XVI. KIEGYEZÉS VAGY FORRADALOM.
XVI. KIEGYEZÉS VAGY FORRADALOM.
JÓSIKÁT nagyon meglepte,* hogy Horváth, a ki Nizzában, Piemontban lakik, saját nyilatkozata szerint semmit sem tud a magyarországi eseményekről. Pedig Nizzában, hová a fél világ összegyűl mosakodni és sütkérezni, nem hiányozhatnak oly lapok, mint a Times, mely majdnem minden számában jól és lelkesen ír a magyarokról, továbbá a Nord, Indépendance, nem is említve a Pressét, Patriet, Débats-t s a német és az olasz lapok egész seregét, a hol a magyar ügy napikérdéssé vált. Ezekből a lapokból tudhatná Horváth, hogy nálunk a két égető kérdés: nemzetiség és vallás, oly egyetértő, csodás magatartást, olyan élénk mozgalmat keltett, a milyenről idáig fogalmunk sem volt.
1860 februárius 2. Brüssel, Horváthhoz Horváth Lajos gyűjt.
Istennek kétféle teremtése remél mindenben: a szerelmes és a kit a sors üldöz. «Miért ne remélnénk tehát mi is? – Kérdezte Jósika. – Nem vagyunk a szerelmetesek azon kedves korában, extra quam non est vita; s nem vesztettünk-e eleget arra, hogy jogunk legyen valahára jobbat is remélni? De te, ki az aknában lakol; te, ki a csillagvizsgáló toronyban ülsz, jobban tudhatnád, mint mi, mit várhatunk a jövőtől; mert ott a szép olasz földön, hol a narancsok teremnek, érnek számunkra is a Hesperidák almái. Ott az ütér, melynek lüktetései után hozandó a horoskóp jövőnkről. Ha oly harcz keletkezik, mely az egész osztrák haderőt, vagy ŕ peu prčs igénybe veszi, akkor még számunkra is virradhat; mert népünk erős, jóakaratú s imádja hazáját; az osztrák kormánynak pedig sikerült magát Magyar- és Oláh-, Cseh- és Németországban gyülöletessé tenni. Egy villámcsapás és a szabadság angyala átszárnyalja a hazát kelettől nyugatig!»
Horváth is ebben reménykedett, a hazai mozgalmakat pedig jól ismerte, hiszen, bár tagadta, a legszorgalmasabb újságolvasók közé tartozott;* még a szegedi lapot is járatta,* hazulról pedig rokonai, barátai megírták neki a fontosabb híreket. «Rá sem ismernél hazádra, úgy megmagyarosodott – írta nénje.* – Attila, kis rojtos csizma, s ezüstrojtos nyakkendő: úgy örül a lelkem. Hát még a nők!» Csak azért ment el egy bálba, hogy lássa a szép magyar ruhákat. «De volt is mente s magyar fejkötő; gondolhatod, nekem is. Az alsóvároson Mátyás király emlékezetére Kreminger apát a Mátyás király által adott misemondóruhában misézett s igen szép beszédet mondott. Jólesett látni a sok magyar ruhát, mire régen vágytak; még a hivatalnokok is hordják, pedig nem szabad nekik; viselik a nemzeti szalagot; a czigányok mindenütt játszszák a Rákóczit, Hunyadit, pedig az is tilos.»
Batthyányné 1859 május 24-én kelt levelében is (u.o.) tréfálkozott vele, hogy fia új nevelője, Ráchay, épp oly szorgalmas ujságolvasó, mint Horváth s előtte is örökké el kell dugnia a lapokat, hogy «el ne lopja».
Nénjéhez 1860 június 9. Figyelő, XX. 195.
1860 márczius 2. Horváth Lajos gyűjt.
Horváth bizony örült ennek, de búsult is, mikor nénje levelén felül németül nyomtatva találta a czég czímét: «Glas & Spiegel Niederlage des St. Ivánkovitss Wittwe in Szegedin». «Valóban szégyenpír futotta el arczomat, bú és szomorúság szívemet – korholta nénjét. – Istenem, hát az én családom tagjai is megtagadják nemzetiségöket?! Vagy azt írod tán mentségül, hogy azért jóérzelmű vagy? Vigye csak minden magyar ember a maga ügyeit német nyelven, beszéljen, írjon németül s minden jóérzés mellett is megszűnik lenni Magyarország.» Nem győzött eléggé csodálkozni, hogy nénje magyar asszony létére, a ki nem is tud jól németül, bármi okból német feliratokat, német czímet, pecsétet használ. Magyar fejkötőt visel és német pecséttel él. Neki többet így ne írjon. «Ha magyar vagy szívedben, légy az minden külsőségben is!»
75. Horváth Alajos családja.*
Horváth Alajos családja (217. l.) a Szentesi Múzeumban őrzött fénykép után. A múzeumi leltárban tévesen van Horváth Kálmán családjának jelölve.
