VI.
VI.
Készület a döntő hadjáratra. A földvári csata és Weiss Mihály halála, 1612 október 14.
A HAVASALFÖLDI vajdával megkötött véd- és daczszövetség Weiss politikájának fényes diadala volt, habár úgy látszik, hogy a kétszínű Radul a szövetségi szerződés által rárótt kötelezettségeket komolyan épen nem vette. Mindazáltal a brassói bíró meg volt győződve, hogy egy második Serbán Radult talált benne, s azt hitte, hogy most már megérkezett a kedvező alkalom a döntő hadjárat megkezdésére. Minden körűlmény erre ösztönözte őt. Már tudta, hogy Bethlen Gábor is elhagyta a fejedelem ügyét; maga Bethlen értesítette őt erről Basa István nevű szolgája által a városnak küldött levelében.* A székelyek kevés ellentállást fejtettek ki; a hajdúk már eltávoztak; ellenben a város zsoldosainak száma a Havasalföldről toborzott csapatokkal mindennap gyarapodott. Radul vajdára a kötött szerződés értelmében biztosan számított, s meg volt győződve, hogy végre is a porta saját érdekében föllép Báthory ellen. Számítása e részben a bekövetkezett események által igazoltatott; de Weiss nem akarta bevárni, míg a porta cselekvésre szánja el magát. Bízott Giczy hadvezéri tehetségében, a város haderejében, s reménylte, hogy az első győzelem a szászokat nyílt fölkelésre, a székelyeket a fejedelem ügyének elhagyására fogja bírni. A város nehéz anyagi viszonyai tették őt türelmetlenné. A már második évben folytatott háború kiapasztotta a város jövedelmi forrásait. Követségekre és ajándékokra 1612-ben, csupán a nagyobb tételeket számítva, többet adtak ki 2000 frtnál;* a katonaság zsoldja pedig négy hónap alatt 12,000 frtra emelkedett fel,* oly időben, midőn a város rendes jövedelmeitől elesve, teljesen polgárainak áldozatkészségére szorúlt. Weissnak tehát nagyon is fontos oka volt a döntő hadjárat megkezdését siettetni, vagy legalább is a harcz színterét a két évi háborúban teljesen kimerűlt Barczaságról a Székelyföldre tenni át.
Stadthannenrechnungen. 1612 szeptember 21-ről.
Stadthannenrechnungen. 1612.
Stadthannenrechnungen. 1612.
Radul oklevele.*
A Brassó városi levéltárban 771. sz. a. őrzött eredetiről Rombauer igazgató felvétele.
Szeptember 25-ikén, ugyanazon napon, melyen a város követei a havasalföldi vajdával megkötött szövetség oklevelét meghozták, Weiss és Giczy 600 zsoldossal és egy pár ágyúval Földvár ostromára siettek. Egész éjjel lövöldözték a várost, de – mint egyik brassói krónikás mondja – hirtelen valami zajtól megijedve, félbehagyták az ostromot s eredmény nélkűl visszatértek. A támadó fellépésnek azonban a brassóiakra annyi haszna mégis volt, hogy Vidombák és Keresztényfalva székely őrségei önkényt távoztak, s így e templomkastélyok a város tőszomszédságában újra a brassóiak kezébe kerűltek. Kevéssel utóbb, október 4-ikén, Horváth György is megérkezett, mintegy ötven törökkel és tatárral, s egy pár nap mulva október 6-ikán egy Muskitz nevű kapitány 600 lovast vezetett Havasalföldről a város segítségére,* miáltal a város hadserege mintegy 1200 főre emelkedett. Most már elérkezettnek látta Weiss az időt a székelyekre ráijeszteni, őket a Báthory ügyétől elvonni, s a felkelést az egész országra kiterjesztve, a fejedelemjelöltet, Giczyt, Gyula-Fehérvárra vinni. Az újonnan érkezett zsoldosokat lobogókkal látta el, a fejedelem-jelölt Giczy czímerével,* s a föllelkesített polgárságot is magával vonta a küzdelembe. Négy senatoron és számos polgáron kívűl negyven tanuló követte «a leendő cancellárt» – mint egy Báthoryval rokonszenvező szász krónikás a hatalmas bírót nevezte – a döntő hadjáratra.
