II. FEJEZET A HOMÁLY
II. FEJEZET
A HOMÁLY
A HOMÁLY
A fizetőpincér jött a könyvecskéjével.
– Kolozsvár, uraim!
Hála istennek! Kolozsvárott elkapcsolják az étkezőkocsit és ott hagyják. Csakis ez az egy mód volt a menekülésre a csacska Kapuczán Gergely karmaiból, hogy a fundus vétetik ki a lábunk alól. Ez ellen már ő se tudott argumentumot fölhozni. El kellett válnunk, kiki a maga kupéjába a málháihoz.
Ott aztán ledőltem egy kicsit, de a szelíd álom sokáig került. Ki nem ment az eszemből ez a Kapuczán: »Jézus Mária, ez lesz ám még csak a stréber!« Elfogott a filozofálás léha mestersége. Hogy mennek az emberek lejjebb, lejjebb!… Valaha taszigálni kellett őket, hogy előre álljanak, s ha akadt is hízelgő, kapaszkodó, – az annyira raritás volt, hogy az ember szerette, megbecsülte, mutogatta, mint a furcsán nőtt fát, vagy mint az okos malacot, aki apportirozni tud. A nagy urak úgyszólván izolálva voltak a házban – a dzsentri fölfelé is rátartó volt. Egyetlen eset történt, hogy középosztályú képviselő átment a konzervatív árnyalathoz, ahol az oligarchák vonták meg magukat s ezt is azzal indokolta: »Csak azért mentem át, hogy azt a gőgös Sennyeit letegezhessem«. Hanem ezek a Kapuczánék!… Pfjuk, micsoda liliputi faj ez, és mennyire szaporodik! Mennyivel különb Menyus! Ugyan volt kivel elcserélni. S milyen tragikum. A saját felesége buktatja meg. Ki látott már valaha ilyet? Más asszony bomlik, hogy az ura mandátumhoz jusson… De alkalmasint a budai Terka néni paprikázta föl valamely leleplezésekkel. Oh, csak vénasszony ne volna a világon!
Ily gondolatok közt aludtam el egy végső sóhajjal derék Menyusunkért, mely sóhaj azonban fölvillanó örömmé változott (mert nagyon gyarló az emberi állat), midőn a fővárosba érve reggel, benyitottam a szerkesztőségbe.
– Hurrá – kiáltám, a Naptár szerkesztőjét megpillantva sok kézirat közt –, most jut eszembe, hogy a Katánghy másodszori megválasztásának történetét ígértem meg az idei naptárba. Milyen jó, hogy most már nem kell megírni.
– Hogy-hogy? – kérdé a szerkesztő megijedve. – Nem kell megírni? Ígéret köti a Pesti Hirlapot, be kell váltani.
– Hogyisne? – vágtam közbe mohón. – Én a megválasztását ígértem, de ha nem választották meg…
– Kit?
– Katánghyt.
– Teringette, hogyne választották volna meg!
– Hát ön még nem tudja?
– Mit?
– Hogy megbukott Borontón.
– Hahaha! – kacagott föl a kis szerkesztő, ördögies villogású pápaszemét föltolva a homlokára. – Hát ön még nem tudja, hogy megválasztották Körtvélyesen?
– Körtvélyesen? Kit?
– Ej, istenem, hát a Katánghyt.
– Lehetetlen, nem hiszem.
Szó nélkül elémbe tolta a tegnapelőtti lapokat, hát csakugyan ott állott a megválasztott képviselők lajstromában: »Katánghy Menyhért sz. p. Körtvélyes.« (Tehát egy nappal még előbb lett meg, mint Kapuczán.)
A csodálkozás szinte megdermesztett. Ez mégis megfoghatatlan. Körtvélyes Borontótul száz mérföldre esik, az ország ellenkező részében, hogy jut oda Katánghy? És ilyen hamar. Más ember, ha a kerülete megromlik, lepottyan, mint a letört gally a fáról, még csak a zörgése se hallik, de ennek a Menyusnak ördöge van.