Ha tehát azt írta Horváth, hogy nem tud újságot, ez csak az emigráczió ügyeire vonatkozhatott. Kossuth újévi üdvözletül elküldte neki arczképét,* Teleki és Klapka leveleztek vele, tehát jó barátságban élt a nemzeti igazgatóságnak mindhárom tagjával, hallott is tőlük oly híreket, a miket körülbelül lapjaiban is olvashatott. De a történelmi búvárlataiban elmerült tudóst a politikai izgalmakba nem vonták be; talán azért sem, mert tudták, hogy már ismételten folyamodott hazatérésért.* Kiss Miklós ezredes sem említi őt azon tehetségek közt, kiket diplomácziai küldetésekre lehetne használni;* pedig Thouvenel, az új franczia külügyminiszter, épp oly szívesen fogadhatta volna könyvének egykori ismertetőjét, mint Kiss ezredest, kinek különben rokona és barátja volt.* Horváth maga is úgy hitte, hogy őt sajtkukacznak tartják. «Ugyan miért írod nekem azt a Beleidigungot, hogy én egy infulás püspököt sajtkukacznak gondolok? – méltatlankodott Jósika,* kit, mint nagyon elfoglalt írót, szintén mellőztek. – Hiszen, magyar szólás szerint, a püspök nagy állat, kinek kisujjából is több kukacz telnék ki, mint az egész armada invincible austriaca.» De megbotránkozott azon, hogy Horváth őt viszont conspirateurnek tartja. «Tudod – folytatta, – hogy évekig laktunk együtt a flamand Babylonban (Brüsselben) és – velem legalább – senkisem közölt semmit; pedig a békepárt egykori alvezére (Almásy Pál) sokat tudott ám, de sohasem árult el nekem semmit s más oldalról sem valék soha conspiráló collegának felszólítva.» Azonban, miután tréfásan kioktatta őt a jó conspirator kellékeiről, megjegyezte, hogy bizonyos tekintetben mégis igazsága van. Conspirál az egész ország s nincs ember, ki nem óhajtana minélelőbb és mindenáron szabadulni «oly kormánytól, mely bennünket kipusztít, elnyom; sőt azon van, hogy a külföld előtt megbecstelenítsen; oly kormánytól, mely a Batthyányakat agyonlöveti s az Eynalten-féle zsiványokat a vaskoronarend nagykeresztjével ékesíti fel; a mely már is darabokra foszlik szét s mégis 57 év mulva visszafizetendő 200.000,000 forintig akar minket újra kizsebelni, titulo freiwillige Lotterie-Anleihe, mi nem egyéb újra, mint kényszerű kölcsön. E piszkos, gaz, komisz, zsivány kormány ellen conspirálok én is, mint minden becsületes magyarhoni, bármely fajhoz tartozzék. Másféle conspiratorról nem tudok semmit. Ha van és okos: vivat!»
A szentesi múzeumban.
1859 nyarán találkozott egy kanonokkal, a ki – mint Károlyi István grófné mondta Batthyánynénak – (levele 1859 november 27. Horváth Lajos gyűjt.) azután beszélt visszajöveteléről «valakivel» s azt a feleletet nyerte, hogy ha Horváth néhány sort ír a prímásnak, az kieszközli a dolgot. De ismeretes, hogy Horváth ezt a pár sort nem volt hajlandó megírni.
1859 végén. Idézi Kossuth, Irataim, II. 335.
U. o. II. 336., 406–416.
1860 márczius 27. Horváth Lajos gyűjt.
Valóban, Horváth is legfelebb Jósika szellemében volt összeesküvő. Élvezte és mérlegelte azokat a politikai és irodalmi híreket, a miket a forradalmi sajtóosztály egykori főnöke közölt vele, Jósika azzal fejezte be, hogy a lapok szerint egy franczia most új csontot tud az emberi testbe nevelni; folynak tehát a tanulmányok a megifjulásról s az örök földiéletről, minek végső győzelmét ők is elérhetik. «Hallom, a gönczölszekere rúdjának középcsillagában most egy arkangyal-congressus alakult ebben a tárgyban. Azon leszek, hogy te se maradj ki: cum indulgentie nubendi…»
Pedig, a hogy fényépének láttára Batthyányné megjegyezte,* «bizony, ősznek látszik a mi papunk: a jóember haja». De vigasztalásul hozzátette, hogy minden fénykép idősebbnek mutatja az embert. Jobban megvigasztalta azzal, hogy mikor júniusban Ikerváron járt, a nép igen szépen fogadta a vértanu özvegyét. Csöndes tüntetés volt, a politikai ébredés egyik jele, mikor az elüljárók, bírák a tágas uradalom minden falujában hazafias beszédekkel üdvözölték, éljenezték, virágkoszorúkkal halmozták el; s el lehet képzelni, milyen különféle érzés támadt az özvegyben, mikor viszontlátta a nagyszerű, de elhagyatott Ikervárat. Úgy tekintett rá, mint a hogy fogadni készült Horváthnak József nádorról még 1847-ben írt és most kinyomatandó munkáját. «Jaj önnek – írta; – szigorúan fogom bírálni. De mit gondol: 1847–1860 közt egy Jeges-tenger, vagy egy pokol fekszik.» Akkori szemével és lelkével fogja olvasni művét és hogy igazságtalanul ne ítéljen, annak olvasása alatt az ő kedvéért megczukrozza minden keserűségét, mely azóta halmozódott fel szívében. «Hiszen az akkori Horváth Mihálynak egészen más embernek kellett lennie, mint a mi papunknak!»
1860. július 4. Horváth Lajos gyűjt.
76. Horváth József pecsétje.*
Horváth József hontmegyei mérnök pecsétje (219. l.) a család tulajdonában lévő pecsétlenyomat után készült.
