II. A SZIGETI VESZEDELEM. | Magyar Történeti Életrajzok

II.
A SZIGETI VESZEDELEM.

20. SZIGETVÁR TÁVLATI KÉPE.
(Cserna Károly rajza után.)

A Szigeti Veszedelem oka és tárgya. Salamon Ferencz véleménye. Az epopeia eszméje történeti fejlődésében Farkas Andrásnál, Batizi Andrásnál, Horváth Andrásnál, Károlyi Gáspárnál. A Tardy György éneke. Karnarutič Zadranin Szigeti Veszedelme. A XVI. század magyar elbeszélései. Zrínyi Miklós költői nagysága. A segélyre hívás és cselekvény megindítása. Az epopeia tartalma. A cselekvény megindítása. A költő katholikus vallásos felfogása. A bálványimádás a protestantismus. A csodásság és nagyszerűség. Szulimán isten választott eszköze, Zrínyi a választott hőse. Isteni beavatkozások. Mihály és Gábor angyal küldetése. A szigeti bán hősisége. Zrínyi Miklós és Buillon Godfréd imádkozása, a kereszt lehajlása. Alderán és Ismén. Költőnk eljárása a csodásság alkalmazásában. A szigeti hős katholikus volta. A keresztyénség és mohamedanismus egyetemessége és ellentéte. A kevert mythologia. Tasso és Camoens. A Szigeti Veszedelem szerkezete. Történeti forrásai. Historia vagy epopeia? Történeti eltérések és egyezések. Hogyan érti Zrínyi a «historia» szót? A szerkezet vázlata. A sereg-számlák. Történeti és képzelt török alakok. A költő művészi alkotása a mesében. A szerkezet apró hibái és fogyatkozásai. Az általános elmélkedések, diszítő leírások. Személyi viszonyok beszövése. Az eposok örökletes vonásai. Homeros, Vergilius, Ariosto, Tasso és Ovidius hatása. Műfaji és irói találkozások. A Szigeti Veszedelem önálló és magyar epopeia. A Zrínyi jellemző ereje: török és magyar alakok.
A keletiesség. Az epopeia helyesirása, nyelve, verselése. A Zrínyi nyelvjárása. Idegenszerűségei és újításai. A Ráday első méltatása és tanácsa. Zrínyi kortársainak értetlensége és miveletlensége. A Megyery Zsigmond példája. Az epopeia hazafias czélzata és a költő csalódása.

ELISMERÉSÜNK a Zrínyi költői tehetsége és hivatása iránt nőttön-növekszik, ha a Szigeti Veszedelem-nek, az ő legsajátosabb és legérdemesebb alkotásának ismertetésébe és elemzésébe merülünk. Nagy okért, a nemzeti megváltásért fogant hangosabb versekkel; a nemzeti megváltásért, hogy az igaz hittől elszakadt és bűnbe esett magyarság megtérve a haragvó istent kiengesztelje; vallásos fellángolásával és megtisztító harczával a törököt kiverje, az országot a pogány iga alól a kereszténység dicsőségére felszabadítsa, s ekkép isten a törököt, bosszúja vesszejét, igérete szerint eltörje; a Szigeti Veszedelem ennélfogva vitézi küzdelemről, hősi halálról: a szigeti leventék önfeláldozásáról s a szigeti Zrínyi Miklós vértanuságáról beszél. Ez az első – magyar epopeia, melylyel a nemzeti Genius a világirodalom remekeinek szinére emelkedett; ez az első költői alkotás, mely eszme, szerkezet, jellemzés, lelemény és feldiszítés tekintetében ma is teljes méltánylással tölt el; mert bár a tárgyat nem a nemzet fiatalságából veszi, mikor a gyermeki hit naiv képzelete szerint a felséges istenek még közvetlenűl érintkeznek az egyszerű emberekkel, velök élnek, szeretkeznek, örülnek és szenvednek, égi csodáik minduntalan beleszövődnek a földi dolgokba; bár nem választ oly korszakos vállalatot, melyre az isteni küldetéssel bíró hős vezetése alatt az egész nemzet egyesülne, szándékban és érzésben összeforrna: a költői eszme kifejtésére Szigetvár védelme mégis fölötte alkalmas; a nemzeti történet folyamából szerencsés kézzel és öntudatos művészettel van kiragadva.

Salamon Ferencz ugyan azt vallja, hogy Zrínyi választhatta volna tárgyul akár a Hunyadyak bármely diadalmas ütközetét, mert senki nála jobban nem értette és nem bámulta az ő nagyságokat; akár Kőszeg vagy Eger hires harczát, mely eme várak megszabadulására vezetett; akár a tizenötéves háboru valamely kiváló mozzanatát, melyben nagyapja, a szigeti hős fia, vezéri szerepet viselt: de Salamon maga beismeri, hogy közülök egyik sem mérkőzhetett volna akár az önfeláldozásra, akár a jelentőségre Szigetvár védelmével; hiszen Hunyady János nándorfejérvári győzedelme után hetedfél évtizedre az országnak ez a kulcsa elveszett, s Hunyady Mátyás déli diadalai után félszázad mulva budai királyi palotájában a török uralkodott.* Ez a nézet a mily csodálatos, a megokolása ép oly hiányos. Hogyan lehetett volna tárgya a Zrínyi eposának Kőszeg megszállása, mely békés megegyezéssel, jelvies elfoglalással végződött? Hogyan Eger viadala, bármi ragyogó volt, mikor a két sereg valamennyi jelesebb hőse életben maradt, s a magyar fegyverek sikerének ellenére, Eger negyedfél évtizeddel később pogány kézre kerűlt. Vagy hogyan lehetett volna a tizenötéves háborúnak akármely mozzanata, mikor sem egyetlen várvédelme, sem egyetlen síkföldi küzdelme epicai magaslatra és fontosságra nem emelkedett? Önfeláldozás, legalább készség a hazafias önfeláldozásra mindig volt a magyarban, Kőszegnél, Egerben s a tizenötével háború csatamezőin is: de ez az önfeláldozás nem járt nemzeti megváltással. A Hunyadyak korában pedig a nemzet még nem szakadt el az igaz hittől, még nem esett bűnbe, nem gyönyörködött különb-különb vallásokban és feslett erkölcsökben; ennél fogva istennek sem kellett reá megharagudnia és nem kellett ellene a törököt büntétés vesszőül használnia; akkor nem a török verte a magyart, hanem a magyar a törököt. Így a Hunyadyak ütközetei, bármi fényesek voltak, a vallásos megtérés és nemzeti megváltás eszméjének feldolgozására nem szolgálhattak. A Szigeti veszedelem-mel ellenben a költő oly eseményről zenghetett, mely az ő czéljának teljesen megfelelt, mert benne a magyar vitézség megdicsőült, s általa a török uralom megtört. Szuliman halálával, mondja Salamon, az ozmanok sohasem hódítottak többé országokat és tartományokat Európában. A török háborúkban a magyar nemzet szerepe a világhatalom terjeszkedésének meggátlása volt; s ezt- a szerepet nem egyik sík téren vívott támadó ütközet, hanem egy körülvett, tulnyomó erővel megtámadott vár ábrázolja leghivebben. Semmi nem fejezi ki annyira, mint épen Sziget, melyet a török lerombolt, fölégetett, de a hódítás szelleme falai alatt adá ki utolsó lehelletét.*

SALAMON FERENCZ: Irodalmi Tanulmányok. I. kötet. Budapest, 1889. 379. 1.

SALAMON FERENCZ: Irodalmi Tanulmányok. I. kötet. Budapest, 1899. 380. l.

Kell-e nyomósabb bizonyság a jeles tudós ellen, mint épen ez a fejtegetése, – költőnk finom érzékére és öntudatos művészetére, hogy czéljához képest nagy eszméjének hordozására a szigeti védelemnél alkalmasabb, sőt általában más tárgyat nem választhatott. S ezt a közeli történeti eseményt, a részleges küzdelmet, az ő magasztos felfogásával és művészetének erejével az isteni beavatkozás körébe, az egész nemzet sorsára kiható változás jelentőségére bírja emelni; úgy, a mint az a török hódítás óta, több mint száz esztendeje, az egymást követő nemzedékek szellemében és felfogásában kifejezésre jutott. Mert az az eszme, hogy a magyar az igaz hittől elszakadt és bűnbe merűlt, isten haragjában alázta meg és veri a törökkel, istent a megtéréssel ki kell engesztelni, – s ekkép a nemzetet meg kell váltani, – nem kizárólag a Zrínyi eszméje. A mikor az lelkében megszólal: csak a nemzet lelke nyilatkozik meg benne. A XVI. században az általános büntudat és kölcsönös vádaskodás rajongásából, az erkölcsi megujhodás szükségének és a nemzeti fölemelkedés vágyának érzetéből fakad ki e nagy eszme, mely annyira belement a nemzet lelkébe és szivébe, hogy az országos rendek már az 1542-iki törvények második czikkelyében végzésileg jelentik ki, mikép a magyar nemzetet bűneiért haragjában veri a megbántott isten; s már ennek az időnek vallásos elbeszéléseiben és töredelmes énekeiben ez a felfogás újra meg újra megjelenik.

21. KŐSZEG VÁRA
(Cserna Károly rajza után.)

Már Farkas András a zsidó és magvar nemzetről vont történeti párhuzamában fölpanaszolja, hogy isten a régi magyarokat bár Scythiából kihozta, erre a tejjel-mézzel folyó kövér földre letelepítette, sok ajándékával meggazdagította, jó fejedelmekkel és szent királyokkal megáldotta, országukat általuk kegyelmesen oltalmazta, hatalmukat vendég-népekre kiterjesztette: iránta mégis háládatlanok lőnek, ajándékairól megfeledkeztek; hitetlenséggel, hamissággal, torkossággal, káromlással, paráznasággal, írigységgel, gyűlölséggel, rettenetes bűnökkel, a Krisztus vére megtagadásával haragra gerjesztették; a miért isten bűneik büntetéseként a hitetlen török császárt basáival a magyarokra indította s országukat dúlatta és raboltatta, s őket a török markába adta; sőt a pokolbéli ördögöt is ellenök támasztotta. De mindez csak arra való, hogy szívök felnyíljon; bűnös voltukat beismerjék, az igét hallgassák és istent kövessék: akkor az jó Magyarországot ismét feltámasztja és hatalomra juttatja!* S már Batizi András hasonlókép keserűen emlegeti, hogy a magyarok az igaz hitet elhagyták, különb-különbet találtak, bálványimádást űznek, bűnökkel teljesek: azért a pogány Góg és Mágog népét, nagy- roppant sereggel ellenük viszi; de mikor ez bemegy az ő földére, felhág a szentegyházára, a keresztyénségre, akkor haragja reá támad és hirtelenséggel megáldozza; mert ő népének jó istene; csak a bűnt nem tűrheti és a bálványimádást nem szenvedheti.* S Horváth András is keményen korholja a fejedelmeket, urakat, nemes népeket és szegény parasztokat, hogy nálok az isten dicsősége nincsen tisztességben, az ő szent igéje nincsen becsületben; hogy hamisság terjedett el közöttük, csak dicsekednek a keresztyén névvel, de az igaz hitet kevesen követik, mert bálványimádásba estek. Azért az isten idegen népet vezet reájok, melynek nyelvét nem értik, a pogány törököt, mely erős váraikat összetöri s magokat inségbe veti. A mi kegyetlen ostor, de intésűl szolgál, hogy megtérjenek.*

SZILÁDY ÁRON: Régi Magyar Költők Tára. II. kötet. Budapest, 1880. I 17., 19., 20., 21., 23. ll.

SZILÁDY ÁRON: Régi Magyar Költők Tára. Budapest, 1880. II. kötet. 73., 106–108. ll.

Ugyanaz: Ugyanott. 172., 175. ll.

Károlyi Gáspár pedig fennen, vallásos meggyőződéssel hirdeti, hogy ha egy hajunk szála nem eshetik el, az apró madarak közül egy is tőrbe nem juthat isten akaratja nélkül: sokkal inkább ilyen fényes és hatalmas országnak és nemes, erős nemzetségnek romlása istennek akaratja nélkül nem leszen. Isten adja az országokat, királyokat, nemzeteket fegyver alá. Isten adta Magyarországot is a török birodalom alá bűneiért, különösen a bálvány-imádásért. Mert a háborúságnak és szerencsétlenségnek főoka mindenütt a bálványimádás; e miatt romlott el Canaan, Görög- és Olaszország s több más ország.*

KÁROLI GÁSPÁR: Keet Koenyv Minden Orzagoknac és Kyralioknac io és gonoz szerencseieknec okairul Debreczen, 1563. 8., 11., 51., 78. ll.

«Hogy azért immár az Magyarország is – mondja, mind az királyokal egyetemben ilyen nagy szerencsétlenség alatt volt és vagyon, hogy országunkat az törökök elvették és várasainkat, várainkat elvötték és elrontották, hogy az országunkat szabadon rabollyák, hogy immár minden népek közt nevezetesek és utálatosak vagyunk; – ez bizony történetből és az szerencse forgásából nincsen, hanem innét vagyon: Mert mint az sidók ellen, azonképpen miellenünk az isten fegyverközett fel, és vonta reánk az ő kézivét, ő készítette reánk az ő fegyverét, ő támasztotta reánk az konstantinápolyi török császárt. Mert miképpen Hieronimias mondja, hogy az Nabugodonozor isten szolgája az sidóknak büntetésekre, azonképpen bizony az török császár isten szolgája a magyar nemzetségnek büntetésére.

«Nem kell azért azt mondani, hogy történetből vagyon illyen hatalmas és nemes országnak és nemes nemzetségnek romlása. Mert istennek indítása nélkül még csak szívébe is nem jöne az török császárnak, hogy Magyarországot rontassa, ha az isten nem indítaná az ő szivét, és az isten nem súgná az ő szivébe, hogy felfegyverkezzék, az mint az próféta mondotta.

«Ennek pedig nem egyéb az oka, hanem az bálványimádás. Mert noha úgy tetszik minekünk, hogy nincsenek az mi országunkban bálvány-imádók: mindazáltal bizony sokan vadnak. Hogy pedig a királyokról szóljak, kik eleitől fogva Magyarországban voltanak, nem találsz csak egyetlen egyet is, az ki istenfélő lett volna, mind egyig bálványimádók voltanak, miképpen az Izráel országában.*

KÁROLI GÁSPÁR: Keet Koenyv Minden orzágoknac és Kyralioknac io es gonosz szerencseieknec okairul: (A melyboel megérthetni, mi az oka az magyar orzagnak is romlasanac és fejedelmeknec szerencsetlensegeknek.) Es micsoda jelensegekboel esmerhettiuk meg, hogy az istennec iteleti közel vagion. Debreczen, 1563. 79., 80. 81. ll.

Az isten igaz szolgáinak is, kik az ő akaratját hirdetik, a népet intik és dorgállyák, nálunk kevés becsületük vagyon. «Annak okáért, ismétli megint, elvötte isten országunkat, elvötte fejedelmeinket, elvötte szabadságunkat. Mikor semmi félelmünk nem volna is, akkor is félünk. Csak az fának az leveleinek zörgése előtt is futunk, mint az fegyver előtt.»* Pedig nem rövidűlt meg istennek az ő keze, hogy meg nem szabadíthatna, de a mi számtalan bűneink miatt elszakadt tőlünk.* Oly okkal adta a magyaroknak ezt a földet, hogy az ő parancsolatiban járjanak s idegen istent ne imádjanak, akkor szerencsések és békességesek lesznek; ha pedig bálványt imádnak, elvesznek. Nem állották meg az istennel való szövetséget, azért a pogány birtokába adta őket. Mert a bálvány-imádással sok egyéb vétek is elharapózott közöttük.*

Ugyanaz: Ugyanott. 82–83. ll.

Ugyanaz: Ugyanott. 83. l.

KÁROLI GÁSPÁR: Keet Koenyv minden orzagoknac és Kyralioknak io es gonoz szerencseieknek okairul. Debreczen, 1563. 83. l.

«Az részegség és tobzódás, írja panaszosan, mely igen uralkodjék az magyar nemzetségben, mindennél nyilván vagyon. Mert föld kerekségén nem lehet vitézb nemzetség az boritalra, részegségre, tobzódásra az magyar nemzetnél. Nincsen vége az sok lantolásnak, hegedűlésnek, sípolásnak, dobolásnak, lakodalomnak, kiváltképpen az fejedelmek között felettébb, de az község között is. S ezzel adánk alkalmatosságot az pogánynak országunk megvételére»… *

Ugyanaz: Ugyanott. 83. l.

Íme, Farkas és Batizi, Horváth és Károlyi, valamennyi a XVI. század szellemének és felfogásának kifejezője, vallásos rajongásának és töredelmének osztályosa, egyiránt hangoztatja a nemzet bűnbe merülését, bálvány-imádását, isten büntetését, a törökkel verését, a megtérés szükségét és váltságát; sőt ez az eszme egyenesen a bibliában, a keresztyénség bibliai tanításában és alkalmazásában gyökerezik. Már egyik Árpádkori latin énekünk, Magyarország romlásának siralma, mely a boroszlai könyvtár kéziratai közt maradt meg, a tatárjárást isten büntetésének vallja az erkölcsi sülyedésért,* mint Spalatói Tamás történeti rajzában és IV. Béla némely oklevelében.* Az eszme aztán századról századra öröklődik, míg a XVI. században a török pusztítás, vallási, erkölcsi, társadalmi és politikai meghasonlás következtében nemzedékeken keresztül általánosul: nemzeti és epicai eszmévé válik. Farkas és Batizi isten büntetésén kívül már a pokolbeli kegyetlen ördög támadásáról is megemlékszik;* Tardy György énekében pedig a Szikszói Győzelemről már megvan az isten közvetlen beavatkozása és az angyal küldetése. Tardy is a maga élénk, mozgalmas elbeszélésében isten jótéteményeivel kezdi, hogy őseinket a pogány földről kihozta, szent lelkével a keresztyénségre térítette; majd a törökök dúlásait és fosztogatásait említi, úgy hogy isten jó kedvében megszánja a magyar népet, mert megparancsolja angyalainak, hogy menjenek Egörbe Rákóczihoz, hű szolgájához, hogy üljön hamar fő lovára, viselje gondját juhainak, bátorsággal bízzék és semmit ne féljen, mert népe ellensége ellen véle lesz.* Hasonló előterjesztés, ugyanaz a küldetés, azzal a különbséggel mégis, hogy itt a diadalmat és nem a vértanúságot hirdeti, mintha az ének keletkezésekor, 1588-ban, Zrínyi Miklós önfeláldozó halála után már kiengesztelődött volna választott népe iránt. S ez a nagy eszme egész jelentőségében, megokolásával és színezésével, hagyományul száll át a XVII. századra, mely a maga vallásos rajongásában époly elevenen és erősen érezi és hirdeti: ott lüktet az ő vérében, ott sugall az ő lelkében, a közszellem és közfelfogásban gyakran kifejezésre jut. Hiszen a nemzeti bűnök és bajok, válságok és romlások megmaradnak és tovább terjedeznek; a szabadságharczok és török háborúk váltakozva vagy egyszerre folynak, meg-megújulnak; a vallásos villongások és összeütközések a katholikus visszahatás merész előretörésével és diadalmas haladásával csak élesednek; s a mikor Zrínyi a harminczéves háborúból Csáktornyára megtér, a mint elbeszéltük,* az országos nyomorúságnak és erkölcsi züllésnek ijesztő jelenségei rajzanak szemébe közel és távol. A

MARCZALI HENRIK: Történelmi Tár. Budapest, 1878. 369–370. ll.

