II.
II.
Mária gyermekkora.
E fényes úrilakban, e nagyszerű vadregényes vidéken teltek el Széchy Mária gyermekévei. A véres, zordon, kalandos emlékek, melyek a várhoz fűződtek, fogékony lelkére nem maradtak hatás nélkül s korán felizgathatták képzeletét a hóhérbástya borzalmas regéi, hol a vad Bassó Mátyást kivégezték, s honnan később is a mélységbe szokták ledobni a halálra ítélt gonosztevőket. Ez emlékek és atyja mozgalmas élete, a látvány, mely minden nap eléje tárult: marczona katonák járása, kelése, lovasok száguldozása, a tábori nép zaja, melytől gyakran viszhangzott a vár, szükségképen mélyen befolyásolták szelleme fejlődését. Atyja, mint legidősebb élő gyermekét őt szerette legjobban, vele foglalkozott legtöbbet, s a lányka szintén jobban vonzódhatott hozzá, mint kimért, szigorú anyjához. Mária volt apja elkényeztetett gyermeke s a gyermek nem csak mint apját szerette. Bizonyára bámulta benne a nem mindennapi, harczias kalandos embert, kinek jellembeli fogyatkozásait nem ismerte, s ki családi körében gyöngéd atya, szerető férj tudott lenni. Az erő és gyöngédség mintaképét találta benne s élete további folyama azt mutatja, hogy atyja eltörölhetetlen benyomást tett a leány képzeletére. Atyja után alkotta meg magának később a férfi-eszményt; szerette az erőt, harcziasságot, a mindenre vállalkozó kedvet, a nagy szenvedélyt és mindazt, a mi elüt a köznapiságtól.
Anyja befolyása nem oly szembeszökően nyilatkozik ugyan, de azért szintén jelentékeny maradt. Az akaratos, önfejű, korán férfias szórakozásokhoz szokott leányt kevésbbé vonzotta a komoly, tréfát, ellentmondást nem igen tűrő, mindenben kimért és szigorú anya, ki gyermekeivel épen úgy éreztette úrasszonyi hatalmát, mint cselédeivel. Az anya kiváló egyénisége azonban leánya jellemfejlődésében is visszatükröződik. Az anyai befolyásra utalnak Mária gyöngédsége azok iránt, kikhez hajlamot érzett, vallásos kedélye, az élet eszményibb kincsei, a költészet, a zene iránti vonzalma s e mellett az élénk munkakedv, a gazdálkodás és háztartás iránti érdeklődés.
A kor összes uralkodó eszméi kifejezést nyernek a XVII. századi magyar főurak családéletében és gyermekeik nevelésében. A főirányt magok a szülők határozták meg, mert folytonos felügyeletök alatt nevelkedtek gyermekeik, különösen a leányok. A kiket nem apáczának szántak, azokkal otthon sajátítttatták el a szükséges ismereteket. Amaz időben még nem voltak leánynevelő-intézetek; helyöket a családi kör pótolta s Széchy Mária épen úgy, mint nővérei anyjok közvetlen vezetése alatt nőttek föl. Az anya erősen vallásos érzülete folytán a leányok nevelése sem lehetett más színezetű. E vallásos irány ama kor egyik jellemző vonása, de Máriában nem élesedett sem türelmetlenséggé, sem vakbuzgósággá. Megtartotta egyháza szokásait, hitte parancsait s vallás dolgában nem ismerte a közönyt. Mégis mint protestans és utóbb mint katholikus úrnő türelmes tudott lenni mások iránt s nem erőszakolta a saját vallását jobbágyaira, sőt udvartartásában mindig alkalmazott számos máshitű férfi és nőcselédet. Csak élete utolsó szakában tesz említést «lelkek nyeréséről», mi akkor nagyban dívott, de csakhamar ezt is másokra bízta.
Nevelésének egy másik sajátossága még sokkal mélyebb nyomokat hagyott egyéniségén s egész életére rányomta jellemző bélyegét. A Széchy-leányok nevelése tisztán és teljesen magyar volt s egész szellemi életök, gondolkozásuk s ezzel női egyéniségök szintén magyar maradt koporsójuk zártáig. Ezt főleg Máriáról mondhatni. Csak magyarul tudott; e nyelven társalgott, írt, gondolkodott. Hogy latinul nem tudott – anyja még bírta e nyelvet – ámbár gyakorlatban elsajátíthatott belőle egyet-mást – azt maga említi.* Németűl sem beszélt. Maradt ugyan néhány hozzá intézett német levél, de íróik utóbb ugyanazon ügyben magyar levelekkel kényszerűltek hozzá fordúlni. A franczia nyelv akkortájt még nem jött divatba hazánkban, s igen kevés főrangú magyar úr volt, ki azt leginkább külföldi tartózkodás útján elsajátíttota.*
1670 aug. 23-án kelt latin nyilatkozata alá sajátkezűleg ezt írta: «Ezeket magyarból secretariusom által diákra fordíttattam, és noha diákul vannak írva, mindazonáltal azokat mind értem és mindeneket consentiálok». Országos Levéltár.
