OLCSÓ KERÜLET
OLCSÓ KERÜLET
Mennyi a keserű panasz minden pártkörben. hogy megdrágultak a kerületek. »Az a gazember Tudomisénky odajött a kerületembe, s 30 ezeret ígért. Nekem nincs több 15 ezeremnél. Biztosan megbukom.« – »Engemet még mindig egyhangúlag választottak meg; egy garasomba sem került. Most sincs még ellenjelöltem, de ha jól nem tartom a választás napjáig ezt az egyhangúságot, rögtön jön a kétszázas deputáció, és nyakamra hozza Wlassicsot; így is biztosra veszem, hogy az utolsó pillanatban lép föl ellenem valami ólálkodó róka, s akkor oda van az öt éven át összekuporgatott befektetési tőkécském.«
Tehát drága a kerület. Pedig dehogy nincs olcsó kerület is! Hogy hol van? Akárhol van. Ha akarom Budán, ha akarom Piripócson.
Persze: azt gondolják, hogy valami kiválóság, tiszta jellem, tizenhárom próbás elvhűség, vagy ezek híján (ezek ti. nem okvetetlenül szükségesek) nagyúri rokonság, magas pártfogás kell ahhoz, hogy olcsó legyen a kerület. Nem, uraim! Ki beszél ma elvekről, eszmékről, irányokról, meggyőződésekről és hazafiságról? Talán még a malom alatt beszélnek, de már ott is hamisat kacsintanak a tetejébe. (A pártkörökben Irányi halála óta már szóba sem hoznak effélét.)
»Ravaszok az urak, de mink se estünk a fejünk lágyára: ha ők élni akarnak, mink is élni akarunk; igaz-e, sógor?« Tehát élni! Ez az egyetlen, meztelen jelszó. A fiskális, a bőrgyáros, a vicinális vállalkozó, a szolgabíró, a jegyző, de még az iskolában és vagyonában bukott úr is, sőt még a Parnasszusról legurult fűzfapoéta is élni akar. Jobban élni, mint ahogy most él. S hány van ilyen! »Hát ha pedig mink kenyeret és rangot adunk ezeknek a kupcihéreknek (s ez nem a legtriviálisabb megtisztelés): miért ne lássanak el ők is minket egy kis jóval: igaz-e, sógor?« – »Igaz biz’ a’, sógor.« És soha, de soha »nem igaz biz’ a’, sógor«. És csak valljuk be magunk is, hogy tökéletes, kifogástalan, arany igazsága van a komasógornak. Egy hónapig nap nap mellett éljent orgonázni, infámis rossz kortesnótákat gajdolni, porban vagy sárban kicaplatni a vasúthoz vagy a nagypiacra, ott órák hosszáig hallgatni oly unos-unott dolgokat, mint: Deák Ferenc hagyatéka, szabadelvűség zászlaja, közigazgatási reform, hivatalnoki szolgálati pragmatika vagy: külön vám-, pénz- és hadügy, vagy: nemzeti aspirációk, vagy végül názáreti Jézus és revízió – nem valami épületes mulatság a föld népének, föl nem ér egy jó szüreti délutánnal sem, kivált mikor már vagy harminc év óta hallgatja, anélkül, hogy jobb jött volna a rossz helyébe. Még az a szerencséje a jó sógornak és komának, hogy soha nem érti, miről van szó (s ez a népies esztétika szerint a »szavalat« legkiválóbb tulajdonsága: aludni lehet mellette), hiszen ha értené, csak nem hallgatna meg életében hússzor, harmincszor olyan hiábavalóságokat. Így pedig: »Aj, beh jó’ beszi’!« »Érti, sógor?« »Érti a turi fenye, de megvigyáztam, hogy még egyszer se köppintett.«
A képviselőjelölt pedig mindezt látja, hallja, érzi, sőt szagolja és tapintja – s mégis lemegy a kerületbe, föláll a hordóra s beszél, beszél, beszél…
Hát hogyne lenne neki drága a kerület!
