I. szakasz. Az öregúr elbeszélése
I. szakasz. Az öregúr elbeszélése
Földváry kecskeméti szolgabírósága alatt I. Ferenc volt a császár Bécsben. Földváry idejére esik a francia háború is. Egy osztrák csapat ment keresztül Kecskeméten, s a kapitány, valami Roller nevű, olyast követelt a legényei számára, amit a szolgabíró nem tartott teljesíthetőnek.
Visszaüzente, hogy »nem lehet«, mert nincs rá megyei statútum.
A kapitány dühbe jött:
– No, ha nincs rá megyei statútum, majd szabatok én egyet a szolgabíróra tizenkét kikezdésben.
Körülvétette csapatával éjnek idején a lakását, kihurcoltatta a szobájából (ahol éppen máriást játszott az esküdtjével), az udvaron úgyis ott állott készen a deres, csak éppen rá kellett feküdni.
Nos, megtörtént. Mégpedig fáklyafénynél. Ráhegedülték a tizenkettőt.
A szolgabíró nem protestált, megadta magát a kikerülhetlennek, s mikor a kapitány azt mondta a tizenkettedik pálcaütésnél, hogy »elég«, föltápászkodott egész flegmával.
– Biz ez keserves volt. Hanem most már legalább az esküdtemet is csapassa meg, hogy a hivatalos tekintélyem megmaradjon előtte, és hogy ki ne beszélhesse.
A kapitányt, aki pedig nemigen szokta meg a civilek kívánságát teljesíteni, ez egyszer megszállta az engedékenység.
– Ön okos ember. Igaza van. Belátom.
S megcsapatta az esküdtet is, de az már csak hat pálcát kapott, mert az csak esküdt; félannyi rangban van. (A hajdú szerencséjére részegen aludt valahol a kocsiszínben. Nem látott semmit, de nem is kapott semmit.)
Ezen győzedelem után továbbvonult a derék csapat. A szolgabíróék éppen nem panaszkodtak a dologért, s amennyiben kiszávorgott a híre, erősen tagadták. (Még akkor nem volt annyira kifejlődve az emberekben a mártíromság vágya.)
A kapitány se dicsekedett. Elszármazott valahova pokolba, Mailandba, s ott feküdt a csapatjával vagy tizenöt esztendeig.
Mint öregember került vissza újra az országba. Még akkor is kapitány volt, de a szolgabíróból híres viceispán lett azóta, aki értesülvén visszatértéről, meghívatta ebédre.
Kitűnő ebéd volt; kifogástalan humorával és szeretetreméltóságával egészen elbájolta vendégét a gazda.
– Szinte nem akaródzik hazamennem – szólt az udvariasan, felkelve helyéről estefelé, már talán a negyedik csibuk és a huszadik kvaterka után.
– Nem is eresztem – vágott közbe a házigazda –, mert még egy kis számadásunk lesz előbb.
– Ah, ugyan mi? – kérdé a kapitány mosolyogva.
– Ejh, hát nem emlékszik? Én vagyok az a szolgabíró, akit ön ezelőtt tizenöt évvel Kecskeméten megcsapatott.
A kapitány ajkán megfagyott a mosoly. Egyszerre visszaemlékezett a szcénára, s a régen elmosódott arcra. Riadtan kapott kardjához, azaz csak kapott volna, ha a kardja az oldalán lett volna. Eltették azt már a szögletből is, ahova támasztotta, még ebéd előtt. Aztán hiábavaló is lenne: kivont kardú megyei huszárok pengették künn a másik szobában a sarkantyúikat.
– Nincs itt menekülés, kedves kapitány – szólt nyájasan a gazda –, szívjunk még el talán egy csibukot előbb, aztán lefekszik ide a pamlagra. Nem is lesz valami nagyon kellemetlen…
A fogait csikorgatta, de mit tehetett egyebet, lefeküdt. A hajdú rávágta a tizenkettőt.
– Ez az, az enyim, amit én kaptam – magyarázta szelíden az alispán. – Most még hátravan az a hat, amit az esküdtem nem kapott, amit ön levont.
– Remélem, hallgatni fog – nyöszörgött a kapitány, mikor már ki volt elégítve.
– Itt a szavam rá – ígérte az alispán.
S ezzel ért véget a kínos ügy, mely száz évvel történt ezelőtt.
Higgye meg, kedves öcsém, egy csöppet sem változtak az idők. Semmi javulást nem látok e tekintetben. Mindez ma is megtörténhetnék.