Tótul azonban a Széchy leányok úgy látszik értettek. Széchy Kata – Listius Jánosnétól maradt fenn tót nyelven írt levél még pedig nem is tót, hanem német asszonyhoz Reull János beszterczebányai főbiró és orvos nejéhez intézve. Beszterczebányai levéltár f. 902. Nr. 57. Mária által aláirt tót és német levelek is maradtak ránk a gróf Nádasdy-család levéltárában.
A leányok tanítására alkalmas ember mindig akadt Murányban. Széchyék két evang. papot tartottak; az egyiket tót szolgáik és német katonáik, a másikat saját magok részére. Ez utóbb mindenkor nemcsak magyar, hanem a magyar irodalommal buzgón foglalkozó egyéniség volt. A magyar lelkész foglalta el az első helyet, mint a család udvari papja (aulicus in arce Murány conciniator) s Széchy György, utóbb meg özvegye csak olyanokat hívott meg ez állásra, kik nemcsak hitbuzgó, hanem tudós és magyar műveltségű férfiak voltak. Mihálykó János, Deselvics István, Piscator Gábor, Kőszeghy István Gáspár* ez időbeli murányi magyar lelkészek, mindnyájan magyar írók is voltak s kétségkívül ők ébresztették fel Máriában az érdeklődést könyvek s ama korbeli irodalmi termékek iránt; anyja mellett ők fejlesztették benne a költészet iránti vonzalmat s tőlük nyerhette zenei ismereteit is, vagy legalább ők szerettették meg vele a zenét, melyet akkor még kezdetleges hangszerekkel, tamburával, guitárral űztek a legelőkelőbb családoknál is. A zongora csak később nyert általánosabb elterjedést.
Aulicus in Murány hungaricus minister. Az említettek irodalmi működéséről Bartholomides Gömörm. I.
Valami nagyon nem erőltették meg azon időben a leányokat a világi tudományok és ismeretek elsajátításával. Kevésbé a tudós papok, mint inkább az anya, és ha őt más gondok vették igénybe, az «öreg» asszonyok felügyeletére voltak a leányok bízva. Ez az öreg asszony a főuri háztartás egyik fontos alkateleme volt. Nem kora miatt nyerte nevét, sőt nagyon öreg nem is lehetett, mert sok olyasmit kellett végeznie, mire koros asszony nem alkalmas. Az öreg asszony a XVII. századi főurak udvaraiban afféle mindenes volt; támogatta az úrnőt a háztartásban, segédkezett a gazdálkodásban, a gyermekek nevelésében, helyettesítette, ha távol, ápolta, ha beteg volt, s szórakoztatta, ha unatkozott. E soknemű foglalkozás is mutatja, hogy az öreg asszony nem cselédszámba ment. Rendesen tisztes, jó modorú, emberek közt forgolódni tudó özvegy nemes asszonyokat, kik férjök halálával elszegényedtek, vagy jószágaik kezelését fiaiknak engedték át, vettek a főrangú hölgyek magok mellé ez állásba, s ilyenek mindig négyen-öten is voltak Murányban.
Sok elméleti ismeretet a leánykák ez asszonyoktól alig tanulhattak. Inkább a modor, az emberekkel való érintkezés, az illemszabályok és talán a táncz az, a mit elsajátítottak tőlök. Míg Széchy György élt, s bizonyára utóbb is, másnemű ügyességeket szintén fejlesztettek a leányokban. Különösen Máriáról bizonyos, hogy kitünően ülte meg a lovat, részt vett férfiasabb mulatságokban, szeretett vadászni, halászni, tudott paripával, vizslával , kopóval bánni, s mindehhez már gyermekkorában hozzászoktatták. Amaz időben a lovaglás nemcsak a sportkedvelők mulatsága, hanem hasznos tudomány is volt. A ki gyalogolni nem akart, az egynémely utazást csak lóháton tehetett meg. Főleg a murányi várhegyre nehéz volt kocsival följutni, sőt magába a várba, mint az egyetlen kapuhoz vezető és a sziklába bevágott lépcsők mutatják, kocsi be sem mehetett. A Széchyek szomszédos lipcsei urodalmához, szintén magas hegyen visz az út, és Mária még törődött öreg asszony korában láháton kelt át a hegyen.