Lám: nekem olcsó. Ülök a napokban a kávéházban, s újságot olvasok. Képtelennél képtelenebb képviselőjelöltek nevei rajzanak előttem a betűk halmazában. (Úgy rémlik, hogy egy régi házmesterünkre is ráemlékszem a jelöltek közt; persze: függetlenségi, mert képviselőjelölti közfelfogás szerint ahhoz kell a legkevesebb spiritusz, csak elv kell, mentől szentebb.) De a legképtelenebb név akkor ötlik elémbe, mikor azt olvasom, hogy a pimpóci kerületben a független választópolgárok Kopogó Menyhártot léptették föl nagy viadallal – és ezt az intéző pártkör is igen-igen rokonszenvesen fogadta. Kopogó Menyhárt csak én vagyok ezen a kerek 48-as és független földgömbön. S erre ölembe ejtem az újságot, a meghatottság fészkelődni kezd szívemben, kinézek az ablakon, kikeresek a házfedelek közt egy folt eget, hogy a messzibe bámulhassak, s elgondoljam az életem sorát: ugyan uramisten, hogy jutottam én ehhez a nagy kitüntetéshez? Milyen nagy megtiszteltetés, oh én édes atyám! Hiszen a te nagy alkotásod, a világteremtés szerint ugyanúgy voltunk berendezkedve, hogy az ember a bárónál kezdődik, de ezt az 1848-iki törvénycikkek megváltoztatták, s ma már az ember – a képviselőnél kezdődik. Tehát most már én is ember leszek. No, sohase hittem volna. Bámulom az égfoltot, és keresem azokai az érdemeket, amelyek engemet, a szegény poétát, a tántoríthatlan meggyőződésű polgár- és elvtársak eszébe juttathattak. No lássuk hát: fiskális nem vagyok; párbajom már évek óta nem volt; pártgyűléseken nem fordultam meg – az asztal alatt; rossz ortográfiájú írást éntőlem soha senki sem látott, tudom: hová kell tenni vesszőt, hová pontot; népgyűléseken sohasem voltam első, mikor szaladni kellett; sohasem találtam föl olyan bölcs mondást, hogy ez s ez a miniszter gazember; nem voltam első a várfokon Buda ostrománál; híres nevű apám sincs; pénzem sincs; sőt még csak adósságom sincs – hát mi ez?
Szaladok a pártkörbe – (éppen igen elegánsul voltam öltözve: akkor kaptam haza a legújabb ruhámat – »a vegyileg tisztító« műhelyből); szaladok a pártkörhöz, ti. Kossuth Ferenchez. A pártkör ágyban fekszik; náthás, de lehet vele beszélni. Egy ezer közül kiválasztott, mintafurcsaságú inas utamba áll, hogy ő bejelent, mert anélkül nem lehet bemenni a nagyságos pártelnökhöz. Jól van, Kokó! Addig széjjelnézek. Mennyi alázatos, lihegni is alig merő várakozó. És ez mind abban jár, hogy a jövő országgyűlésen megmentse a hazát; megmenti okvetetlenül, nem úgy, mint az eddigi fuserek. Csak ő hiányzott eddig, különben meg volna már az ország boldogsága. Egyikükben ráismerek a szerkesztőségek öt-hat év előtti rémére, aki akkor abban szaladgált, hogy ami eddig még soha senkinek sem sikerült, sikerült végre neki: föltalálta a kormányozható léghajót, de isten őtet úgy segélje! Végre bejutok. Elmondom, hogy miben járok. Látom: a fogadtatás elég kegyes. Csak az nem tudatik: ki és mi vagyok? (hanem azért a fogadtatás mégis kegyes.) Megmondom. Akkor sem tudatik. Ez jó jel – dobban meg a szívem –: a képviselőjelölt annál kedvesebb, mentől ismeretlenebb.
Megbeszéljük a jelölés dolgát.
– Tehát ön, Kopogó Menyhért úr, a pimpóci kerület jelöltje. Jelöltségét rokonszenvvel fogadjuk. Beírom, hogy ez a kerület az öné. A lelkes választók deputációja majd föl fog jönni önhöz.
– Kérem… hogy is mondjam csak: nem lehetne lelkes választók deputációja nélkül?
– Miért?
– Annak mindjárt egy százforintos reggelit kell fizetni Szikszaynál.
– Nos?
– Arra nekem nincs pénzem.
– Ni-nincs? hát a zászlók? voksok? fuvarbér? pedig milyen biztos jó kerület. Egész biztos. Több mint biztos, csak egy-két, öt-hatezer forint kell hozzá.
– Tetszik tudni mit: inkább szeretném, ha Bánffy Dezső ellen léptetne föl a párt.
– Mit? hisz az az ország legdrágább kerülete.
– Nekem az lenne a legolcsóbb: onnan deputáció sem jönne, oda zászló se kéne, fuvarpénz se kéne, egypár ezer forint se kéne, s csak úgy megbuknám ott, mint a pimpóci kerületben.
És őszinte hálával kell kijelentenem, hogy a Bánffy kerületét a legnagyobb szívességgel megkaptam.
Hát így kell olcsó kerületet szerezni.
