III. Wiltné és a halcsikok
III. Wiltné és a halcsikok
Hogy kerül ide Wiltné? – fogja kérdezni az olvasó.
Úgy, ahogy a vízi szakemberek közé Domahidy.
Egészen véletlenül.
Hogy az olvasó el ne unja magát, kivezetjük egy kicsit a folyosóra, ahol Andrássy Manó gróf nagy rohamra készül, panaszkodva, hogy őt a rossz vízszabályozás tönkreteszi. Persze mindenki sajnálkozik rajta: »Miből él meg szegény jó lélek!«
Nehány felvidéki ember azalatt, míg az alföldiek sopánkodó arccal sétálgatnak fel s alá, Domahidy István egy eredeti kalandját meséli, mely sokkal tovább fogja fenntartani nevét, mint a mai beszéde.
A Pannónia szállodában Wiltnével volt szomszédos szobája. Domahidy gyakran hallotta éjszakánkint éneklését, mikor az a szerepét tanulta. Bosszantotta nagyon, nem tudott miatta aludni. Ki is kelt erősen a szállodaszemélyzet előtt.
– Ez a szomszédasszony itt kornyikál éjszakánként! Váltig a torkát gargarizálja. Én azt tovább ki nem állom. Mondják meg neki.
A szolgák szót fogadtak, és jöttek jelenteni, hogy az asszonyság nagyon megbotránkozott ugyan a kívánságán, de kész más lakosztályba költözni.
– Hát kicsoda voltaképpen az az asszonyság?
– Wiltné az Operától.
Wiltné? Szeppent meg Domahidy. Lehetetlen! No, szépen vagyunk. De ki az ördög gyaníthatta volna, hogy én tulajdonképp az Operában vagyok éjszakánkint, s ingyen hallgatom a világremekeket. Óh, én szerencsétlen, megsértettem a nagy művésznőt, akinek köszönettel tartozom, mert amit gyötrelemnek vettem, az voltaképpen élvezet volt. De már ezt nem hagyhatod úgy, Pista! Ha színházi habitué voltál a tudtodon kívül egy évig, kérj bocsánatot, engeszteld ki a csalogányt.
Felvette frakkját, klakkját, s gavallér emberhez illendőn bekopogtatott Wiltnéhez, és egypár mézesmázos bókkal kibékítette; azontúl is megmaradtak szomszédok s jó barátok. Sokszor beszélgettek együtt nyájasan a folyosón vagy a lépcsőkön, ha találkoztak, s estenkint elandalogva hallgatta a vékony falon keresztül a csodálatos csengő hangokat.
Már-már egészen ki volt képezve hősünk füle az énekhallgatásban, midőn haza kellett utaznia, s ott az az ötlete támad, hogy egy kis ajándékkal lepi meg a csalogányt.
De mivel?
Hát ugyan mi van a világon jobb és becsesebb a szatmári ember előtt, mint a halcsik.
Nosza, hamar egy hordó halcsikot kell összefogdosni, s felküldeni Budapestre Wiltné címére. Hogy fog az az asszony örülni!
Domahidy éldelegve színezte ki képzeletében a nyájas mosolyt, amellyel megköszöni, ha majd otthon találkoznak.
De másképp történt.
Egy estefelé kapta meg a küldeményt Wiltné, s mikor felbontotta a takaros kis hordócskát, s abban ezernyi és ezernyi piócaszerű apró szörnyeteg kezdett ugrálni, hánykolódni: »Viperák! Viperák!« sikoltott fel, s ájultan összeesett.
Aznap éppen előadás lett volna az Operában, Wiltné megbetegedett az ijedtségtől, és nem lehetett játszania.
Podmaniczky, az intendáns, hüledezve rohant fel szállására, hogy mi baja, s mikor megérté az egész drámát, elszörnyűködve kiáltott fel:
– Az a Pista, az a Pista! Egészen tönkreteszi a művészetet. Istenem, istenem… ilyen gondolat! Rettenetes az! Hogy mer ez az ember halcsikot küldeni valakinek, aki kaméliákhoz van szokva?… Borzasztó ez kérem… Nem, ezt nem lehet annyiban hagyni. Ezt nem szabad többé megválasztani…
De Podmaniczky nem bosszúálló ember, s Domahidy újra bekerült a parlamentbe. Szerencse is, mert különben ki világosította volna fel ma Szapáryt a tévedései felől?…
Egy cigarette éppen elfogyott ezalatt… térjünk tehát újra vissza a tanácsterembe a szónokokhoz, kik közt határozottan Rohonczy aratta a legnagyobb sikert.
Beszédjének Canossa része, amelyben szánja hat év előtti híres támadását, olyan nobilis hangon volt tartva, hogy a Ház rokonszenvét egyszerre megnyerte.
Aztán áttért a vízszabályozásra, s bár rapszodice, de olyan szerény és kellemes behízelgő modorban beszélt, s annyi okos figyelemre méltó észrevételt vetett fel, hogy a Ház fokozódó figyelemmel és szokatlan érdeklődéssel hallgatta.
A mamelukok elámulva mondogatták:
– De iszen tud ez egyebet is, nemcsak a jégcsaládot vezetni.
Nem elég gyakorlott szónok, s gyakran kellett írásból olvasnia egyes helyeket.
De mi ez ahhoz képest, mikor Csernovics Péter a karlovici gyűlésen felállt és szót kért:
– Halljuk! Halljuk! – kiálták a rácok.
Mire hátraszólt Csernovics a titkárjához, átnyújtván a kész beszédet:
– Olvassa fel nekik, amice!
Zajos helyeslés morajlott fel a beszéd után (már tudniillik a Rohonczyé után), s minthogy nem voltak többen feliratkozva, az elnök bezárta a vitát.
Ekkor csörtetett be a büféből Eötvös Károly, és integetett a jegyzőknek, hogy őbenne még van egy beszéd.
De már késő volt, a vitára már akkor ráfordította a kulcsot Péchy Tamás. Eötvös holnap sem mondhatja el, amit akar, minélfogva több mint bizonyos, hogy a tiszai munkálatok megint el lesznek hibázva.