Azon a turpisságon kaptam rajta magamat, hogy a sajnálkozásom az éjjel a vasúton színlelt volt a bukásán, az igazi érzésem a bosszankodás a megválasztása fölött. Bevallom, hogy elégedettebb volnék, ha sajnálkoznom kellene a malheurjén, mint most, hogy csodálkoznom kell a szerencséjén.
– És hogyan lett meg a kis öreg? – kérdém, még mindig bámész tekinteteket meresztve a munkatársakra.
A Naptár szerkesztője vállat vont.
– Ez az ön dolga megtudni.
– Természetesen… Tudom, lesz erről már elég anyag és história a klubban. Mert tűzbe merném tenni a kezemet, hogy nem ment természetes úton…
Azonban csalódtam. A klubban senki se beszélt a Katánghy választásáról, pedig csak választási élményeket beszéltek. A szép nagy terem pezsgett az elevenségtől. A »gólyák« közül is sokan voltak már fönn, szépen öltözve és fésülködve nézdelődtek kíváncsian. A szobrok, a képek érdekelték: »Ez mind a mienk.« Végigsétálták a termeket és fölségesnek találták a levegőt, mintha rezedaillattal volna telítve, azonfelül minden nyájas volt és csinos. A nagy villanygolyó óriási pompával lövellte ki vakító fényét. Úgy látszott nekik, hogy ez az igazi napfény. (Az odakünn való, az csak műnap.) A rozsdavörös szőnyeg kéjesen csiklandozta a talpaikat, mert nevettek, mind nevettek a boldogságtól.
Minden jelezte a nagy szaporodást, nemcsak hogy annyian vannak fönn, de a miniszterek megkisebbedett érdeklődése a szürke urak iránt. Hát még a főispánok kevély magatartása, akik reményen felül hozták be a termést a nagy granáriumba. A két Kállay ruganyos, recsegő léptekkel jár föl s alá karonfogva egy-egy ismeretlen úri emberrel. Azelőtt egy képviselőjük se volt a klubban, s ha valaki kérdezte tőlük: »Hány szabadelvű képviselőtök van?« nagy szerényen felelték: »A harmadik Kállaynak, a szegedinek, van egy.« Most mindenik behozott egyet, talán kettőt is, azokkal járnak karonfogva afféle rátartisággal, mint akinek először van életében arany óralánca. Kémlelik az arcokon a hatást, s ha valamelyik a karonfogott urakból eltávozik egy percre, nagy sebbel-lobbal keresik legott a sokaságban, kérdezősködve fűtől-fától:
– Nem láttad, kérlek, merre ment?
– Kit?
– A Nácit. A Kálmánt.
– Miféle Nácit?
– A mamelukomat.
Az ő mamelukját! Csodálatos édesség van ebben a szóban, ha egy ellenzéki megye főispánja mondhatja, hogy kong, hogy zúg az, mint egy harang: »A mamelukomat«.
Nini, Kapuczán Gergely is itt van! De milyen otthonos már itt. Nézze meg az ember az egynapos gólyát! Izeg, mozog, mint az eleven ezüst, hol ide ugrik, hol oda ugrik, hol ennek súg, hol annak súg valamit, szeme folyton kémlel a láthatáron, a keze kalimpál, úgy látszik, ezer tenni- és mondanivalója van. S milyen fesztelen! Mintha itt növekedett volna szopós gyerek kora óta, s a bölcsője is itt rengett volna a Deák Ferenc képe alatt.
Most észrevett s felém tart.
– Szervusz, cimbora! Kialudtad magad?
– És te?
– Én még egy kicsit olvastam a kupéban.
– Igen? – mondám szórakozottan.
– Egy kis kvóta-tanulmányokat teszek. Egy pár szakmunkát mindig hordok magammal a bőröndömben.
Most egy minisztert pillantott meg (a Borsszem Jankóból megismerte a képét), szökdellve, mint a zerge, rohan magát bemutatni.