SCHWANDTNER: Scriptores Rerum Hungaricarum. III. kötet. 1648. 602, 608. ll.

MARCZALI HENRIKNÉL: Történelmi Tár. Budapest, 1878. 370. l.

THALY KÁLMÁN: Századok. Pest, 1871. 102. l.

SZÉCHY KÁROLY: Gróf Zrínyi Miklós. 1620–1664. Budapest, 1896. 157–160. ll.

22. EGER OSTROMA
(Ortelius krónikájában lévő metszet után.)*

Eger ostromát Ortelius krónikájából közöljük. Aláirása: WAHRE CONTREFACTVR DER VOESTVNG ERLA IN OBER VNGERN WIE DIE VOM TVRCKEN BELEGERT WORDEN ANNO CH(rist)I. 1596.

… sok feslett erkölcs és nehéz káromlás,
Irigység, gyűlölség és hamis tanácslás,
Fertelmes fajtalanság és rágalmazás,
Lopás, emberölés és örök tobzódás.*

SZÉCHY KÁROLY: Gróf Zrínyi Miklós költői munkái. Budapest, 1898. 20. 1.

S mind e szerencsétlenség okául ennek az időnek emberöltője is a bálvány-imádást veti, mely Magyari* és Alvinczi* szerint a katholicismus, Pázmány* és Zrínyi* értelmében a protestantismus; a bálványimádás miatt fölgerjedt isten haragjának és büntetésének eszközeül pedig szívbeli hittel a törököt emlegeti, mert a Szigeti Veszedelem eszméje már most annyira általános és a köztudatot kifejező, hogy megvan az Istvánffi történetében, meg-megjelen az állami okmányokban, meg a levelezésekben; s egyenesen ennek az időnek eseményeiből és emlékeiből kerűl a költeménybe. Hiszen Zrínyi olvashatta s bizonyosan olvasta, Esterházy Miklósnak azt az iratát, mely az ország nyomorúságairól megemlékszik. A nádor szerint a siralmas változásnak oka a mi bűneink, mikkel istent haragra és igazságos büntetésre ingereltük ellenünk, s azok között is első helyen a vallás dolgában való annyi és akkora egyenetlenségünk. Mert az ősi hitben megfogyatkoztunk és különböző felekezetekre szakadtunk; azért van, hogy annyi és akkora bűnök özönlöttek el közöttünk.* S a mint Esterházy érvel, Zrínyi énekel: az erdélyi rendek hasonlókép töredelmes megadással ismerik be beszterczei gyűlésükön 1659 márcziusában, hogy a nemzeti romlást a saját bűnünk hozta reánk és méltán szenvedjük; s Wesselényi Ferencz vallásos megindulással hangoztatja, hogy a hatalmas istent meg kell kérelni, mikép elégedjék meg immár, ha lehet, csapását s haragját fordítsa atyai szemmel kegyességére.*

MAGYARI ISTVÁN: Az országokban való soc Romlasoknak okairól es azokbol való meg szabadulasnac io modgiarol. Sárvár, 1602. 5–79. ll.

PÁZMÁNY PÉTER: Felelet az Magyari Istvan Sárvári Praedicatornac az Ország romlasa okairul irt könivere. Nagy-Szombat, 1603. 150–276. ll.

ALVINCZI PÉTER: A szines öt Levelekre adott rend szerint való Feleletiben és az Itinerarium Catholicumban.

SZÉCHY KÁROLY: Gróf Zrinyi Miklós költői művei. Budapest, 1898. 21. l.

SZILÁGYI SÁNDOR: A linczi béke okirattára. Budapest, 1885. 125–126. ll.

SZILÁGYI SÁNDOR: Történelmi Tár. 1893. 332–334. ll.

Karnarutič Zadranin horvát költő pedig, a mint a Thury József becses tanulmányából ismerjük, ezt a felfogást, épen a Szigeti Veszedelem-ről, már 1584-ben kifejezte négy énekes elbeszélésében, melyet a szigeti hős fiának, Györgynek ajánlt.* Karnarutič szerint a török hatalom büntetés a nemzeten a gonoszságért, mely az egész országban eláradt; az eretnekségért, mely miatt az emberek Jézus igaz utját elhagyták s az erkölcstelenségért, melylyel minden köteléket elszaggattak. Elhanyagolják a bőjtöt, feledik a fogadalmat; nem szeretik istent, nem járnak a templomba, nem hallgatnak az ő parancsára, hanem gyilkolják egymást. Ha ez az ország istenhez vissza nem tér, a hitetlenek üldöznek bennünket; ellenben, ha a római egyháznak meghódol, a szultán uralma ezen a földön megtörik. Az isten haragja és büntetése, az igaz hit elhagyása és eretnekség követése, a megtérés szüksége és a török hatalom hanyatlása, szóval a Zrínyi nagy eszméjének több jelentős mozzanata, megvan a horvát Szigeti Veszedelem-ben is: de megvan a költő elmélkedéseként, a krónikás ének egyszerűségével, a jámbor okoskodás kicsinyes részletezésével, a bőjt megszegésének, fogadalom mellőzésének, templomba járás elmulasztásának és római egyház uralmának emlegetésével; míg a magyar Szigeti Veszedelem-ben mindez az epopeia fenséges égi jelenete alatt isten közvetlen előterjesztéseként és csodás beavatkozása gyanánt érvényesül, megdöbbentő szinekkel és hatásos megokolással. Karnarutičnál egyenesen Szigetvár bukása is isten büntetése;* Zrínyinél ellenben a kiengesztelődésnek eszköze, a megváltás útja.

SZILÁDY ÁRON: Irodalomtörténeti Közlemények. IV. kötet. Budapest, 1894. 137. l.

SZILÁDY ÁRON: Irodalomtörténeti Közlemények IV. kötet. Budapest, 1894. 257–258. l.

Íme, a Szigeti Veszedelem eszméje lényegében már rég megvolt, s több mint száz esztendeje a köztudalomba hatott, hogy Zrínyi a maga hatalmas erejével egész nagyszerűségében emelje ki. S ha az a lángész, ki a nemzeti eszméket és érzéseket, melyek emberöltője lelkében és szivében élnek, a leghatalmasabban fejezi ki: Zrínyi bizonynyal az!

Költészetünk fejlődésének történetében, mint epicus, váratlanul és tüneményszerűen jelen meg. A maga koráig egyetlen, aztán másfél száz esztendőnél tovább megközelíthetetlen. A mit Petőfi Aranyról, nemzeti epicánk utolsó nagy képviselőjéről állít: teljesen illik reá is, nemzeti epicánk első nagy költőjére, hogy tenger mélységéből egyszerre bukkant ki tűzokádó gyanánt. Tenger csodája – az Adriai Tengernek Syrenája. Előtte csak nagyon kezdeties kisérletek vannak, mert mondai és történeti elbeszéléseink egyszerű énekek, krónikás versezetek, melyek szerzői a tudatos műalkotás titkairól és törvényeiről, módjairól és eszközeiről sejtelemmel sem bírnak: irnak, a hogy ösztönük sugallja, czélzatuk csábítja, szenvedélyök ragadja őket. S nem egyszer megdöbbentő erővel nyilatkozik meg bennök az ő lázasan és viharosan forrongó századuk egy-egy felsiró érzése: a nemzet sötét elborulása az állami lét vivódó válságának láttára, gyökeres gyűlölete az elhatalmasodó török és német uralom ellen, felekezeti feljajdulása az igaz vallás érdekében, kemény kifakadása a féktelen főurak sivár önzése miatt: de nyilatkozik merőben csak hangjok közvetlensége és nem művészi iskolája által. Elbeszélőink csak tanítani akarnak erkölcsi elmélkedésekkel, csak feddeni hazafias intelmekkel: ez az ő magok-kijelölte hivatásuk, akkor nemes és üdvös hivatás, melynek követésével és betöltésével megelégesznek. De ebbeli törekvésöknek épp az esik áldozatúl, a mi költői; a helyett, hogy tanítások és feddésök olvadna bele a költészetbe, költészetök vész el az oktató elemek között. A vallásos villongás háborúsága, a politikai pártosság nyomása, az idegen irodalmak rohamos beáradása miatt kedélyök üdesége elványad, képzeletök röpülése ellankad, s teremtő erejök elevensége megtikkad; különös jelenség, hogy a régi regék és hősi mondák bűbájos virágai iránt, melyek a nemzet boldog és diadalmas multjának gazdag mezejéről, mint a remények, vágyak, hevülések, vitézi tettek és dicsőségek drága emlékei legalább krónikáink levelei közé foglalva fenmaradtak, egyikök sem érdeklődik. A mondai és történeti elbeszélések kobza, ha olykor meg is üti egy-egy révedező kéz a húrokat, olyan száraz és idétlen hangot ád, hogy alig van valami köze a költészethez. Nem elbeszélő ének, csak verses krónika valamennyi; latin és magyar krónikáink szintelen kivonata, vagy józan átirása; mintha verselőinkben minden költői fogékonyság kihalt volna, hidegen, érzéketlenűl mellőzik el, a mi rege, a mi monda, a mi minden valószínűség szerint már költői alakban él vala a nép ajkán, a mi magától kinálva kinálkozik a teremtő és szinező képzelem számára. Vagy ha egészen el nem vetik: letörlik róla a színes hamvat. Sőt lefejtik a durva magig: az élvezhetetlen valóig. A költő koszorúja helyett a krónikások hűségére áhitoznak; nagyobb hitelességül hivatkoznak is előadásuk forrására. A különbség köztük bizony kevés, mindössze annyi, hogy a próza nemesebb, naivabb és költőibb. S még az csak hagyján lenne, ha a korabeli dolgok megverselői járnának el ilyen módon, hisz ők nem gondolnak a költő nevére, nem állnak elő annak szándékával és követelésével: hanem mint hazafiak vagy éppen harczosok, az események szemtanúi vagy éppen részesei szólnak, s a közvetlen romlás, vereség, szégyen, bánat, harag és gyülölet úgy elborúl szivök és fejök felett, hogy nem éreznek és nem tudnak egyebet, csak a mi fáj, nem képzelnek és nem látnak egyebet, csak a mi megtörténik. Az ő czéljok nem az ćsthetikai szép, hanem a történeti igaz. Nekik minden részlet, minden számbeli adat érdekes és fontos, hiszen felvilágosítanak, magyaráznak és meggyőzni kivánnak: ennélfogva az ő reményök, törekvésök, erejök – a valóság. De az mutat leginkább elbeszélő költészetünk gyarló állapotára, hogy még a régi monda énekesei sem emelkednek nálok feljebb. Eszméjök még akad, de rend szerint nem költői; ellenben mindaz, a mi az alkotó költőre és költői alkotásra vall, szerkezet, jellemzés, lelemény, felöltöztetés, Zrínyi előtt teljesen ismeretlen.

Zrínyi Miklós egyszerre az igazi költő ragyogó nagyságában lép elénk e kezdeties kisérletek után. Nem szakít, nem szakíthat egészen a múlttal, mert a nemzeti nyelv és verselésbeli gyakorlat fejletlen voltának összes nehézségein felül nem emelkedhetik. Zordon szólása és nem egyszer bántó darabossága krónikás elbeszélőink hagyománya. Sőt örökli hajlamukat, követi eljárásukat a történeti anyag megéneklésében és a történeti személyek szerepeltetésében, a mi választott tárgya természetéből önkényt következik, mert a Szigeti Veszedelmet a szigeti események és szigeti hősök nélkül nem is írhatná meg. Nagyszerű eposának sok részlete, különösen első felében, annyira egyezik a történettel, annyi hűséggel veszi át a történt dolgokat, hogy úgy hangzik, mint krónikás elbeszélőink verse: de az eszme, felfogás és elrendezés tekintetében végtelenül eltér, mert tüneményes tehetsége, eredeti egyénisége, művészi tapintata és tudatossága mindég szerencsésen uralkodik az anyagon. A régi Emlékezzünk-féle kezdetet mellőzi: nyitányával mindjárt az eposiró magaslatára és fenséges hangjába csap. Mert a ki előbb iffiú elmével, a szerelemnek édes versével játszott s a Viola kegyetlenségével küzdött, most Marsot zengi. Fegyvert és vitézt énekel, ki meg merte várni Szulimán haragját, az ő hatalmas kardját és rettenetes szablyáját; énekében segítségért a Szűz Anyához, a szentséges királynéhoz fohászkodik, kinek koszorúja nem rothadó zöld babérból és gyönge ágból, hanem fényes mennyei csillagokból, a holdból és szép napból van kötve, hogy adjon tollának erőt és a mint volt, úgy irhasson arról, ki fia szent nevéért bátran holt, megvetvén a világot, melyben sok java volt. S irgalmától kéri, engedje meg, hogy önfeláldozó hőse neve és jó hire, mely köztünk most is él, bővüljön, valahol nap jár-kél. Hadd lássák a pogány ebek, hogy a ki istentől fél, soha meg nem halhat, hanem örökkön él!

Ez a hőse Zrínyi Miklós, kinek önfeláldozása nem egyszerű vitézi tett, hanem nemzeti váltság, minek teljesítésére isten maga választja el; éppen azért hősi küzdelmébe nemes haláláig magasztos csodák szövődnek bele. S a történeti események ezzel elvesztik rideg és száraz színüket, esetleges voltukat, mert a költő úgy szemeli ki, úgy rendezi el, úgy hozza őket kapcsolatba, hogy nagy eszméjének és sajátos czélzatának érvényesítésére az isteni beavatkozás eszközeiül szolgáljanak. S a Szigeti Veszedelem minél tovább halad, a történeti eseményeknek ez a művészi alkalmazása és csoportosítása annál meglepőbb; az epopeia a maga alkotásának értékében annál fölebb emelkedik és annál inkább különbözik a krónikás elbeszélésektől.

23. ZRÍNYI MIKLÓS ALÁÍRÁSA.*

Zrínyi Miklós aláirását az Országos Levéltárban levő eredetiről adjuk.

A segélyre-hivás felszárnyaló hangja a buzgó hit és igazságszeretet megnyilatkozásában, hiszen az iró költői vállalkozásában is a Boldogságos Szűzhöz folyamodik és irni a szerint szándékszik, a mint volt, – a vallásos érzések és eszmék egyre fokozódó erejével egyenesen égbe vezet, hol a Krisztus nevéért, a keresztyénség védelmében szenvedett halál örök életet biztosít. Az ég minden fensége és ragyogása feltárul előttünk, nem elbűvölő némaságában, hanem mozgalmas elevenségével, a mint a mainál őszintébb és áldásosabb rajongás kiszínezte, éppen a Szigeti Veszedelem cselekvényének megindítása közben.

A nagy mindenható a földre tekint, egy szemfordulásból a világot megnézi, hol leginkább a magyarok erkölcsi romlottsága kapja meg. Állhatatlanok és tévelygők, az ő szent nevének s ártatlan fia vérének nincs többé köztük becsületi, a jóságos cselekedetnek keleti, az öreg embernek tiszteleti; féktelenek és ragadozók, mindenféle feslett erkölcscsel elfajzottak, a szép keresztyén hitet lábok alá nyomták és különb-különb vallásban gyönyörködnek, ekként hálátlanúl megfeledkeztek mindama jóról, mivel isten a népek között különösen elárasztotta őket, hogy kihozta Scythiából, mint a zsidókat Aegyptusból; s e tejjel-mézzel folyó szép Pannóniában, Magyarországban megtelepítette; hogy oly vitéz szivvel áldotta meg, mikép egy jó maga tíz mást kergethet; hogy szentséges lelkét reájok szállatta, s fia által őket a keresztyén hitre hajtotta, s békességgel, tisztességgel gazdagon megajándékozta. Romlottságuk és hálátlanságuk miatt isten, a nagy boszuálló isten, ellenök haragra lobban és elhatározza magában, hogy büntetésül Szulimánt Magyarországra küldeti, hogy a töröknek oly hatalmat ad, mikép a rossz magyarokat elveszti, kemény nyakokat igába töri, míg nehéz inségökben, nyomoruságukban meg nem ismerik, hogy urokat elhagyták; de bár akkor hozzája kiáltnak, nem hallja meg őket, fülét panaszukra nem hajtja, szemét nyavalyájokra nem veti mindaddig, míg boszúja rajtok harmad- és negyedíziglen be nem telik. Ha idején magokra nem eszmélnek és meg nem javúlnak, haragja és átka fejökön örök lesz; ellenben ha bűnöket megbánják és töredelmesen megtérnek, a halálról életre hozza őket, s érettük a törököt, büntető eszközét, haragjának vesszejét, eltöri:

24. II. SZOLIMÁN ARCZKÉPE
(Augustinus Veneciánus metszete után.)*

II. Szulejman szultán. Agostino de Musi metszete után készült az Országos Képtár eredeti példányáról.

Isten ezzel az elhatározással felszólítja Mihály arkangyalt, hogy szálljon alá a pokolba, küldjön valamely furiát Szulimánba, mikép tüzelje fel és indítsa el a magyarok ellen: de az angyal előbb az igazakért és jámborokért esdekel, hogy ne kelljen nekik a hamisakért elromolni; csak aztán, a mikor látja, hogy könyörgő szava hiában ereszti égnek sugár szárnyait és teljesíti szomorú megbizatását. Fölkeresi a pokolban a szörnyű Alectót, hogy bujtsa fel Szulimánt.

S a furia röpül, éjfélkor az alvó császár ágyához érkezik, s atyjának, a meghalt Szelimnek képében a magyarok egyenetlenségére figyelmezteti és harczra bőszíti; úgy hogy Szulimán lángos tűzben, haragban és kevélységben hentereg; majd szinte eszeveszetten felugrik és kiáltoz: «fegyvert, fegyvert!» Elhiteti magával, hogy a ki boszúra szította, nagyobb volt embernél, noha ember-módra szólt; s elhatározza, hogy gyaurt rak halomba, megfüröszti lovát keresztyén vértóban, városokat és várakat rejt hamuba.

Parancsára a csauszok azonnal szétszáguldanak fehér patyolatban, s hirdetik a hadat minden országokban: maga pedig jó lovára ül s vezéreit a kertektől nem messzi divánba gyüjti; éjjeli látomását, Mahomednek atyja képében való megjelenését elbeszéli, s Arszlán budai fővezér levelét, a háborura szóló felhivását előterjeszti. A vezérek, a mint megértik Arszlán tanácsát, főként a császár elszánt akaratját, egyhangulag helyeslik a szándékot. S nemsokára gyülekeznek a világ-birodalom minden részéből. Ott Delimán, a nagy tatár khán fia, kinek szivét a szultán leánya, a szép Cumilla, s annak szép haja megkötözé; de a míg ő odahaza járt, hadát elhozni, a Rustán felesége lett; mi miatt most a vitéz nyughatatlan bánattal áll vagy ül, mint dühös farkas lesi a Rustán halálát, s kitölti, ha lehet, rajta a boszúját; ott Amirassen, szerecsen maga, szerecsen lova, az arab Karabul, mely széltül fogamzott egy hires kanczában; Amirassen mellett a szép Hamviván, a syriai király küldötte, a kegyetlen Demirhám, kinél erősebb a Szulimán hadában nem volt, mert ez gyökerestül nagy tölgyfát kirántott, ököllel agyonvert egy nagy elefántot; aztán a bűvész Alderán, a Demirhám bátyja, minden álomnak magyarázója, a Mahomed irásának fejtegetője; végre ott Kayer bég és Aygás basa, valamennyi temérdek harczossal, Szerechen, Uldair, Lehel és Turanchen a seythiai tatárokkal. S még az ázsiai népek és európai seregek következnek, kiket megszámlálni sem lehet, mert ki számlálná meg a tenger fövényét vagy Hercinának számtalan levelét? Annyi a Szulimán tábora.

