I. FEJEZET
I. FEJEZET
(Melyben Gerge István virtus-cselekedeteivel ösmerkedik meg az olvasó.)
Éppen ott kint ül az ambituson s természetesen pipázik. Mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de minthogy mindég pipázik, tehát istenfélő kegyes ember.
Különben pedig a nemzetes úrnak valóságos mesterségéhez tartozó eszköz a káromkodás, miután Gerge István uram azonkívül, hogy a Majornoky kisasszonyok gyámja, még a vármegye csendbiztosa is.
Mégpedig olyan csendbiztos, kinek nemcsak hetedhét vármegyére szól a híre, hanem kihat a külső országokba is.
Van ám ott ész bőven, ha nem néz is ki belőle: apró, szürke szemű, rövidre nyírott hajú öreg ember, szakállát, bajszát is borotválja, s lefelé álló orrával és hegyesedő állával madárhoz vala hasonlatos az ő ábrázatja.
De ez igénytelen külső dacára is, igazi oroszlány ő, győzhetetlen, bátor és szívós. Réme a rablóknak, kevélysége a tekintetes vármegyének, melyre, őmiatta, még a fölséges császár is rászorult egy ízben.
Valami nagyon fontos és tekervényes bűnügy, mely iránt maga a császár is érdeklődik vala, s melyet a bécsi rendőrség hónapokig nem bírt kinyomozni, úgyhogy az emiatt haragra lobbant uralkodó, Reviczky Ádám uram őnagysága tanácsára, Gerge István őkegyelmét hozatta fel a fényes birodalmi székvárosba.
A bécsi rendőrfőnök alattomban gúnyosan nevetett a markába:
»No iszen, ez fogja majd kikutatni az ököraffért, aki mozdulni sem bír majd ezekben a cikcakkos utcákban! Jó szerencse, ha az utcáról haza tud találni a vendéglői szállására. Milyen gondolat az őfelségétől, egy ügyetlen táblabírát szalasztani bele a szaglálásba ott, ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit!«
A rendőrfőnök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos felsülése, megengedte magának azt a juxot is, felöltöztetett két közönséges rendőrt csirkefogónak s lelkükre kötötte, hogy lopják el a nemzetes uram klepszidra óráját a zsebéből. Hadd emlegesse meg Bécs városát holtig.
De bizony, mikor épp enémű rendeleteit osztogatná a derék úr, egyszerre csak betoppan Gerge uram e szavakkal:
– Megvannak az ökrök, kollega!
– Ne bolondozzon az úr! Hogy jött rá?
– Az az én titkom.
Ugyanazon ezer darab ökör volt ez, melyet Szatmár megye ajándékozott természetben a francia hadjárat viseléséhez I. Ferencnek, s melyekkel nagyon furcsa história történt – a haláluk után.
Ugyanis mind az ezernek csak ötszáz mázsa húsa lett az élelmezési konzorcium kezei közt, s csak százkilencven darab bőre.
Kitűnt tehát, hogy egyik-egyik állat nem volt több ötven fontosnál, s hogy nyolcszáztíz jámbor ökör bőr nélkül taposta hajdan e földi élet sarát.
A császár dühös lett, s rendőrfőnököt, vizsgálóbírót mozgásba hoz szigorú parancsa, – de hasztalan! a katonaélelmező konzorciumoknak már akkor is majdnem annyi eszük volt, mint most, olyan sötétséggel vették körül magukat, hogy abba ugyan ember legyen, aki behasson.
Gerge az az ember volt; megérkezése után huszonnégy óra alatt kisütötte, mi okozá az ezer történeti nevezetességű tulok oly nagy mértékű testi fogyatkozását. Kár, hogy nem tartozik ide ennek a története.
Az ezer ökörről még csak annyit, hogy nemcsak a történelem örökítette meg őket, nemcsak a »Pitaval« beszél felőlük, de még a költészet is visszatért rájuk.
Midőn az uralkodó, ezen kázus után nemsokára, új főispánt nevezett ki Szatmár megyébe, a tekintetes megyei karok és rendek közt ez az elmés karmen kezdett cirkulálni:
»Ezer ökröt küldött Szatmár a császárnak,
De a császár ezért csak egyet Szatmárnak.«
Különben nem is ökrökről van itt szó, még kevésbé őméltóságárul, a Szatmár megyei főispánról, vagy az ottani tekintetes karok és rendekről, hanem csupán a Gerge uram nehány virtus-cselekedetének elsorolásáról.
