I. Csernátony álma
I. Csernátony álma
[febr. 19.]
Még mindig Szolnok szolnokai szónokolnak. Elálmosító dolog minden igaz szívű emberre a féllangyos atmoszférában. Négyes társasjáték az egész! A kibicek unatkozva dőlnek el székeikben, még »Kereki ura«, Csanády is beleunt, s közömbösen nézi képviselőtársai hátát.
Csernátony Lajos, aki a szélsőjobbon ül, behunyja szempilláit, s fejét bágyadtan ereszti le könyökére.
Persze hogy sötét lesz előtte a terem, de nem sokáig. A sötétségbe rózsás színeket kever egy pajkos tündér. Még hallja az egyes szónokokat elhalón, de a szavak lassankint zenébe olvadnak át, s a rózsaszínű ködből előlép Apponyi Albert alakja…
Hanem csodák csodája, egyszerre változni kezd arcban és termetben, a szakáll lehull és a bajusz is, a hosszú arc kigömbölyödött, s előtte áll egy szempillanat alatt egy bűbájos szép hölgy, félmeztelenre vetkőzve s csábos táncot lejt a mediumon.
Az álmodó képviselő meglöki erre álmában Vizsolyit.
– Nézd, csak nézd, mit csinál magából ez az Apponyi képviselőtársunk!
– Hüm! – mondja Vizsolyi. – Jó volna, ha képviselőtársunk volna! Nem Apponyi ez, fiam, de Pallasz istenasszony!
Ekkor kiugrik a körbe Sárközy Aurél, s az is hirtelen átváltozik egy szép asszonnyá.
– Júnó! – susognak a berkekben és ligetekben a fák illatos levelei. (Az öreg Urbanovszky zsebében gyulladt meg egy pakli kénes gyufa.)
Most végre előlép szerényen szemérmesen Polónyi Géza, s ő is átváltozott egy szép hölggyé. Lesüti szemeit, s naiv ártatlansággal takarja ki hófehér nyakát.
– Pálmai Ilka! – rebegé Csernátony.
– Dehogy – helyreigazítja Vizsolyi –, hát nem látod, hogy maga Venus?
– Hüm! De hát mit keresnek itt ezek az asszonyok a képviselőházban?
– Ejh, de nehézfejű vagy. Paris fogja odadobni valamelyiknek az aranyalmát.
– Igaz, igaz… hiszen tudok valamit erről a históriáról…
– Persze mert már tárgyaltuk a klubban előzetesen.
– Aha, azért olyan ismerős a tárgy. És hol van Paris úr?
– Ott ül ni, Szapáry mellett.
– Hisz az Pauler! A mi Paulerünk.
– Fájdalom a mienk. De nézd az aranyalmát kezében…
– Ah! Az van ráírva: »törvényszék«.
– És az a tömérdek mozgó alak ott hátul?
– Azok a trójai háborúra készülnek. De pszt, kezdődik a játék!
Fölséges jelenet fejlődött ki.
Paris úr feltette csiptetőjét szemére, kesernyés arca egyetlen tulipános mosoly lett, vízszínű szemei ravaszul pislogtak. Az almát feldobta egy-kétszer a levegőbe, mintha labdáznék vele, aztán meglóbázta kezét, célzott, s úgy tett, mintha elhajítaná.
A három istenasszony közül mindenik odakapott a levegőbe, hogy megfogja. De Pauler úr ravaszkodott. Hehehé. Az almát még nem dobtam el! Hehehe!
Ekkor újra kezdődött a csábítás…
– Én okos vagyok és hatalmas! – mondá Pallasz, s méltóságteljesen lejtett el Pauler előtt.
– Nekem velem született úri modorom van! – szólt Júnó.
– Én szerény és szép vagyok – kínálgatá magát Venus, s egy csókot vetett a miniszter felé.
Paris most ködbe burkolá magát, s újra dobásra készült.
Júnó valamit érzett magára hullani. Odakapott, s akkor látta ijedten, hogy egy nyíl fúródik gyönge testébe.
– Jaj neked, Karcag! – kiáltá, s elhanyatlott.
A pajkos Paris letette volt az almát és, a tegzet vette elő.
Ezentúl csak két versenytárs maradt, Júnó és Venus.
Paris megnézte őket figyelmesen, hogy melyiknek kurtább a szoknyája.
Mindenik azt állította, hogy az övé a hosszabb szoknya.
Ekkor egy hirtelen elhatározással eldobta az aranyalmát Venus felé, mire az szemérmesen elpirult, s keblébe rejté, Júnó dühében átváltozott Apponyi Albertté, kit részvéttel néz vala Szilágyi Dezső és Pulszky Ágoston.
E pillanatban belépett az ajtó Jupiter, és odaült a Tisza Kálmán helyére.
A nimfák, istenek és szirének odarohantak hozzá visítva, rimánkodva.
– Oh, Jupiter! Bocsáss még Paris rendelkezésére egy kosár almát!
…Ohó, hohó! – riadt fel álmából Csernátony, és a zsebkendőjét kereste. Micsoda bolond dolgot álmodtam! Hiszen nem mitológia ez, hanem csak korteskedés.