Jaj annak, jaj a magyarnak, kire ez a felhő fog szakadni.

A míg ez a sereg megjő: Arszlán maga-hittségében Palotára támad: de Turi György kemény fogadására szégyennel és gyalázattal megszalad; majd kárral és kudarczczal elvonul. A szultán kegyelme helyett haragjára számíthat.

Szulimán már megindult Konstantinápolyból, szép szerecsen lovon, melynél szebbet a képíró sem írhatna. Melle széles, mint az elefánté, lába száraz, mint a szarvasé, alig éri a földet; fejecskéjén az üstöke, nyakán a serénye játszik a szélben; véres nagy szeme kidűled, orra lángos szellőt fuvall, szája tajtékot ver, mint vizi istennek. A császár mereven ül nyergében, fején fehér patyolat, két csoport kócsagtollal, vállán szép arany hasdia, kezében misziri kard; szívében lángot és fegyvert és nagy veszedelmet hoz a keresztyénségnek. Hozzája hasonló fejedelem még a törökök közt nem volt: bölcs és vitéz, annyi harczon és országon győzedelmes; sőt, ha szíve a kegyetlenségre nem szít, s fiát Roxa szerelméért meg nem öleti vala, – talán a keresztyének közt is legnagyobb lenne; mert vele a szerencse nem játszik, mint mással; s annak kedvezésére ő sem el nem bizakodik, sem fel nem fuvalkodik; nem hajlik, mint az ág, hanem mint kőszikla megáll; s öreg létére, mit képe halaványsága és ősz szakálla elárul, szorgalmatos útjában: Drinápolyból hamar Nándorfejérvárba jő, s már előbb, még onnan, Petráfot, nénje fiát s Görögország nagy beglerbégjét, előre küldi Gyula megvételére, melynek kapitánya Kerecsenyi László, ki a maga és nemzete gyalázatával hitre megadja magát: de vitézeivel együtt török fogságba jut; mert a török sohasem tartja meg a keresztyénségnek adott igéretét, a mint az egész magyar és görög történet hirdeti. Majd Szulimán is siet, de még elhatározatlan: valjon Egert vagy Szigetet támadja-e meg?

Itt Zrínyi Miklós, kiről a költő «históriája» szólni fog, őrködik Miksa király rendeléséből; Horvátország bánja és Sziget kapitánya, ki már nem egyszer volt a török táborok romlása, mert mint a felhő a szél előtt, a pogány úgy futott előtte, s mint a föveny, úgy omlott el isten hatalmából. Zrínyi a vész közeledtére rendes szokása szerint hajnali imára a feszület elé térdel, hogy könyörögjön istenhez, ki eddig minden ügyében segítsége, paizsa, kőfala, győzhetetlen fegyvere és minden reménysége volt: hallgassa meg most is, noha érdeme csak annyi az ő kegyelme ellen, a mennyi vizet kis fecske szájába veszen a mérhetetlen tengermélység ellen; – sőt mindennap újabb vétket követ el s atyáink is bűnösek voltak, – de ne ebből csináljon törvényt, csak a saját véghetetlen irgalmas szivéből. S ne engedje meg, nem a könyörgő érdeméért, hanem a maga szent nevének örök becsületéért, hogy a pogány a keresztyénségnek árthasson! Majd Zrínyi azért eseng, hogy mivel már öreg, s nem elég erős a török törésére – isten vegye magához az ő lelkét, mely a megszabadúlást úgy kivánja, mint a hadtól megszállott vár a segítséget; s isten meghallgatja, minek jeleként a feszület háromszor lehajlik hozzája és tudatja véle: hogy szép lelke égbe száll, hol angyalok és Cherubinok fogadják és isten jobb kezére állatják: de hogy koronája fényesebb legyen, abban a kegyelemben részesűl, mikép a pogány ellen isten szent nevéért vértanúságot szenved. Szolimán vára ellen jő, s mint éh farkas lesi a halálát: de hatalma, ereje Szigeten megtörik, maga is az ő kezétől vesz el. A Zrínyi lelke csak akkor fog felszállani. Fia, György, nevét feltámasztja, tündöklő fénybe vonja, s nemzetségét felvirágoztatja.

25. GYULA BEVÉTELE A TÖRÖKÖK ÁLTAL.
(Zund Mátyás egykorú metszete után.)*

Gyula bevétele a törökök által 1566-ban. Zündt Mátyás egykorú metszete után készült. Aláirása: Ware conterfeit der stat Giula mit sampt | der bevestigung des Schloss mit aller seiner zu-|gehörig. Darin der Oberst, General war | Keresztini Laslav. Diss 1566 von dem | Thürcken mit grosser macht belegert wurt, | Nurmberg. Mathis Zündt

26. GYULA VÁRA.
(Cserna Károly rajza.)

Szulimán csakugyan Sziget ellen fordul, a mire leginkább Zrínyi ingerli, mert a budai basára boszus szultán Arszlánt leteszi, helyébe Mustafa boszniai basát emeli, Boszniába viszont Mehmetet rendeli, ki a magyar földről oda siettében Siklós alatt pihen meg. Gondtalan és puha szerencsefi, ki Szkender siklósi bég figyelmeztetésére sem veszi számba a veszedelmet, melylyel az okos szigeti bán fenyegetheti; sőt éjfélig fenmulat, a siklósi béggel agg szót kovácsol, majd éneket mondat szép török dalnokával boldog megelégedéséről, szerencséje állandó kedvezéséről.

SIKLÓS VÁRA.
(Cserna Károly rajza után.)

27. SIKLÓS VÁRA.
(Cserna Károly rajza.)

A míg Mehmet az éj folyamában így mulatozik: Zrínyi már közeledik táborához s hajnal-hasadáskor megérkezik Siklós alá, a mikor a törökök épen készülőben nyergelnek. A tábor mellett elnyúló hosszú, mély völgyön felvonul, száz lovast hagyva az alsó nyilásban; aztán egyszerre rájok üt. A táborban ijedtség, sikoltás, kiáltás támad, mintha a pokolban ördögök ugatnának; Mehmet felrözzen, sátorából kirohan, fegyveres pánczélban lóra kap: szitkozódva hebehurgyán üldözőbe vágtat dandárával. Csak fia, Rézmán, ki ifjontan is okosabb atyjánál, marad ötszáz lovasával várakozó állásban. S a mint Zrínyi a lesből előtör, a törököt Siklóstól és a tábortól elszakítja: egyszerre emberül Zrínyire csap. A harczban egyfelől Rézmán, másfelől Farkasich eleven tűz módjára pusztít; valamerre mennek, nyomukon a testek halomban hevernek. Török és keresztyén összekeveredve, halók jajgatása, élők serénysége nagy porral kevereg fel a magas égbe. Mikor a bán meglátja, hogy a Mehmet fia mit mivel, hogy a keresztyénség sora előtte már bomlik: paripáját megsarkantyúzza, futó népét megfordítja, Rézmánra száguld, ki kemény dárdával fogadja. A dárda hegye áttör a Zrínyi vas pajzsán, de pánczéláról erejeszegetten lepattan. Most Zrínyi éles pallossal visszavág: Rézmán megsebesül, vállából a piros vér kiömlik, de hősen tovább viaskodik. Mehmet messziről megpillantja a fia veszedelmét, s hamar segítségére siet: de fiát már csak halva találja. Szivében elbusul; aztán Zrínyire támad, hogy vagy boszút álljon rajta, vérét ontsa és szívét elevenen megrágja, vagy maga is fia mellé hulljon a gróf kezétől. Mehmet felvillanó szablyája lesújt, alatta a gróf sisakja kettészakad: de a csapásnak hirtelen ereje vész, mert isten angyala feltartja s a basa szablyáját megfordítja. A bán a kölcsönt rögtön visszafizeti, a basa jobb kezét elcsapja; s a mint Mehmet lováról a földre hanyatlik, maga is utána ugrik s ott a fejét veszi. «Rosszul torlod meg – mondja, – fiad veszését, ezentúl kisérni fogod a lelkét; de ne félj, nem halsz meg nagy dicséret nélkül, mert Zrínyi ölt meg.» Parancsnoka halálának láttára a török sereg megijed, zászlóstól futni készül; de Ibrahim, a pécsi olaj bég újra felbátorítja és boszúra szólítja, hisz a futásban úgy sem lenne semmi haszna a futónak, csak a gyaur kardjára jutna. Egy reménysége van csupán a meggyőzötteknek, hogy semmi győzedelmet ne reméljenek. Zrínyi és serege most is győz. A török pedig menekszik, a ki el nem hullt. Csak Ibrahim, a kegyetlen olajbég jő még szembe; futni nem akar, halni szeretne. Fején fél sisak, kezében törött szablya, paizsán száz lik, száz kópja darab, maga lustos a portól és keresztyén vértől: a gyalogok körül veszik, mint kősziklát a habok. Mihelyest a bán meglátja, hozzája szökell és bántani nem hagyja; de megadásra szólítja. Ibrahim pedig, a mint értesül, hogy Zrínyi beszél vele, meglágyultan a gróf térdeihez omlik, kezéből a kard darabját elhajítja: csupán a nevének hallatára megadja magát. Aztán a bán megfuvatja a trombitát, összehivatja szép seregét; mire a nap leszáll a tengerbe, seregestül ő is pihenni tér a basa táborában.

Mihelyt azonban a szép nap ékes harmatjával és pirosságával megvidámítja a világot és elűzi az éjt: sok hangos trombita megrivad, haragos szavú dob megrobban, a Zrínyi serege, ki lovon, ki gyalog, szedelőzködik. Előtte a vezér, sisakján strucztoll, kezében dárda, s biztató szavakat intéz vitézeihez, hogy isten a törökön győzelmet adott nekik, melyért szolgálják tovább nagy hálaadó szívvel és minden erővel, hogy talán nagyobb ellenségen is diadalmaskodhassanak; holt társaikat pedig szedjék föl és otthon érdemök szerint temessék el. S a sebesült Farkasichot lecticára emelik, aztán megindúlnak. Elől kétszáz lovas, utánok kétszáz gyalog, deli tekintettel, könnyű lépéssel, mindenik a maga rabját vezeti; majd közlovasok, párduczos hadnagyok következnek, magas kopjájukon az elesett török tisztek fejeivel, aztán ismét gyalogosok az elvett zászlókkal; végre maga a dandár lelkes örömmel és lengő lobogókkal. S a mint így Sziget alá érnek, háromszor isten nevét kiáltják: Zrínyi leszáll lováról, hálálkodni hadseregével a szentegyházba tér. A mikor pedig az isteni tisztelet bevégződik: Zrínyi egy diván-szőnyegre rakatja a holtakat, keserűlt szivvel beszédet tart felettök. Majd fiához, Györgyhöz fordúl szerető szókkal, hogy tanuljon tőle isteni félelmet, fáradságot és vitézséget, mikép majdan felválthassa őt. Aztán vidám lakomához ülnek.

A gyors hir azonban szárnyára felkele, s megviszi a szultánnak Mehmet vesztét. Rögtön tanácsot ül és elhatározza Sziget megszállását. A kadileskernek ezer juhot adat áldozatra, hogy a támadás kimeneteléről jóslatot mondjon. A főpap megáldozza őket a mezőn, s hullájokra sok sas, holló és kánya gyűl; de egy nagy sas, fekete mint az ördög, rettenetes és termetes, mint a bial, elkergeti a madarakat, maga a sok dög között föl s alá sétál evés nélkül, majd eltűnik egy sötét felhőben. A kadilesker ijedten látja ebből a jelből, hogy a császár meg fog rájok haragudni, mert Szigetet meg nem veheti. Szulimán megnyugtatja, neveti a baljövendőt s azt hiszi, hogy a madarak azért nem ettek a dögökből, mert mielőbb jobb étket kapnak keresztyén testekből. S meghagyja fővezérének, Szokolovich Mehmetnek, hogy a sereg holnap nyergeljen és Szigetre induljon!

28. SZOKOLOVICH MEHEMED SISAKJA.
(Ő Felsége fegyvergyűjteményéből.)*

Szokolovich Mehemed sisakja. Ő Felsége fegyvergyűjteményében, Boeheim Vendelin «Album hervorragender Gegenstände aus der Waffensammlung des ah. Kaiserhauses» reproductiója után készült.

A míg azonban megvirradna, nagy történet esik. Mert sötét éjjel, éjfél táján, egyszer csak két fene ló egyik sátorból megszabadul, a táborban szilaj gyorsasággal felvágtat, s a mint száguld, a sátorköteleket rugdosva elszaggatja, nehéz vasas lábakkal mindent letipor, kinek fejét, kinek hasát nyomja meg, kire a sátort dönti reá. Az ébredő jajgat, fegyverre kap, egymást biztatja, mert a zenebonát a gyaur csalárdságának gondolja. S a mint egyikök száján a Zrínyi nevét kiszalasztja, hogy ha most itt lenne, mindnyájokat összekeverné: Iskender Talismán, a ki csak a Zrínyi-nevet hallja, de nem a többi szót, rémülve kiáltoz: Zrínyi vagyon rajtok! Mire az egész tábor fölzendül; mindenfelől futnak, vagdalkoznak, ismeretlen népek egymásra csapnak, mert a másikat mindenki gyaurnak alítja. Kiáltás, vérontás foly; a zavart csak a császár megjelenése csillapítja le: de későn, mert egyedül a Zrínyi nevétől, nevének hallatától 3000 ember pusztul el.

Zrínyi ellenben a szultán készületére hősi lélekkel szervezi a védelmet. Összehivatja a hadnagyokat, vajdákat, vitézlő rendet és elejbök terjeszti a közelgető vészt.

A szerencse, ime, itt van, a melyet nagy szívvel vártak: Szolimán, a hatalmas török császár, mint dühös oroszlán jő Szigetre, minden reménységét számtalan hadára építi; de esztelen, a ki ilyesmiben reménykedik, az isten kegyelmét pedig utolsónak tartja, mert isten elrontja őt, mint Pharaót, Góliátot, a philisteusokat; az alázatosakkal ellenben irgalmat teszen, mint a zsidó néppel, Dávid gyermekkel és annyiszor vélök. Most azzal az ellenséggel fognak harczolni, melyet sokszor baromként hajtottak magok előtt, nem önerejökből, hanem isten segítségével. Az ő szent nevéért ők is serénykedjenek, hisz a kereszténység mindenfelől reájok néz, mint a kik hirökkel eltöltötték a világot, az eget, földet és tengert, mert soha még szégyent nem vallottak. Most az is nagy tisztességök, hogy Szulimán szultán az ellenségök, mert ha meggyőzik, világbiró császárt győznek meg a harczban. Azért elszántan küzdjenek, nem akármi okért, hanem szerelmes keresztyén hazájokért, urokért, feleségökért, gyermekeikért, a magok életéért és tisztességeért; s inkább haljanak meg előbb, hogysem a pogány pórázon hordozza őket és szabadságokkal elrontsa hitöket. A török császárnak ne higyjenek, mert soha szavát még meg nem állotta; hogyan is adna hitet, kinek magának sincsen. Esküdjenek meg, hogy ez a hely leszen dicsőségök vagy koporsójuk, esküdjenek éles szablyával kezökben, a mint ő megesküszik a seregek élő istenének, hogy feje fönnálltáig velök marad.

A leventék Zrínyi szavára megbátorodtak és nagy zendülést ütöttek, mint a fölszél, ha Késmárkbul kiszalad és sűrű fenyvesbe ütközik. S haragban forrva kivánják, hogy kezöket minél előbb az ellenség vérében és szivében festhessék meg.

A rendelt seregből legott Farkasich Péter a gróf elébe lép, s meztelen szablyával, égre tekintve esküszik: ha kíméli éltét és nem ontja vígan hazájáért vérét, ha urát élvéje elhagyja és a vár ellen fondorkodik: isten bosszúálló kövével sújtsa és lelkét pokolra vesse. S a mint Farkasich félreáll, jő Novákovics Iván, hátán haragos tigris bőre, paizsán kegyetlen sas tolla, törött lába alatt sokszor hevert török harczos, török ló és zászló; majd nyomába hág Dandó, oroszlán módjára; aztán Orsich István, maga Márs, ki csupán szemeivel sokszor törököt kergetett; mert nála sem merészebbet, sem termetesebbet anya nem szülhetett; követi Szechődy Máté, nagy kardja kezében, pánczélfegyverzettel és meztelen pallossal, majd Alapi Gáspár érkezik, párducz kaczagánynyal, ékes daru-tollal; nemcsak vitézséggel, de okossággal is bővelkedik; aztán Radován Hadrián, kit ura az olaj bég sarczán kiváltott; az oroszlán sem lehet nála kegyetlenebb, mert már hatszáz törököt küldött pokolba, de még küld ezeret, ha szándéka teljesül; ép oly rettenetes Golemi Stipán, ki úgy lép, mint egy halom, fegyver nem fogja, mert bőre keményebb a kőnél és vasnál; utána érkezik a deli Bata Péter, a haragos Patachich Péter és a könnyű Papratovich Farkas, Kobách Miklós, kinél hadban ravaszabb nem lehet. Jő Deák Balázs is nagy Györy Mátyással, Medvei Benedek Bika Andrással és Geréczy Bertával; majd Juranich Lőrincz, Orosztony Péterrel és Horvát Radivojjal, Bajomi Ivánnal és Guszich Andrással. Utoljára esküszik Deli Vid. Olyan, mint a hadverő Mars, a szemén is látszik, hogy halált s lángot hoz, négy ölnyi vasdárdát a kezében hordoz. Testén selyem pánczél-ing, fején nagy nyuszt-bőr kápa, kerecsen-szárnyával, kezén nehéz paizs, lábán nagy mamuz, oldalán fringia. Deli Vid a szigeti leventék virágja, bölcs, erős, gyors, haragos, mikor a hogy maga akarja. Így ezek valamennyien esküt tesznek gróf Zrínyinek, hogy holtig mellette maradnak, a várban vele halnak s neki és az országnak hivek lesznek.

29. ZRÍNYI MIKLÓS, A SZIGETVÁRI HŐS.
(Zünd Mátyás egykorú metszete után.)*

Zrínyi Miklós arczképe és Sziget vára. Zündt Mátyás egykorú metszete. Az Országos Képtár eredeti példánya után készült. Aláirása: Wahrhafte Conterfactur der Vhestung Sigeth vnnd dess Wolge-|bornen herrn Niclausen Graven zu Serins, Rom(ischer) Kay(serlichen) M(aiestä)t General Obersten vnd Kriegs Rhats in dem Ornat, den | er zur letzt anzulegen begert, nemlich ein Veyxl braun kleid, Burgschlüssel ainhundert ungerish gülden, ain sai-|bel vnnd ein Kundel, hat auch die handt darauf gelegt vnnd gesagt: Alslang mir Gott das leben verleicht, | soll solches von mir nicht genommen werden, vnnd ist daruf mit seinen Soldaten für die Inner Schloss 1 prücken getreten, Alda mit dem Tűrcken sein letzten kampf gefochten vnnd sein leben also | Christlich vnnd Ritterlich beschlossen. Diese belegerung ist geschehen den 31 Julij vnnd hat sich geendet den 7 Septembris alles im 1566 Jar. Mit Rom(ischen) kay(serlichenm(ajestä)t freyheit mit Varb zu trucken zu Nürnberg auss gangen bei Mathias Zundten.

