IV. A MÁSIK LEÁNY
IV. A MÁSIK LEÁNY
Budapesten, a Sándor utcában az országház kapujában egy nagy botú ember áll. Ahhoz utasították Kampós Jánost: az majd megmondja, merre lakik Bély Miklós őnagysága.
Ott állt tehát a Múzeum kerítéséhez támaszkodva, de nem merte a fényes ruházatú urat megszólítani, kinek a botján akkora aranygomb van, mint egy szercsika-alma. Nagyobb úr talán magánál a szegedi polgármesternél is, mert azt beszélik arról a házról, amely előtt őgyeleg, hogy mikor valamennyi gazdája együtt van, azok még a királynak is parancsolnak.
Egyszer azonban maga az aranyos botú ember alázkodott le: az szólította meg Kampóst:
Mi járatban van, bátyám? Talán bizony a minisztereket lesi kend is?
Nem lesem én a minisztereket, nagyságos uram, hanem azt mondták nekem, hogy a nagyságos úr az az ember, aki megmondja, merre lakik Bély Miklós úr.
A kapus jóízűen nevetett a nagyságos tituluson, azután kikereste valami jegyzékből a Bély úr lakását: »Lipót utca 8.«
Ezen aztán el tudott menni az öreg, kérdezősködött s oda utasították. Óriási nagy ház volt, olyan fényes tükörablakokkal és falakkal, ahogy talán a mennyországban sincs különb. És itt lakik a kis Mariska. Vajon melyik ablakon szokott kinézni? Ha ő azt tudhatná!
Megállt a kapunál, rongyos volt, úgy nézett ki, mint egy koldus. Nem mert bemenni az udvarba, mert a házmester már rárivallt, hogy ebben a házban tilos a koldulás, takarodjék innen!
Amint jó sokáig ácsorogna, egy fiatalember jött ki a kapun, kopottas, szerény öltözetben; nagyon barátságos, nyájas arca volt, attól kérdezte meg, hogyan lehetne Bély Miklós úr őnagyságához bejutni?
-- Hja, az bizony nehéz lesz mondá a fiatalember , mert az nagy úr, ritkán van otthon, s nem minden ember juthat be hozzá.
Kampós nagyot sóhajtott s jámbor megadással hajtotta le fejét.
Nem lehet vele beszélni… de én mégis meg fogom látni Mariskát.
Ott járkált reggeltől estig az utcán. A csípős novemberi szél ugyancsak kipirosította.
Szerencséje volt. Úgy estefelé üres hintó állott meg a ház előtt, piros szám volt rajta, minő a lutrisboltokon van. A bakról a kocsis mellől egy libériás inas ugrott le és bement a házba. Kevésvártatva visszajött két kis leánykával, akiken csak úgy suhogott a selyem és bársony, kis kalapjok csupa virág, csupa szalag, olyan cifrák voltak, hogy majd elröpültek, és olyan szépek, mint a mesebeli királyasszonyok gyermekkorukban, csak a csillagok hiányzottak a homlokukról.
Az egyik kisleány barna volt, a másik pedig szőke, s olyan kedves, olyan ösmerős Kampósnak, mintha már látta volna valahol. Én uram istenem, ugyan kihez is hasonlít?
Nini, nini, az bizony szakasztott olyan, mint az ő unokája, a kis Mariska. De az is az testestől, lelkestől, most már megösmeri a mosolyáról. Éppen úgy nevetett az édesanyja is. Hanem csodák csodája, németül beszél! Talán mégsem ő az!
A hang azonban egészen az övé.
Kampós bátyó önfeledten rohant a hintóhoz, de éppen akkor ért oda, mikor már az inas becsapta a hintó ajtaját.
Unokám! Mariska! kiáltá.
Az inas eltaszította onnan.
Mit akar itt?
Az én unokám az a kocsiban. Engedje, hogy lássam.
Ej, hagyjon békét a kisasszonyoknak. Bizonyosan a szeme káprázik kendnek. Azok nem a kend unokái, biztosítom. No, hisz nem is kellene egyéb.
A két gyermek ezalatt kedélyesen fecsegett odabenn, s észre sem vették e rövid feleselést az inas és a paraszt között.
Az inas felugrott a bakra, s a kocsi elrobogott, ott hagyván Kampós Jánost lehajtott fejjel, elszomorodva az utca közepén.