– Ki volt ez? – kérdik az öreg képviselők, kik összeverődnek egy csoportba, mint a bennszülött rézbőrű indiánok az invázióval szemben.
– Ez Kapuczán. Tegnap a vasúton ismerkedtem meg vele. Vigyázzátok meg, ez lesz a legnagyobb stréber.
Tíz ellenvetést szabadítok föl egyszerre.
– Dehogy. A legnagyobb strébert én ösmerem, azt a szőkét ott, aki az Andrássy szobra mellett áll.
– Ördögöt! – mond egy másik. – A stréberisszimus az én unokaöcsém, az a nyurga fiú, a pulpitushoz támaszkodó. Ösztönszerűleg rájött, hogy az elnöki pulpitus előtti tér az akarnokok kedvenc ácsorgási helye.
Mindenki bizonykodik, hogy ő ismeri a legnagyobb strébert. Nagy bőség jele ez.
De végre is, mit érdekel most engem a távoli jövő. Hiszen én voltaképpen azért jöttem a klubba, hogy a Katánghy választását és részleteit megtudjam. Elkezdtem tehát kérdezősködni, de a legnagyobb homály nehezedett a körtvélyesi választásra. Senki sem tudott semmit.
Gondoltam, talán a miniszterektől vehetek ki valamit, megszólítottam az egyiket:
– Nem tudod, kérlek, hogy lett meg Katánghy képviselő?
Őexcellenciája vállat vont.
– Bizonyosan megvolt a többsége, azért lett meg. – Aztán jóízű humorral hozzátette: – Mert ezért is meg szoktak lenni néha képviselőkké az emberek.
No, ez nem tud semmit, gondoltam magamban, egy jobban informált minisztert keresek föl. Találtam is csakhamar és kérdezősködtem tőle.
– Az ördög tudja – felelte –, Körtvélyes mindig rejtélyes kerület volt.
Egy harmadik miniszter így szólt:
– Isten tudja. Katánghy mindig rejtélyes ember volt.
Meglehetős reménytelenül próbáltam még szerencsét a negyediknél. Úgy látszik, ez tudott legtöbbet, mert rám förmedt mérgesen, mint a fecsegő kíváncsi gyermekekre szokás:
– Boldogtalan, ne kérdezd, hogyan születtetek. Maradjunk annál, hogy a gólya hozott mindnyájatokat.
Elkedvetlenedve láttam, hogy semmit se fogok megtudni. Valami vastag takaró van itt ügyesen elterítve. S éppen ez mutatja, hogy érdekes csíny van alatta.
Eközben a kiadó folyton küldözte rám a sürgető és fenyegető leveleket: »Kérjük a Katánghy másodszori megválasztásának történetét, vagy különben, stb.«
Honnan vegyem? Csak nem hasíthatom ki a lelkemből!
Még egyetlen mód volt: Katánghyt kivallatni, mert kivált egy kis Moët et Chandon mellett közlékeny lesz és őszinte. Meghíttam vacsorára, fecsegett is mindenről a világon; de mihelyt áthajlott a beszéd a választásokra, különböző élményeinkre, Menyus hihetetlenül begombolkozott.
Incselkedtünk vele, faggattuk, keresztkérdések alá vettük: – Hát te mit költöttél, hát te hogyan lettél meg? – Mosolygott, vonogatta a vállát, és csak annyit bírtunk belőle kiszorítani:
– Jó volt a plánum.
Hiszen éppen azt akartam én tudni, mi volt a plánum.
– Nem mondod meg, Menyus?
– Nem. Sohase választanának meg többé, ha megtudnák.
– Ha nem mondod is meg, mibe fogadsz, hogy kihámozom.
Hallgatott, mosolygott fitymáló ajkbiggyesztésekkel, és rázta a fejét.
