IX. RÁKÓCZI ÉS BERCSÉNYI.
IX.
RÁKÓCZI ÉS BERCSÉNYI.
RÁKÓCZI ÉS BERCSÉNYI.
MAGA a magyar vér sugallja nekem – írta Széchenyi Rákóczinak, – hogy itt az ideje, itt a dicsőséges alkalom visszanyerni ősi alkotmányunkat, szert tenni tartós nyugalomra; mert a «császár» nemcsak alkudozni kész a magyarokkal, hanem a kívánt biztosítékokat is hajlandó megadni. Ha ezt visszautasítjuk, pusztaságra jut az ország és patakokban fog omlani a vér; mert a háború, mint a koczkajáték, gyakran szerencsésen kezdődik, de gyászosan végződik. A háború pedig csak akkor igazságos, ha czélja a jogtalanság visszaverése és nem a bosszúállás.* «Nem tagadom – felelt a fejedelem 1704 februárius 5-ikén,* – hogy az igazságos fegyvernek csak jó béke lehet a czélja és hogy, ezt a czélt szem elöl tévesztve, a harczoló feleket vád érheti a kiontott vér miatt; de van-e remény jó és tartós békére? Hiszen a császár most is arra biztatja a törököt, hogy fegyvert fogjon ellenem és jutalmat ígér gyilkosomnak.» Mindamellett lenyelné az osztrák háztól megaranyozva nyujtott eledelt, ha nem tudná, hogy a gyógyszerészek is megaranyozzák piluláikat, szép külsővel akarván feledtetni a keserűséget; de éppen ebből a példából tanúlta meg, hogy nem mind arany, a mi fénylik. Annyi megszegett eskü, annyi megsértett törvény, annyi igaznak üldözése inkább győzni vagy halni készteti. Nem viszi rá a lélek, hogy a széttört igát ismét a maradék nyakára tegye.
Miller, Epistolae archiepiscoporum Georgii et Pauli Széchenyi, I. 68–74. Katona, XXXVI. 429-432.
Katona, XXXVI. 432–3.
Az érsek februárius elsején Bécsbe már megvitte a Bercsényitől hallott föltételeket, a melyek azonban sehogysem tetszettek a minisztereknek; pl. hogy Rákóczi országgyűlést hirdessen Székesfejérvárra, Kollonicsot távolítsák el a kormányból, a békéért külső hatalmasságok kezeskedjenek.* I. Lipót 12-ikén nagy általánosságban, de, a miniszterek szerint, a fölkelőkre nézve igen kedvezően válaszolt. Egyúttal Whitworth angol és Bruyninx hollandi követet is fölkérte közbelépésre.* Azt azonban rossz néven vette, hogy a magyarok nem koronás ifjabb királyuk, József közbenjárását kívánják, a ki pedig kész volna reá. Az országgyűlés összehívásának királyi jogáról sem volt hajlandó lemondani és az 1687. évi törvények felülvizsgálásába belemenni.* Széchenyi érsek februárius 14-ikén azzal akart hatni Rákóczira, hogy az udvar a «brandenburgi» választóval alkudozik 30.000 főnyi segélyhad iránt és a választót (ki különben már régen megkoronáztatta magát) talán el is ösmeri porosz királynak; sőt készebb letenni Spanyolországról, kibékűlni a francziával és behívni a törököt, mint Magyarországról lemondani. Arra kéri tehát, előzze meg a bajt azzal, hogy megnyugszik az országgyűlés összehívásában és József ifjabb király közbenjárásában. Idegen fejedelem sem biztosíthatja jobban a nemzet jogait és szabadságát. Hiszen a mostani fejedelmek már alig törődnek a szerződések megsértésével. Nagyobb kezesség, ha a kormány és a hadsereg magyar lesz, a mitől pedig a császár most aligha idegenkedik.* A fejedelem tíz pontban jelentette ki, hogy kell ugyan országgyűlést tartani, mert hiszen éppen az az egyik főpanasz, hogy nem tartanak; de majd csak protestáns a hatalmak, továbbá Lengyelország és Velencze közbenjárásával megkötendő béke után hirdessék ki, mert egy mostani országgyűlésen az udvar teljesen összeveszíthetné a pártokat. Az udvar mindenesetre úgy tárgyaljon a magyarral, mint más szabad nemzettel. Semmisítse meg azonnal a Rákóczi ellen hozott ítéletet s a linzi béke értelmében ösmerje el olyan szabad fejedelemnek, a milyen János király fia, vagy Báthory Zsigmond volt.* A fejedelem nem nyugodott meg Széchenyinek abban a felvilágosításában, hogy ez az országgyűlés tisztán csak a béke tárgyalásával foglalkoznék;* de februárius 29-ikén értesítette, hogy látogatását elfogadja, nem ugyan Váczon, mint eleinte tervezték, hanem Gyöngyösön, a hová Török András, a jászok és kunok alkapitánya, elegendő fedezet mellett fogja kisérni.*
Whihvorth febr. 2. Simonyi, I. 120–1., febr. 6. u. o. 125
Whitworth febr. 13. U. o. 139–140.