Férfiasabb mulatságok közt, lelkét túlságos tanulással meg nem terhelve, de születéséhez és rangjához méltó udvartartásban, s attól a tisztelettől környezve, melyet akkor nemcsak a hatalmas urak, hanem épen úgy gyermekeik iránt tanúsított a szolga és a jobbágy, futottak el Mária gyermekévei. Mi sem történt, a mi kedélyét mélyebben megzavarhatta volna. A nagy viharok, melyek oda kinn a hazában dúltak, az ő gyermeki örömeit, nem háborították; atyja pártoskodásait s a veszélyeket, melyek ezek folytán fenyegették, a gyermekleány bizonyára nem ismerte. És ha látta is olykor gondokba merűlten anyja aggódó arczát, ki, mint Bethlen Gábor írja,* éjjel-nappal siratta az ura factióját – talán inkább a veszélyek aggasztották, melyeknek férje kitette magát – úgy bizonyára nem sejtette, nem érthette e szomorúság okát. Csak egyszer történt olyasmi, a mi az ő ifjúi kedélyét is búbánatba ejtette. Nem hiába nyújtja fejét a háromezer lábnyi murányi szikla fel egész a fellegekbe; épület koszorúzta ormán iszonyú viharok szoktak elvonúlni, s egy ilyen zivatar mély gyászba borította a családot.
1621. jun. 28. Pol. Lev.
Egy júniusi napon* Széchy György leányaival és nagy kísérettel Murányból Beszterczebányára indúlt. Közvetlenűl útrakelésök után hirtelen zápor és égiháború támadt. Alig vonultak ki a várkapun, a villám iszonyú erővel csapott le a sűrű embertömegbe s szörnyű pusztítást okozott benne. Egyszerre hat embert sújtott agyon, köztük Széchy egyik leányát, a kis Magdolnát, – «a középső kisasszonyt, maga leányát», írja Bethlen – továbbá két szolgálót, két darabantot és a főporkolábot. A villám szele több lovat megölt s vagy húsz katonát a földhöz vágott.* A rémítő jelenetnek közvetlen szemtanúi voltak a többi leányok, kiknek élete kétségkívül szintén veszedelemben forgott.
A megrendítő eset emlékét BETHLEN három levele (kettő a Pol. Lev.-ben, egy a Prot. Theol. Könyvtár XIII. kötetében) tartotta fenn. Az első 1621 június 12-én kelt.
BETHLEN G. 1621 jún. 18-ki levele azt mondja, hogy az eset a «múlt kedden» történt s isten büntetését látja benne, azért, mert Széchy néhány hóval azelőtt elárulta őt s II. Ferdinánd királyhoz pártolt. A jún. 12-i levél viszont azelőtti való szerdát említi a szerencsétlenség napjául.
Azután ismét múltak az évek vidám és borús napjaikkal. A gyermek Mária hajadonná kezdett fejlődni, s atyja már 1625-ben arra gondolt, hogy férjhez adja.* Hogy atyja már is kiházasítására gondolt, az a XVII. század szokásainak felelt meg. Ama korbeli külföldi utazók csodálattal említik, milyen fiatalon lépnek nálunk a házasságra a férfiak s milyen korán adják a leányokat férjhez. Főleg az előkelőbb ifjakat és leányokat volt szokás korán legalább eljegyezni; az arasági idő néha két esztendeig eltartott, de a legtöbb esetben hamar követte az esküvő, bármi fiatalok voltak a házasulandók. A vőlegényt Széchy György ott kereste, hol a politikai tevékenység terén működését már annyi nagy siker kísérte, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem közvetlen környezetében. Bethlen Gábor, kinek politikai combinatiói valósításához nagy szüksége volt a magyarországi főurakra, de különösen Széchy Györgyre, kedvezően fogadta az eszmét. E családi kötelék útján vélte minél szorosabban magához fűzhetni az állhatatlan embert, kinek az 1619–20-iki harczokban annyi hasznát vette s ki noha 1621-ben elárulta őt s cserben hagyta ügyét, azóta legalább titokban többször megujította vele az érintkezést. Bethlen Gábor tehát egyik bizalmas emberét, Kornis Zsigmondot küldötte Murányba, hol a házasságra s a hozományra nézve megállapodás létesült. 1625 nyarán Széchy György leutazott terebesi jószágára Zemplénbe, mely mint a hét vármegye egyike, akkor az erdélyi fejedelem főhatósága alatt állt. Ott folytatták a tárgyalásokat, melyekben a politikai mozzanatok mellett a tervezett házasság ügye is végképen megérlelődött.
