II. Az árnyék
II. Az árnyék
Úgy teszek most, mint a mágnások, ha vacsorálnak.
Előbb mindég a kappan legrosszabb részeit veszik ki a tányérjukra, a májazúzája, combja utoljára marad.
Én is az árnyékot keresem fel legelőbb – a fényt pedig azutánra hagyom.
Aki megnézi Szegedet, eszébe jut az Aladin csodalámpája, s annak a szellemei, akiknek Aladin meghagyta: nosza, építsetek nekem hamar egy nagy várost, vagy egy nagy palotát, s reggelre ott állott az arany tornácaival, ezüst fedeleivel, karbunkulus kövekkel kirakott ajtópántokkal.
Ha azon az éjszakán, amikor ezek az engedelmes szellemek nekigyűrkőztek a dolognak, egyszerre fáklyákkal világították volna be a mesebeli horizont – valószínű, hogy ugyanaz a panoráma tárult volna ki a szemnek, ami most van Szegeden.
Palota palota nyomán, egyik a kezdet, másik már a bevégzettség stádiumán. Szinte a szemünk láttára nő Szeged. Odavaló emberek beszélik, hogy ha valaki két napig lábvizet vesz otthon, harmadnapra, mikor kilép a szobájából, rá sem ösmer a saját szülővárosára.
Annyira épül Szeged, hogy midőn egyik útitársunknak, Don Pedrőnek, ki a vasúton megfázott, az arca kezdett dagadni, megijedtünk, hogy Bernát Gáspárként, kétemeletes házzá dagad. Ki az ördög fizesse aztán attól az adót?
Igazán csudával határos az, ami ott történik. Lehetetlen csak halavány képet is adni az egészről. De mégis álljunk egy pontra és nézzünk körül. Tessék odajönni velem például a piac közepére.
Az a nagy épület, a vár helyén, az állandó színház. Ügyes ember mégis az a Fellner! – Szinte sajnáljuk már, hogy egy kicsit megcibáltuk a lapokban annak idején azért a rossz tulajdonságáért, hogy német. No, ezt pompásan kombinálta ki. Emellett ugyan elbújhat a budapesti Népszínház, pedig sokkal többe került!
A szegedi emberben van egy originális tulajdonság (azaz, hogy több is): a saját épülő háza nem érdekli annyira, mint a színház, vagy a híd és rakpart.
Egész karavánok nézik a színház épülését. Hanem igaz is, hogy ezek nagyon eleven téglakövek, amiket ide raknak. Kezdenek már hangosan kiabálni. Száz memorandumot, ezer tanácsot, millió indítványt idéz fel minden új kő. Ez az a ház, amelyben már is a visszavonás lakik.
Mindennap érkeznek folyamodványok, ajánlatok a színház bérbevétele tárgyában. A legkomolyabb folyamodók Feleki Miklós és neje, Szigeti Imre és neje, meg az eddigi direktor, Aradi Gerő.
Érdekes megjegyezni, hogy a közönség, melynek hangulatát ez irányban is puhatoltuk, délelőtt mind Feleki mellett van, délután azonban a poharak között egytől-egyig Aradista. Hát csak attól függ a dolog, hogy milyen időben fogják az ajánlatokat tárgyalni, mert egyik délelőtt előnyösebb, a másik délután.
A törvényszéki palota is födél alá került már. Az állandó híd félig kész. A Margithíd fia se lehet, olyan szép lesz. Két hatalmas pillér már mutogatja méltóságos idomait.
Hát a rakpart? Ilyen szép ágyról ugyan sohasem álmodhatott a szőke Tisza.
Miképpen feledjem el, ha már házakról szólok, az új városházát, nemes, ódon stíljével, dudorodó tornyaival? Ez volt Tiszának a legnépszerűtlenebb dolga, hogy a régi városházhoz nyúlt; a nép megszokta már a vén, horpadozó épületet s nagyon sajnálta elbontását. De mennyire meg lesz lepve, midőn majd meglátja az újban a régit megifjulva, megszépülve.
De tulajdonképpen nem a fényes épületek érdekesek Szegeden, melyek százával épülnek most, hanem túl a nagy körúton azok az apró, gyönyörű paraszthajlékok, melyek Tisza Lajos mintái után készültek, s melyekbe át vannak véve (mert Tisza Lajosnak igazi művészi érzéke van az ilyenek iránt, s gondja még az ily csekélységekre is kiterjedt) a régi szegedi házakból a magyaros motívumok: a fedél karcsúsága, a vakablakok, a tűzfal faragványai, s egyetlen piciny zsalus ablaka, melyből lelóg, mint egy kiöltött nyelv, a piros kukoricacső a festett tulipánok közül.
Egyébiránt ezen a környéken is ott a nyoma sok helyt a nagy rendezett városnak. Itt egy kéjlak szép rácsos kerttel, amott egy gyár készül, majd egy ízléses kápolna (tudvalevőleg ezek a legízléstelenebb épületek Magyarországon), a korcsolyázók is elegáns csarnokot építenek.
És honnan, ugyan honnan az a tömérdek, az a tengernyi kincs, amibe ez kerülhetett?
Hát itt vagyunk most már az: árnyéknál.
Ez a sok fényes palota, a pompás magánházak, a monumentális középületek mind-mind adósságra vannak csinálva.
Az Isten tudja, kié ez mind. Valóságos álarcos város. A fényes kosztümök mind kölcsönre vannak valahonnan. Szeged községnek magának öt millió forint adóssága van.
S adóssága van itt mindenkinek. Egy pókháló ez, mely körülfonja az egész várost.
Világváros lett Szegedből, – mert igazán a világé.
A lakosai csak laknak itt, csak nevezik magukat háziuraknak, hanem azok a házak nem az övéik, egyik nagybirtokos közülök, a másik kisbirtokos, pedig egyik sem tudja, van-e hát voltaképpen valamije?
...................
Azért hát nem kell irigyelni. Szegedtől, ha mindent oda központosítanak, ha egyetem, megye kell nekik, ha olyanoknak látszanak, mint a – sárkány, ki úgy nyelte el sorba a veres vitézeket, hogy még éhesebb lett utána.
Hanem ezt az anyagi helyzetüket majd bővebben elmondom – holnap.