Szalay, VI. 132–3.
Katona, XXXVI. 433–4.
Miller, Epistolae, 110–2.
Széchenyi levele, febr. 29. Katona, XXXVI. 436.
. U. o. 437.
Már előbb kezéhez érkeztek a Recrudescunt kinyomtatott példányai,* a melyekben – még 1703 június 7-ikéről keltezve az összes keresztény fejedelmeket és köztársaságokat felvilágosítja, hogy annyi hiábavaló kisérlet után az ausztriai házzal fegyveresen kell leszámolnia.
A fejedelem sajátkezű aláírása a számozatlan 8 lapra terjedő folio-nyomtatvány alatt a Telekiek marosvásárhelyi levéltárában «Pro Parte Generosi Domini Capitanei Michaelis Koss de Debreczen. Anno Dni 1704. 26. Febr.» A már ösmertetett manifesztumot tehát eznap küldette szét.
Ennek első példányát Bercsényi már márczius 9-ikén átadta Hamel-Bruyninx hollandi követnek, ki öt Semptén a hágai és bécsi udvar megbízásából fölkereste, hogy a hollandok és az angolok közbenjárását fölajánlja. És átadta neki a magyarok alaptörvényeinek egy kivonatát is. Helytelennek találta, hogy hozzá fordúlt és nem egyenesen Rákóczihoz, a kinek megkerűlésével senki sem tárgyalhat, mert ő a nemzeti mozgalom feje s a béke ügyében ő is csak a rendekkel egyetértve határozhat.* Márczius idusán a követ azzal a tudattal tért vissza, hogy a fölkelés vezetői külön nem alkudoznak és hogy a magyarral csak mint egységes szabad nemzettel tárgyalhatnak.* A béke ügye, a hogy a fejedelem Bercsényi útján értesítette őt, nem csupán tőle, hanem az egész nemzettől függ, a mely nem egyesek kedvéért, hanem mindenkinek a szabadságáért ragadt fegyvert.*
Bruyninx jelentése Simonyinál, I. 189–206. Stralenheim svéd ügyvivő XII. Károlyhoz 1704., ápr. 11. A svéd áll. lt. Caesareana alosztályában.
Stepney jelentése márczius 19-ikről, 184–188.
Rákóczi emlékíratai, 83.
Ismét kárba veszett az a fondorkodás, a melylyel megingatni akarták Rákóczinak Bercsényibe vetett bizalmát. A fejedelem nem kételkedett a gróf hűségében, őszinte barátságában; de ilyén körűlmények közt a fölötte nagy bizalmát és a legkisebb bizalmatlanságot egyaránt veszedelmesnek tartotta. Hogy barátaiban bizalmatlanságot ne keltsen, faggatásaikra mindenkor határozottan, de nem mindig egyenesen felelt.* Kevésben lévén nagy bizodalma, úgy hitte, nem sokban csalódhatik; némelyiknek csak szükségből hitt.* Hiszen annyira tévetegek az ember gondolatai, önmagát is oly kevéssé ösmeri, hogy saját cselekedeteiben sem bízhatik.* Őt pedig, fiatalságánál fogva, most még részben saját hívei is tökéletesen képtelennek tartották a katonai és a politikai ügyek vezetésére s azt hitték, mindent Bercsényi akarata szerint tesz.* Ugyanakkor azonban Bercsényi arról vádolta, hogy másokra hallgat. «Olyan nagyságod, mint a paradicsommadár – írta neki;* – nagyok a szárnyai, kicsiny a teste; csak az orrán függ a szegény madárka s úgy lógatja a szél.» De bocsánatot kért tőle, mikor a fejedelem ezen sértés miatt rendreutasította. – Rákóczi attól tartott, hogy ha fölötte bízik benne, csakugyan előre nem látó, gyönge eszű embernek gondolják, a kit Bercsényi vakon vezet; de azt sem akarta, hogy bizalmatlanságával megsértse legjobb barátját, a ki ennek következtében a maga ügyét csakugyan különválaszthatná az övétől. Most tehát őszintén figyelmeztette, mivel gyanusítják: hogy külön akar egyezkedni az udvarral és cserben hagyja a közügyet, midőn a fejedelem tudtán kívűl politikai ügyekbe avatkozik.* Máskülönben is azt tartotta, hogy Bercsényi személye és modora nagy akadálya a magyar urak egyesülésének. Sokan kevésre becsűlték és nem akartak vezetése alatt állani; viszont ő is előbbre valónak hitte magát a többinél, nem tűrt egyenlőséget s katonái keménynek, tűrhetetlennek ítélték. «Fesztelenségében kiméletlenűl csípős és gúnyolódó volt, komoly dolgokban könnyelmű s ha feddenie kellett, élesen és megvető módon tette. Nyakasan bámúlta saját tehetségét. Ékesen szóló a beszédben, késedelmező a tettekben, ingadozó a kétes esetekben. Széleskörű ismeretei következtében bőséges, de bizonytalan tanácsokat adott; a szerencsétlen eseményekért mindig másokat okozott.» A fejedelem azonban, a ki ilyen szigorúan ítélt róla, tudta, hogy Bercsényi híven ragaszkodik hozzá: szeretetből is, kényszerűségből is. Barátságuk és szeretetök kölcsönös lévén, a fejedelem sokszor pártját fogta a vezérnek. Gyakran mentegette azzal, hogy indúlatos, heves természetét mérsékelni nem bírja. Különben sem látván benne rosszakaratot, meg nem változtathatta és igazságosan nem büntethette; azért titokban elnézőnek tartották vele szemben. Zárkozottnak hitték Bercsényit, mert nem kereste senkinek a barátságát s a fejedelmen kívűl nem is volt egy barátja sem; sőt olykor reá is neheztelt, ha – a méltányossághoz ragaszkodva kívánságát nem teljesíthette mindenkor.