Korára azonban ebből következtetést vonni nem lehet, mert hugát utóbb tizenhárom éves korában jegyezték el s így nem lehetetlen, hogy 1625-ben Mária sem volt több tizenhárom évesnél.
De egy szörnyű catastropha hirtelen véget vetett a politikai combinatióknak, a kérdéses házasságot pedig hosszabb időre elhalasztá. Széchy György az említett év augusztus havának utolsó napján a Terebes várához egy órányira levő Barkóváralja falu környékén járt. Valószínüleg vadászott s annyira elkésett, hogy az nap vissza sem térhetett többé Terebesre. Barkóváralján maradt s mint edzett, katonaviselt ember kényelmesebb helyiség hiányában egy csűrbe ment hálni, hol a szénából-szalmából rögtönzött nyugvóhelyen hamar elaludt. Éjféltájban lehetett, mikor fegyverhordozója Léthy Miklós egy vagy két szolga kíséretében Széchy Györgyhöz lopódzott s alvó urát agyonlőtte. Két-három golyó hatolt a szerencsétlen ember testébe, ki azonnal meghalt. Kinek fölbujtására történt az orgyilkosság s minő indokok vezették a gonosztevőket, midőn urokat ily nyomorultan megölték, az még nincs kiderítve. Azt sem tudni, mi történt a gyilkosokkal s megkapták-e érdemlett büntetésöket vagy, mint ama kor sok más bűnösét a zavaros közviszonyok folytán őket is csak a mennyei bíró vonta számadásra. A barkóváraljai rémdráma azon megoldhatatlan titkok egyike, melyeket a régibb századok elég nagy számmal hagytak az utóvilágra.
A rettenetes eset hírét néhány nap múlva vette a Murányban időző család. A csapás annál súlyosabb volt, mert váratlanul jött s senki sem gondolta, hogy a javakorában levő, csak negyvennyolcz éves ember ily hirtelen és iszonyú módon fog kimúlni. Anyja, gyermekei szerették az elhúnytat, ki bármi önző, kegyetlen, erőszakos vala mások irányában s valószínüleg meggyilkolása is ezzel függ össze – övéihez mindig bensően ragaszkodott, érettök küzdött, fáradozott mindenkor. A haláleset a családra egyszersmind sokféle más bajt zudított. A roppant jószágok megtartása számtalan akadálylyal járt; az akkor három felé szakadt ország mindegyik részében szétszórva voltak a birtokok, sőt mivel Kőszeg és vidéke még osztrák területhez volt kapcsolva, a váratlanúl özvegygyé lett Széchy Györgynének négy különböző ország hatóságai előtt kellett jogait megvédeni. Mert mindenfelől követeléseket intéztek hozzá, pörrel támadták meg s hol a fiskussal, hol a rokonokkal, főleg ifjabb sógorával, Széchy Dénessel kellett bajlódnia. Az özvegy erélyes jelleme e komoly, válságos időben lép a legszembetünőbben előtérbe. Bámulatra méltó kitartással és elszántsággal kelt a maga és gyermekei örökségének védelmére s azt, a mi csakugyan az övék volt, megvédte, megtartotta férfiasan.
4. GRÓF SZÉCHY DÉNES.
Wiedemann «Comitium Glorić»-jából (a II. 1652-i coll.)
Első teendője volt a holttestet Murány várába szállíttatni, hogy imposans halotti pompával tétesse örök nyugalomra. A gyászszertartás azonban hosszabb előkészületet igényelt s a temetés, az általános szokásnak megfelelően, csak hónapok múlva mehetett végbe. A kápolna sírboltjának helyreállítása, a díszes koporsó elkészítése sok időbe került s a megtört özvegy csak nov. 20-ka körül küldhette szét a meghívókat a temetésre s nála bizonyára nem az ilyenkor szokásos szólásmód, hanem mély, igaz érzés kifejezése, midőn azt írja, hogy «az ő árvái legbensőbb fájdalmával» tudatja a gyászesetet. A temetés nagy részvéttel, Gömörmegye s a felvidéki városok küldöttei és sok más vendég jelenlétében 1625 decz. 14-én ment végbe.
Zúgtak a harangok, elsiratva gazdájukat, a vár azon első tulajdonosát, a kinek porai itt tétettek örök nyugalomra.
