II. Hogy ütött volna ki a mai ülés?
II. Hogy ütött volna ki a mai ülés?
Leírtam híven, őszintén Andrássy Gyula sikerét, melyet akkor is megérdemelt volna, ha véletlenül Gyulai Andrásnak hívják.
De nehogy vérszemet kapjanak a Gyulai Andrások az Andrássy Gyula mai sikerétől, leírom az ülést arra az eshetőségre is (hiszen az ilyen magamféle ember minden bolondságra ráér), ha a 10. §-nál nem Andrássy Gyula gróf szólal fel, hanem Gyulai András.
Nekem mindenesetre jobban ütött volna ki, mert csak egy karcolatot írnék, azt, ami alább következik (s azt is kisebb betűkkel), de Gyulai Andrásnak rosszabbul.
Az ülés képe körülbelül ez lenne:
A Házban csendes unalom terjengett. A karzaton Éles Henriknek három választója piszkálta a fogát, és az ismeretes Czincz bácsi.
A folyosón Szalay Imre mondott rossz élceket, amiknek csak Károlyi Gábor nevetett.
Bent a teremben Thaly Kálmán módosított a 9. szakaszhoz, kijelentve azonban, hogy most voltaképpen nem ő beszél, hanem egy barátja, akinek még valami mondanivalója akadt, de kétszer nem szólhatván a tárgyhoz a házszabályok szerint, hát ő most ahelyett beszél.
Az inkognitó szónok szép sikerrel perorált.
A 10. §-nál Varasdy Károly kezdte meg a vitát. Eszes, fiatal szónok, az Urbanovszky tanítványa a fejrázásban. Egy kis módosítványt adott be.
Most egyszerre felállt a kormánypárti padokból Hagara Viktor és Jónás Ödön mellől egy fiatalember, s elkezdett beszélni.
– Ki ez? – kérdék a képviselők.
– Gyulai András, új képviselő.
– Ilyen nevű képviselő is van? Halljuk, no!
De a nagy zsongásban, mormogásban alig lehetett kivenni a szavát. Egészen a falaknak beszélt.
Jó szerencse, ott volt Hanzély Márton, aki mindent hallgat és mindent jegyez, mire egyszercsak elsápadva súgja a körülötte ülőknek…
– Lázadás!
– Micsoda? Kicsoda?
– Hát nem halljátok mit beszél? Kikel a 10. § ellen. Nem fogadja el. Korrupciót emleget, pártot bont.
Villámként híre futott a Házban. Nagy csönd támadt.
Polónyi kirohant a folyosóra:
– Gyertek be! Belviszály van a kormánypárton!
Hagara és Jónás ijedten húzódnak el a padból. A szónok árván egyedül marad egy padban.
Szép csendesen és folyékonyan mondja el a maga dolgát, hogy aki hamisan vallotta be az adóját, bűnhődjék.
– Nem volt ez az úr valaha finánc? – bömböl közbe Kőrösi Sándor.
– Ezt a paragrafust – folytatja a szónok – nem szabad a törvényben meghagyni, mert az olyan volna, mintha maga a parlament szentesítené a törvénysértést.
Hegedüs Sándor ingerülten kiáltja:
– Ohó, ohó!
A roppant zajban minden szava elmosódik. A szélsőbaliak tombolnak: »Halljuk, halljuk!«
Péchy kétségbeesetten lóbázza a csöngettyűt. Tisza kedvetlenül pislog székében féloldalt dőlve, csak a Wekerle ajkán játszik a letéphetetlen mosoly.
A roppant lármától csak egyes szaggatott szavak hallatszanak a szónok ajkairól… korrupció… erkölcsi szempont… törvény szigora…
– Ez hallatlan! –- sóhajtja kimeredt szemekkel László Mihály.
– Meg akarja ölni a dzsentrit – förmed fel Bornemisza Ádám.
– Eláll! Eláll!… – zúgják a felvidéki regáletulajdonosok.
A szónok beszédjének vége teljesen elveszett. Hogy miket mondott még ezután, azt már csak Szathmáry Károly fogja tudni, ha majd a Ház naplóit korrigálja.
Mikor leült, s elcsendesedett a Ház, a jobbszívű mamelukok tisztes távolból sajnálkozva nézegették a hírességre vergődött fiatal képviselőt:
– No, ez ugyan betette maga után az ajtót.
