A nagy diplomaták
A nagy diplomaták
De nem. Szó nélkül mégsem hagyhatom ezt az egyiptomi vitát, s ebben a vitában a habarékpárt magatartását. Mielőtt tehát átereszteném önöket a komoly tudósításhoz – elmondok előbb egy történetet.
A jó öreg Dáni Ferenccel, a hajdani szegedi főispánnal történt, hogy egyszer egy fölterjesztést fogalmazott Tisza Kálmánhoz mint belügyminiszterhez.
Megcsináltatta a főjegyzővel, az aljegyzőkkel, egyik sem tetszett neki, maga is napokig törte a fejét, de nem ment a dolog… sehogy se ment: eltépte valamennyit.
– Min töri a fejét, méltóságos uram? – kérdém, egy ilyen vajúdási pillanatban nyitva be hozzá.
– Jaj kedves öcsém, nagy bajban vagyok… Egy fölterjesztést kellene írnom… már a huszadikat tépem el. Nem jó… sehogy se jó. Próbáljuk már egy hét óta. Hiába! Kedves öcsémnek jó pennája van, talán segíthetne benne.
– Hát hogy akarná, méltóságos uram? – kérdém mikor már megösmertetett a meglehetősen kényes tárggyal.
Ötölt-hatolt, akadozott egy darabig, de aztán csak mégis kivallogatta apródonkint:
– Hát izé… úgy szeretném, kedves uram öcsém, valahogy, hogy mikor Tisza olvassa odafent, akkor lojálisnak látszassék, de mikor meg aztán itthon olvassák a népeink, akkor már… izé… azt szeretném… hogy…
– Hogy rebellisnek látszassék, ugye?
– Azaz, kedves öcsém.
– No, ilyen stílushoz én nem értek, méltóságos uram.
És akkor azt hittem, hogy más sem ért ilyen stílushoz.
De úgy látszik csalódtam, mert Apponyiék értenek hozzá.
Ma elfogadták az egyiptomi javaslatot, hogy ne látszassanak illojálisoknak odafent, de aztán benyújtottak egy határozati javaslatot is, hogy az idelent valóknak is jusson valami.
Nagy fifika! Kár, hogy már ezt meg nem élhette a jó öreg Dáni Ferenc.