Önéletrajz, 379. Erről maga Bercsényi is vádolta őt. Rákóczi emlékíratai, 147.
Szalay, Rákóczi bujdosása, 3.
Önéletrajz, 369.
Rákóczi emlékíratai, 73., 82–83.
Bercsényi Rákóczihoz 1704. jún. 12. Arch. R. IV. 54•
Rákóczi emlékíratai, 82–83. Hasonló figyelmeztetést nem intézett hozzá, mikor az erdélyi fejedelemségre törekvéséről vádolták; de éreztette vele nem elég alapos neheztelését. Századok, 1906. 15–17.
Sok ösmerettel, tág látókörrel lévén megáldva, ő maga könnyen felfogta az ügyeket; de az észt és a tehetséget másokban ritkán tudta fölismerni. A szabadságharczban Rákóczi maga mellett olyan hatalmat adott neki, a milyet a lengyelek szoktak adni egyes nagyoknak saját királyuk irányában, de mindig a törvények határai közt. E miatt sokat rágalmazták, mert úgy hitték, hogy a gróf a hatalomban és a méltóságban is egynek tartja magát a fejedelemmel, a ki azonban – saját vallomása szerint – sohasem tapasztalta, hogy vétett volna a köteles tisztelet és engedelmesség ellen. Megvédelmezte a fösvénység és a kincsrevágyás méltatlan vádjával szemben is. Éles elméjét, érett ítéletét, mindhalálig tartó szeretetét, barátságát és hűségét többre becsűlte valamennyinél, a kik közűl senki sem volt iránta őszinte, míg ő maga, a fejedelem, minden titkát közölte vele. Rágalmazták a miatt is, hogy fényűzése árnyékot vet a fejedelemre; mert «a közügyekben járatlanok lévén», nem fogták fel, hogy Bercsényinek, pl. a külföldi követekkel való alkudozások idején, képviselnie kell állása tekintélyét, mely szorosan összefügg a nemzet méltóságával. S ezt mentűl inkább magyarázta nekik, annál erősebb lett a meggyőződésök, hogy nem veszi észre, a gróf mennyire felűlmúlja. Terveivel gyakran csak azért állt elő, hogy a nemzet előtt eldicsekedhessék; de sajátszerű szelleme őt a tettek végrehajtásához «sohasem» vezette; egyébiránt ha hibát követett el, azt leginkább éppen tulságos óvatossága miatt tette.
Maga Rákóczi szerint * ilyen volt az az ember, a kit Bécsben a béke legfőbb, sőt egyedűli akadályának tartottak s a kit mint ilyet akartak leleplezni a békét óhajtó nép és nemesség előtt.* Utóbb kevesebbnek találták, mint hitték, de mégis orákulumnak a magyarok között, a kihez képest a többi tanácsos semmi.*
Rákóczi emlékíratai 73–74., 83., 110. 133., 239., 250.
Simonyi, II. 269.
Bruyninx Stepneynek, 1706. jan. 18. U. o. 356.