«A mi papunk» most a Károlyi-családdal, Nizzából átköltözve, Pegli-ben lakott, hova Genovából nyugat felé ötnegyed óra alatt kocsival is ki lehetett menni, de vasút és lóvasút is minduntalan közlekedett a két város közt. «Valóságos földi paradicsomban lakom a tenger partján, egy roppant nagy és gyönyörű kert közepén – írta nénjének Horváth;* – a ház (a Villa Rostan) a hegyoldalban van, úgy hogy mind a tengert, mind a gyönyörű hegyes vidéket láthatom; mert míg előttünk a tenger terül el elláthatatlan határával, hátunk mögött hegyláncz vonul el, a melynek házunk is oldalában fekszik». Pegli valóban a Riviera di Ponente (Nyugati Partvidék) egyik legbájosabb pontja, a gyönyörű halmok és magaslatok alján vén olajfaerdőkkel, czitrom- és narancsfákkal, a partokon leánderekkel, mirtusokkal, pálmákkal, kaktuszokkal, agavékkal, sötét cziprusok közül kiemelkedő várromokkal, tornyokkal, míg maga a tenger mindenféle színváltozatban pihen vagy hullámzik. A Rivierát látogató magyarok a Károlyi-családot és Horváthot gyakran fölkeresték. Horváth igen szépnek találta a férfiak és nők magyar ruhaviseletét. «Csak azon aggódom – írta nénjének,* hogy egy kissé nagyon is neki adjátok magatokat – mind a férfiak, mind a nők – a fényűzésnek; pedig szép az, ha egyszerű is és csakis úgy kívánatos, hogy egyszerű és olcsó legyen; olcsóbb, mint a külföldi. A nemzetnek másra kell pénzét meggazdálkodni, nem pedig hiúságra elpazarolni, a miből semmi haszon. A kik a nemzeti viselettel egyszerűséget, olcsóságot párosítanak s példájok által másokat is arra vonzanak, valóságos jótevői a nemzetnek.»
1860 június 9. Figyelő, XX. 195.
Pegli, szeptember 17. U. o. 196.
77. Gróf Károlyi Györgyné.*
Gróf Károlyi Györgyné arczképe (221. l.) Fénykép után megjelent a «Képes folyóirat» 1903. évfolyamában.
Hasonló tartózkodással és kritikával fogadta a hazából érkező híreket is; pedig Jósika arra biztatta,* hogy szedje jámbusokba, a miket ő csak egyszerűen registrál. Milyen szép lehetett a sárospataki kollégium háromszázesztendős jubileuma, melyen roppant nép és igen sok mágnás vett részt; köztük a két olasz Pallavicini őrgróf is, kiknek Pegliben is villájuk van s Podmaniczky Frigyes szerint úgy megmagyarosodtak, hogy fiaik egy szót sem tudnak németül. Breczenheim herczegné is (Schwarzenberg Félix nővére) cselédjeivel együtt magyar ruhában fogadta a vendégeket «a história németet nem tűrő híres sárospataki várában» s mindig magyarul beszélt «quantum potuit». Harminczhat küldöttség volt jelen, fáklyásmenetek, szónoklatok, éljenzések stb. adtak színt az ünnepnek. S még nagyobb lesz a szentistvánnapi, a melyen ezeresztendős létezésünket ünneplik meg s a melyre 2000 jászkún lóháton készül bevonulni. E miatt Benedek táborszernagyot, Protmann rendőrfőnököt és az egész rendőrséget «a nyavalya töri». Apponyi Rechbergtől mindent követel: «históriai alapot, autonómiát, töltött káposztát». Rechberg dühösen kérdezte: «Hát önök talán választó királyságot akarnak?» «Tudnék sokat még – fejezte be levelét Jósika a tizenegyedik hírrel, – de vége időmnek és papirosomnak. Folytatása máskor.» Karacsay szintén örömmel írta neki a török fővárosból,* hogy Kossuth nem hever, de már úgy hallotta, Erdélyben az oláhok felkeltek a magyarok ellen. Londonból Vukovics Sebő örvendezett,* hogy Horváth feszült figyelemmel kísér mindent, mi a hazában s arra vonatkozóan Bécsben történik. Bizonyosnak tartotta, hogy az osztrák kormány valami csalfa alkotmány rákényszerítésével akarja Magyarországot kibékíteni s ezzel helyzetét Olaszország irányában megszilárdítani; de csalás minden, a mit Bécs ad. Egyrészt Ausztria és Németország, másrészt Franczia- és Olaszország közt alkalmasint késre kerül a dolog s ilyenkor szörnyű oktalanság volna, ha a Reichsrath magyar urai Ausztria megmentésére törekednének. Ő maga szeretné megérni, hogy seregeinkkel valaha Bécs, sőt Berlin és München megsarczolására induljunk.
Brüssel, július 10. Horváth Lajos gyűjt.
Julius 17. U. o.
Hosszú hallgatás után Horváth július 31-ikén levelet írt neki, melyre ő augusztus 27-ikén felelt. (Horváth Lajos gyűjt.)
