II. Az arab rege és a csók
II. Az arab rege és a csók
Mint igen gyakran egy idő óta, ma is az ülés végére jutottak a villanyozó szcénák.
Trefort a néhai nagy váradi püspök sáfárkodásairól adott számot Ugron Gábor interpellációja folytán, s azt tartván, de mortuis nil nisi bene meglehetősen szépítgette a dolgokat, amivel aztán alkalmat adott Ugronnak egy olyan sikerült replikára, mely duzzadott az ötletgazdagságtól s művészien ki volt rakva tövisekkel. Sikerültebb rögtönzést csak Tisza képes mondani – de ritkán mond.
Az ideges miniszter dühös lett, kivált arra, hogy a válaszát »gyerekesnek« mondta Ugron.
– A miniszteri padokon nem ülnek gyerekek – kiáltott közbe ingerülten, felemelkedve bársonyszékében.
Hanem az arab rege kibékítette – mert az jó volt.
Egy doktor a gyomorbajos embernek a szemeit kezdte gyógyítani.
– Miért gyógyítod a szememet, mikor a gyomrom fáj?
– Hogy jobban meglásd velök ezentúl, melyik a rossz étel, melyikhez ne nyúlj.
A miniszter maga is nevetett azon az ötleten, hogy Ugron a szemeit akarja gyógyítani s visszavágott:
– Bárcsak a képviselő úrnak lennének olyan jó szemei 70 éves korában, mint az enyéim.
– Ha jók a szemei – szólt közbe a baloldalon valaki (gondolom Lükő Géza) –, minek tartja őket annyiszor behunyva?
*
Most aztán a csók következett. Ti. az a bizonyos csók.
Sokan azt mondják, idétlenség egy csókért annyi zajt csapni.
De ez nem igaz. A csók ominózus portéka. Sok vér hullt már ki egy-egy csókért. Sokan haraptak a fűbe is miatta. Még hadjáratokat is viseltek, amelyeknek egy csók volt az oka.
Hanem azok forró, édes csókok lehettek, kéjt, ingert lehellők. Azokért érdemes volt szenvedni utólagosan.
De ez csak egy szerény kézcsók volt, amelyből kevés öröme lett annak is, aki adta, még kevesebb annak, aki kapta.
És mégis át kellett esnie érte a mai szcénán Széchenyinek.
Az volt az Olay kérdése: igaz-e, hogy a kiállításon megcsókolta a trónörökös kezét?
A miniszter felkelt s röviden mondá:
– Igenis megtörtént.
Leült és bűnbánóan sütötte le a szemeit.
Az egész Házban síri csönd volt; tetszett mindenkinek a kurta rezignáló válasz.
– Ezt Tiszától kapta – sugdosták maguk közt a mamelukok.
Fölugrott most Olay, széles olajbarna arcán a diadal fénye ragyogott. No, most nyomban legyűri és a mellére térdepel.
– Ilyet nem tesz magyar ember – kezdé –, ilyet csak nimet tehet.
Rengő hahota támad. A jobboldalon egy, a legfiatalabb mamelukokból összeverődött csoport megadja a jelszót: »Eláll, eláll«. Olayt minden szavánál megakasztja a megújuló zúgás. De nem enged, dehogy enged, hiszen megmondta egy hét előtt: »egy miniszter van a markomban, ki nem eresztem«.
– Bevárom, míg kikiabálják magukat – kiáltja egész nyugodtan.
Ki is várta és elmondta, amit akart. Volt is a riposztjában nehány figyelemreméltó megjegyzés, de rosszul, konfúzusan csoportosítva.
– Ugron adta neki az eszméket – suttogtak egymás közt a baloldalon.
Így aztán kisült, vagy legalább föltételezve lett, hogy tulajdonképpen Tisza és Ugron álltak szemben a szeretetreméltó dialógban.
S alkalmunk volt megtenni azt az érdekes megfigyelést, hogy mi lenne belőlük, ha ilyen helyeken tartanák az eszüket?