A bán a szemle végeztével a várat fölszereli, kinek-kinek kötelességét megjelöli, György fiát szép levéllel a magyar királyhoz bocsátja, s annak kegyelmébe ajánlja; a sasnak fia, igazi sas, menekülni vonakodik, míg apja meg nem győzi, hogy ovja magát nagyobb szükségre és jobb időre, akkor legyen nagy példájának követője.

A mint e szerint minden rendben, a szultánnak két küldötte érkezik: a méz-szavú Halul és a nyers Demirhám. Előbb Halul beszél a Zrínyi vitézségéről, a német megbízhatlanságáról, magyar gyülöletéről, rák-háton járásáról, hogy a bánt a vár feladására birja; majd Demirhám szól röviden, egyenesen, hogy válaszszon háborúban vagy békében, mire Zrínyi hadnagyai és vitézei megzendülnek: fegyvert, fegyvert; fegyverrel, nem szóval kell veszni Szigetnek; Demirhám pedig visszavág, ám legyen halálos fegyver, ha éltök oly unalmas! Szulimán haraggal és boszszúval vivatni és lövetni kezdi Szigetet, honnan Zrínyi Osmán támadó seregére az Almás vizéhez merészen kicsap, s nemcsak maga, de Deli Vid is szilajon öldököl a törökök között: Hamvivánnal megvív, megkergeti és megöli őt, fegyvereitől megfosztja, min annak szolgája elkeseredik és a törököket bosszúra tüzeli. Az éj leszállta miatt már lehetetlen. A vad Demirhám barátja elestének hirére megesküszik, hogy Hamviván gyilkosának lelkét vasa megemészti, és heves sürgetésére a szultán megigéri, hogy Szigetet minél előbb körülveszi. A mikor alatta megszáll, a védő seregnek épp nagy vesztesége van: Farkasich Péter régi sebeiben meghal. Zrínyi magasztaló beszédet tart felette, hogy az emberi dolgok közül csak a jó cselekedet maradandó: Farkasich is jó cselekedetével meggyőzte a halált. Majd a temetés után elbúsultan, de vitézen kitör s a két sereg keményen összeütközik. Zrínyi, Juranich, Radivoj iszonyú pusztítást követ el; Demirhám találkozik Deli Viddel, az dühösséggel nagyobb, ez igaz hittel bátrabb. Megvívnak együtt, a késő estig küzdenek, akkor megigérik, hogy újra összejönnek folytatni a párviadalt. A szultán felháborodik az örökös vereségen és tanácsot tart, hogy a legvitézebb gyaur ellen miként kell harczolni? Rustán, a császár veje, szerint rendes úton, sánczokkal, aknákkal, árkokkal; a szilaj Delimán, ádáz vetélytársa, szerint karddal kell megrohanni, a ki fél a fegyvertől, bújjék el; hasonlókép érvel Demirhám is, a ki nem kapálni jött a vár alá. Végre a Petráf közvetítő terve győz: legyen rendszeres vivás a vár ellen, bátor támadás, ha kicsap megint, Zrínyi ellen.

Zrínyi pedig színleg, mintha félne, tartózkodik két napig a kirohanástól; s tudósítja a királyt állapotáról. Hirnökei Juranich és Radivoj, nem adományért, csak a jó névért vállalkoznak a veszedelmes kalandra. Az ellenség alvó táborán menve át, loppal sokat megölnek, de aztán a tatárok között magok is elesnek. Radivoj Deli Vidnek álmában megjelenik, s megjövendöli vezére és az ő halálát. Most megkezdődik Sziget tömeges megrohanása, miközben nem egy magyar és török kitűnik. Ezek között különösen Delimán, ki a cselből nyitva hagyott kis kapun a várba ront, hol övéiből csak egyedül marad élve; de szint oly bátorságban, mintha a török táborban járna: üldözik, lődözik, de nem találják, meggondolkozik és megfordul, karddal a kapunak közelg, a lótehernyi lakatot ököllel leüti és a kaput lábbal kirúgja, aztán lassan kiballag s az árkon átúszik; a magyarság sorából pedig leginkább Zrínyi, ki körül vitézei, mint oroszlán-kölykek vigadnak, örülnek, hízelkednek. Delimán mégis búsong és röstelkedik szigeti kiballagása miatt, de mikor puha vetélytársa, Rustán, szemére veti, büszkesége egyszerre fellobban, régi gyülölete felkavarog és tűz sem oly hirtelen, sem puska-csattanás, a mily gyorsan leszúrja a szép Cumilláért, annak szép hajáért: a régi bosszút új alkalmon így elégíti ki. Barátainak sürgetésére a szultán bosszúja elől elvonúl, de mint haragvó Achilleus. Demirhám pedig, ki erre leginkább késztette, személyes párviadalra kél Deli Viddel, az egymásnak adott igéret szerint. Deli Viddel kétszáz magyar, ki a küzdelemre ügyel, Demirhámmal meg az Amirassen serege, mely nézőnek kiáll: s a mikor Vid már-már győzne, Amirassen hirtelen reázúdul; de vesztére, mert a levente megfordul, levágja és a Karabulra kap, mire magyar és török halomba gomolyodik, szégyenére Demirhámnak, ki restelli az árulást. Végre Zrínyi robban elő segítségül, a törököt szétveri; de Videt hiában kiáltozza: elesett vagy eltűnt.

Delimán ezalatt úttalan útakon bújdosik, Cumillával összetalálkozik: s a két szív boldogságban forr össze. A verten vert török tábor is kiengesztelődik, a szultán követe fölkeresi, s a hőst Cumilla kezének jutalmával hívja vissza a harczba. Delimán kész, a nő balsejtelmeinek ellenére indúl véle együtt; Cumilla ellankad, inni kér, Delimán szomakjában vizet hoz számára: a szomakba sárkány vére hullt, a víz megmérgeződött és Cumilla elveszett miatta. Delimán szerelmi bánatában és örjöngésében oroszlán módjára ordít, ruháit letépi, meztelen járja az erdőket, tövestül szaggatja ki a fákat; aztán magához térve fegyverbe öltözik, hogy bosszút álljon a keresztyéneken. De isten vezeti az emberek dolgát. Az védi Deli Videt is, hogy a törökök a magok táborában föl nem ismerik; míg felesége, Barbara, ki török leányból derék magyar menyecske lesz, török harczos képében fölkeresi, s a hírvivő szerecsent, ki épp ura hollétéről akarja a szultánt értesíteni, lováról ledöfi. A kerekedő zavarra ott terem Deli Vid is, nejét a zajongók elől a Karabulra kapja és Szigetbe ragadja, hol megjelenésén annál nagyobb az öröm, mert már halottnak hitték. Elbeszéli a törökök dolgait; de Zrínyi meg nem retten, ép elméjét és nagy szivét a török vesztére tartja, a szultán meg új tanácsot ül. Mert Szulimán a vár sikertelen vívásán balsejtelmek között kesereg, hogy száz népeket és tartományokat lába alá nyomott; de úgy látszik, Mahomed csak azért hizlalta szerencsével, hogy aztán Zrínyinek dobja oda; s búsuló haragjában még egyszer összehivatja vezéreit, hogy mondják el nézetöket a helyzet mibenlétéről és a megvétel módjáról. Al bég személyeskedése és Delimán hevessége miatt elbomlik a tanács, a basák határozás nélkül mennek szélylyel, minek következtében Demirhám a császárnál jelentkezik és engedelmet kér tőle, hogy Deli Viddel megvívhasson. Szulimán ellenzi, mert nem azért jöttek Sziget alá, hogy egy bajvívást nézzenek: ott van Deli Vid a várban, ott keresse föl, mire Demirhám megesküszik szivében, hogy egyedül kezd rohamot. A császár meg a felbomlott tanács helyett hat hű és okos vezért hivat magához, hogy véleményöket meghallgassa: de mindenikök mást javasol. E közben hozzák épen holt testét Ali Kurtnak, a fő tüzérmesternek, kit Chontos Pál ágyúja megölt, mi Szulimánt haragból kétségbeejti; de egy póstagalamb leveléből, melyet a bán Miksa királynak írt, értesül Sziget végső szükségéről, szivet vesz magában és általános támadást parancsol.

30. TÖRÖK HADI ESZKÖZÖK.
(A Nemzeti Muzeum gyűjteményéből, rajzolta Cserna Károly.)*

A török hadieszközöket rajzolta Cserna Károly.

Volt a táborában egy idővel megtölt török, az Aegyptusbeli Alderán, ki iszonyú tudománynyal, iszonyú hatalommal rendelkezett: parancsolt a pokolbeli lelkeknek, elemeknek, folyóknak, a bújdosó csillagoknak, földzörrenéseknek, villámlásoknak és menyütő köveknek. Ez a csoda-bűvész lépett be most a szultán táborába, azzal az ajánlattal, hogy ő Szigetre fölidézi a rettenetes fölyhőket, kénköves tüzeket, a pokolbeli ördögöket és magát nagy Alit, s elrontja vélök istenök és jézusok ellenére a keresztyéneket. A császár elhiszi szavát, melyet a bűvész szörnyű átokkal erősít; s felszabadítja őt az ajánlat végrehajtására.

Alderán fekete lován tova-repül, s erdő között egy sikon helyet választ, tizenkét keresztyén ifjat előhozat; gégéjöket nagy késsel megmetszi, ártatlan véröket egy medenczébe ereszti, aztán társait magától elküldi. A mikor a színteren így, éjféli időben, egyedül marad, rézvesszejével maga körül köröket húz, melyeket a fövényen megismétel. Maga a körök közepén áll, s minden körnek keresztyén véréből csoda-bélyeget csinál, s a holtak közől minden kerékre négyet köttet s a pokolbeli lelkek engesztelésére elrendeli őket a négy világ-szegletre. Aztán rettenetes versekkel idézi: Plutót és Sterapont, Belbult és Hárpádot, Phlegeton urát és Cocytus hadát, a Furiákat, Hárpiákat és Briareusokat, s a pokol minden seregét: de csak nem mozdulnak. Alderán haragba tör, lábával a-földet veri, s iszonyúan rikolt, hogy ha nem engedelmeskednek: megnevezi azt, ki isten létére a földön emberré lett, ki őket az égből levetette. Alig mondotta ki ezeket a szavakat, a mikor Luczifer a földet háromszor megrázta, az égre sötét felhők borultak és a csillagok fénye eltűnt. Egyszerre feltörtek a föld alól a pokolbeli lelkek és szörnyek és a bűvész parancsára kénkővel és tűzzel Szigetre repültek. Csak Ali, a nagy Ali nem jelent még meg Alderánnak; de idézi haraggal újra. A föld ordít és kettéhasad: felbukkan egy lovas szög lován, fejér-szín atlaszban, fején tiszta patyolattal; szomorúan körüljártatja lovát a szép holdvilágnál, majd nehéz szemmel föltekint egyszer és a mint meglátja Alderánt a bűvös körben: panaszosan említi, hogy hiában verte föl kínjából, mert már ő Szigetnek nem árthat, az ő hatalmának már vége szakadt, mert a szigeti keresztyéneket sem alkorán-levelek, sem a pokolbeli és koporsós lelkek meg nem ronthatják, mivel ezeknek nagyobb istenök van Mahomednél. Maga Mahomed is a keresztyén vérben való gyönyörködése miatt kárhozatra jut, mert nem találja isten örömét a büntetés-vesszőben. A büntetés vesszeje a török volt, de isten örök tűzben elégeti, Szulimán életét mihamar elveszti; a Fúriák többé nem használnak. Aztán Ali búsan elrepül az ördögi sereg után, mely Szigetet felgyújtja s a lángot a szelekkel felszítja. A keresztyén vezérek a bástyákra futnak, de a tűzzel nem birnak, mert a törökök a Furiákkal futkosnak, tüzes lapdákkal lődöznek, a külső várat már elfoglalták. Zrínyi ötszázad magával a belső várba vonul, de a tűz már ott is a fejök felett csapdos. Azért a bán meg nem ijed, vitézeit is biztatja, hogy ha száz annyi ördög dühöngne is ellenök, ne féljenek; lelköknek nem árthat, mert isten az ő segítségök. Az ellenséggel a pokolbeli ördögök vannak, mellettök az isten; kiért kedves szívvel meghalnak, hogy úgy legyen, a mint végezte magában.

Aztán Zrínyi megparancsolja három fővajdájának, hogy a vár piaczán a török ellen harczot álljanak s a kisértő ördögök hiába fújnak szemökbe kénkő-esőt, vitézül küzdenek. A törökök közül Delimán, mint sívó oroszlán, vagy éh farkas, vívja Szigetet, Demirhám pedig fúria módjára rettenetesül forgatja nagy vasát s a félben maradt halálos baj befejezésére hívja Deli Videt. A levente a harczot elhagyva ellenéhez rugaszkodik, s kölcsönös szemrehányás és sértegetés után véle a viadalra indul. Könnyezve távozik a várból; Demirhám azt hiszi és gúnnyal illeti, hogy félelemből sír; Vid azonban nyugodtan feleli, hogy nem magáért, hanem uráért hullat könnyet, kinek végét előre látja, hogy ma Szigetben elvesz: az ég már nyitva áll előtte, az angyalok már várnak reája. Az ő haláláért kevés bosszúállás a Demirhám feje, mert az egész muzulmán hit nem éri meg egyetlen csöpp vérét! A török mosolyog, de belől mást forgat, mert ő is megérzi utolsó óráját; mindamellett magát összeszedi és szivét megkeményíti.

A vártól jó messze a völgyben egy szép kerek rétet találnak, mely olyan, mintha harczhoz készült volna; itt csak ketten halálos bajra szállnak. Demirhám rettenetességgel éleszti haragját, s kirántja szablyáját; Deli Vid pedig istenhez fohászkodik, ki Dávidot a Terebintus-völgyben megsegítette: aztán összecsapnak olyan kegyetlenül, mint a hogy két gálya a tengeren összedűl; s mindkettő készebb a halálra, semhogy egy kis félelmet mutasson. Demirhám két kézzel megemeli kardját és lesújt, a kard Vid lebocsátott sisakjáról lecsuszamlik s a hősnek oldalát sérti meg, honnan a vér vörös patakként foly, de Vid nem retteg, visszavág a pogány arczához s az orra közepétől a szájáig sebet hasit. Demirhám vért és mérget okádik, dühösen összevissza vagdalkozik; Vid pedig megkapja a nyakát, s több helyen megnyitja oldalát; a pogány ordítva verődik kezében, míg végre kicsavarodik; mert mint az ellobbanó fáklya fényét, élte utolján megkettőzteti vitézséges voltát s egy nagy csapással Deli Vidnek nyakát meghasítja, homlokát megvágja; azután kimerülten ledűl, de még dőltében is megsebzi ellenfele lábát. Vid pedig estében jobban kényszeríti, mellét fényes karddal ketté feszíti, aztán Demeirhám közelében összerogyva maga is elvérzik: vérét a föveny felszívja, de lelke égbe száll, míg a Demirhám lelke föld alá kerül.

A bán pedig végső órájának közeledésével a megmaradt sereget összehivatja s magasztos szókkal helyzetöket feltárja.

Ime, nemcsak a törökök és tatárok tesznek kárt a várban és vitézekben: de tűz, de vas és minden elemek ellenök támadnak. Isten mindenkép kisérti őket, mint ötvös az aranyat a tűzben; s mivel látja hűségöket, égben szép koronát készíttet nekik. Isten nem haragszik már ráfok, mert bűneikért itt megvette büntetését s betöltötte igaz törvényét. Éltöket el kell veszteniök: de haláluk csak grádics lesz az örök örömre. Azért a mily vitézül éltek, oly vitézül haljanak, hogy ezzel a világnak példát adjanak és nevöknek tisztességet nyerjenek: utolsó napjok megszépíti minden elmult dolgukat. Hadd lássa a pogány, hogy a keresztyénnel isten van a végső óráján is. S mivel itt tovább nem maradhatnak: hajnalban törjenek ki és mutassák meg, hogy most is azok, a kik voltak!

Zrínyi beszédére a vitézek szívébe Márs száll, szemeik bátorságban villámnak, mint a gyémántkövek; s alig várják az időt, hogy istenhez bocsássák lelköket. Paizst, pánczélt, szablya-hüvelyeket elhánynak maguktól, mert jobban kivánják ezeknél a halálos sebeket. A bán pedig gazdag tárházába megy, kincseit fáklyával felgyújtja, csak egy dolmányt és mentét választ magának, valamennyi közt a legszebbet, melyet az udvarnál, menyegzőkön és diadal-ünnepeken viselt. Aztán két arany pereczet csatol a karjára száz aranyat tesz hóhérának jutalmául a dolmánya két zsebébe; s végre kardot köt az oldalára.

Isten pedig ül vala abban a székiben, honnan a világot kegyelmesebben nézi. Körülötte a Méltóság, Fényesség, Szerencse és Természet állanak szolgálatra kész nagy alázatosággal, előtte a dicsőség foly nagy patakokkal, s végtelen kegyelme olyan, mint a végtelen tenger. Égi zene szól: a megszámlálhatatlan lelkek, mennyei seregek, Cherubok, Seraphinok kara szépen énekel; a zene gyönyörű szózatja a visszhang válaszát megváltoztatja: «Szent, szent, mindenható Isten, Jehova!» Istennek parancsára aztán mindnyájan elcsendesülnek és meghallgatására köréje gyűlnek. S ő beszél, de nem nyelvvel, nem szózattal, hanem tündöklő isteni akarattal; s elmondja, hogy a szigetiek már eleget harczoltak és sok vért hullattak az igaz hitért, minél fogva a pokolbeli lelkeket vissza kell űzni tőlök a föld fenekére. Fegyverkezzék föl azért Gábor angyal egy mennyei sereggel: menjen Sziget segítségére és az ördögök leverésére. S nézze meg aztán a szigetieket, kedves és választott hiveit; s ha lelkök a földi köntösből kivetkőzik, – Gábor angyal és társai kezökön hozzák fel őket az égbe, isten elébe, hogy rendelt helyökön örökké itt legyenek.