Elviszem innen… minden áron elviszem. Mi lesz belőle, ha így nevelik? A kisasszony!… Aki kisasszony, az már nekem nem unokám. Szegény, szegény kis Mariskám! Látod, látod, mivé lettél, mit csináltak belőled a te nagyapád tudta nélkül!
Egy félóra múlva visszatért a kocsi, a kis kisasszonyok kiszállottak; vidámak voltak.
Nekem igen jót tesz a sétakocsizás, Ella mondá a szőke.
Én nem mondhatnám felelte Ella bágyadtan , nekem már semmi sem kellemes. Hidd el, Marie, én mindent megunok, éppen mint madame Henriette mondja. Ha mégis szeretem a sétakocsizást, az azért van, mert a sétakocsizás divat, és a Szentirmay konteszek is mindennap sétálnak a ligetben a papájuk és mamájuk nélkül, ez az uras…
Oh, milyenek ezek a hatéves gyermekek!
E pillanatban odasettenkedett az öreg Kampós és megrántva a szőke gyermek piros selyem szoknyácskáját, lassan suttogá:
Mariska!
Az összerezzent, megrázkódott, azután odatekintett az öregre.
Nagyapám! dadogá elsápadva.
Én vagyok, gyermekem. Eljöttem érted, No, ne húzódj úgy tőlem. Igaz, igaz, össze találom piszkolni szép ruháidat.
A kis leányka ösztönszerűleg megérezte a szemrehányást, ami e szavakban feküdt, s eddigi modorát, mely inkább meglepetés volt, s Ella gúnyos pillantásaitól való félelméből eredt, most egyszerre megváltoztatva, a természet önkéntelen parancsszavának hódolva, odavetette magát a nagyapa szívére, csókolta, görcsösen magához szorította s könnyekre fakadt.
Ella gúnyosan, ajkbiggyesztve nézte e »jelenetet«, mely őt a háziak előtt kompromittálta, s azután hahotára fakadva szaladt fel a lépcsőkön, hol atyjával találkozott.
Itt a Marie nagyapja… egy paraszt!
Bély Miklós lekiáltott a folyosóról:
Jó napot, Kampós gazda! Hát megjött?…
Megjöttem, csókolom kezét-lábát…
No, hát jöjjön fel.
Kezén vezetve unokáját tipegett fel az öreg, a képviselő bevezette azokba a fényes szobákba, amik még tán a templomnál is pompásabban néztek ki.
Meg van elégedve a lányával?
Nem vagyok, nagyságos uram. Haza fogom vinni felelé a paraszt egyszerűen és határozottan.
Pedig gondját viseltük ám. Nézze, hogy megszépült, hogy megnőtt, aztán milyen okos, kedves; a feleségem mondhatom jobban szereti, mint a saját lányát, de én is.
Mind meghiszem, nagyságos uram! De éppen ez a baj. Én sok hálával tartozom nagyságodnak s éppen azért nem fér a lelkemre, hogy ne egyenesen beszéljek. A másik unokámtól most jövök. Ott találtam, ahova nagyságod adta, áldja meg érte az isten; becsületes, de szegény embereknél találtam, megnyugodtam benne. Ott hagytam. Hanem a Mariskát nem hagyom, nem a selyem ruhához született ő, nagyságos uram. Akit isten szegény, igénytelen parasztleánynak jegyezett be a mennyei protokulumba, sohasem válik jóra, ha abból az emberek erőnek erejével ngyságos kisasszonyt csinálnak.
Értem kegyelmedet. Kegyelmed derék ember, Kampós uram! Nekem semmi akaratom rontani a kegyelmed erkölcseit. Hanem mondja meg nekem, mit fog csinálni?
Hazaviszem a leányt… van otthon egy kis fundusom, mondják, hogy kölcsönt osztogat az ország, fölépíteni a hajlékomat, aztán dolgozom. Halász vagyok mesterségemre.
Ám legyen, hanem maradjon kend nálam vagy négy hétig. Egy házat építtetek a Józsefvárosban, ott felügyelni fog a munkásokra; ily megbízható emberre szükségem van.
Tartozom vele nagyságodnak, még ha az életemet kívánná is.
Nem kívánom ingyen, Kampós gazda. Jó fizetése lesz.
Én azt nem kérdeztem. Maradok.