Nagy örömet okozott a brüsseli magyaroknak, mikor Horváth elküldte nekik Garribaldi és Türr arczképeit, különösen amarról sok másolatot készítettek s Leba fotografusnál sok nézőjük és vevőjük akadt. Otthon pedig, Szent István napján, csakugyan volt egy kis tüntetés; mikor a Szentkéz kihozatalakor a katonabanda a Gotterhaltét húzta, az ifjúság s a nép a Szózattal nyomta el annak a hangját. Jöttek a hírek a nemzetiségeknek a magyarok mellett való tüntetéseiről s arról, hogy Benedek hiában tiltja, mégis mindenütt demonstrálnak. «Ez mind jó volna – fejezte be Jósika;* – de jobb is van, mely után rebeg százezrek ajaka!» Október 12-én Kossuth és Vukovics Londonban megbeszélték a magyarellenes szerb mozgalmakat s mindketten Horváthot kérték meg,* hogy a Közlönyből irassa ki az 1849 évi szegedi országgyűlésnek a nemzetiségekre vonatkozó határozatát. Otthon üldözték a hazafiakat. A temesvári magyarság vezetőit, Stockinger és Tury ügyvédeket s Pesty Frigyes lapszerkesztőt elfogták.* Szegény hazánk borzasztó nyomás alatt nyög. A Reichsrath magyar képviselőit, Vukovics szerint, alkotmányunk s törvényeink értelmében meg kellene büntetni, mivel a hazájukat letipró uralkodóháznak a költségvetést megszavazták; már pedig büntetés alá esik, ki országgyűlésen kívül subsidiumot ajánl; s ha lesz valaha országgyűlésünk, lesz törvénytisztelő képviselő is, ki ezt a tárgyat szóbahozza.
Ostende-Brüssel, augusztus 30. U. o.
Vukovics, október 13. U. o.
Az otthoni tömeges elfogatásokról. Kossuth, Irataim, III. 51–55.
Barátainak Horváth maga is szolgált hírekkel: az otthoni kanibálokról, a kik magyar hússal élnek; a mi – Jósika szerint* – ha a németesítésre vonatkozik, nagyon sikeres és meggyőző azokra nézve, a kiket megettek. A magyar huszárokról és zászlóaljakról szóló hírre pedig azt jegyezte meg, hogy azt szeretné, ha a 40 huszárból álló ezred egy 40,000 főnyi századdá s a zászlóalj is hasonló arányban növekednék. És mikor Horváth Eötvöst magasztalta előtte, megkérdezte: «ha az Isten úgy akarja, hogy újra zum Dreinschlagen kerüljön a dolog, velünk fog-e Eötvös tartani, vagy ismét a Hasenspaniert megragadni s Münchenbe szaladni? Ha velünk tart, én leszek az első, ki éljent kiáltok; de ha aufugiet primus, mit ér akkor nekem a gyönyörű, remek compositio és a sok czifra beszéd?» Az pedig éppenséggel elkeserítette, hogy október 20-án «a Szepi megadta a constitutiót».
1860 október 25. Horváth Lajos gyűjt.
«Ime a résumé – Jósika szerint: – Lesz Bécsnek városában egy Reichsrath nevezetű kupaktanács, összeállítva csámpás, nyavalyatörős főherczegekből; szerbeket, oláhokat bujtogató püspökökből; lehetetlenné vált, elcsapott miniszterekből; Reichsrath czím alatt fungált hazaárulókból; rothadt pecsovicsokból, ó-konzervativekből és egyéb bagázsiából. Ezeknek körmei közt lesz concentrálva a főhatalom; ezek határoznak adóról, katonáról, államjavak eladásáról, háborúról, – szóval vagyonunkról és bőrünkről. Lesz egy országgyűlés, melynek sokkal kisebb hatásköre leend, mint az egykori legegyszerűbb megyegyűléseknek. Lesznek vármegyék, petyegő és de lana caprina vitatkozó, ékes és czifrabeszédű nullákból. Lesz a papiroson magyar nyelv, a valóságban germanisatio, a milyen még nem volt. Et pro coronide: 
– Papiroson, persze, minden a legszebb phrasisokba van burkolva s bizony, nem lehetetlen, hogy a badaux-k (málészájúak) és a vénasszonyok meghatottan, magasztos érzelmeikben, hozsannát fognak kukoríkolni. Ideje, pajtás, hogy nyakukra vigyük a foradalmat!»
– Papiroson, persze, minden a legszebb phrasisokba van burkolva s bizony, nem lehetetlen, hogy a badaux-k (málészájúak) és a vénasszonyok meghatottan, magasztos érzelmeikben, hozsannát fognak kukoríkolni. Ideje, pajtás, hogy nyakukra vigyük a foradalmat!»