Gábor angyal gyors szárnyon repül seregével és jelül egy kereszttel. A merre mennek, utánok az ég fénylik; előttük a szivárvány megnyitja kapuját, a tejes út megczifrázza magát, a Gönczöl szekere velök indul, hogy fegyveröket vigye és terhöket könnyítse; csak Herkules nem mozdulhat helyéről, mert neki nagy botjával őrködnie kell. Sziget fölött a halhatatlan sereg megáll a levegőn, Gábor csak egyedül száll le a várba, hol Zrínyi már halálra készen istenhez esedezik. Az angyal bibor ruhában tűnik a hős eleibe, egyik kezében lángoló pallossal, a másikban szép pálma-ággal és koszorúval, melyet magasba tart: s a sötétes házban egyszerre fényesség támad. Az angyal pedig megszólal: «Ihon az Istennek az ő koronája, de a magas egekben mást hordozol, mely fényes csillagokból van kötve örökkön. Isten angyali sereget küldött segítségedre, azért vidámítsd meg szivedet, kettőzd meg vitézségedet, hogy a vén tolvaj Szulimán ne lássa levágott fejedet, hanem az ő lelkét küldd előbb a föld alá.» Aztán folyik a harcz, Gábor angyal serege szép fényes szárnyával bátran üt a fekete ördögökre, kik mint a forgó szél keveregnek az égben, s keservesen üvöltenek a sötét felhőkben; így hagyják el ezt a világos világot, csupán Alderánt ragadják magokkal, ki testestül s lelkestül zsákmányukká lőn.

31. XVII. SZÁZADI TÁBOR.
(Yost Amman 1563-ki metszete után.)*

XVII. századi tábor, Jost Amman illustratiója Fronsperger «Kriegsordnung und Regiment» 1564 czímű művéből.

Majd Zrínyi a maga ötszáz bátor vitézével kitör oly kegyetlenül, mint oroszlán a barlangból, oly szörnyen fénylik, mint üstökös a magasból, mely nagy országokra kárral fordul és rossz jövendőket jelent. A világrontó népek, földemésztő seregek, törökök, tatárok, szerecsenek remegnek előtte; Delimán, a török Márs, összeriad és Szulimán, a világverő császár, mint a nyárfa-levél úgy reszket; pedig messzi dombrul nézi a kijövetelét. Óh, hányszor megbánta, már, hogy megszállta Szigetet, s hányszor átkozta érte megőszült fejét! A mint a bán a törökök közé vág, háta megett az ötszáz vitéz ötszáz halál.

Itt fegyver fegyverrel találkozik összve,
Vitézis Vitézzel kapcholódik közbe.
Vér, iaigatás és por megy égben keverve,
Törik dárda, koplia, szablia elegyedve.

Halál formára iár Bán Törökök között,
Mint az lángos harap, ha nádban ütközött,
Mint az sebes vizár ha hegybül érkezett,
Oly kegyetlenségben Zrini most öltözött.

Már sokat elejt, s a pusztító öldöklés közepette vértóban gázol; vérzuhatagokat áraszt a pogányból, a mikor Delimán messziről ráismer és megretten. Nem tudta azelőtt, hogy mi a félelem, most is akaratja ellen remeg: de aztán tisztességére, vitézségére gondol, multja emlékeitől és jövendő végétől megbátorodik, hiszen ez az utolsó küzdelme a bánnal megfényesíti egész életét. Aztán megrázza kezében a nagy dárdát, ekképen neveli hatalmas haragját, mint az amphiteatrumi bika, mely dühödten köszörüli a fövenyben szarvát; s azzal nagy-sebesen a bánra rugaszkodik, dárdáját nagy erővel reáveti, hogy ellenfelét a földre teríti, de isten angyala elveszi a dárda erejét s a Zrínyi paizsán megtompítja hegyét, hogy az tehetetlenül lehull a Delimán csodálkozására. Most ez hirtelen szabját ránt, pozdorjává töri a bán paizsát; de dühös vagdalkozása soká nem tarthat: mert Zrínyi kardjával, egy kegyetlen csapással, ketté szeli sisakját, megsebzi a nyakát, aztán más csapással megnyitja oldalát, úgy hogy vére piros patakban ömlik. A tatár lángot fúj, összeszedi erejét, s kézzel üti a bán mellét: már hiában, a bán ketté vágja fejét s ezzel kioltja életét. Zrínyi pedig harczolva és öldökölve tovább halad, a pogányt százával halomba hányja; mire a török tábor legvitézebb embere elestén megfélemlik és megfutamodik; s ő a futó népek közé keveredve, a futó népeket vágva, a császár elé érkezik. Egyszerre sok ezer bosztáncsi, számtalan spahoglán veszi körül a megijedt Szulimánt, mint valami sáncz: de a bán fegyvere szörnyű villámlásával utat csinál hozzá magának, s derekában a vérszopó szelindeket, világ tolvaját ketté szakasztja, s vérét és éltét a földre bocsátja. Így lesz vége a nagy Szulimánnak, az ő hires hatalmasságának, isten kegyelméből, a Zrínyi keze által, az ő dicséretére.

A bán visszatekint: serege elmaradt s török kard miatt hull; s mint pásztor a nyájához, azonnal megfordul. Vitézeit a Krisztus tisztességeért s magok jó hiréért hősi halálra buzdítja, hiszen isten országa már megnyílt előttük, s ott rothadatlan koronát nyernek. S azok a török lövések következtében, mert a pogány már karddal vívni nem mer, vígan, örömmel hullnak el, hogy lelkök isten eleibe mehessen. Végre Zrínyi is golyóktól találva földre hanyatlik.

Az angyali sereg ekkor leszáll, a szigeti hősök lelkeit égbe emeli, isten eleibe, hol szép muzsika-szó fogadja őket.

Az epopeia ekkép az égből indul ki és az égben végződik; kezdete és befejezése egyiránt csodás. Ám ez a csodásság nem szorítkozik pusztán a megnyitó és záró fenséges jelenetre, hanem a műfaj örökéletű példányai és közérvényű törvényei szerint az elbeszélés szövésében a maga fényével föl-fölvet, a földi emberek sorsában, cselekedeteik szándékában vagy kivitelében ember-feletti hatalmak ereje működik közre és érvényesül. Ez a csodásság magában a műnek eszméjében gyökerzik és szervesen fejlődik, a költő vallásos ihletével és művészi tudatosságával alkalmazva, míg a szigeti hősök megdicsőülésében a legteljesebb virágzásra jut. Ez a csodásság, a mi az epopeia cselekvényébe ragyogó színt és lüktető életet lehell; a mi az egyszerű várvédelmet a nagyszerűség magaslatára emeli, az aprólékos történeti eseményeket belső egységbe fűzi; mert a mint egymásba és egymásból folynak, megokolva és csoportosítva egymáshoz sorakoznak, következetesen és fokozatosan élénkülve és erősödve hatnak közre, hogy a műnek eszméje diadalmas megoldást nyerjen. Ennek a megoldásnak eléréséig az ég a maga isteni, a pokol a maga ördögi hatalmaival és a föld a maga emberi törekvéseivel vegyül küzdelembe a Szigeti Veszedelemben.

A nagy mindenható a földre tekint, s egy szemfordulásból a világot megnézi. S mintha csak épen a magyarok istene volna, a nemzet ősi hagyományának és a költő nemzeti rajongásának megfelelően, különösen a magyarokat veszi «észbe», mert különösen őket halmozza el választott kedvencz népeként minden áldásával. Mert az egész keresztyénségben senkivel több jót nem mívelt, sőt nyilván annyit sem. Hisz Scythiából nemcsak kihozta, s e tejjel-mézzel folyó szép Pannoniába, Magyarországba megtelepítette őket, szent lelkét nemcsak reájok szállatta, s fia által a keresztyén hitet köztük megalapította, szent királyokkal és herczegekkel őket megajándékozta: de hatalmas karjával meg is védelmezte más nemzetek ellen, s ellenségöket mindenütt elrontotta; s oly bátor szívet adott nekik, hogy, egy jó magyar tíz mást kergetett, s előttük bármely nagy ellenség, mint por a szél előtt, messze kerengett. Ez a harczias levente-nemzet tehát, mely a világ egyik szegletérül a másikra, s egyik tengertül a másikig sok századokon át vitézséggel járta útját,* isten különös kedvezéséből régi hősiségét és dicsőségét a szelíd keresztyén erkölcsökkel is megtartotta; s még soká volt a magyar végzet a szerencse felső kerekén.* De ime, isten haragra lobbanva látja, hogy a magyarok annyi jóért hálátlanok lőnek: elpártolnak tőle, bálványt imádnak, a szép keresztyén hitet megvetették, különb-különb vallásban gyönyörködnek; fia vérét nem becsülik, az öreg embert nem tisztelik, a jóságos cselekedetet nem kedvelik; teli vannak mindenféle fertelmes bűnökkel. A romlott idő vallási és erkölcsi züllésének minden bélyege undokítja a magyarokat, kiket immár a mindenható rossz magyaroknak nevez, de mint igaz isten előtt a bálvány-imádás, a protestantizmus különb-különb vallása, esik itéletének serpenyőjébe a legsúlyosabban. Méltó felháborodásában elhatátozza, hogy megbünteti őket a törökkel, melynek igájában addig romlanak, szenvednek, hozzája segedelemért addig hiában kiáltanak, a míg meg nem ismerik elhagyott urokat, bűnöket bánva meg nem térnek: ekkor a halálból új életre hozza őket, a törököt pedig, haragjának vesszejét, eltöri.

RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Gróf Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Budapest, 1891. 73. l.

Ugyanaz: Ugyanott. 74. l.

Ime, a bosszúálló isten a magyaroknak, kedvencz népének, még teljes megromlásukban, teljes elesésükben is, bűnök megbűnhődése után a megtérés reményében fenntartogatja a kegyelmet; nem akarja őket örök kárhozatra vetni, elpusztítani, csak megkisérteni és megtéríteni; a büntetés elhatározásának pillanatában már megfogan lelkében a megbocsátás: a töröknek elűzése és a magyarság új fölemelése. Isten ezzel a magasztos gondolattal szólítja fel Mihály arkangyalt, hogy szálljon alá a pokolba, válaszszon egy furiát, küldje Szulimánba, hogy bőszítse fel és indítsa el Magyarország ellen. De a nagy mindenható beavatkozásával, mely a nemzet sorsának intézésébe befoly, a csodásság meg nem szűnik: az angyal, a bosszú lángpallosos angyala, csodálatos módon szivében részvétre és irgalomra ébred a magyarok iránt. Könyörögni és esedezni kezd istenhez, noha akaratát és elrejtett titkait nem vizsgálhatja és nem ismerheti, hogy az igazakat és jámborokat ne rontsa el a hamisakért; ő, a bosszú lángpallosos angyala, ezeknek is készségesen megbocsátana, csakhogy az igazakat és jámborokat megkimélhesse. Kérő szava azonban isten végezése ellenére nem teljesülhet, ennélfogva sugárszárnyait égnek ereszti és a pokolban Alecto furiáit fölkeresi:

Száz láncal van kötve, száz belinch az kezén.
Kigyókbul ál haya, s kötelőznek fején,
Véres mérges tayték foly ki az két szemén,
Dohos kénkű pára iün ki rút gégéién.

A fúria éjfélkor, a nép hite szerint a hazajáró lelkek órájában, Szelimnek, a szultán atyjának képében látogatja meg az alvó Szulimánt és megőszült fejére hivatkozva tanácsolja neki, hogy a keresztyéneknek ne engedjen időt az egyesülésre, mert ha egyességök van, erejök is van; könnyen megnyomhatják itt, alvó helyében. Késedelem nélkül, mint egykor ő a mamelukokat és syrusokat, támadja meg haddal a tévelygő magyarokat, hisz a kazulokkal úgy sem boldogul, mert egyenesen a végzet nem hagyja, hogy azok elromoljanak, mikép ők, a szultánok ezzel tanuljanak. Izmael és Tamma mindkettőjüknek csak bosszúságot szerzett. A magyarokon ellenben mindenkor győznek, mert senki meg nem segíti őket, hisz a bolond kaurok, a míg a magok háza nem ég, a szomszéd házával nem törődnek. Föl tehát, harczra, ő lesz mellette, meg a szent Mahomed, kezét ez vezeti. Azután a vitéz embernek a szerencsére is kell valamit hagyni! Alecto ilyenkép Szelim alakjában, szines szókkal, a török történet közeli eseményeinek példáival érvel, hogy hatása annál izgatóbb és meggyőzőbb legyen; majd a kezében hozott mérges kigyót is az alvó szultánra ereszti, hogy mérgével kemény szivét felgyújtsa: Szulimán csakugyan lángos tűzben, haragban és kevélységben hentereg; majd felugrik és szinte eszeveszetten riad: «fegyvert, fegyvert!»

A furia megtéveszti, mert felindulásában vakon elhiszi, hogy a ki álmában véle beszélt, noha ember-módra szólt, embernél nagyobb volt, maga Mahomed. S harczi hevében, az Arszlán levele által is támogatva, vállalkozik a háborúra. A törökök hatalmas császára tehát isten szándéka szerint, de pokolbeli furia felbújtására végzetszerű hivatást teljesít és ezzel végzetszerű hősként szerepel. De nem az istennek kegyeltje, választott vitéze, kit magasztos czélja kivitelében fő képviselőjeként elhív: hanem csak eszköze, haragja vesszeje, kinek elhatározása csalódásból ered és csalódásba visz. Öntudatlanúl a maga és hada vesztére, az isteni akarat megvalósítására működik közre. Mert látszólag ugyan a maga hódító vágyának és hatalmi terjeszkedésének telhetetlenségéből, de voltaképp a magyarok megbüntetésére és megtérésök előmozdítására indul el; ellene az ég, mellette a pokol, s a mikor annak fényes serege, ennek sötét tábora a hadakozó felek segítségére kél: nem lehet kétséges, hogy hova dől el a győzelem, hisz a nagy mindenható eleve kijelentette, hogy haragja vesszejét eltöri és a megtért magyarságot új életre hozza.

S a mint Zrínyi Miklós, az isten hű szolgája, Szulimán közeledéséről Szigetvárában értesül és egy hajnalban, szokása szerint a feszület elé térdelve imádkozik: ez a kijelentés csodaképen megismétlődik. A hős mély töredelemmel, bűnös voltának megható magavádolásával, de rajongó szivének az úr megmérhetetlen kegyelmébe és hatalmába vetett hitével könyörög; fájdalma a maga és nemzete megsokasodott vétke miatt meg-megárad és fohásza a vezeklő érzések zajduló erejével fel-felcsattog, mint a koronás költő-király bibliai hymnusa. Nem is egyéb ez az imádság, a mint ARANY JÁNOS párhuzamos idézetekkel bizonyítja, a zsoltárok egyes hatásos helyeinek alkalmazásánál és átirásánál,* keresetlen szavakban, de egyszerűsége a fenségesbe csap. A mint a hős a maga nyomorult háládatlanságáról és atyáink bűneiről, a pogány török ártalmas szándékáról: a keresztyénség megrontásáról és az isten nevének megnevetéséről beszél; s a mint ellene a keresztyénség szeretetében és a magyarság féltésében a mindenhatóhoz eseng, hogy ne engedje meg a hitetlen ebnek, mikép kevélyen kérdezhesse tőlük: hol van istenök; sőt mutassa meg, nem értök, hanem a maga tisztességéért és szent neve örök becsületeért, hogy ő a nagy, nagy isten; – megihletődve érezzük, hogy az imádság eme magasztos gondolataihoz és érzéseihez a nyelv csillogása, a verselés cziczomája nem is illenék. A maga darabosságában, zordon szólásában sokkal közvetlenebb, egyszerű fenségével a vallásos mély hit sokkal megegyezőbb. A vallásosságnak és töredelemnek ebben az őszinte rajongásában a szigeti kapitány istenhez kívánkozik, mivel megvénhedett és elerőtlenedett, s a törököt már nem pusztíthatja úgy, mint előbb; a sovárgásnak ebben a verdeső hevülésében lelke fogékonnnyá lesz a csoda elfogadására és egyszerre a feszület háromszor lehajlik hozzája azzal a felelettel: hogy könyörgését meghallgatta és magához veszi; hogy a pogánytól vértanúságot szenved, de előbb Szulimánt a saját kezével ejti el, hogy koronája a mennyben annál fényesebb lehessen! A költői Izél, mondja Arany, melynek e csodás jelenet szolgál: a szigeti kapitánynak végzetes hőssé avatása. A vértanúság kilátásával a feszület megnyugtatja, a jövő feltárásával megvigasztalja. A győzelem, melyet neki igér, kettős: földi és mennyei. Szulimán hatalmát, erejét veszti Szigetvárra, így Zrínyi bajnoki önfeláldozása legalább ezúttal megmenti a hazát a fenyegető végpusztulástól; de mint vezérnek meglesz az az elégtétele is, hogy a magyar nemzet legdühösebb ellensége vitézi keze miatt hal meg. S ez elégtétel után el fogja nyerni az örök jutalmat, lelke istenhez fog szállni, kinek jobb keze felől angyalok és Cherubinok között örökkön vigad. Dicső neve pedig a földön utódaiban föltámad.*

ARANY JÁNOS: Prózai dolgozatai. Budapest, 1879. 123–124. ll.

ARANY JÁNOS: Prózai dolgozatai. Budapest, 1879. 125. l.

A feszületnek lehajlásával és megszólalásával isten egyenesen Zrínyi Miklóst jelöli ki a keresztyénség védelmére és a magyarság megváltására. Szulimán a választott eszköze és Zrínyi a választott hőse, ki nemzete bűnbeestének és megbűnhődésének fejében a maga drága vérével fizet, melynek egyetlen csöppjét a Deli Vid mondása szerint az egész muzulmán hit meg nem éri. Ha van tehát, a ki a magyarságot az igaz hittől való elszakadásáért és erkölcsi romlottságáért meglakoltatja, ime, van már, a ki meg is szabadítja és új életre segíti, egyenesen isten rendeléséből, hogy az ő tündöklő akarata teljesedjék. Zrínyi Miklós a maga vallásosságának és hazafiságának emelő erejéből mind-végig, homlokán ezzel a jegygyel halad előre, azért egész szigeti pályája a ragyogó dicsőség lángirása; a védelem folyamán örökkön ott lebeg felette mint az úr lelke a vizek fölött, isteni küldetése; s e küldetés befejezéséig, végzete betöltéséig sem el nem eshetik, sem semminemű kudarczot nem vallhat. Mert mint igazi végzetes bajnok, a költemény főhőse, a ki az égi czélzat főképviselője, nem pedig öntudatlan eszköze, mint Szulimán, erkölcsi nagyságában és kardforgató vitézségében magasan fölötte áll ennek, és még magasabban valamennyi más leventének. Azért le nem győzhető: csak győzedelmeskedhetik; ha veszedelemben forog, az ég az ellenséggel szemben megoltalmazza.