Stadthannenrechnungen. 1612 október 4 és 6-ról.
Stadthannenrechnungen. 1612. okt.
Október 8-ikán vonúltak ki Brassóból «nagy pompával, mintha nem is háborúba, hanem menyekzőre mennének». Magát Weisst azonban szomorú sejtelmek kínozták. Elindulása előtt elrendezte családi ügyeit, megcsinálta végrendeletét, s midőn a városból már kivonúltak, többször könyezve tekintett vissza azon helyre, melyhez annyi emlék kötötte, hol oly kiváló szerepet játszott egy évtizeden át, s melyről megjósolta, hogy többé látni nem fogja. Hadserege, melylyel a nagy vállalat kiviteléhez fogott, balsejtelmeit tökéletesen igazolta. Gyülevész hadsereg volt ez, oláh, rácz, magyar, török és tatár zsoldosokból, kiket a Weiss által képviselt ügyhöz semmi érdek nem kötött, s kik készek voltak még egy pár nap előtt azon várost, melynek szolgálatában állottak, megrohanni és felprédálni. Igazi elszántság és lelkesedés csak ama pár száz városi polgárban volt található, kiket Weiss a hadjáratra magával vitt; katonai tapasztalat, vitézséggel párosulva, csupán ama pár száz lovasban, kik Nemes Balázs, Horváth György és Kálnoki János székely kapitányok vezérlete alatt Giczy körűl csoportosultak. Az egész, a nagy céllal különben arányban semmiképen nem álló hadsereg létszáma körűlbelül 3000 emberből állott hat ágyúval, köztük a híres brassói nagy ágyúval.
Első czélúl Háromszék meghódoltatását tűzték ki, s e terv szerint a Barczaság szomszédságában fekvő székely falvakat rohanták meg; mi közben az oláh és török zsoldosok – de még a városi polgárok is, – Giczy nagy boszúságára, ki a székelyeket szép szerével szerette volna a maga pártjára vonni, iszonyúan raboltak és pusztítottak. Nem sok ellentállással találkoztak. A nyílt községekből a nép menekült északra Csík felé, csupán az uzoni és ilyefalvi megerősített templomkastélyok daczoltak egy pár napig. Minden jól látszott menni. Földvárt is elhagyta a fejedelmi őrség; a brassóiak akadály nélkűl megszállották; a háromszéki székelyek pedig hódolatot ígértek. De míg Weiss a székelyekkel alkudozott, s hadseregét Ilyefalvánál élelmi szerekkel ellátva, lassú menetben Hidvég felé vonúlt, az alatt a fejedelmi hadak is összegyűltek. A székelyek által értesítve, Báthory a kék udvari gyalogokat Allia Farkas alatt Földvár felé küldötte, hol ez a Török István alatt kivonúlt csiki és marosszéki székelyekkel s Mocsonyi és Folti hajdúkapitányok csapataival egyesűlt. Magyar források az egész hadsereget 1200 lovasra teszik,* úgy látszik azonban, nem számítva a gyalogokat, nevezetesen pedig a székelyeket, kik pedig kétségtelenűl részt vettek az ütközetben.
BOJTHI i. h. 320. l. és MIKÓ folytatója BIRÓ i. h. 230. l.
Az ilyefalvi templomkastély.*
Rombauer felvétele után.