Horváth azonban nem a forradalomban, hanem az alkotmány helyreállításában, s abban bízott, hogy hazatérhet ő is, a miért oly régen sóvárog.* Csak szemlélni akarta az eseményeket, nem intézni a gyönyörű Pegliben épp úgy, mint Genovában, hova télire Károlyiékkal november 19-én költözött be az Acqua Sola 11. száma alá a Pigazzo-házba (a Salita dei Capucini, – a Kapucinusok lépcsője mellé),* honnan, a város keleti magaslatáról, elgyönyörködhetett a város kies fekvésében. Nagy utakat kellett tennie az egyetemi és a Doria-könyvtárig. De csak ritkán mozdult ki. Egyszerű életét többnyire szobájában, írásai közt töltötte,* s már ezen életmódja következtében sem igen felelhetett meg az újraalakult magyar nemzeti igazgatóság azon felhívásának,* hogy az 1849. évi függetlenségi nyilatkozat megvalósításában közreműködjék. De éppenséggel nem zárkózott el ilyen törekvések elől; hiszen Károlyiné, mint a Gracchusok anyja, szabadságszeretetre nevelte fiait s Teleki közbenjárására most is egyik fia, Gyula, vitte haza azt a százezer arany frankot, a mit Cavour a hazai szervezkedés czéljaira adott át a nemzeti igazgatóságnak.* Barátai közül az igazgatóság fontos feladatokat szánt gróf Karacsaynak a keleti fegyverszállítások s Ludwighnak a szerbek és a horvátok megnyerése tekintetében, Jósika pedig nemcsak vele, hanem Kossuthtal is élénken levelezett. Karacsay Konstantinápolyból* nemcsak Kossuthnak tett részletes jelentéseket az Oláhországba küldött fegyverek lefoglalásáról, hanem őt is tájékoztatta. «Cerruti úr* – írta többi közt Horváthnak* – tegnap (deczember 18.) ide visszaérkezett s a mint előadja a dolgot, világosan kitetszik, hogy Cuza uram* ezen zavart szándékosan idézte föl, azt remélvén, hogy szorultságunkban nemkevesebb concessiót fogna tőlünk kicsikarhatni, mint Erdélynek átadását.» Ezt én már régebben szagoltam,* de nem volt kinek beszéljek; most azonban Klapka megjött* s meggyőződhetett e felől, úgy, hogy teljesen elfogadta nézeteimet, teendőinket azon esetre, ha Cuza herczeg magához nem térne. De ilyen csalódások után is örült, hogy a hazában kibékülésre vágyó pártnak még eddig csekély kilátása van a győzelemre.
Nénjéhez 1860 november 20. Figyelő, XX. 197.
U. o. 197. és 198. l.
U. o. 196.
Ezt az 1860 szeptember 14. Torinóban kelt felhívást minden emigráns megkapta. Közli Kossuth, Irataim, III. 13–15.
U. ott. III. 54.
Erről szól a harmadik fejezet u. o. 203–273.
Cerruti lovag a magyar-olasz ügyben a piemonti kormány keleti képviselője. U. o. 204.
Stambul, 1860 deczember 19. Horváth Lajos gyűjt.
Cuza Sándor 1859 januárius 17-iki választás következtében lett Moldva s febr. 5-én Oláhország fejedelme.
Már november 21. is írta Kossuthnak (Irataim, III. 214.), hogy Cuza «fanatikus oláh, ki jelenleg is Dacoromániáról ábrándozik». Kossuth (1861 januárius 25. Hazánk, XI. 116.) Klapka jelentéseiből tudta, hogy Cuza úgy tekinti Erdélyt, mint az oláhoktól elragadott tulajdonukat, sőt még a «bánság»-ra is igényt tart.
Klapka naplója és levelei u. o. 223–240.
78. Gróf Károlyi György fia, Viktor.*
Gróf Károlyi György fia, Viktor arczképe (225. l.) a Szentesi Múzeumban őrzött fénykép után. V. ö. az Éble fentebb idézett művében közölt képpel.
Horváth azonban óhajtotta ezt a győzelmet, csak biztosítékait kereste. Örült ő is a magyarországi nagy mozgalomnak s hogy a csongrádiak megszabadultak az idegen tisztviselőktől, a Bonyhády-féle magyaroktól.* A bécsi lapokból tudhatta, hogy Nógrád vármegye Kossuthot, Klapkát, Vettert, Türrt, Pulszkyt és őt is beválasztotta a megyebizottsági tagok sorába.* Ezt a példát csakhamar Szeged városa is követte, a mely Kossuthot, Telekit, Klapkát, Perczelt, Vukovicsot, Deák Ferenczet stb. Horváth Mihálylyal együtt tiszteletbeli városi képviselőknek s nem – az eddigi szokás szerint – díszpolgároknak választotta meg.* Száműzöttségében ez a megemlékezés igen jól esett neki; nagyon szeretett volna a hatóságnak írni, hogy háláját lerójja; de helyesen gyanítván, hogy levelét a határon feltartóztatják, köszönetét akkorra halasztotta, mikor majd otthon lesz; a mi talán ha később is, mint hitte, 1861-ben mégis megtörténhetik.* De mikor nénje új esztendőre amnisztiával biztatta, megjegyezte, hogy ha kihirdetik is azt, mindenesetre bevárja az országgyűlést, mely, úgy hiszi, majd csak felszólal a száműzöttek mellett.* A császár azonban már 1861 januárius 16-án kijelentette, hogy teljes hatalmával ellenáll minden forradalmi törekvésnek, érvényteleneknek nyilvánította a forradalom férfiainak megye- vagy városi bizottsági tagokká történt megválasztását s az ellenszegülő megyegyűléseket betiltással fenyegette meg. «A történelem tényeit emberi erő nem változtathatja meg», felelte Arad vármegye s határozatukat fenntartva, a többiek is lelkes feliratokban dicsőítették a szabadságharcz nagy embereit.* De a vármegyék egy része, az emigránsok megválasztásától eltiltva, azzal felelt, hogy megválasztotta bizottsági taggá a vértanú miniszterelnöknek még csak tizennégy esztendős fiát, gróf Batthyány Elemért. Horváth Mihály ebből az alkalomból szép levelet intézett egykori kedves tanítványához. «Kedves urkám – felelt a fiatal gróf,* – igen köszönöm jó intéseit; én, a mint írta is, több vármegyének ezen kitüntetését tökéletesen felfogtam s igyekszem is mindent elkövetni, hogy majd hazámnak hasznos polgárává lehessek.»