Igaz ugyan, hogy a cselekvény megindításától, a Szulimán felbújtásától és Zrínyi elhivatásától fogva, a fordulat előkészítéseig költőnk a csodást ritkán, csak takarékos kézzel használja, TOLDY szerint azért, mivel a protestantismus a csodában való hitet megrendítette, így ő egy akkor még túlnyomóan protestáns országban csak óvatosan és kimélve értékesíthette ezt a hitet, és pedig a tisztán bibliai és általános keresztyén szellemben;* de ez a megfejtés sem lényegében, sem általában ki nem fejezi az igazságot, mert a költő a maga katholicismusának őszinte és mély meggyőződésében a protestantizmust bálvány-imádásnak tekinti, minélfogva ennek tanítása az ő felfogására be nem folyhat; mert a protestantismus a szentek csodatételeit és segítségeit tagadta ugyan, de az égben és pokolban, mely a Szigeti Veszedelemben közreműködik, a régi jámbor áhitattal hitt; mert a tisztán bibliai és általános keresztyén nézetnek csak a költő ege felel meg a maga mindenható istenével és mennyei udvarával; pokla főleg a görög-római mythologia szörnyeivel van megnépesedve, miket a protestantismus és katholicismus egyiránt elutasít magától. Ha a cselekvény megjelölt folyamán a csodásság alkalmazásában a protestantismus miatt takarékoskodik vala: akkor a görög-római mythologia szörnyeinek megelevenítésétől, már a maga egyházára való tekintettel is, egyenesen tartózkodnia kellett volna. Nem vallási szempontot követett, hanem művészi tudatosság és tapintat vezette. Mivel oly eseményt énekelt meg, melynek hű leirása a közönség kezén forgott, a történeti anyag feldolgozásában az alkotáskövetelte változtatásokon kívül nem akart módosítani, hogy a mi a köztudalomba bement, abban a köztudalommal össze ne ütközzék; s mivel az életre, a nemzetnek a török ellen való föllelkesítésére és egyesítésére kivánt hatni, a költött mozzanatokat is történeti színben tűntette föl, hogy a történeti és költött elemek összhangja minél teljesebb legyen, s az epopeia minél közvetlenebbül a szívhez szóljon, mert az embert igazán csak az emberi nagyság, vitézség és önfeláldozás ragadja meg és buzdítja fel. Az istennek beavatkozásával: névszerint a Szulimán felbújtásával és Zrínyi elhivatásával a költeménynek csodássága és nagyszerűsége a műfaj törvényei szerint meg levén adva, – a hadakozó felek küzdelme egyelőre és kiválólag természetes erőkkel folyhatik, de nem mindég természetes arányokkal; mert a költő a magas színvonal megtartásánál, még inkább a fenségre való hajlandóságánál fogva szereti az óriási méreteket; óriásokká nagyított alakokat állít elénk a lelki nagyság, hősi elszántság, a leghatalmasabb szenvedélyek és indulatok birtokában; stylja a legnagyobb epopeiák stylja.* Műve azért a cselekvény megjelölt folyamán sincs minden rendkívüliség nélkül: de a csodásság is megmegnyilatkozik az elhatározó fordulókon, hogy a mindenható czélzata ki-kivillanjon. Szulimán az oszág hódoltatásában Egert szándékszik megvenni: de az isten megfordítja és Szigetre téríti haragját, hogy a keresztyénség védelmének és a magyarság megváltásának végzetes hősével kerüljön szembe. Zrínyi a siklósi harczon életveszélyben forog, mert a fia halála miatt felbőszült Mehmed elkeserültében azzal fenyegeti, hogy vérét kiontja és kemény szivét elevenen megrágja, s olyan erős csapást mér a fejére, hogy sisakja ketté-szakad: de mélyebbre nem hatolhat, mert isten angyala a csapást megtartá s Mehmet kezében a szablyát megfordítá. A szigeti kapitány diadalmaskodik, tovább is mindég diadallal harczol: mindamellett remény megmaradására bennünk nem éledhet, mert végzetének közeledtére a költő csodás módon ismételve figyelmeztet. Előbb Deli Vidnek álmában Radivoj, a meghalt vajda, megjelen és tudatja véle, hogy mind ő, mind ura már nem sok idő mulva vértanúságot szenved; aztán pedig, a mint Demirhámmal utoljára halálos viadalára indul, maga Deli Vid nyilatkoztatja ki; a végső óra megvilágosító ihletében látomás fogja el: látja, hogy Zrínyi, a keresztyénség vigasza és szép virágszála előtt az ég már nyitva áll, az angyalok már várnak reá vigassággal. Sorsa iránt tehát nem lehetünk kétségben: isten végzése a feszület igérete szerint be fog telni; bár az ég még egyszer csodásan megmenti, a mikor Delimánnal megvív, s a vitéz tatár nagy sebesen és méreggel telve reá rugaszkodik és dárdáját hatalmas erővel reáveti. Erejének, dühének, lökésének tudatában azt hiszi, hogy a bánt földre fekteti:

TOLDY FERENCZ: A magyar költészet története az ősidőktől Kisfaludy Sándorig. Pest 1867. 262–263. ll.

SALAMON FERENCZ: Irodalmi Tanulmányok. c. kötet. Budapest, 1889. 366. l.

De Isten Angyala eluevé ereiét
Mert Zrínyi paisán megtompítá hegyét
Tatár Hám dárdája az földre leesett,
Chudállya Delimán eszt az történetet.

Az utolsó két mozzanat azonban, a Deli Vid látomása és az angyal ez újabb közbelépése, már a fordulat sodrában jön elő, a hol egészen a csodásság uralkodik. Mert miután Szulimán rengeteg serege tehetetlennek bizonyul Zrínyi és leventéi, a maroknyi magyarság ellenében, a bűvész Alderán iszonyú hatalmával a pokol minden szörnyeit fölidézi Szigetre. Az elkárhozott lelkek és rémes alakok, a kiket valaha a megriadt képzelet teremtett, a föld megrázkódása és a csillagok elsötétedése közben feltörnek, a földet feketén befogják és az eget is beborítják: a levegő megnehezedik és megtelik velök. A megdöbbentő csodában valamennyi egy-magára is csoda, a hogy a szörnyű, furcsa és undok elemeiből képet és testet öltött; de valamennyinél nagyobb és irtózatosabb a világrettentő szörnyűséges Halál, a mint köztük kevélyen sétál, mindkét kezében iszonyú kaszával. Külsőleg különböznek; de természetök lényege és lételök czélja egy: a rosz, az emésztő pusztítás, melynek eszközeivel Alderán parancsára Sziget ellen szállnak, hogy emberestül, kövestül fölégessék, s még emlékezete se maradjon meg. Csak Hazret Ali nem akar vala engedelmeskedni és feljönni, s mikor végre a föld ordítása közt előtör, szemében bánattal és haraggal, szavában panaszszal és vészszel, szomorúan, de határozottan megjelenti a balvégzetet, melyet a kadilesker madár-jóslata csak sejtetett: hogy Szulimán elvész és hadával együtt örök tűzbe jut, mert nem találja isten örömét a büntetés-vesszőben. Ime, már most nemcsak az ég és Zrínyi, de a pokol s ennek révén Alderán is tudja, hogy a törökség csak eszköz, csak a büntetés vesszeje az úr kezében és sorsa az eltöretés. Ali mégis, hadd teljesedjék, a mi betelendő; rettenetes lován keservesen Szigetre repül, melyet a futkosó fúriák iszonyú fáklyáikkal már meggyújtottak; úgy tetszik, mintha a világot gyújtották volna fel. A szelek felszabadulva, a fúriákkal versengve és egymással birokra kelve pusztítanak, száguldó szárnyaikkal szítják Vulkán lángjait, melyek a bástyákra átcsapnak és rajtok véges-végig nyargalnak. A vihar villámokat ont és az ellenség tüzes lapdákat lődöz a várba, mely az ördögök, szelek, villámok és törökök közös dühétől, ádáz erejétől hamvad el. A pokolbeli lények a leirás magasztosabbá tételére, de mintegy a természeti elemek pusztításának szellemi indítékaiként szolgálnak, s bármi nagyszerű leirás nem versenyezhetne ezzel fenség dolgában. E mysticus festésben, mondja SALAMON FERENCZ,* az ég és föld mintegy összekeveredvén, hű példája annak, mennyivel megragadóbb a költői idealismus a puszta valóságnál, vagy a valósághoz ragaszkodó realismusnál.

SALAMON FERENCZ: Irodalmi Tanulmányok. I. kötet. Budapest, 1889. 384. l.

Sziget ez égésében a Zrínyi erkölcsi nagysága, lelki fensége a legfényesebb megvilágításba jut, mert mint a kő semmint nem rettenik. Reménysége az istenben, annak segítségében, önfeláldozásuk végzetes szükségében, diadalában és lelkök üdvösségében rendületlen! Hisz bűneikért rajtok büntetését igaz törvénye szerint immár megvette: most hűségöket meg fogja jutalmazni.

Isten csakugyan megszánja őket, már megelégelte küzdelmöket. Kegyelme kijelentésének meghallgatására a költő ismét az égbe vezet, mely ismét minden fényével és csodájával megnyílik szemeink előtt; de ez a fenséges jelenet az elsőnek merő ellentéte, színben és hangulatban egyaránt. A festő képzelet minden leleménye és ereje a maga gazdagságában itt arra czéloz, hogy a kiengesztelődést, örömet és boldogságot sugározza vissza! Isten abban a székiben ül, honnan a világot kegyelmesebben nézi, örök hatalmának magasztos pompájával. Körülötte Fényesség és Méltóság, alatta a Szerencse és Természet szolgálatra készen állanak, előtte a dicsőség nagy patakokkal foly és végtelen kegyelme tengerként árad. A leirás minden vonása a rajongó hit megnyilatkozása és mély meggyőződéssel hirdeti, hogy nincs vakeset, mert a szerencse minden szeszélye, – nincs magában uralkodó anyagi törvény, mert a természet minden eleme az úrnak hódol; hatalmánál és dicsőségénél csak jósága és kegyelme mérhetetlenebb. Az angyalok, Cherubinok és Seraphinok szép énekekkel és gyönyörű zenével dicsérik: dicséretök alázat és vigasság. Ime, közéjök, az örök ragyogásnak és üdvnek ebbe a szent és tiszta, gyönyörűséges és boldogító hazájába jönnek Zrínyi és társai vértanúságuk után, hogy arasznyi éltök érdeme fejében örökkön éljenek és vigadjanak, a mint e dicsőséges lelkek most vigadnak. Isten parancsára azonban egyszerre elhallgatnak, s ő megszólal, nem nyelvvel, nem beszéddel, hanem tündöklő akarattal és Gábor angyalt mennyei sereggel a szigetiek segítségére küldi; nem Mihályt, a bosszú lángpallosával, hanem a nyájas hirnököt a megszabadulás vigaszával, mert letelt a harag és büntetés ideje, – következik az igaz hitért való küzdésnek és önfeláldozásnak jutalma. S akkora fent a magyarság megtérésén és megváltásán az öröm, hogy a mint Gábor és társai küldetésök betöltésére elröpülnek: a szivárvány áldást mond reájok, a tejút felczifrálkodik előttük, a Gönczöl szekere fegyveröket szállítja, a sas menyköveit készíti nekik, s Hercules fohászkodik, hogy nem mehet velök; szeretne ő is az ördögi sereg ellen harczolni. S végesvégig a csoda el nem fogy. Mert a mint az angyali sereg Sziget fölé ér, Gábor Zrínyihez leszáll, a ki épen halálra készül: sötétes háza megtelik fényességgel. A nyájas hírnök egyik kezében pálma-ág, a másikban istennek koronája, melynél még tündöklőbbet, örök csillagokbul kötöttet igér az égben s az angyali segítséget megjelenti a hősnek, kit vidámságra, vitézségre és a török császár elejtésére biztat. Aztán eltűnik és seregével leveri, visszaűzi a pokolbeli lelkeket, kik forgó szél módjára keveregnek és keservesen üvöltenek, a hogy menekszenek; s örök ragadományképen Alderánt is magokkal viszik. Zrínyi pedig, hisz lehet-e keresztyén szivnek nagyobb jutalom a mennynél, édesebb kivánság ezért az önfeláldozásnál, hivatásának befejezésére föllelkesedve, Delimánt és Szulimánt legyőzve, dicső küzdelem után meghal. Nem személyes mérkőzésben, hanem golyók záporától, mert vitézi bátorsága, ereje és hire miatt oly kiváltságos nagynak és legyőzhetetlennek tűnik fel az ellenség előtt, hogy senki nem mer hozzája közelíteni; mintegy az egész sereg reátámad és reálövöldöz, úgy ejti el a távolból. A maga és leventéi halála és lelkök égbeemelkedése által az isteni kijelentés betelik, a műnek nagy eszméje és igazságszolgáltatása erkölcsi összhangban művészi megoldásra jut. Oly epos, melyben a hős, a végzet választottja elesik, mindenesetre kivételes tünemény, mondja Salamon Ferencz, de az alkotás nagysága elejétől fogva ép abban áll, hogy a hős halálában és Sziget elestében bizonyosak vagyunk, s a míg egyfelől rokonszenvünket, bámulásunkat nyeri meg az a resignatió, másfelől a vitézség legnagyobb csodatetteit könnyebben elfogadjuk. Mert a költő igazi művészi tudatossággal és számítással a török sereg két legelső hősére: Delimánra, ki egymaga áll szemközt a szigeti várban az őrséggel és Szulimánra, kitől Európa retteg, mint a világ tolvajától, reá halmoz minden nagyító vonást, hogy aztán a Zrínyi kardja elé dobja és egymásután győzesse le véle őket, a vitézség legnagyobb bizonyítékaiként. A szigeti kapitány a védelemnek folyamában mindég, mint a lángos, az emésztő tűz, ha nádba ütközött, feltartóztathatatlanúl pusztit; de tüneményes nagysága csak akkor mutatkozik a maga teljességében, a mikor a törökség győzelmesen elejtett két legelső hősének, Delimánnak és Szulimánnak holt testéről emelkedik az égbe. Mert ha Szigetnek már az is tisztessége, hogy Szulimán az ellensége, mennyivel nagyobb a szigeti bánnak tisztessége, kinek kezétől omlik össze nemcsak Magyarország, de az összes keresztyénség legvitézebb és legszerencsésebb ellene. Zrínyi küldetésében csodálatos küzdelmével és magasztos halálával, a vallásosság és hazafiság legszebb erényeivel kiengeszteli istent nemzete iránt önfeláldozása megváltja azt. S míg magának ragyogó koronát örök csillagokból arat: fajának ragyogó példát mutat a nemzeti erények kifejtésére, az igaz vallás oltalmára és a török megtörésére. Az isteni kegyelem és a nemzeti védelem újra egyesülhet: a magyar a nagy mindenható vezetése és pártfogása alatt vívhatja meg a harczot az ország felszabadítására!

32. TASSÓ ARCZKÉPE.
(Összes műveiben lévő metszet után.)*

Tasso arczképét Angeló Salenti «Vita di Torquato Tasso» czímű, Turinban, 1895-ben megjelent munkájának czímképe után adjuk, mely Allori festménye nyomán készült.

Már maga a csodásságnak ez a mesteri alkalmazása a mily meglepő világot vet a költő művészi tudatosságára, ép oly meggyőző bizonyságot szolgáltat alkotó erejéről. Mert noha a segélyre-hivásban, a megnyitó és záró menynyei jelenetben, a Szulimán felbujtásában és Zrinyi elhivatásában Tassóbul merít ihletet: eredeti és önálló egyéniségét mégis mindenütt megőrzi és mindég elevenen érezteti; olykor sikerrel, olykor meg diadalmasan versenyezhet a nagy olasz énekessel. Nem a nyelv tökélyére, nem a verselés zengzetességére nézve, mert hiszen Tasso a Dante, Petrarca és Ariosto gazdag örököse, egy költői aranykor szerencsés betetőzője, míg Zrínyi magános tünemény az izlés hajnalának feltetszése előtt, a mint már Arany János találóan kiemelte:* hanem a gondolatok és érzések erejére és hatásosságára, sőt fenséges voltára. A Tasso segélyrehivása ugyan szebben szól, de az övé jobban van kigondolva, a mint már Toldy helyesen említette* mert fokozása szinte sorrul sorra lendül, míg az isten félelmének és az örök életnek hangoztatásával egyenesen égbe emelkedik, kitünő szerkezeti fogásul. A Szigeti Veszedelem nagy mindenhatója ép úgy a földre tekint s egy szemfordulásból nézi meg a világot, aztán figyelme az elbeszélés tárgyára fordul és angyalt küld a cselekvény megindítására, mint a Tasso örök atyja:* de ez a lelemény Tassonál sem új, a Vergil Jupitere hasonlókép cselekszik, hasonlókép küldi Mercuriust Aeneashoz;* sőt a «padre eterno» indulatos beszéde egészen a «pater omnipotens» beszédére üt, Gábor készülődése a Mercurius öltözködéséhez hasonlít. A mi költőnk csak a kiinduló ponton egyezik mesterével, aztán képzeletének szárnya egészen szabadon csattog: a magyarság bűneinek sorozatában, az isten haragjának megokolásában, a sülyedt emberöltő megdöbbentő képének és a Mihály angyal megkapó drámai föllépésének rajzában mennyivel élénkebb és magasztosabb. A felbújtásra ő is Alectot használja fel, mint Tasso,* a ki viszont az Aeneisből veszi át a furiát.* Alecto nála először a keresztes Argillánnak jelenik meg a Rinaldo képében, a mint levágott fejét balkezében tartja, a levágott fej lihegve, zokogva, vérrel elegy szóval Godfréd ellen izgatja; aztán az arab Solimanonak az öreg Araspe alakjában, hogy a keresztyén tábor ellen tüzelje, s maga fújja a hadi kürtöt és lengeti a hadi zászlót, hogy a sereg készségesebben rohanjon. A mi költőnk eljárása sokkal természetesebb és elfogadhatóbb; a mellett az ő fúriájának szereplése sokkal jelentősebb. Nem részleges meghasonlást és részleges csatát támaszt; hanem az egész végzetes háborút idézi föl; s a mikor a világbiró császár meggyőzése végett a magyarok tévelygésére és egyenetlenségére, a közös veszedelemben a keresztyének közönyére és tétlenségére hivatkozik; közvetve a magyar nemzetet egyetértésre, a keresztvénséget szövetségre inti, vétkökre és helyzetökre figyelmezteti szava eszméltetés az egész kornak. A Szigeti Veszedelem hőse ép úgy, mint a Tasso Buillon Godfrédja reggelenként a feszület előtt térdepelve imádkozik:* de költőnk egyébben a jelenetet teljesen függetlenül alkotja meg. Godfrédról csak olvassuk, hogy Gábor angyal könyörgése közben látogatja meg, s buzdítja fel a vezéri tanács össze hivására, a keresztes vállalat elhatározására és Jeruzsálem elfoglalására; de az ő imájából nem hallatszik semmi, egyetlen szócska sem; a szigeti kapitánynak ellenben egész felszárnyaló fohásza fülünk hallatára zsong, lelke a maga vezeklő töredelmében, buzgóságában és halálra kivánkozásában egyre fölebb, egyre magasabb hevüléssel verdes; míg a hozzája hajló és megszólaló feszület megnyugtatja és megvigasztalja. A feszület előtt imádkozó hős vallásos rajongásában a feszülettel mintegy ölelkezik. Ennek a jelenetnek fenségéhez a Tasso Gábor angyalának «fényes» feltünése és hideg beszéde nem is hasonlítható. A hősnek imádságában, a mint már érintettük, költőnk a zsoltárokra támaszkodik, a keresztnek lehajlásában és megszólalásában pedig valószinüleg a korabeli Gualbertus-comśdia után indul.* Gualbertushoz is, a ki ellenségének az istenért megbocsátott és a feszület előtt térdelve imádkozott, a feszület lehajlott és megszólalt: könyörületességét megköszönte. De az alakitás művészete merőben a sajátja.

ARANY JÁNOS: Prózai dolgozatai. Budapest, 1879. 80. l.

TOLDY FERENCZ: A magyar költészet története az ősidőktől Kisfaludy Sándorig. Pest, 1867. 233. 1.

TORQUATO TASSO: La Gierusalemme liberata. I. 7–9. v.

