelen vörös kelméje ismerősen, csak az ezüst nyele, jaj az ezüst nyele ragyogott idegenül.
Gyuri mereven megdermedve nézte, egy szót se bírt kiejteni. Érezte, hogy a végzet küzd ellene. Egy ördög jár utána, aki nógatja: »Csak eredj, eredj az örökséged után« egy másik ördög jár előtte, aki incselkedik vele: »Csak gyere, gyere, erre van.« De van egy harmadik ördög is, a legelevenebb, aki a középső ördögöt is megelőzve ott kujtorog a célnál, és mikor odaérne, gonosz vigyorgással mondja: »Itt a semmi.«
Sztolarik megtartotta hidegvérét, nagy figyelemmel vizsgálta meg az ernyő nyelét, mintha gyönyörködnék a művészi kivitelben.
– Mindig ez a nyele volt? – kérdé.
– Oh, dehogy! Ez tömör ezüstből van, s valóban csinos munka. Nagy mester a besztercei Huszák, az csinálta. Tessék csak jól megnézni azt az ízlést, azt a stílt. Ugye remek egy dolog? Tavaly leptek meg vele a híveim, míg a szklenói fürdőn voltam. A régiről letört volt a csontfogantyú, már alig lehetett használni. Bizonyos Klincsok Istvánnak az érdeme; az kezdte a gyűjtést. Oh, vannak még hívő keresztény lelkek.
Azután Gyuri felé fordult.
– Majd megösmertetlek ezzel a Klincsokkal. Igazán tiszteletre méltó ember.
Gyuri a pokolba szerette volna küldeni a tiszteletre méltó Klincsokot – és lett is volna kivel, mert megint ott volt a háta mögött az első ördög, aki arra bujtogatja: »Eredj az örökséged után.«
– De bizonyosan megtartották a régi nyelet is? – kérdé éledő reménységgel.
– Nemigen – felelte a pap –, közönséges fapálcika volt; gondolom, Adameczné kérte el akkoriban a Veronkától.
(Alighanem a középső ördög beszélt a papból. »Adamecznénál van az ernyő nyele.«)
Kíváncsi lett most az elnök is:
– Ki az az Adameczné?
– Az öreg szakácsném, aki imént a kulcsokat hozta.
Sztolarik úr hangosan kezdett kacagni – a könnye is kicsordult, úgy kacagott. A templom falai, kőkockái visszhangozták, az egész templom hahotázni látszott.
Mikor aztán kiértek a templomból, s a pap bevitte a kulcsot, Sztolarik úr kihúzta a selyempapírba göngyölgetett gyűrűket, a markába nyomta Gyurinak, csendes humorral mondván:
– Az előbbi logikád szerint most már az Adamecznét kell nőül venned. Eredj hát, itt a gyűrűk, jegyezd el hamar!
Gyuri nem is felelt a maró tréfára, a bizonytalanság ideges mohóságával rontott be a konyhába, hol Adameczné éppen palacsintát sütött a tűzhely lyukán fölcsapódó lángon.
– Hallja-e, Adameczné, hova tette maga a templomi esernyő régi nyelét?
Adameczné előbb megsütötte a palacsintát, kiborította óvatosan egy fatálra, ahol már nagy garmada volt, csak aztán nézte meg, ki szólott hozzá.
– Hogy a régi nyelet tetszik kérdezni, galambom, tekintetes uram? Hát az úgy volt, beteg lett a Matykó, a kis unokám… éppen tavaly káposztaéréskor, de bizony még előtte volt…
– Mit bánom én, mikor volt!
Adameczné nyugodtan öntött új tésztát a palacsintasütőre.
– Hát igen… hol is hagytam el? A Matykónál. Szemtől jött neki. * Mert gyönyörű gyerek ám a Matykó…
Hogy t. i. szemtől jött a baja. A nép azt tartja, hogy az irigykedő rábámulás megigézi a gyermeket.
Gyuri türelmetlenül toppantott a lábával.
– Hát nem mondja meg, hol van?
– Ahol eszik ni, a kuckóban.
– Az esernyő-nyél?
– Dehogy; a Matykó.
Csakugyan ott kuporgott az öblögető-dézsa mellett, fölfordított szakajtón ülve, egy kékszemű, maszatos képű tót fiúcska, tarka babszemeket csórikálva a kezében, míg a pofácskái meg voltak dagadva az egyszerre begyömöszölt palacsintáktól.
– Mennydörgettét, anyó! Siket maga, vagy mi? – pattant fel az ügyvéd. – Én a régi esernyőnyélről kérdezősködöm.
Adameczné méltatlankodva csóválta a fejét.
– Hiszen arról beszélek… szemmel verték meg, mondom, a Matykót, oda volt a szentem, kis porontyom, arra pedig az egyedüli orvosság, lelkem tekintetes uram, hogy három égő üszköt kell a gyerek ivóvizébe tenni és arról itatni három napig. De uramfia, csak nem használ, csak egyre nem használ, senyved, fogy a kis cseléd napról-napra, majd a szívem hasadt meg, ha ránéztem, mert nagyon gyenge szívem van, azt a tisztelendő úr is elösmeri…
– Inkább én is elösmerem, de térjen már a dologra, az isten szerelméért!
– Ott tartok már, kérem alássan, mert akkoriban csinálták az ezüst nyelet a szent esernyőre, s a kisasszony, a jó lélek, nekem ajándékozta az ócska nyelet. No, mondok, ez éppen jó lesz a Matykónak, ebből a szent fából három üszög, ha ez se használ, akkor besorozzák, akkor az istenke katonája lesz a Matykó.
Elpityeredett a gondolatra, hogy a kis Matykóból isten katonája lehetett volna, elkezdtek folydogálni a könnyei – ezer szerencse, ha a palacsintatésztába nem esett belőlük.
– Adameczné! – kiáltott fel Gyuri az indulattól reszkető hangon. – Csak nem égette talán el az esernyőnyelet?
Elcsudálkozva nézett rá az öregasszony.
– Ej, hát honnan vettem volna egyébként a három üszköt, ha el nem égettem volna?
Gyuri a falnak tántorodott, forogni kezdett vele a konyha, őrülten futottak körbe a tányérok, tepsik és fazekak, a takaréktűzhely lyukából óriás lángnyelvet öltögetett rá az a bizonyos harmadik ördög, aki mindig rávigyorog a célnál: »Itt a semmi!«
De egyszerre felrázta egy kéz, mely a vállára nehezült: a Sztolarik keze!
– Volt, nincs, azért ugyan ne szontyolodj el, fráter. Így akarta a végzet, punktum. Ezentúl legalább nem kergetsz hiú álmokat, vissza vagy adva a magad erejének. Hidd meg, ez is ér valamit.