Nénjének 1860 deczember 30. Figyelő, XX. 197.
Pulszky levele Vetterhez 1860 deczember 22. Hazánk, XI. 63.
Reizner, Szeged tört. III. 115.
Nénjéhez 1861 márczius 5. Figyelő, XX. 198–9.
Nénjéhez februárius 4. U. o. 198.
Különösen szépek Esztergom, Zemplén, Arad, Pest vármegyék feliratai. A rendelet Polit. Ujd. 1861. 49–50., a feliratok 69–117. ll.
1861 febr. 3. Dáka. Horváth Lajos gyűjt.
79. Kossuth névaláirása.*
Kossuth Lajos névaláírása (227. l.) olvasása: Kossuth Lajos m. p.
Horváth Mihály mint megválasztott országgyűlési képviselő szeretett volna visszatérni a hazába s tájékozódni óhajtott, nem léphetne-e föl a pápai kerületben, a melyet az 1849. évi országgyűlésen rövid ideig már képviselt. Batthyányék februárius 2-án elmentek Pápára gróf Esterházy Pálhoz, onnan pedig Tarczy Lajoshoz. A pápai főiskola híres természet- és mennyiségtani tanára, bár Esterházy szerint már volt egy jelöltje a kerületnek, örömmel fogadta a tervet s nagyon biztatta látogatóit, hogy ő a maga részéről mindent elkövet Horváth Mihály föllépésének előmozdítására; de attól tartott, hogy ez csak akkor történhetik meg, ha az általános amnisztiát, mint remélik, még az országgyűlés összehívása előtt kihirdetik.*
Gróf Batthyány Elemér februárius 3. id. levele.
Az országgyűlést az uralkodó februárius 14-én csakugyan összehítta, de az amnisztia elmaradt mind akkor, mind pedig a februárius 26-i nyilt parancs kiadásakor. Ez a pátens még az októberi diplománál is nagyobb aggodalmakat keltett. Horváth Mihály elkeseredve jegyezte meg:* «egyideig azt hittem, talán mégis meg lehetend békülni; de már látom, lehetlen az, míg osztrák lesz a király». «Az ügyek, úgy látom, zavarodnak – írta nénjének is;* – nem tudom, lesz-e oly hamar valami abból, hogy hazamehessek, mint előbb hittem volt. De talán mégis csak lehetővé válik.» Puky Miklós helyeselte, hogy állását rendezve, hazamenni készül. Jobb neki otthon. Már otthon a hazában is híre ment, hogy a sok munka következtében megbetegedett. Januárius 20-án éjjel csakugyan nagy szédülés fogta el; azt hitte, a hosszas munka miatt, tehát lefeküdt pihenni. De az ágyban sem lett jobban; fölkelt s kinyitotta az ablakot, hogy friss levegőt szívjon; de ájultan rogyott össze, és sokáig öntudatlanul hevert a földön. Mikor kissé magához tért, cselédjét beszólította, de újra ájultan rogyott össze s mások vitték szobájába, hol azután gondosan ápolták, eret vágattak rajta s így pár nap mulva visszanyerte egészségét.* Hamarabb, mint tervezte, márczius 20-án már kiköltözött Peglibe, hogy egészségének megszilárdítására tengeri fürdőt használjon.* De teljes javulást a hazai levegőtől remélt, már pedig Puky szerint is* számolni kell a testi szervezettel; az egyik ember többet bír el, mint a másik. «Énnekem bivaly-természetem lévén – írta – nem megyek soha haza, csak ágyúk dörgése közt;* de másnak azt soha, de sohasem veszem rossz néven; és így, édes Miskám, tudván helyzetedet, még kérlek is, hogy menj haza; otthon több szolgálatot tehetsz hazádnak, mint künn… A dolgok nagyon jól állanak honn; ügyes, láthatatlan kezek vezetik, de nem Londonból (Kossuthtól) vett utasítások nyomán, – az intelligentia határtalan többsége írtózik attól. De az mindegy; mert nem arról van szó, hogy ki mentse meg a hazát, hanem hogy az meg legyen mentve.»
Márczius 6-án, Puky Miklóshoz. Idézi Puky 1861 április 29. Horváthhoz írt levelében. Horváth Lajos gyűjt.
1861 márczius 5. Figyelő, XX. 198.
Nénjéhez, februárius 4. U. o. 197.
Nénjéhez, márczius 5. U. o.
Április 29. Horváthhoz. Horváth Lajos gyűjt.
Ez nem teljesedett. 1867 januáriusában, Horváth Mihálylyal egyidőben, teljes csendben jött haza ősi birtokára, Tiszaroffra. Iratairól, melyek közt Horváth levelei is vannak, Gyarmathy Sándor a Budapesti Hirlap 1914. 8. számában.