P. VERGILIUS NASO Aeneis. I. 223–226. ll. IV. 222–236. v.

T. TASSO: La Gierusalemme liberata. VIII. 59. IX. 8.

P. VERGILIUS NASO: Aeneis. VII. 323–460. ll.

T. TASSO: La Gierusalemme liberata. I. 15. v.

ESZTERHÁZY PÁL emlékezéseiben olvassuk, hogy 1650 telén Nagy Szombatba visszament tanulásra. «A hol böjtben – úgymond – igen szép comśdia tartatott egy Gualbertus nevű emberről, ki ellenségének az Istenért megengedvén, a feszület előtt letérdepelve imádkozván, azon feszület hozzáhajlott s megköszönte könyörületességét. Mely feszületnek képét én viseltem, ki mellett kétfelől angyali ruhákban szövetnéket tartának; Draskovit János és Mihály uraimék Azonban Draskovit János uram, föl levén a fél kezem kötve a körösztfára, kezdé a kezemet az égő szövétnekkel tréfában érdezni, kit végre nem szenvedhetvén, nagyon megszólítottam; kit hallván az emberek, elfakattak nevetve, mely dologért igen megharagudott a mester Draskovit János uramra.» A darab már költőnk nagy-szombati diáksága idejében ismeretes lehetett.

A szigeti kapitánynak viadalában Mehmettel a török szablyájának csapását és Delimánnal a tatár dárdájának lökését ép úgy az isten angyala fordítja el, mint a Tasso Argantjának dárda-döfését, a mikor Rajmondóval megmérkőzik;* de Tassó meg Vergiliusból kölcsönzi, kinél a saturni Juno csavarja félre Pandarus dárdáját, a mikor nagyhevesen Turnusra hajítja.* Tehát az olasz énekes sem eredetibb, mint a magyar, s a segítség alkalmazásában sem ügyesebb; csak a páros küzdelmek elbeszélésében simább és hangzatosabb. Alderán a maga iszonyú tudományára, bűvös idézésének helyére és módjára nagyon hasonlít a Tasso Isménjéhez: de a mi költőnk előadása felfogásában keresztyéniebb és kivitelében hatásosabb, mindenek fölött pedig sokkal szemléletesebb és egységesebb. Mert Tasso Isménnek és engedelmeskedő szörnyeinek nem egyszer oly hatalmat és befolyást juttat, mely szinte az istenével vetekszik, a mint már Greksa Kázmér megjegyezte,* holott a keresztyén vallás szerint a pokol istennek alá van vetve és szellemei csak az ő szolgái, csak az ő akaratával működhetnek. Ismen és szörnyei a mellett a hadi dolgok folyásába minduntalan beleavatkoznak.* A Tasso bűvészének szereplése tehát megoszlik, több jelenésre szakadozik, minélfogva a benyomása is töredékesebb és gyöngébb; olykor éppen csak halljuk róla, hogy mire képes; s nem látjuk, a hogyan cselekszik. A mi költőnknél ellenben a pokol isten rendeléséből lép közbe Alectóval és az ő czélja érdekében dolgozik az Alderán-felparancsolta lelkekkel, Szulimánnak, az ő eszközének, felbujtásában és támogatásában egyiránt. S Alderán csak egyszer, a törökség legválságosabb szükségében és a keresztyénség legnagyobb megkisértésére elegyedik a harczba: de akkor egész rontó igézetében, valóban iszonyú tudománynyal és iszonyú hatalommal áll elénk: szavára az egész pokol feltör és egyesül Sziget eltörlésére. A mint bűvöl, korhol, fenyeget és dühöng, kiváltságos adományának és sötét akaratának erejével, a gúnynak és elbizakodásnak féktelen indulatával, – maga és hada csupa élet, csupa mozgalmasság, csupa rémség, csupa vész. De a mikor épen gyűlölete a keresztyénség ellen a leghevesebben izzik, s elbizakodása a Hazret Ali felerőszakolásában a legmagasabbra csap: egyszerre hallja meg a törökség végzetét, a pokol tehetetlenségét, Mahomed örök tűzre jutását és a Szulimán közeli halálát; egyszerre éri meg ördögi hada leveretését és a maga elragadtatását. Mert isten elvégzése szerint kisértő és pusztító szerepük betölt: Alderán és pokolbeli lelkei az úr angyalai előtt meg nem állhatnak. A szigetiek feje fölött egyszerre így ragyog fel az ég, így foganatosul a keresztyén vallás fölemelő vigasza, hogy a hol legnagyobb a veszedelem, ott legközelebb az isten; így diadalmaskodik épen a legsötétebb kép ellentéteként a legfényesebb erkölcsi eszme. Ezt a segitséget a szigeti kapitánynak Gábor angyal jelenti meg; a kinek küldetése a Tasso Mihály angyalának küldetésére emlékeztet: de a mi költőnk alkotása az észrevehető hatás ellenére önálló; mert nagy mesterétől csak külső vonásokat vesz át, azokat is csak annyiban, a mennyiben a saját eszméjéhez alkalmasak. S ezen vonások kiválogatásában és értékesitésében az ő művészi tudatossága és szépérzéke ép oly bizton vezeti, mint az új színek és új részletek kikeresésében és vegyítésében. Mert a kölcsönzött és eredeti vonások, a kölcsönzött és új színek egyiránt a rajzának csak szépségére vagy épen fenségére válnak; a mellett a mesteri kezelés révén összhangba úgy olvadnak, hogy a maga leleményének vonásai és szinei uralkodnak a kölcsönzötteken. S a mig rajza ilyenkép megkülönböztető izlésének és teremtő erejének ezzel az együttes munkájával megragadóbbá és ragyogóbbá lesz, mint a Tasso leirása: addig egészen sajátos bélyeget is kap, egyéni és nemzeti kinyomattal. A Tasso Mihály angyala kétszer szerepel: előbb a nagy epos közepén, a mikor a meny királyának felszólitására gyémántok tüzétől tündöklő fegyveröltőjében a tűznek s fénynek honát, a kristályeget és a nagy csillag-kört elhagyva tova repül, az isteni végzés hirdetésével a bűnös lelkeket visszaűzi, a vonakodókat közűlök pedig hegyes lándzsájával ösztökéli; Mihály itt egymaga, Godfréd értesitése nélkül, működik közre a keresztes vitézek diadalának kivivásában. Aztán a műnek vége felé, Jerusálem megvételénél, Godfrédnek jelen meg, hogy bátoritásul megmutassa neki a segítségére kész mennyei roppant sereget: a meghalt hősöket, Hugót, Dudót, Ademárt, a kik a keresztért harczoltak és elhulltak, meg a többi halhatatlan lelkeket, a mint három dandárral, s minden dandárban három sorrenddel felgyülekeztek. Itt meg az isten beavatkozása és a mennyei sereg hadba-keveredése láthatatlan. A Mihály angyal szerepe tehát az Isméné módjára megtörik; a harczok folyamában két ponton dönt; de a hősök végső küzdelmében, a cselekvény végeredményében nem érvényesül, mert második megjelenése után is még két éneken keresztül folynak a viadalok és öldöklések.

T. TASSO: La Gierusalemme libertata. VII. 87, 92. v.

P. VERGILIUS NASO: Aeneis. IX. 745.

GREKSA KÁZMÉR: A cisterci rend székesfehérvári főgimnáziumának Értesítője: 1890. 147. 1.

TORQUATO TASSO: La Gierusalemme liberata. IV. 1–6. IV. 1–19. IX. 53. XIII. 1–15. stb.

A mi költőnk alakítása sokkal szerencsésebb és sikeresebb, mert az isten beavatkozása, a Gábor küldetése, Zrínyinél való megjelenése, az angyali sereg harcza, az elesett leventék lelkeinek égbe szállítása s az ég örvendező fogadása az epopeia befejezésében, a cselekvény csattanójában történik, ép oly egységesen, mint szemléletesen. A nagyszerű jelenetek és képek fényes sorozata csodáról csodára emelkedik s csak a keresztyénségnek és erkölcsi rendjének teljes győzedelmével végződik. S a győzedelem örömére, Zrínyi és társai üdvözletére, fent az égben, az angyali kar zenéje megzendül.*

T. TASSO: La Gierusalemme liberata. IX. 56–66. XVIII. 92–96.

Pedig a mi költőnk nem ékeskedik, mint Tasso; az ő Gábor angyala nem jár gyémántok tüzétől tündöklő fegyveröltőben, a mikor megbízatására elrepül; mindössze egy keresztet visz magával, de ez a kereszt minden csillogásnál fenségesebb és jelentősebb: ijedelme a pokolbeli lényeknek, reménye a szigeti leventéknek, összekötő jelvénye a földnek és égnek, örök váltsága az emberiségnek; s itt, a magyarság megváltásában annál inkább helyén, mert hiszen Alderán ép azzal a gúnynyal ingerelte imént az elkárhozott szellemeket és szörnyeket, hogy szemök a keresztfán megállani nem mer: látása elől a föld gyomrába bujnak. Igy ez a kereszt a képzeletnek és hitnek a jövendő egész távlatát bevilágitja és súgarait eleve az angyali sereg diadalára szórja: mert kétség a harcznak kimenetelében nem lehet.

Költőnk ilyen egyszerű módon, ilyen egyszerű eszközzel a legmagasztosabb eszméket és érzéseket kelti föl, bennünket pedig rend szerint a fenség körébe ragad: az alkotásnak és hatásnak ez a titka egészen az ő művészetének kiváltsága.

Az ő Gábor angyala röptében nem követi Mihály angyalt, a Tasso égi hirnökét, a tűznek s fénynek honát, a kristályeget és nagy csillagkört nem érinti; hanem seregével a szivárvány kapuján át a tej-úton halad s fegyveröket a Gönczöl szekere viszi. S útjok ilyen megjelölésével, különösen a Gönczöl szekerének belevonásával egészen nemzeti mondáink és népmeséink felfogásához alkalmazkodik: az égnek magyar jelleget ad.

S a nagyszerű jelenetek és képek e fényes sorozatán erő és elevenség, drámaiság és jellemzetesség ömlik el: egyenként és együtt a keresztyénség szellemének és hitének legközvetlenebb és leghatalmasabb kifejezésére szolgálnak. Ez a keresztvénség voltakép a katholicismus, mert a szigeti kapitánynak az igaz istentől és igaz hittől elszakadt, bálványimádó és különb-különb vallásban gyönyörködő magyar nemzetet kell megváltania; s erre a hivatásra természetesen csak katholikus hős lehet alkalmas. Zrínyi valóban nemcsak az epopeia eszméjénél és vallásos nézleténél fogva, de a saját öröklése és meggyőződése szerint katholikus volt. A költő, a ki annyira szerette és annyira követte a történeti hűséget, annak jellemezte; a kortársak, a kik vele éltek és érintkeztek, annak ismerték: éppen azért gróf Salm Eckehard, mikor a budai basa, Szokolovich Mustafa, a Mehmet fővezér rokona megküldötte neki a hősnek levágott fejét, rózsa-vizzel és jó illatú kenetekkel megkenetvén, Győrött katholikus végtisztességet rendeztetett neki; Tahy Ferencz és Batthányi Boldizsár, a Zrínyi tulajdon sógora és veje a Remete Barátok kolostorában, szent Ilonán, a kápolna sírboltjában katholikus szertartás szerint temettették el.* Tény, hogy egyetlen megbízható adatunk nincsen, a mint Thúry József is kiemeli,* protestans volta mellett, valamennyi az ő katholicismusáról tanúskodik; köztük temetésén kívűl a legnyomatékosabb, hogy György, a tulajdon fia, a muraközi és tengermelléki jószágok összes templomaiban alamizsnát osztatott és misét szolgáltatott lelki üdvéért;* pedig ő csak tudta, hogy az atyja milyen vallású volt. A költő ennél fogva a családi levéltár bizonyságára támaszkodott, a mikor a szigeti kapitányt beszédében és cselekvényében katholikusnak ábrázolja, ki hálával és megadással ismeri el, hogy uraságát, vitézségét, tisztességét az isten hatalmának, nem pedig önmagának köszöni, mert az emberi cselekedetek érdeme az ő végtelen kegyelmével szemben semmi; hálával és magasztalással hirdeti, hogy a pogányon való győzedelmek az isten hatalmából, nem pedig a maga vagy serege erejéből származnak, mert kezöknek erőt, szivöknek bátorságot ő adott, érettök ő harczolt: de ez a katholicismus a név eredeti jelentése szerint az egyetemesség szinével és követelésével tűnik elénk. Nemcsak abban, hogy az epos eszméje szerint a magyarságnak a különb-különb vallásból megtérve az egyetemes egyházban egyesülnie kell, mert ekkor még költőnk is így gondolkozik, a mint biboros gyámja gondolkozott, hogy isten csak a katholikus egyházhoz visszatért nemzetet szabadíthatja meg nyomorából, a pogány igájából: de különösen abban, hogy a szigeti kapitány mindég erősen érzi az egyetemes keresztyénséggel való közösséget, a maga önfeláldozó harczában annak magasztos érdekét. S a mikor a szigeti seregszemle előtt vitézeit buzditja, önérzetök és becsvágyok emelésére büszkén figyelmezteti őket, hogy mindenfelől reájok néz a nagy keresztyénség. S a mikor a harcznak okait felsorolja előttük, legelőször is szerelmes keresztyén hazájukat nevezi meg. Tehát a költeményben éppen úgy érvel, a hogyan Nádasdy Tamás özvegyének, Kanizsai Orsolyának irt, hogy eltökélt szándéka Szigetbe zárkóznia, nem a maga javára, hanem a keresztyénség hasznosabb megmaradására, mindenek előtt a jóságos istennek, aztán a császári és királyi felségnek, valamint a keresztyénségnek és végpusztulásra jutott édes hazájának kivánva szolgálni hiven, állhatatosan, derült arczczal, vére hullásával s ha sorsa úgy hozza, a feje vesztésével is.*

ISTVÁNFFI MIKLÓS: Regni Hungarici Historia. Köln, 1685. 309. THALYAY PÁL: Pannóniay Istvánfi Miklós Magyari Dolgokból való Historiájának XXIII. könyve. 61. 62. Egykorú fordítás a budapesti egyetemi könyvtár Kaprinai-féle gyűjteményében.

SZILÁDY ÁRON: Irodalomtörténeti Közlemények. Budapest, 1894. 391. l.

FORSTALL MÁRK, a család történetirója szerint (Stemmatographia, 145. 1.) az ő korában még megvoltak Csáktornyán Zrínyi Györgynek a Gregori Ambrus mesterhez intézett levelei, melyekben atyja lelki üdvéért az alamizsnaosztást és misemondást a tengermelléki jószágokon elrendelte. Kétségtelen, hogy akkor a muraközieken is hasonlókép intézkedett, bár intézkedésének nyoma nem maradt meg. Talán szóbelileg hagyta meg a temetésre összegyűlt papoknak.

PRAY GYÖRGY: Epistolć procerum Regni Hungarić ab anno 1890, ad annum 1711. collecta. III. Bécs, 1806. 179–180. l.

A költő a maga felfogásában és jellemzésében csak a családi hagyományt követi; de egyszersmind a történeti hűséget és nemzeti közérzetet fejezi ki. Mert a magyar Hunyady János óta nemcsak a saját lételéért, de a keresztyénség védelmében küzdött a törökkel, mely szintén egyetemesebb eszméből merítette erejét. «A török, mondja Salamon Ferencz, nem egy külön nemzetiség, hanem mint általán a mohamedánság, minden nemzetiségből kivetkezett vallásos secta volt. Társadalma, politikája, s egy részben ősi nyelve fölolvadt a vallásos intézményekben, melyek nagy merevségök és barátkozni nem tudó szervezetök miatt a leggyülöletesebb elzárkozottságban mutatkoztak. A török valamint magát nem nemzetnek, hanem igaz hivőnek tartá, úgy az idegeneknél sem ismert nemzeteket. Csupán a hivő és hitetlen fogalmát értette, e két nagy osztályba sorolta az összes emberiséget, s a hitetlenek ellen egyetemes háborút folytatott. Csoda-e, ha főleg vallásos ellenszenv szolgál az ellene folytatott küzdelem inditékául, s a magyar vitéz harczi jelszava nemcsak a «haza», hanem az összes keresztyénség «Jézus» kiáltása vala, válaszul a mohamedán «Allah» kiáltására. A török elleni harczok e vallásos jelleme történeti tény, s nem hiven ábrázolná, ki e lényeges vonást kihagyná belőlük. Tévedne az is, kivált költeményben, ki föl nem tüntetné a keresztyénség erkölcsi fenségét a mohamedanismus felett, mely rajongó önfeláldozásában is nem a lemondásban és az inditékok tisztaságának öntudatában talált megnyugvást. A mozlimot még a menyekbe is érzékiség kecsegtette.»*

SALAMON FERENCZ: Irodalmi Tanulmányok. I. kötet. Budapest, 1889. 382–383. l.

A Szigeti Veszedelemben mind a harcznak vallásos jelleme, mind a két hit különbsége művészi kézzel van megrajzolva. Már a cselekvény megindításában fényes kifejezésre jut a keresztyén világnézlet, mely mind az egész művön végig, Zrínyi és társai megdicsőüléséig a legnemesebb erkölcsi inditékokkal hatja át és lelkesíti a hősöket. A mohamedanismus alantas szemlélődése és szerepe ellenben már a Szulimán felbujtásával és elhatározásával felötlik; s a mikor csak megszóllal, elbizott fanatismusa mosolyunkat, elfogult fatalismusa szánalmunkat hivja ki. Zrínyinek és társainak magasztos lelkesedése küldetésök betöltésében és fenkölt bizodalmuk az isteni igazság-szolgáltatásban a könyvek könyvéből, a bibliából meríti erejét, hiszen költőnk a hősnek imádságában ép oly szerencsésen szóllaltatja meg a zsoltárok szavát, mint a mennyei udvar hódolatában a János Jelenéseinek ihletét; a török vitézek viszont Mahomed tanitásából, az alkoránból veszik felfogásukat, meggyőződésüket, összes balitéletöket. Mehmet az alkoránból hiszi vakon, hogy egy török négy keresztyént öl meg a harczban; s ez a vak hite ragadja elbizakodásba, elbizakodása sodorja végzetes szerencsétlenségébe: magának, fiának és hadának elpusztulásába. Halul az alkorán elveinél fogva hirdeti, hogy Szulimán a szigeti kapitánynak csupán a hitét nem szereti; de a moslimra őt még sem édesgeti, mert a keresztyéneket mindenki tormába esett féregnek tartja, a mivel a szigeti leventék vallásos hevét, harczi kedvét, ellenálló erejét csak magasabbra szitja. S az alkorán tévedéseivel mindég megtéveszt: a fanatismussal gyülöletet, a fatalismussal kérkedést ébreszt; mindennek a következménye rendszerint a török vitézek erkölcsi gyöngéje, a legtöbbször megalázása vagy elesése, közvetlen a mohamedán vallás értéktelenségének tanúságaként. Az alkorán mégis oly föltétlen tiszteletben áll, mint a frigyláda a zsidóknál; ott van a szultán táborában, a kadilesker sátorában, aranyos sofrán, bársony vánkoson, a mig Juranich Lőrincz, a Zrínyi fiatal hadnagya a kadileskert meg nem öli és az alkoránt magával nem viszi jelűl, hogy ilyen próbán volt. A mi a félvilágnak szentség és törvény, mely politikai, társadalmi és vallásos intézményeit élteti és szabályozza, a magyar leventének csak jel, csak bizonyiték vakmerő kalandjáról. Az Alderán jelenete aztán csakugyan igazolja, hogy nem is ér többet, mert Hazret Ali kénytelen megvallani, hogy a szigeti keresztyének ellen az alkorán-levelek nem használnak. S a mennyivel nagyobb Krisztus Mahomednél, annyival magasztosabb a keresztyénség a moslimnál; az égbe emel, ez pokolra vet, mert a Szigeti Veszedelemben a keresztyének lelkei istenhez szállnak, a törökök lelkei pedig a föld alá jutnak.

