HARMADIK ÉS UTOLSÓ LÁTOGATÁS
HARMADIK ÉS UTOLSÓ LÁTOGATÁS
Nemsokára külföldre kellett mennem, s a magyar dzsentrivel nem találkoztam sehol, csak a »Budapesti Közlöny«-ben, az apróbetűs részében. Járatom ezt a lapot. Érdekes. Akárcsak egy dzsentri kaszinó. Szépen egymásután oda szállingóznak az ember ismerősei. Ott mindig találhatni valakit a societasból.
Fölnyitod a reggelid mellé, és felkiáltasz: »Ah, ni, a Kamuti Miska megérkezett!« A másik lapra fordítasz: »Ohó, már a Csetei Feri is itt van!« Ejnye no, mennyire sietnek ezek a gyerekek…
Hanem van ott aztán a tekintetes urak beérkezésén kívül néha egyéb is. Pályázatok megüresedett hivatalokra. Hja, az okos ember a kórház mellé építi a patikát!
Egy ily hivatal üresedett meg Kassán, melynek elnyerése végett rögtön odautaztam, s ha már Kassán vagyok, gondoltam magamban, átrándulok egy délután Gerelyre, megnézni, mi lett azóta az én kedves Gyuri pajtásomból. Úgy látszik, jól megvan. Nem volt hozzá szerencsém a »Budapesti Közlöny«-ben.
Éppen tisztogatták a búbos tornyú kastélyt, mikor udvarára értem, ajtók, ablakok ki voltak nyitva, béres asszonyok mosogatták a tábláikat, a túlsó szárnyát meszelték, bent súroltak, fent a fedelen pedig a tört cserepet pótolták. Az öreg Antos az eperfa alatt ült, a munkára ügyelve, szortyogtatta hosszúszárú pipáját.
Megörült, mikor meglátott, mert roppant unhatta magát.
– Mi történik itt? – kiáltám a fülébe.
– Az, ami nagyon gyakran. Menyasszonyt várunk a házhoz.
– Meghalt a Gyuri felesége?
– Gyuri! – mormogta ráncos homlokát nyomogatva. – Melyik is volt a Gyuri? A szőke? Nem. Az alacsony? Nem, nem, a barna volt az! Jaj, jaj, hol van az már! Az ördög emlékeznék mindnyájára.
– Hogyan! Már nem a Boróthoké a kastély?
Bozontos szemöldjeit felhúzta a homlokára úgy, hogy ott karikák képződtek a kidudorodott ráncokból, miközben a fejét rázta, és az ujjával kalimpált a levegőben annak jeléül, hogy nem értette a kérdésemet. Mint egy beteg medve, becammogott a melléképületbe, ahonnan egy tubust hozott elő, s a markomba nyomta.
– Azt kérdeztem – ismétlém a hangcsövön át –, hogy a kastély mióta nem a Boróthoké?
– Most is az övék.
– Melyiké?
– Egyiké sem.
– Nem értem.
– Mert a mindnyájuké.
– Még kevésbé értem.
– Menjünk a kertbe – dünnyögé, óvatosan lépkedve botosaiban a maltergödrök között.
A kert végképpen el volt hanyagolva, laboda, muhar, zsálya verte fel a virágpadokat, a licéumtövis és vadbokrok elhatalmasodtak. Bozót elállta az utakat, vadkomló befonta a bozótot. Egy bolondos malac valahogy betévedt az indák, iszalagok közé, és sehogy sem bírt visszavergődni az anyjához, aki ott feküdt röfögve hanyatt az egykori halastó piszkos iszapjában, s orrlyukain át élvezettel szítta be a szamócaillatot.
Antos úr sóhajtozva rázta ki a pipája mocskát egy hófehér liliom kelyhébe.
– Itt majd ráakad valami béres. Elteszem neki. Igaz, miről is beszéltünk? Emlékszem már – hogy nem érti az állapotokat. Elhiszem… hüm! Hanem én tudom a dolgot. Ez a birtok, uram, egy különc Boróthé volt évek előtt, aki utódok és közeli rokonok híján a név kedvéért mindenét a Boróth-famíliának hagyta. Ott vagyok aláírva a végrendeletén. De a Boróthok nem osztották fel…
– Úgy?
– Úgy ám, mert egy egész falu van belőlük valahol Trencsén megyében. Egy egész falu, uram! Mi jutott volna egyre-egyre? Svihákok, nagy svihákok, így sokkal több hasznát veszik.
– Hogyhogy?
– Mind ide járnak házasodni.
– Ah, igazán? No, ez eredeti ötlet tőlük!
– Innen kérik meg a jó partikat, és ide hozzák… aztán eltűnnek egy idő múlva, helyet adva a következő Boróthoknak. Mert sok van ám. Csak úgy önti őket az a Trencsén megyei falucska.
– De hát mit szólnak ehhez a lányok apái és mamái, mikor megtudják?
– Mit szólnak? – tört ki Antos úr mélabúsan. – Az az ő dolguk! De mit szóljak én, hogy minden negyedévben más gazdám van. Nagy keserűség az, uram! Mikor megszokom eggyel, másik jön. Pedig jó fiúk, mind megszeretem… De lehetetlen velök… lehetetlen… elmennek, ki nem hallgatják az embert.
Elmosolyodtam panaszán.
– Ahá! pedig ugye a piski-i csatát beszéli nekik?
Összerázkódott és szürke szeme megcsillant az ernyő alatt.
– Ott voltam személyesen! – dadogta. – Milyen nap volt az! Oh, istenem! Most harminchárom éve annak... Azaz, lássuk csak…
Hiábavaló volt minden erőlködés, átterelni még egyszer a kastély-témára.
Belezökkent a saját kerékvágásába, s ment… ment… lehetetlenség volt megállítani.