80. Kossuth levele Horváthhoz 1861 június 8.*
Kossuthnak Horváthhoz 1861 június 8-án Turinból küldött levele. (229. l.) Eredetije Horváth Lajos gyűjteményében. Olv.:
Turin, Jun. 8. 1861.
Tisztelt Barátom! Junius 2kai becses levelét tegnap kaptam kezemhez itt Turinban hová a gyászos csapás következtében mi Cavour halálával érte ügyünket ’s ért személyesen, megadni jöttem a vég tisztelet adóját, és gondoskodni «ne quid Res publica detrimenti capiat». Lelkem mélyéig meg vagyok hatva; ’s gondom van elég – sietek még is válaszolni, s válaszom a Pesti levélre az: hogy kérem a levél iróját ne hagyják magokat otthon illy nagy ’s komoly ügyben alaptalan pletykák által alarmiroztatni. A hir mellyről ir nem lehet igaz azon egyszerü oknál fogva mert Horvát Országban nincs franczia Consul tehát nem is agitálhat a magyarok ellen – Frantzia Consult mondok, mert illyet emlit a levél iró – Az nem lehetetlen hogy van valami kóbor franczia Horvát Országban, ki magának azt a privát Spaszt teszi de ha úgy van ’s nem pletyka az egész tudják meg ’s irják meg nevét, azonnal utját vágom Párisban. De név nélkül azzal nem mehetek Párisba panaszra hogy «egy franczia Consul agitál ellenünk Horvát Országban» mert kinevetnek, ’s azt mondják «mais mon cher ne savez vous donc pas, qu’il n’y a point un consul français en Croatie». Azonban én még is irok holnap Párisba constatirozván a méltán neheztelt tényt, a nélkül ||
Jóformán útiköltsége is akadt volna, mert nénje értesítette, hogy püspöki csődtömegéből 4017 forintot fölvett részére,* genčvei birtokát is eladóvá tette; «de nem hólyag az, nem lehet felfújni – csillapította Puky;* – patientia baráttáncz, reverendissime domine!» Otthon már várták is. A Vasárnapi Ujság elkérte arczképét, unokaöcscse, Krebs Ferdinánd pedig Szegeden fénykép után olajban is lefestette s alig várta, hogy hazajövén, a hibákat természet után kijavítsa.* De alig nyilt meg az országgyűlés április 6-án, Horváth reményei halványulni kezdtek, mert a dolgok oly irányban indultak, hogy kifejlést előre látni alig lehetett s bizonyosra vette, hogy oly hamar, mint még pár hónappal előbb hitte, nem térhet haza. Gróf Teleki László borzasztó halála pedig, melyről külön táviratból értesült, néhány napig minden gondolatát elfoglalta.* «Oly fájdalmas benyomás alatt írok önnek, jó öreg barátom – szólt hozzá Batthyányné, – de oly fájdalmas, hogy nehezen hiszem, miszerint szavaim képesek volnának kifejezni bánatomat, szomorúságomat, levertségemet, mely lelkemet gyötri azóta, hogy megtudtam azon borzasztó gyászhírt, hogy szegény lelkes barátunk, Laczink meghalt.» A részleteket bizonyosan tudja a Károlyi-fiúktól; a dolog magában oly borzasztó s ő csak sírni tud. Az egész ország siratja őt; a nép nem akarja elhinni, hogy magamagát lőtte agyon és rossz jelnek tartja halálát; fél, hogy a magyar ügy rosszúl áll, ha ilyen ember nem akar élni. «De hát nincs elég áldozat még? Nem szenvedett már elég ember a hazáért? Ideje volna, hogy a sok veszteségért némi boldogság is érné szegény honunkat. Valóban, csak jajgatni, sírni tudok most; és ön is, egyik hű barátom, velem fogja siratni a jó barátot, a derék hazafit, a lelkes embert.»
Május 2. Horváth Lajos gyűjt.
Életrajzával csak a 32. számban (1861.) jelent meg.
Nénje május 2. id. levele.
Nénjéhez, 1861 május 14. Figyelő, XX. 199.
Négy hét mulva, Horváthhoz intézett levelében, Kossuth kesergett Cavour halála (1861 június 6.) miatt.* «Bár méltán osztozand a nemzet bánatomban Cavour halála felett – írta, – de bízzanak szavamban, midőn mondom, hogy hazánk függetlenségi érdekei, a mennyiben az olasz kormány határozott barátságáról van szó, teljességgel nem forognak veszélyben.» Akárkiből alakul meg a minisztérium, Cavour utóda épp olyan szövetségesünk lesz, mint Cavour volt, mert ennek szükségéről a volt és a leendő miniszterek egyaránt meg vannak győződve. A király pedig, ha lehet, még jobb és határozottabb, mint valaha. «Sőt – folytatta, – mert a természet bölcs rendjében van, hogy a sebhez ír is adatik, mondhatom, mint tényt, hogy a veszteség, mit Cavour halálában szenvednek, csak növelte és erősítette a velünk szövetkezés szükségének érzetét, mint szintén neveli az erély ösztönét is az Olaszhon jövőjét intéző statusférfiakban; mert mindenki érzi, hogy azon bizalmat és csatlakozást, melyet Cavour már személyében bírt, más, vagy mások, bárkik legyenek is, csak tettek és siker által biztosíthatják maguknak.» Mindezt a csapás első nyomasztó hatása alatt bátorításul írta; hiszen Cavour halálát a legirtózatosabb veszteségnek tartotta, a mi abban az időben a magyar ügyet érhette.* «Csak a magyar fel ne adja a várat – írta Horváthnak,* – csak a magyar ne rontsa el saját helyzetét: szabad és független lesz nem sok hónap, legfölebb egy év alatt; ne féljen: ha nekünk szükségünk van másokra, másoknak is szükségök van reánk. Ebben és abban, hogy ezt úgy tudják, mint én, van a kezesség, hogy nem leszünk a válság perczében támasz nélkül, elhagyatva.»
