APRÓSÁGOK A HÁZBÓL (okt. 14)
APRÓSÁGOK A HÁZBÓL (okt. 14)
Puhul a szélsőbal, puhul és hanyatlik!
Nemhiába kürtölte a fáma, hogy volnának köztök feles számmal olyanok is, akik, hahogy nem restellnék, készek volnának bemenni – uram bocsá! – még a delegációba is elismerni az átkos közösügyet.
Mi lesz a hazából, hogyha így haladunk!
Haj, hol vagy jó Csatár, bömbölő szavaddal, hogy megragadnád a miniszteri székek lábait, Sámsonkint megráznád sorra valamennyit, hogy csak úgy recsegne székláb, miniszteri oldalborda, s vernéd agyon hatalmas állkapcsoddal az egész mamelukhadat, miközben egyéni szíveddel imádnád az hazát!
Haraszti, Haraszti, téged otthon maraszti, és most a szélbal, mely hűtlenül elejtett, beláthatja nélküled való tehetetlenségét, – haj, de későn, későn! Utólagos bánat téged föl nem támaszti.
És te Józsep, jó Madarász Józsep, nem látod-é, hogy vergődik pártod? Miért nem ocsúdsz fel, hogy – mint Dávid király Saulba – lelket vernél bele zengő szózatoddal, és gyújtanád lángra a vizenyős kebleket enközvéleményed zsarátnoktüzével?
Nem jó dolog lesz ebből, meglássátok, ha már a szélsőbal is elalszik.
Második napja virradt föl ma a válaszfölirati vitának. És a honatyák még kevesebb számban jelentek meg, mint a tegnapi napon. Pedig maholnap kifüggesztik a folyosó falán lógó jól ismert táblára, hogy a képviselő urak szeptember-csonka, de október-teljes hónapjára fölvehetik a napidíjakat és az első félesztendei házbért, kerekszám 599 frt 50 krajcárokat, mert a gazdasági bizottság már megjavasolta és a t. Ház már meg is szavazta.
Hát már ez sem elég csáberő, hogy behúzzon a törvényhozásba? Mi lesz így a világból?
Szűzbeszédet is lehet hallani. Krisztinkovich Ede követte el a szélső baloldal legszéléről. Szép magyaros alak, magyar atillában, egészséges arccal és olyan termettel, mint a régi jó táblabíráké.
Beszéde is azonszerinti volt. Nagy szép igazságok, nagy körvonalakban, amiket élvezni kevés ember tud már a finom disztinkciók, szuppozitumok és konklúziók elnyavigásodott korszakában. Osszákat halmozott Pelionra, mint hajdan a titánok; de mit ér, nem ártott vele a közösügyes szirtek hasadékaiba magokat bevett egereknek. Nagyon is nagy volt hozzájuk képest a támadó fegyver. Macska kell azoknak, nem tigris.
Polit szólt utána, egészen megsemmisítvén – Mileticset.
Ez a Polit különben nem mindennapi ész. Egészséges agyvelő rejtőzik a mögött a rézkeretű binokli mögött. S ha szíve oly rendben van, mint az agyveleje, lehet még az a mi emberünk.
Kiürítését hangsúlyozta Boszniának s azt mondá, hogy azt joggal követelheti minden signatarius hatalom, mert monarchiánk a föltételt, mely alatt az okkupáció neki megengedtetett, nem teljesíti. A bosnyák adminisztrációnál nincsen kerek e világon infámisabb, egy veréb sincs megelégedve vele egész Boszniában s óhajtja vissza a törököt.
Beszélt nemzetiségekről, beszélt az 1848 előtti boldog világról szép Magyarországon, beszélt Fiuméról, – iván vizeket számos poharakkal.
Érdekes volt, mikor leleplezte, hogy Bedekovich Kálmán, a magyar kormány tagja, a horvát miniszter, egy zágrábi országgyűlésen tűzzel erősíté, hogy »Fiume a horvátoké«.
Igaz, hogy még akkor nem volt miniszter.
A legérdekesebb volt beszédének az a része, ahol fölvetette a kérdést, hogy hát kit is képvisel tulajdonképpen az országgyűlési többség? – Az tény, hogy nemzetiségi kerületekből regrutázza magát, mert a tiszta magyar kerületek mamelukot nem, de tiszta szívű szélsőbaliakat választanak. Igen, de a nemzetiségi kerületekből került kormánypártiak a nemzetiségieket nem képviselik, mert azt mondják, hogy ők a magyarokat képviselik; a magyarokat ismét nem képviselik, mert azokat az általuk választott szélsőbaliak képviselik. Kit képvisel tehát a kormánypárti többség? – Senkit.
És ebben, bizony no, igaza van.
Polit beszéde alatt Miletics több ízben tűzbe jött s bozontos fejével, kinyújtott kezével csinálta Polit szavaihoz az akciót. Mikor pedig Polit az utolsó pohár vizet is megitta és leült: elismerő taps hangzott föl háta mögül.
A Miletics két tenyere volt.
Ez aztán az önzetlenség: nem törődni vele, hogy egészen elhomályosították, megsemmisítették.
Szalay Imre szólt Polit Mihály után.
– No, a szélső balnak ma szerencsétlen napja lesz – jegyzé meg egy habarék.
Felsült azonban.
Szalay Imre ma kivételesen – nem múlta felül magát.
Mondott nehány jó dolgot is. Nevezetesen mikor Politnak válaszolt, aki panaszkodott, hogy a fajgyűlölet mily tűrhetetlenné tette az életet, mely azelőtt Magyarországon oly paradicsomi volt, mióta 48-ban lángra gyúlt s elhamvasztott falvakat, városokat, úgyhogy őneki is menekülni kellett innen – Bécsbe.
– Hát miért nem ragadtak fegyvert – mondá Szalay – 48-ban a szerbek is, mint mi? Nem volt szükség menekülni Bécsbe, fölkelhettek volna, mihozzánk hasonlóan, annak az alkotmánynak védelmére, mely szabadságot, testvériséget s olyan paradicsomi életet biztosított nekünk is, nekik is, hogy Polit még ma is érzékeny szívvel gondol reá?
– Ez jól volt mondva, Imrus!
Tisza Kálmánnak rendesen szerencsés napja van, ha nemzetiségi képviselő után beszél. Ma is nagy triumfusokat nyert Polit fölött, kapott is helyeslést, és roppant elégedett volt önmagával, mint aki jól végezte dolgát s megalapította Magyarország jövőjét egy másik ezredévre.
Úgy tesz, mint a gyermekek abban a játékban, melynek neve: »add tovább!«
Elpáholják Bécsben, hogy csak úgy puffog. Kapja magát, hazajön s ő maga részéről elpáholja Politot vagy Mileticset, büszkén tekint körül, mintha ő most már nem lett volna megverve.
Ahelyett, hogy annak adná vissza az ütleget, akitől kapta.