Számos bravúr-vallatása forog közszájon otthonról is, melyek közül nem utolsó három megátalkodott csavargó állapotának elmés kifürkészése.
A főbíró semmire sem tudott menni velök. Úgy állt ott előtte mind a három, mint egy-egy cövek, némán, megrögzötten, készek, hogy inkább szíjat hasítsanak a hátukból, mintsem egy hangot valljon valamelyik.
A főszolgabíró elunta a bajlódást három napon keresztül, elküldte hát őket a csendbiztos úrhoz: hadd legyen egy kis mulatsága annak is.
Gerge István uram éppen a nagy tanácsteremben diskurálgatott az ülnökökkel, mikor a hajdú jelenté, hogy itt van a három néma, kiknek már akkor híre járt a városban, s kikről kalandosabbnál kalandosabb mesék keringtek. Hallgatásuk a regényesség színeivel foltozta meg rongyaikat. Széltében találgatták: kik lehetnek?
Nem-e a híres Zöld Marci az egyik, vagy hogy Szellő Miska, az alföld híres banditája, ha hogy nem maga a dánus királyfi kíséretével, ki álruhában jött ide a Majornoky-kisasszonyok kiismerésére – amint az a népmesékben szokás.
– Hozd be őket! – parancsolá a hajdúnak.
A három marcona képű fiú előállott.
– Mi a neved? – kérdé az egyiktől. – Ki vagy?
Semmi felelet. Érzéketlen, kifejezés nélküli arccal bámult vissza a legény a tekintetes úrra, mintha nem is őhozzá szólott volna az, mintha nemcsak néma lenne, de siket is.
– Hát ti ketten kik vagytok?
Azok sem feleltek.
Gerge uram megvakarta az ajka alatt deresedő fiókszakállt s nyájasan mondá:
– Nem tesz semmit, édes fiaim; majd csak megösmerkedünk lassankint.
Aztán a hajdú felé fordult:
– Szólítson kend elő három pandúrt!
Nyomban előállt mind a három.
– Ti pedig, édes fiaim, ha már nem akarjátok megmondani, kik vagytok, én bizony nem erőltetlek – szólt az ismeretlen csavargókhoz –, hanem oda fogtok állni a terem egy-egy szögletébe, a fal felé fordulva, s mindenik mellé töltött fegyverrel a pandúr, azon utasítással, hogy ha moccanni mertek addig, míg én nem szólok, lőjön agyon. Jó lesz-e, édes fiaim?
És hangja olvadó édes volt a nyájasságtól.
Azután csakugyan odaállította foglyait a tanácsterem egy-egy szögletébe, s maga karonfogván Taplós Ferenc ülnök urat és Teléry Miskát, az első aljegyzőt, elkezdett gondtalanul fel-alá sétálni, csupán néha vetve egy pillantást mozdulatlan pártfogoltjai felé.
Hangosan folyt a három úr közt a diskurzus, tarkábbnál tarkább tárgyakról: arról a mázsás bolondságról, hogy Harcsa Ezékiel urambátyánk malmot építtet, s fölfelé igyekszik idomítani a vizet hozzá, s arról a hallatlan vakmerőségről (amin főleg Taplós Ferenc úr botránkozik meg rettenetesen), hogy Csongrády Pali, a másodaljegyző, a Majornoky Borcsa kezére vágyik, s amilyen vakmerő, alkalmasint meg is fogja kérni Gerge István uramtól.
Az öreg úr összeráncolta homlokát, sietett más irányba fordítani el a beszélgetés rúdját, s mikor egész odaadással kezdte demonstrálgatni a napoleoni hadjáratok szükségét a korhadt Európában, úgyhogy minden egyébről elfeledkezni látszék, ami még a világon van, – egyszerre kiszakítá magát a két sétáló úr karjaiból, s hatalmas hangon kiáltá a terem közepén:
– Halbrechts!
Az ismeretes vezényszóra a három csavargó közül kettő gépiesen megfordult.
– Ahá! Most már ösmerjük egymást. Kendtek reguláris katonák! Melyik regementből valók kendtek?
Most már nem volt mit tagadni. A fiúk bevallották az egész esetet: megunták a komisz katona-kenyeret, s úgy mentek el az ezredtől, hogy a kapitány úrnak elfelejtették bejelenteni.