A semptei eset, sőt Bercsényi egész élete mégis nyilvánvaló bizonyság a mellett, hogy ez a tüzesvérű, lángoló szívű, nagyeszű ember a szabadság és fejedelme ügyén kívűl egyéb dicsvágyat nem ösmert. Kevéssel ezután írta,* hogy életét és vérét nemcsak ő maga, de Isten és a végzet is egybefűzte, összenyűgözte a fejedelemhez való szíves kötelességével s a fejedelem egyre újból gerjesztette hűségének amúgy is égő tüzét. Követi, a mit parancsol; mert Istennek, a hazának és a fejedelemnek szentelte életét: így él és így fog halni.* Azt akarta, hogy a fejedelem olyan szolgájának tartsa, a ki minden hivatal és jelleg nélkűl kívánja tanúsítani igaz állandóságát és a ki minden egyéni haszon nélkül beérné vele, ha legalább részben láthatná a közügyért való fáradozása sikerét. Vigasztalódni tudna, ha más élne is jó emlékezetével abban, a mi jóért ő is fáradozott, bujdosott, szenvedett és amikor nem őt ösztönözték, hanem ő ösztönzött másokat.* «Kegyes, jóindúlatú fejedeleméért» minduntalan «újragerjedt jól gyúladt s úgyis égő igaz szolgai kötelessége». Miklós, mint Miklós, mindenkor az a szolgája a fejedelemnek, a ki tavalynál is előbb volt. Megöregedhetik, megdőlhet ereje; megvetheti a haza és elveszítheti fejedelme kegyét is, quia humanorum vicissitudinum hic ordo, haec sors, hoc fatum est: az emberi viszontagságoknak ez a rendje, ez a sora, ez a végzete; de nem tartotta lehetőnek, hogy az ő eltökéllett és gyökerezett kötelessége a fejedelem személye és a haza iránt változásnak botránkozó ízére is érhessen valaha, nem hogy botránkoztatni akarna. Szeretné a fejedelem elé tartani szíve tükrét, hadd tapasztalja, honnan jön a szava … »* Mivel életét, egész erejét és tehetségét igazán föláldozta a fejedelem szolgálatára: «nihil est mihi residuumn.* Bujdosása kezdetén és később sohasem írt másképpen.
Bercsényi Rákóczihoz 1704. június 22. Arch. R. IV. 67.
Bercsényi Rákóczihoz 1704. augusztus 28. U. o. 97.
Bercsényi Rákóczihoz 1705. november 9. U. o. 733–4.
1706. deczember 12. Arch. R. V. 335–6.
1708. márczius 24. U. o. 582.
Gróf Bercsényi Miklós.*
Bercsényi Miklós. XVIII. századi olajfestmény a Történelmi Képcsarnokban.
Jól tudja és ösmeri a fejedelem az ő tökéletes szívét és hozzá való kötelességének elszakadhatatlan voltát: iránta Isten és a sors kötelezte őt engedelmességre.* Csak a halál végzi be kötelességét! Mikor a száműzetésben haldokolt, a fejedelem akkor is mindig mellette volt s hozzája való barátságát holtáig megmutatta.* S ha most még, a fölkelés kezdetén, találgatták, mije volt ő Rákóczinak, sírköve közel kétszázada hirdeti, hogy olyan hű vala hozzá, mint Achates Aeneashoz.* Olyan hasonlat, a mit kétségkívül ő maga kívánt megörökíteni, elégnek tartván, hogy csupán neve szerint említsék őt ama nagy ember mellett, a ki egész hőskölteményt érdemelt. Azonban előbb akadt méltó történetírója, mint magának a fejedelemnek; és ez a történelem, a mely bevilágít az ő nemes szíve minden rejtekébe, a forradalom megteremtőjének, éltető lelkének, vezérlő szellemének nevezi őt.* Valóban, egyetlen igazán forradalmi jelleme a szabadságharcznak, a melynek egész hosszú ideje alatt izzott és hevített. Egyéniségének nincs párja az egész fölkelésben; már azért sem, mert ezt az izmos egyéniséget minden tekintetben alája tudta rendelni a fejedelemnek. Azt akarta, hogy az ő feje körűl ragyogjon a dicsőség fénye, a szabadság glóriája s a nép megváltónak tekintse mindvégig, mint bejövetelekor. A nép, sőt a történelem sem kereste: annak, a ki más előtt meghajolni nem tudott, mi oka volt megtagadnia hatalmas egyéniségét a fejedelemmel szemben. Nevöket azonban örökre összefűzte és a szomorú évtizedekben is úgy emlegette, mint a magyar nép élő tükreit, nemzetünknek hírszerzőit, fényes csillagit. A marathoni csatáért az athéniek sem Miltiadesnek egymagának ítélték oda a koszorút.
1712. januárius 23. U. o. X. 13–14.
Mikes Kelemen levele 1725. november 6.
V. ö. Vergilius Aeneasa I. éneke 188. és VI. éneke 158. versével.
Thaly Kálmán: A székesi gróf Bercsényi-család. Három kötet. Budapest, 1885–1892. Sajnos, még befejezetlen; csak 1706 végéig megy. Bercsényi szép jellemzése II. 417–9., III. 198–201. és Hadtört. Közl, 1892. 577–585.