Négy-öt hétig volt ott az öreg, mikor felépült a józsefvárosi palota, akkor aztán hazaeresztette Bély Miklós az unokájával együtt. Az egész háznép sírt, mikor a jó leányka elment, csak Ella nem. Ella nem szerette, mert szebb is volt és jobban is tanult őnála.
A jó nagyságos asszony összevissza csókolta s mindenféle aranyékszereket adott neki; maga a nagyságos úr pedig ünnepélyes ígéretet tett, hogy majd ő fogja kiházasítani.
Kampós János nagy hálálkodással fogadta mindezeket, csordultig volt a szíve, annyira meghatotta a sok szívesség, jóság.
A nagyságos úr azonfelül jegyet is váltott nekik a vasútra, s még az utolsó percben is így szólt:
Jól meggondolta-e, amit tesz? Kemény tél idején, hajlék nélkül lenni nagy dolog.
Meggondoltam, nagyságos uram. Megyek és viszem. Velünk lesz az isten.
Hanem mikor azután ott ültek a vasúton, s a robogó vonat közelebb-közelebb vitte a szerencsétlen városhoz, bizony mégis az a gondolat kezdte marcangolni az öreg szívét:
Hátha mégsem gondolta ő meg jól ezt a dolgot?
Délben érkeztek szülővárosukba. Hólepedő volt elterülve mindenütt. Jobb is, hogy eltakarta a romokat, melyek fájdalmas emlékeket tárva föl, még jobban összefacsarták volna Kampós János szívét.
Kis leányát kezén fogva, a másik kezében pedig a meglehetősen izmos batyut tartva, melyben a leány ruhácskái voltak összecsomagolva, egyenesen a város felé tartott, s mint aki sírok mellett halad el, jóformán behunyt szemmel, sem jobbra, sem balra nem tekintve ment végig a hosszú utcákon és tereken, míg végre elérte a saját utcáját.
Tudta már a járásról, a léptei számáról, mikor van otthon. Ott aztán felpillantott, s szemeit félénken elindítá a környéken.
De íme tündéri káprázat… az ő telkén ott állt a háza, mint azelőtt, ugyanolyan kapu, ugyanolyan fedél, csakhogy újdonatúj.
Megtörülgette szemeit, megfogta a kis leányka fejét, hogy abból lássa, ébren van-e vagy álmodik.
Bizony csakugyan ébren van.
Akkor talán mégis az utcát tévesztette el.
Nem, nem, hiszen ott az a szögletház a Csapó Mihályné háza, ez meg itt a kápolna. Nem, mégsem álom hát.
De hogy is lenne álom, hiszen a ház homlokzatán van írva nemzetiszín betűkkel:
Építette Kampós János. Annó 1878.
Az öreg megszólított egy arra menőt:
Kié ez a ház?
Hát kié másé, mint a kegyelmedé. Hiszen a múlt héten építette, hogy ím, kincset talált kegyelmed.
Már mint én?
Legalább az a híre jár a városban.
Az öreg elgondolkozott, némán fölnézett az égre, az ajka is mozgott, mintha köszönetet rebegne egy láthatatlan lénynek, azután így szólt:
Igen, kincset találtam, ebben az én kis leányomban, ki úgy megnyerte annak a jó uraságnak a szívét, hogy fölépítette a házunkat. Igen, igen, most már tudom, mért tartóztatott ott, hogy azalatt itt építhessenek.
Úgy van, nagyapa! Most már én is tudom, mért csúsztattak a zsebembe egy nagy kulcsot azzal a paranccsal, hogy csak itthon adjam át.
Nálad van a kulcs?
Itt van.
Kampós átvette a kulcsot és kinyitotta vele a pitvarajtót. És még csak most következett az álmélkodás. Minden úgy volt a szobában, mint azelőtt; egyik szuszék liszttel, a másik gabonával, a fogas a bundával és a tulipántos láda és minden, minden.
Mikor a tulipántos ládát felnyitották, ott csupa picike parasztruhácskák voltak, a Mariska számára, volt ott olajos kendő kilenc is, virágos kis kacabáj, meg piros csizma is.
A kis Mariska örömrepesve tapsolt kezeivel, s mikor az öregre ránézett, elszomorodva mondá:
»Milyen furcsa vagy te, nagyapám, hogy sírsz.«