Weiss és Giczy október 14-ikén értesűltek a fejedelem hadseregének megérkezéséről, s e hírre azonnal az Olt jobb partján Földvárral szemben Hidvégre vonúltak. Giczy megpillantva az Olt bal partján táborozó hajdúkat és székelyeket, rögtön belátta, hogy nyílt ütközetbe bocsátkozni részben megbízhatlan, részben gyakorlatlan hadsergükkel nem eszélyes, s azt tanácsolta, hogy vonúljanak vissza Brassóba, vagy valamelyik szász község, Hermány vagy Feketehalom templomkastélyába. De Weiss nem engedett. Az eddig kivívott sikerek megszédítették és sértette büszkeségét azon gondolat, hogy ily nagy előkészületek után ütközet nélkűl ismét Brassó falai mögé menekűljenek. «Talán nem ültél eleget a brassói húsos fazekak mellett» – szólott gúnyosan Giczyhez, s véleménye szerint az ütközet elfogadása határozatba ment. Átszállították az egész hadsereget az Olton s a Földvár alatt Brassó felé elterűlő síkon csatarendbe állították. Október 16-ikán délelőtt vivatott az ütközet, mely Giczy előrelátása szerint a brassóiak óriási vereségével végződött. A fejedelmi hadak első rohama nehány pillanat alatt eldöntötte a csata sorsát. Az oláh és rácz zsoldosok – mint a brassóiak hitték, a vajda titkos utasítása szerint – úgyszólva kardcsapás nélkűl megfutottak, s futások zavarba hozta a többi csapatokat is. Hiában kísértették meg Giczy és Weiss a csatarendet fentartani; páni rémület szállotta meg az egész hadsereget, s mindenki elhányva fegyverét, futott a merre tudott. Most már Giczy és Weiss is kénytelenek voltak menekülésre gondolni. Magyar csapata által környezve és védve, Giczy elérte Brassót, de Weiss magára maradt. Midőn látta, hogy minden veszve van, egyetlen egy szolgája kíséretében Brassó felé vágtatott. Nem sokáig ment. A Barcza vizénél lova kidőlt; egy Tunyogi Gergely nevű hajdú utólérte s rövid küzdelem után leterítette. Fejét levágták s Szebenbe küldötték a fejedelemhez, ki azt a piaczon nyársra vonatta. Három napig állott ott, mígnem október 22-ikén egy rendkívűl heves vihar után eltűnt. Testét a brassóiak a csata után pár nappal felkerestették és a szintén elesett Heltner György senatoréval együtt a városba szállítva eltemettették.
Földvár.*
Hunfalvy «Magyarország és Erdély eredeti képekben» cízmű munkájából.
Régi olajfestmény után, melynek részleteit a múlt században restaurálták, másolta Cserna K.
Roppant nagy volt a brassóiak vesztesége. Hadseregüknek fele elesett, vagy fogságba kerűlt. Az elesettek között volt a negyven tanuló is, kik a földvár előtti mély úton, hol felállítva voltak, úgy szólva minden védekezés nélkűl vágattak le a székelyek által. Midőn a székelyeket megpillantották, harczias lelkesedésük azonnal elenyészett, s rémületökben felkiáltottak: «Cantemus, forte non desecabunt». De éneklésök nem hatotta meg a székelyeket; és a penna-lovagok, mint őket egy későbbi szász író nevezi, egymásután elhullottak. Egyetlen egy menekült meg közűlök, ki az általános riadalomban a holttestek közé vetette magát. Mivel semmi életjelt nem adott magáról, a székelyek halottnak hitték és nem bántották. Később ez a tanuló földvári pap lett, s minden évben a csata évfordulóján kiment a csatatérre, s ott a tanulók sírdombján, melyet ma is «Studentenhügel»-nek neveznek, leborulva siratta meg társait, s adott hálát az Istennek csodálatos megmeneküléseért.*
Legterjedelmesebben leírja a csatát Benkner (kiadva mint a Weiss naplójának folytatása i. h. 236. l.). Továbbá a Brevis Consignatio i. h. 263. l., Bánfi i. h. 260. l., NÖSSNER i. h. 72. l., KRAUSS i. h. I. k. 33. l., BOJTHI i. h. 320. l. és a MIKÓ folytatója BIRÓ i. h. 229. l. Egy pár adatot találunk a Stadthannenrechnungen 1612 október 20 és deczember 31-ről. A tanulók szerencsétlen sorsa fel van jegyezve a TARTLER-TRAUSCH: Collectanea czímű kézirati munka I. k. 257. lapján May Mihály földvári pap elbeszélése nyomán, kitől Seulern Lukács hallotta és írta le. A székelyek sokáig emlékezetökben tartották a tanulók lamentatióját és még azután is sokáig szokták gúnyképen a brassói deákoknak oda mondani: Cantemus, forte non desecabunt. TARTLER-TRAUSCH: Collectane. I. k. 260. l.