Kossuth levele Torino, 1861 június 3. Horváth Lajos gyűjt. Első oldala facsimilében ezen könyv 229. lapján.
Kossuth Kiss Miklóshoz június 11. Irataim, v. 54.
Június 8-iki id. levelében.
De Horváth borongva látta, hogy a dolgok otthon is rosszul mennek. «Igazad van – felelte Jósika Miklós;* – mindenki azt hiszi, hogy a hitvány Schmerling egy coupra készül; hogy ostromállapot lesz s a hazai párt, tehát a jobbak élete és szabadsága veszélyben van. Nekünk a keserű poharat végig ki kell ürítenünk: így van ez megírva. És azután? kérdi a gondolkodó ember. Azután jő az ultima ratio gentium, a forradalom; nem lehet más, mert ez az állapot az Isten béketűrését is kimerítené. És a forradalom után? Mi fog akkor történni? Győzünk-, újjászületünk-e, vagy elsodortatunk a föld színéről? Ez a végzet könyvében van megírva, melyet nem olvastam… Minden attól függ, hogy a nemzet ne ingadozzék és Szent István koronáját ne tegye egy bitorló, nemzetgyilkos fejére, s legalább tavaszig kitartson. A többi azután Isten dolga.»
Június 16. Horváth Lajos gyűjt.
«Önök ott kinn szenvednek – írta Batthyányné;* – de, higyje el, mi sem kevesebbet itt benn, szegény hazánkban. Sokat mért ránk a sors; mikor ütend valahára az utolsó órája a sok tűrésnek és szenvedésnek, s mikor jövend már egyszer a jutalom is a sok fájdalomért? … Azt mondja nekem, jó urambátyám, hogy ne bízzuk el magunkat; de hisz' nekem az első percztől fogva nem is volt sem bizodalmam, sem hitem, sem reményem; és jobb szerettem volna a passzív állapotnál vagy ellenállásnál maradni, míg az óra ütött volna egy általános változásra; és akkor talán ránk nézve is kedvezőleg fordult volna a koczka.» A helyzet itthon annyira megváltozott, hogy nem is teljesítette Horváth megbizatását, nem kérdezte meg Danielik püspököt vagy Lonovics érseket, hogy mit gondolnak, hazajövet Horváth az országban milyen állást foglalhatna el.
Június 21. Horváth Lajos gyűjt.
«Vajha – sóhajtott Klapka is* – a gondviselés mielőbb hazavezetne bennünket Magyarországba, hogy életünk utolsó éveit a cara patriában tölthetnők el.» De osztozott Horváth felfogásában, hogy útjok oda egyhamar nem nyílik meg. Augusztus 24-én már az országgyűlést is feloszlatták s elkezdődött a provizórium. «Ha azonban – Klapka szerint – az ország a bécsi ficzkók ellen megmarad egyértelmű határozott magatartásában, akkor a végső siker biztos.» Csodálkozással töltötte el őt a magyar klérus magasztos, hazafias viselkedése. Még az öreg primás is bámulatra méltóan viselkedett, «Enfin – végezte levelét, – jöjjön, a minek jönnie kell: mindnyájan megtesszük kötelességünket!»
London, szept. 10. U. o.
Békés kibontakozásban megint nem bízhatván, kötelességének erre a teljesítésére Horváth Mihály is készen állt. Talán ennek a jele, hogy ámbár egészséges volt, a nyáron elkészítette végrendeletét.* Mikor pedig valamelyik újságban azt olvasta, hogy – a mit még Haynau és Bach kormánya sem tett meg – a mostani eltiltja a családoknak a száműzöttekkel való minden közlekedését, megkérte nénjét,* hogy mint idáig sem írt, ezentúl se írjon neki politikáról, hanem tisztán családi és magánügyekre szorítkozzék. S ha levelet nem kapna tőle, nyugodjék meg abban, hogy a kinnlevőkkel más, még ártatlan leveleket sem szabad váltani s hallgatniok kell, «míg majd a jó Isten jobbra nem változtatja ügyeinket». Hét esztendő mulva tankönyvében nyíltan helyeselte, hogy a nemzet egybegyűlt képviselői az ország törvényes függetlenségét s egyéb történelmi jogait nem voltak hajlandók elcserélni a fejedelmi kegyadományokért s hogy a nemzeti alkotmány helyreállítását hiában sürgetvén, a nemzet a passziv ellenállás terére lépett s az adófizetés megtagadásával akarta kidaczolni alkotmányos jogainak felújítását. Feszűlt és nyomasztó állapotában is bízott nemzeti ügye diadalában.
Klapka id. levele szerint.
1861 deczember 6. Figyelő, XX. 200.
