II. A camera obscura
II. A camera obscura
Több mint hatszáz cikket írtam már a t. Házról. Születésétől egész haldoklásáig kísértem tanácskozásait napról napra e rovatban.
Sok mindenfélét megírtam, vígat, szomorút elegyesen: de azt a témát még egyszer sem vettem elő, amely pedig igen érdekes, egy pillantást vetni a camera obscurába, a dolgozó szobák rejtekeibe, ahol a honatyák beszédjeiket szülik, a titkos üstökbe, ahol gondolataik rotyognak, főnek, megemészthetőkké válnak, s végre átugorva egy fázist, bekukkantani a gyorsíró terembe, ahol a megfésülés művelete folyik.
Jókai rendesen a folyosón készíti beszédeit. Mielőtt szólna, egy félóráig jár egyedül kezeit hátrakulcsolva. Beszédje mindig szerkesztve van: sokszor kiérzik az összhangzat az eleje és vége között.
Ha ilyenkor, midőn végiggondolkozik az elmondandókon, megszólítja valaki, a fejét rázza tagadólag: »Nem vagyok otthon«.
Tisza sohase szerkeszti beszédeit, és nem előre gondolja át. Ő csak az egyes pontokat jegyzi fel magának egy előtte álló ívre óriási betűkkel slágvortokban. Azért is laza szerkezetű minden beszéde, s legtöbbször hasonlít egy epigram-sorozathoz, a részletek elcsattannak, de az összefüggés a részletek közt erőszakolt.
Tisza csak ritkán nézi a beszédeit a gyors-irodában, olyankor, ha fontos kormánynyilatkozatokat tesz. Jókai mindig átnézi.
Igen kevés azon szónokok száma, akik az elmondott beszédjüknek utána ne nézzenek még egyszer. Ezek közé tartozik Bánffy Béla, Falk, Pulszky Ágost, Helfy, Mocsáry.
Istóczy mindig leírva adja oda a beszédeit a gyorsíróknak. Szenvedélyesen kontrollírozza azonban a közbeszólásokat, amit a beszédjébe tettek idegenek, s még nagyobb gondossággal vigyázza azon antiszemita közbeszólásokat és felkiáltásokat, melyek idegen beszédek alatt mondatnak innen-onnan. Jaj a gyorsíróknak, ha valamelyik kimarad.
Lázár, Dobránszky, Orbán Balázs és a kapacitások közül is nem egy leírva adják oda beszédjeiket. Dobránszky előre rakja bele még a »helyes«, »igaz«, »úgy van« közbeszólásokat a saját akarata szerint, Orbán Balázs pedig a slágvortokat, amelyeket emeltebb hangon kell elmondani, aláhúzogatja veres ceruzával, a lágyan elmondandó helyeket pedig kék ceruzával jelezi. Szép tőle, hogy olyan művészi előadásra törekszik.
Göndöcs is leírva adja beszédjét a Napló számára, de sohase lehet hasznát venni, mert a közbeszólások s kitörő derültségek közt beszéde közben rendesen eltereltetik attól, amit mondani akart.
A legpedánsabb átnézői beszédjeiknek az Ugronok, Kőrösi Sándor, Irányi Dániel, Szilágyi Dezső, Kármán, Simonyi Iván. Szilágyi ha nagyobb beszédet tart, rendesen ott marad ülés után, odahozatja a beszédjét, órákig korrigál néha egész lapokat kihúzgálva mint olyanokat, melyeket kétszer is elmondott az ő sajátos, terjengős lapításai közben.
Hogy a rögtönzés némelykor milyen öntudatlanul történik, arra nézve egy érdekes epizód maradt fenn a gyors-iroda annáléban.
Egyszer – régen volt már – egy napon tartottak beszédeket Deáky Lajos és Deák Ferenc.
Deáky Lajos a megtartott beszéd után, melyben ellenezte a fennforgó javaslatot, beballag a gyorsírói irodába, s kéri a beszédét.
Az irodafőnök rendelkezik:
– Kérem a Deáky beszédjét.
Az illető gyorsíró, kinél nem a Deáky, de a Deák beszéde van, rosszul hallja a nevet, s átnyújtja a főnöknek a Deák Ferenc beszédét, ki azt ismét Deákynak adja át…
Deáky olvassa figyelmesen pontról pontra, s a megelégedettség látszik arcán, míg nem az oráció legvégén egyszerre megütközve mondja:
– De kérem, mi ez itt? Hiszen én nem fogadtam el a javaslatot!
Ez eléggé jellemzi azon csodálatos és különféle lelkiállapotot, melynek az orátor, kivált a rögtönző, ki van téve, amikor a Ház színe előtt szónokol.
Igazán hasonlítható a csata hevéhez, amikor egész öntudatát fogva tartja a láz úgy, hogy saját vére folyását se érzi.