Nagy volt a gyász Brassóban a szerencsétlen ütközet után, mely egy csapással hirtelen a város minden reményét megsemmisítette. Mindenkinek volt kit siratni, de a magán gyász háttérbe szorult azon nagy veszteség előtt, mely a várost nagy fiának halálával megrendítette. Benne vesztette el a város és a szász nemzet legtehetségesebb politikusát, ki egyedül volt képes e válságos időben, oly ellenféllel szemben, minő Báthory Gábor volt, a város és a szász nemzet kiváltságos állását Szebennek, a fővárosnak bukása után is fentartani. Nem volt közönséges lázadó – mint Báthory nevezte –, még kevésbé nagyravágyó, pártütő, ki polgártársai vérével és a haza pusztulásával saját fölemelkedését tervezte. Egy szász író – még pedig kortársa* – gúnyosan jegyezte föl róla, hogy kanczellár akart lenni az általa fölemelendő fejedelem mellett; de ha talán gondolt is ilyesmire a küzdelemnek rá nézve kedvező phásisában a Giczyvel való összeköttetés után, iratai és egész élete megczáfolják azon feltevést, mintha az általa megindított küzdelemben a személyes indoknak, a nagyravágyásnak bárminő része lett volna. Ép oly kevéssé látszik valószínűnek, hogy a bécsi udvar iránt érzett rokonszenv, a németpártiság ragadta volna a fölkelés terére. Igaz ugyan, hogy a felkelést, mint a német párt szövetségese kezdette meg, s még Forgách és Serbán Radul kudarcza után sem szűnt meg a bécsi udvar segítségét sürgetni; de csak addig és annyiban volt németpárti, a meddig és a mennyiben a bécsi udvar törekvései az általa képviselt ügy érdekeivel összhangzatban állottak. Basta korszaka sokkal mélyebb benyomást tett rá, hogysem mint buzgó lutheránus a bécsi udvar uralmát Erdély fölött, mi akkor egyértelmű volt az ellenreformátió diadalával, őszintén kívánta volna. Őszinte ragaszkodása Bocskayhoz, a jó szolgálatok, melyeket Rákóczy Zsigmondnak s magának Báthory Gábornak is uralkodása első éveiben tett, eléggé megczáfolják azon föltevést, mintha egy Huet Alberthez hasonlóan következetes németpárti és asz erdélyi nemzeti fejedelemségnek elvi ellensége lett volna. Az általános haza eszméje azonban nála is, mint polgártársainál, másodsorban állott. «Én a városé voltam s vagyok», írta a fejedelemnek. Brassót tekintette ő igazi hazájának, melynek szellemi, anyagi és politikai felvirágzását egyformán szívén hordozta, s melynek érdekei politikai törekvéseinek czélját is megszabták. E városnak áldozta szellemi tehetségén és lankadatlan tevékenységén kívűl vagyona egy részét is, s azon szép ajándékkal, melyben városa virágzó iskolájának könyvtárát részesítette, tudományszeretetének a legfényesebb, nevének a legszebb emléket állította.*
NÖSSNER, i. h. 71. l.
1608 szeptemberben az iskolának 75 kötet könyvet ajndékozott, melyeket 100 frtért vásárolt Sixtinus András egykori brassói tanító hagyatékából. (Weiss naplója i. h. 202. l.) Az 1689-ki nagy tűzvész azonban az iskola könyvtárának többi kincseivel együtt a Weiss által ajándékozott könyveket is egy pár kivételével megsemmisítette.