No, mármost azért is megtudom, nincs az a titok a világon, amit ne lehetne kikaparni. Apródonként teljesen belenyargaltam magamat, hogy okvetlenül megírom a megválasztását, mégpedig nem fantáziából, hanem hiteles adatok alapján, élethíven és tárgyilagosan.
Egy detektív furfangos szimatjával keresgéltem a szálakat, de alig találtam valamit. – És az, amit találtam is, legalább egyelőre teljesen értéktelen volt.
Mindenekelőtt azt tudtam meg, hogy Katánghy okt. 17-én indult el Borontóról, látván hogy nincsenek chance-ai. A vasúton összejött egy Brand Károly nevű bécsi gyárossal, régi iskolatársával; ezzel együtt érkeztek meg Budapestre, és Brand is Katánghyhoz szállt.
A következő nap együtt mulatott a két hajdani diák orfeumokban és egyebütt. – Harmadnap Brand Károly elutazott, a Katánghy Varga nevű inasa kísérte ki a vasúthoz, s váltott neki jegyet – Körtvélyesig. E Brand nevű bécsi egyéniség tehát okvetlen összefüggésben van a választással.
Továbbá megtudtam azt is, hogy ez időben Körtvélyesen bizonyos Kovinyi János volt a városka és a kormány egyedüli jelöltje, aki már a programbeszédét is megtartotta volt a városháza nagytermében általános lelkesedés mellett. (Lásd a Nemzet okt. 12-iki esti számát.)
Katánghy több napig Pesten maradt és igen sokszor megfordult a miniszterelnök előszobájában. (Ah istenem, ez az előszoba!) Egypárszor magányosan járt, később azután hárman jöttek, egy vörhenyeges szakállú, zömök öregúrral és egy hosszú, nyurga, igen elegáns kinézésű gentlemannel, ki fényes cilindert viselt és arany fogantyújú sétapálcát. Értesülésem szerint ezzel a két alakkal vacsorált okt. 22-én este a Hotel Royal különszobájában jó éjfélen túl.
Ez volt minden, amit megtudhattam. Tessék mármost ebből a körtvélyesi választást megírni.
Nagy rezignációval jelentem meg a szerkesztőségben.
– Nem lesz a dologból semmi, uraim. Nincs anyagom. Engedjenek meg, isten nem tudok lenni, aki a semmiből valamit teremt; szamár pedig nem akarok lenni, aki a semmivel kompromittálja magát.
A szerkesztőség kétségbe volt esve:
– Mit csináljunk? A közönség várja, ez egyszer igaz. Ön megígérte, az is igaz.
– Hát gyűjtsék nekem össze az anyagot.
– Annál semmi se könnyebb – kiáltott föl vidáman a szerkesztő, kezeit dörzsölve –, riportereket küldünk ki, akik mint a méhek összehordják.
Még aznap három tudósító utazott el az én instrukciómmal. Az egyik (Lukács Sándor) Borontóra, a másik, a redakció leggavallérabb tagja (Pélyi Aladár), a Katánghyné falujába. (Meghagytam neki, hogy esetleg udvaroljon is a nagyságos asszonynak.) A harmadik pedig, a legügyesebb (Bárkány Samu), még az esti vonattal Körtvélyesre érkezett, hogy a helyszínén szerezzen adatokat.
Lapunk derék munkatársai lehetőleg ügyesen végezték feladatukat (kivált Bárkány úr nyújtja igen kimerítő leírását Körtvélyesnek), lehetőleg befurakodtak mindenüvé, s csellel, ravaszsággal kiszimatoltak minden jelentékenyebb körülményt, de a nyomozás mégis sok időt vett igénybe, s a Katánghy másodszori megválasztása kimaradt a Pesti Hirlap Naptárából.
De mindegy. Akit érdekel a derék államférfiú életfolyama, az itt a könyvben is szívesen fogja olvasni a körtvélyesi választást, mely nem valami irodalmi munka, hanem egyszerű tudósítás, három riporter adataiból összeállítva.
Lássuk mindenekelőtt, mit mond Bárkány Samu.
