APRÓSÁGOK A HÁZBÓL (okt. 16)
APRÓSÁGOK A HÁZBÓL (okt. 16)
Vége felé jár a válaszfelirati vita. A tisztelt házból kifogyott a lehelet. A szónok urak részint elmondtak mindent, ami a négy válaszföliratra elmondanivaló eszökbe jutott, részint, ha ezen fölül is jutott még valami eszükbe, olyannak találták, amit nem tartottak érdemesnek elmondani.
Ha még Irányi Dániel neve nem állna ott a jegyzői kis fekete táblán, hogy a hétfői ülésben elmondja ő is amit előadni még szükségesnek ítélt, a mai nappal kimerült volna a szent buzgalom.
Négy szónok beszélt s ezek közt csak egy volt olyan, amelynek hangja ismeretes a ház előtt. A másik három egytől egyig szűzbeszéd. Három újonc esett át a krízisen egy ajtónyitásra.
Érdekes volna egyszer úgy leírni annak a fiatal embernek a lelki állapotát, aki épp elmondani készül első beszédét egy olyan publikum előtt, melynek véleményére sokat kell adnia, mely imponál neki s melyről tudja, hogy attól, hogyan fogadja e közönség első felszólalását, mennyi sok függ jövő pályájára.
Hát biz az izgatottság ily körülmények között nagyon megfogható, kivált nálunk, a mi parlamentünkben, ahol oly sokan vannak, akik gyönyörködni szeretnek a kezdő szónok kínos gyötrelmeiben. Odaállnak eléje, szemébe nevetnek s mindenféle arcfintorral, elvető taglejtéssel, olykor hangos nevetéssel hozzák szegénynek tudomására magas kritikájukat.
Biz ez valamivel más állapot, mint Melanchtonként – káposztafejeknek predikálni, noha a mi parlamentünkben is annyi a »Kohlkopf«, hogy még tán a »Kahlkopf« se több. Pedig ez ugyan szép numerus.
Hát ha még a szónok úgy az ülés végére marad, amikor aztán azon az egész hosszú időn keresztül nyúlik halálos kínszenvedése. Hogy rezdül meg minden neszre, hogyan néz körül kérdő tekintettel, nem szólította-e még a jegyző. Hányszor jut eszébe ilyenkor a csizmadiainas felsóhajtása: »Istenem, bár csak már meg volnék verve!« Pedig még nem is bizonyos, hogy el fogja törni a bögrét. Hátha nem?
Ilyen halálos kínt állhattak ki ma a szűzszónokok. Mielőtt még rájok került volna a sor, a ház a horvát testvéreket osztotta be a bizottságokba cédulaszavazással.
Hosszadalmas munka pedig. Négyszáznegyven képviselő névsorát kétszer végighallgatni s elnézni, hogyan masiroz revue-t a tisztelt ház az ember előtt, mint a generális előtt egy sereg egzercírozni még nem tudó katona.
Ilyenkor nyílik a legjobb alkalom megismerkedni a ház tagjaival. Akinek a nevét felolvassák, megjelen a ház asztalánál s beadja céduláját, mintha csak bemutatná magát a nemes kompániának.
Nem lehet mondani, hogy ez az átvonulás olyan minden érdek nélkül való. Hisz ilyenkor történik meg, hogy a jegyző elkiáltja, hogy: Móricz Károly.
Móricz Károly pedig éppen diskurál a szomszédjával; hirtelen összerezzen neve hallására, nem tudja magát egyszerre tájékozni, miért hívják, s a legjobb lélekkel mondja, hogy »Igen«!
Azt hitte szavazni kell. S ha szavazni kell, hogy szavazna mással, mint »igen«-nel, aki Móricz.
Mert tudni kell, hogy ő Móricz Pál gazdának az édes testvére. Jó, hogy olyan hiteles személy, mint a ház jegyzője tanúskodik ezen minéműsége mellett; mert bizony nehéz elhinni. Palya olyan, mint O, Kari meg olyan, mint az I.
Pali bátyó, ez a testvéri osztály aligha volt igazságos.
Göndöcs Benedeket is érdekes látni, mikor cédulával szavazni elégördül a hátulsó padokból.
Mintha az Úrasztalához járulna, olyan áhítattal járul a ház asztalához s szép illedelmes pukkedlit csinál Regele papírskatulyájának, mialatt szavazatával áldoz, mintha az volna az oltáriszentség.
Nemhiába újonc még a szent atyus.
No, de végre a szavazó is elfogy, akármennyi legyen, s jön a napirend után másik tárgya: a szűzbeszédek.
Nem történt semmi baj. Sőt inkább!
Hiszen mind a három legény a szélső baloldalról került ki, ahol egyik fődogma az, hogy megijedni nem szabad. Aki fél, menjen oda, ahol többedmagával lehet.
Ónody Géza vágta ki elsőnek a rezet. Csinos fiatal ember, aki bizony korjegyző is lehetett volna tán, ha van egy kis protekciója odaát.
Elég folyékonyan és elfogulatlanul beszélt, s amit elmondott is, tisztességgel megjárta első beszédnek.
Utána Zay szólt, kit úgy mondanak, akik kedveskedni akarnak neki, hogy Czáj. Levén ő bakszász, akinek a magyar ortografiát németül ejteni politikai hitágazat, nehogy csonkulást szenvedjen a nagy németbirodalmi egység.
S amikor ennyit mondunk, azt hisszük, hű kivonatát adtuk beszédének, mely hosszú volt, mint a Nibelung-ének és száraz, mint a Pumpernickel.
Polónyi Géza, Szolnok képviselője mennydörgött ezután. Hatalmas orgánum, statura is hozzá s kitűnően érti pártjának már-már feledésbe ment őseredeti dialektusát. Tiszának arra a passzusára, hogy »hiszi Istent, hogy a közjogi ellenzék sohase nő akkorára, mint a fúzió előtt volt« – azzal felelt be, hogy melyik Istent gondolja Tisza? Mert ha a magyarok Istenét: akkor az a felfohászkodása nem ér föl odáig. Valószínű hát, hogy a szélsőbal növekedésének megakadályozására az »osztrák--magyar Istent« kell majd lehúznia a lábánál fogva.
Mezei Ernő fejezte be ma a vitát egy igazán szépen átgondolt, tartalmas beszéddel. Sikerült lekötnie vele az ellentábort is, melynek arcáról mindinkább eltűnt a gúnyos mosoly, mellyel kezdetben fogadta. Ez egy komoly, méltóságteljes, eszmékben és érvekben egyaránt gazdag parlamenti beszéd volt, mely megalapította a szélsőbal ez évek óta egyik legjobb publicistájának hitelét a szónoklat terén is.
A függetlenségi párt gratulálhat magának, hogy e szép tehetséget a parlamentbe behoznia sikerült.