Államférfiúi működése különböző oldalról, különböző méltánylásban részesűlt, s mint kortársainak, úgy az utókornak ítélete is eltérően hangzik fölötte. Talán, mint sok más dologban, úgy itt is a kettő között van az igazság. E küzdelemben, melynek tagadhatatlanúl ő a fő hőse, fáradhatatlan tevékenysége, szívós kitartása, és az ügyesség, melylyel polgártársait magával ragadta, elismerésünket vívja ki, sőt bizonyos tekintetben bámulatunkat kelti fel; de csak addig, míg politikája városa és nemzete régi szabadságának visszaállítását czélozta. A siker, melyet e téren kivívott, hősies halála a csatatéren, igazolja ama nymbust, melylyel nemzetének emlékezete nevét körűlvette; de nem jogosít fel arra, hogy a nagy államférfiak közé soroljuk. Hiányzott benne a mérséklet, az erők józan mérlegelése: az igazi államférfiúi tehetség legszükségesebb kelléke. Az első siker által elszédítve, oly térre csapott át, melyen nem bírt megállani. Félreismerte mindazon tényezőket, melyekkel számolnia kellett: saját tehetségét és erejét, s ellenfelei hatalmát. Brassóból akart fejedelmet adni az országnak, s hozzá még egy közönséges kalandor hajdúkapitány személyében. E végzetteljes tévedésben rejlik, – mint Szilágyi igen találóan megjegyezte,* – a brassói bíró bukásának oka; ez állította őt a hadsereg élére is, hol tehetség hiányában az ügynek, melyért küzdött, csak ártalmára vált; s ez vezette őt a földvári csatatérre, hol a győzelem helyett halálát találta.
Báthory G. fejedelem története. 209. l.
Mindazáltal tévednénk, ha személye bukását a nevéhez kötött ügy bukásának tekintenők. Politikai törekvése, a mennyiben az Brassó és a szász nemzet kiváltságos állásának visszaállítását, illetőleg föntartását czélozta, végre is – ha nem is azon tényezőkkel, melyekkel ő számolt – diadalt aratott. Polgártársai még a földvári vereség lesújtó hatása alatt sem tántorodtak el az általa kitűzött zászlótól, melyet halála után az ő iskolájában képzett új erők ragadtak kezökbe. Neve kortársai és az utókor előtt elválaszthatlanúl összeforrt Brassó és a szász nemzet szabadságának ügyével, s polgártársai halála után büszkén és saját specialis álláspontjukból méltán verették pénzükre nevét e fölirattal: «Praestitit, quae debuit patriae».
Emlékérem Weiss halálára.*
Feliratok, előlap: MICHAEL ALBINVS A. P. B. 1612.; hátsó lap: PRAESTITIT QVAE DEBVIT PATRIAE körirat: AD VTRVNQVE IMPER. PRO PATRIA LEGAT.
***
A hatalmas bíró alakjának letünésével a Weiss család történelmi szereplése is véget ért. Sem testvérei, kik részben szintén Brassóba tették át lakásukat, sem ezek utódai nem tüntették ki magukat, sem a város sem az ország szolgálatában; a családnak azon ága pedig, melyet ő fölemelt, nagyon gyorsan kihalt. Kemmel Ágnessel kötött házasságából két fia, János és Mihály és egy leánya, Ágnes született. Nejét a rá nézve végzetteljes 1612-dik év tavaszán veszítette el, s gyermekei közűl is csak egyik fia, Mihály és leánya Ágnes, élték túl. Fia, Mihály utód nélkűl halt el, leánya, Ágnes háromszor ment férjhez; de gyermekeit mind túl élte, s midőn 1658-ban Brassóban elhalt, a Weiss Mihály-féle vagyon részben a bíró testvéreinek utódaira, részben a Weiss Ágnes harmadik férjének családjára, a Gotzmeister családra szállott át.
Brassó: Szíjgyártó-bástya.*
Fénykép után Cserna K. rajza.