DANTE.
Raffael Disputájáról*

Dante arczképét Peterlin Domenico hires festménye után közöljük, mely Florenczben az «Academia di belle arte» tulajdonát képezi s «Dante in esilio» czímet viseli.

A két vallásos nézletet költőnk olykor ép oly rövidséggel, mint a mily művészettel fejezi ki. A mikor például a szigeti kapitány a várból először kitörve, Ali Kurt sánczára s Rustán basa őrködő népére csap és ebben: az első harczban ötezer törökkel szemközt egyetlen embere sem esik el, – azt mondja megokolásul, hogy a kit az úr isten meg akar tartani, százezer között is meg fog az maradni. A mikor pedig Cumilla le akarja Delimánt beszélni a szultán seregébe való visszamenéséről, mert ott a bosszú, ármány és veszedelem megejtheti, a vitéz tatár kedvesét azzal csillapitja, hogy ne sirjon miatta, mert ember szerencséje a homlokára van irva, halálát bármennyire kerülje és fussa, senki el nem távoztathatja; a szerencse ezer közt is meghagyja, ha isten másra választotta.

A két nyilatkozat hasonlít egymáshoz: de lényegileg fölöttébb különbözik, mert abban a keresztyénség tanitása szólal meg az isten mindenhatóságáról, ebben meg a mohamedanismus végzethite a sors kikerülhetetlenségéről.

Ime mindaz, a mit a csodás elemek alkalmazásáról és a keresztyénség szellemének feltüntetéséről beszéltünk, arra az örvendetes eredményre vezet, hogy Tasso ékesebben ir ugyan, de a mi költőnk a szerkesztésben és a fenséges kifejtésében nagyobb müvész. Toldy ugyan hibáztatja, hogy a görög-római mythologiát a keresztyén nézettel összekeveri, a nagy mindenhatóval s az ő Mihály és Gábor angyalával Alecto furiát együtt szerepelteti, Plutót, az Orcus fejedelmét és népét, a görög-római képzelet csodaszörnyeit, Krisztusnak rajtok való győzelmére emlékezteti; hogy Alderánnal Sziget romlására Alit, a szent kalifát is fölidézteti, s a Delimán és Cumilla szerelmében Cupidót függetlenül működteti, az ő hatalmának példázásában a Mars, Venus és Adonis eseteire hivatkoztatja:* de nagy kérdés, s a megitélés előtt vizsgálatra érdemes, hogy mindez mennyiben a Zrínyi hibája és mennyiben a kor gondolkozásbeli áramlatának következése? Mert ha az epicai lelemény ez eszközeivel nem egymaga él, hanem rendi örökségképen veszi át őket: akkor az általános szokás ellen kifogást emelhetünk, de a személyes megrovás alól föl kell oldanunk. S ime, maga Toldy elismeri és kiemeli, hogy a classica literatura felocsúdása korában a görög-római mythologia nemcsak a művelt világ köztudatába, szinte érzetébe olvadt bele, de képes beszéd gyanánt úgy ellep minden előadást, hogy Marsot háború helyett, Ámort vagy Cupidot szerelem helyett még a tanultak közbeszédében is lehetett hallani. Hasonlókép átment az európai népek költői nézletébe, s itt Hellas és Róma régi istenei nemcsak puszta nevekül, de működő hatalmakként lépnek föl szinte a XVIII. századig, a mint Dante óta az olasz elbeszélőknél, kivált Tassónál látjuk.* Az ő szárnyas képzelete örömest kalandoz a görög-római istenek, félistenek, szörnyek, jósok, bűbájos lények csoda-világában; örömest szedi őket onnan elő akár közvetlenűl, akár közvetve, csak a képök, természetök, kiváltságuk vagy épen egyes tulajdonságuk művészien másolt vonásaival. Mennyi nála csak a bűbájos alak! Isméne, Isdraót, Armida, aztán keresztyéniebb felfogásban Remete Péter és a Bölcs Öreg, kik térre és időre való korlátozás nélkül mindeneket előre tudnak és meglátnak, meg a Végzetes leány, kinek könnyű sajkája szabadon és bizton repül a végtelen tengereken.* S a vízből felbukkanó Syrenák és fából születő Nymphák szemeink előtt újra meg újra megelevenednek és káprázatos játékot űznek! Mi mind ezekhez képest a Szigeti Veszedelemben, a Cupido közreműködése vagy az Ali fölidézése, mely különben mohamedán színt vegyít az Alderán bűvészetébe? E mellett Tassonál az örök atya, Gábor és Mihály angyal az Alecto furiával ép úgy közösen szerepelnek, mint a mi költőnknél; hisz ez csak tőle tanulja el őket, bár szerencsésebben használja fel; s Tassónál a Hárpiák, Kentaurok, Sphinxek, Gorgonok, Scyllák, Hydrák, Pythók, Chimaerák, Polyphemok, Geryonok Plutóval, sötét királyukkal egyetemben, ép úgy pártütő szellemek gyanánt tűnnek elénk, kiket a ragyogó mennyből letaszítottak, mint a mi költőnknél;* hisz ez csak őtet követi, bár előadásában szemléletesebb mesterénél. Még az Alderán kifogásolt érve, Krisztus győzelmének emlegetése is megvan a Pluto beszédében, ki maga panaszolja, hogy istennek fia a Tartaros kapuját bedöntötte s a lelkeket onnan a mennybe hurczolta.* S még tovább megy az antik mythologia alkalmazásában és a keresztyén nézettel való keverésében Camoens, kinél a portugallok nagy vállalatának sorsáról egyenesen az olympi istenek Jupiter, Bacchus, Venus, Mars vitatkoznak és határoznak; Bacchus majd cselszövő mórnak, majd imádkozó keresztyénnek képébe öltözik, ki oltárt emel, zsoltárt zeng, s a Krisztus hitével a Szeplőtelen Szűzhöz könyörög, csak hogy Vasco da Gama merész hajósait megronthassa; Venus ellenben egyre őrködik felettök, minden veszedelemből megmenti és tündér-szigetére vezeti őket, a hol fia, Cupido, kiállt fáradalmaikért a hirneves kerítő, Fama istenasszony, segítségével testi kéjekkel jutalmazza meg. Camoens-nél így működik egymással közre Krisztus és Bacchus, a Boldogságos Szűz és Vénus.*

TOLDY FERENCZ: A magyar költészet története az ősidőktől Kisfaludy Sándorig. Pest, 1867. 249, 252., 264. 11.

TOLDY FERENCZ: Ugyanott. 264. 1.

TORQUATO TASSO: La Gierusalemme liberata. IV. 20., 27., 75., 94.; V. 79.; X. 65.; XIV. 29., 35., 72., 74,; XV. 1–70.; XVII. 59–85.; XVIII. 39.

TORQUATO TASSO: La Gierusalemme liberata. IV. 1–19.

TORQUATO TASSO: Ugyanott. IV. 11.

GREGUSS GYULA: Camoens Luziádája. Budapest, 1874. I. 20–42., 63., 66. 73., 77., 102.; II. 10-12.; IX. 93–95. ll.

33. DANTE ARCZKÉPE.*

Dante arczképét Rafael Disputájából fénykép után adjuk. A keresztyén világ legnagyobb költőjét háromszor festette meg Rafael. Hogy a Divina Commediát mennyire átértette, ez a kép is mutatja. Fénykép után Cserna festette.

34. CAMOENS ARCZKÉPE.*

Camoens arczképét a «Lusiada» 1816-iki kiadása után reprodukáltuk. Festette Perger, metszette Mansfeld. Perger híres festő és rézmetsző volt a század elején. Született Bécsben, 1778-ban, meghalt 1841-ben.

A mi hiba akad költőnk csodás elemeiben, az a kor irodalmi divatának róható fel: de a mi érdem, az egészen az ő művészi tapintatának és belátásának köszönhető. Különösen finom érzéke van az emberek életére és nemzetek történetére befolyó erkölcsi világrendnek s az általa megnyilatkozó isteni akaratnak felfogásához, a mint az eposnak nagy eszméje és fényes költői igazságszolgáltatása, a szigeti magyarság küzdelmének a török háborúk hagyományával összhangzó rajzolása, a vár védelmében és az egyetemes keresztyénség szolgálatában való önfeláldozásának hatásos kiemelése egyiránt tanúsítja. Salamon Ferencz ép ezen az alapon mondja, hogy a Szigeti Veszedelem nemcsak a magyar nemzet több száz évi történetének hű eposa, de egyszersmind szerkezetileg a legmerészebb és legmagasabb rendű alkotás irodalmunkban, mert a szerkezet nagyságának az az igaz mértéke, hogy a műnek alapeszméje menynyire birja az erkölcsi világot magába ölelni.*

SALAMON FERENCZ: Irodalmi Tanulmányok. I. Budapest, 1889. 385. 1.

A Szigeti Veszedelem szerkezete valóban, akár az erkölcsi világot magában ölelő erejénél, az igazságszolgáltatásnak az erkölcsi rendet hirdető teljes diadalánál fogva, akár a kivitel részleteire nézve teljes elismerésünket érdemli meg. S lehetetlen nem csodálkoznunk, hogy a költő élete huszonhatodik évében, szóval egészen fiatalon, az alkotásnak épen legnehezebb titkaiban annyi avatottsággal, tudatossággal, művészettel rendelkezzék, mikép eposa ma is, harmadfél száz esztendő múlva szerkezetileg párjaritkító legyen; a mi legbeszédesebb bizonysága annak, hogy a tanulmányon és izlésen kívül, melyet a világ remekeiből merített, az eredeti lángésznek igazi teremtő ereje és ihlete lüktetett benne! Pedig feladatának szabadságában, képzeletének csapongásában meglehetősen megkötötte a történeti anyag a maga embereivel és eseményeivel, hiszen költőnk az igazságra törekedett, s az igazság érdekében valóságos forrás-tanulmányokat végzett, a Szigeti Veszedelemre, Szulimán szultán halálára vonatkozólag: ISTVÁNFFI és ZSÁMBOKI előadását összevetette olasz és horvát krónikák elbeszélésével; sőt a mint THÚRY JÓZSEF párhuzamos idézetek összeállításával kimutatja, még Reusner Miklóst, Forgách Ferenczet, Budina Sámuelt, Leunclavius Jánost, Karnarutic Zadranint is szorgalmasan olvasta;* ellentétes adataikat meghányta-egyeztette, s a mi birálata szerint elfogadhatóbb volt, mindig azt értékesítette. A főforrása azonban mégis Istvánffi, kinek könyve a legkedvesebb olvasmánya, mintha csak a Pázmány szelleme és emléke kötné hozzá. Hiszen az ő nagy gyámja buzdítására készült az. A költő nemcsak az események tekintetében, főleg sorrendjében követi, mint a szultán haragra gerjedésének, a háború hirdetésében a csauszok szerepének, s a hadak Drinápolyba gyülekezésének fölemlítésében; mint az Arszlán budai pasa és Turi György összecsapásának, a Petráf gyulai támadásának és Kerecsenyi László gyávaságának, az Arszlán bukásának, a Musztafa boszniai pasa Budára való kinevezésének, a Mehmet elbizakodásának és vereségének elbeszélésében: de a szerkezet egyes részleteire és az előadás egyes mozzanataira nézve is; például a szultánnak Sziget alá érkezésekor üdvözletül a török ágyúkat megszólaltatja, a janicsárokkal puskáikat kilöveti, a mint Istvánffi írja;* s aztán egyszerre, minden összefüggés nélkül, emlékszik meg a Farkasich Péter haláláról, a mint Istvánffinak eszébe jut;* például a szigeti kapitánynak két beszéde, vitézeinek felesketésekor és az utolsó kitörésre való lelkesítésekor, szinte minden gondolatában, fokozásában, indítékában és megokolásában egyezik az Istvánffi beszédeivel.* S ezeken kívül az egyezésnek világos és meggyőző adatai állapíthatók meg az eskübeli személyek neveire és a számbeli erő feltüntetésére, az új- és ó-város elfoglalása után a törökök támadásának előkészitésére és végrehajtására a Henyei-bástya ellen, várvívó harczolásuk fogásaira és eszközeire, Aliportug halálának módjára, valamint a szigeti leventék utolsó kirohanásának és a szigeti kapitány diszbe öltözködésének körülményeire nézve.* Sőt a Szigeti Veszedelem kiválóbb hőseinek: Zrínyi Miklósnak és Szulimánnak, Farkasich Péternek és Radován Adriánnak, Arszlán és Rustán pasáknak, Mehmet és Szkender bégeknek jellemzésében, különösen jellemök alapszinének felfogásában és kiemelésében is, a mint Thúry József reámutat,* leginkább Istvánffira támaszkodik; de ha szükségesnek érzi, egyes adatokat és egyes vonásokat más irókból is kölcsönöz.

SZILÁDY ÁRON: Irodalomtörténeti Közlemények. Budapest, 1894. 135–38. ll.

ISTVÁNFFI MIKLÓS: Regni Hungarici Historia. Köln, 1685. 312. 1. THALYAY PÁL: Pannóniay Istvánfi Miklós Magyari Dolgokról való Históriájának XXIII-dik könyve. 29. 1.

ISTVÁNFFI MIKLÓS: Ugyanott 312. 1. THALYAY PÁL: XXIII. 29. 1.

ISTVÁNFFI MIKLÓS: Ugyanott. 312., 313., 317. THALYAY PÁL: XXIII. 29–32., 51–52. ll.

ISTVÁNFFI MIKLÓS és THALYAY PÁL: XXIII. könyv.

SZILÁDY ÁRON: Irodalomtörténeti Közlemények. Budapest, 1898. 309–400. ll.

35. ZSÁMBOKI ARCZKÉPE.

36. REUSNER MEMORABILIÁ-INAK CZÍMLAPJA.*

Reusner Memorabiliáinak czímlapja 1603-iki frankfurti kiadásáról vétetett.

37. FORGÁCH FERENCZ ALÁÍRÁSA.*

Forgách Ferencz aláirása 1572 aprilis 1-én kelt leveléről, mely az Országos Levéltárban őríztetik. Olvasása: Franciscus Forgach de Gímes.

38. BUDA ÉS PEST KÉPE 1602-BEN.*

Buda és Pest látképe. Ortelius krónikája 1605-iki kiadásából.

Thúry József épen ennek az eljárásnak módszeréből és eredményéből jut arra a meggyőződésre, hogy a Szigeti Veszedelemnek csaknem egész meséje, a tartalom nagy része, a cselekvények megokolása és főbb alakok jellemzése nem a költő sajátja, hanem a történet megállapítása; mert ő az oly dolgokat, melyeket irásban talált vagy szóhagyományból hallott, változatlanúl veszi föl; s csak olyan részleteket költ, melyeknél a történeti tudásba bele nem ütközik, s nem kell attól tartania, hogy kortársai hazugságon kaphatják, ha beszédét valamely forrással összehasonlítják: következéskép a Szigeti Veszedelem nem epopeia, hanem historia. De mivel a történetet a maga korának szellemében, annak a nemzedéknek a vallási viszonyoktól és a török iga alatt való sínylődésétől befolyásolt felfogásával beszéli el, a mint hogy másképen nem is tehette: azért látjuk mi, a késő nemzedék, más korszellem, más felfogás mellett a Szigeti Veszedelmet az epopeia magaslatára emelve, holott az a maga korában, iratása idejében, historia volt, nem költemény. Költeményszámba csak azok a részek, csak azok a fabulák mentek akkor, melyeket a költő szánszándékkal ilyenekül szőtt be Homerosból, Vergiliusból és Tassobul, vagy pedig utánok maga alakított.*

THÚRY JÓZSEF: Ugyanott. 134–135., 411. ll.

Ez az egész következtetés merő tévedés. A költő forrás-tanulmányai nem arra szolgáltak, hogy velök történetet írjon; hanem azért voltak szükségesek, hogy a történeti eseményről szóló éneke a történeti igazságnak megfeleljen, a mennyiben jellemének és szerkezetének követelései mellett megfelelhet. Arany János, nemzeti epicánk utolsó nagy képviselője, csak értett valamit a költői műfajok ismeretéhez; Salamon Ferencz, a hazai történetirás kitűnő mívelője, csak tisztában volt valamennyire a történeti munkák természetével: de egyiknek sem ötlött eszébe, hogy a Szigeti Veszedelemben mást keressenek, mint egy mesteri epost. Hiszen már maga az emberfeletti hatalmak közreműködése, a csodásságnak és nagyszerűségnek a legremekebb epopeiák példája szerint való alkalmazása ellene mond minden kalandos ötletnek: annyira tiszta és határozott a Szigeti Veszedelem jellege. Első nagy epicusunk forrás-tanulmányait ép oly módon használja fel, mint utolsó nagy epicusunk Toldi Szerelmében a nápolyi hadjárat elbeszélésénél krónikai és heraldikai kutatásait, egyenesen a költői czél érdekében. Ha költői czélja úgy kivánja, nem habozik a történeten változtatni, a történet ellenére alakítani.

A siklósi harczon a történet szerint Zrínyi Miklós ott sem volt. Alapi Gáspár Papratovich Farkassal és Kobách Miklóssal, meg Verebélyi Mihálylyal, a babocsai kapitánynyal a szigeti bán rendeletéből éppen kémszemlére indult és útközben, már Bissénél, Siklós közelében, értesült, hogy itt az estve egy török tábor szállt meg szabad ég alatt. S nosza még kora hajnalban, virradat előtt, 1500 főnyi gyalog és lovas csapatával az ellenségre rohant. A török álmos szerrel, a véletlen veszélytől rémülten fogott fegyvert, de alig levén háromszázan, a túlnyomó erőtül elpusztult. Maga Mehmet álmából fölrettenve vitézül harczolt, míg küzdés közben jobb keze levágatván elbukott, s a gyors gyalogok fejét vették, fia pedig «igen jó erkölcsű, szép termetű ifjú legény» a város vízzel teli árkába ugrott, s a puskások golyójától találva és megölve elmerült;* más változat szerint Mehmet megsebesülve futásnak eredt és a közeli mocsarakba fult, fia pedig foglyul esett és Szigetvárba vitték.* A költő mégis Alapi Gáspárnak, Papratovich Farkasnak, Kobách Miklósnak és Verebélyi Mihálynak semmi szerepet nem juttat, még nevöket sem említi meg az egész meglepetést és diadalt az okos szigeti bánnak tulajdonítja; nála a keresztyén vitézek Zrínyi Miklós személyes vezetése alatt vívnak, kétezernyi török, huszonhat zászló ellen, s akkor, a mikor már «derekassan» megvirradott; nála Mehmet és fia, Rézmán, egyenesen a bán kezétől esik el. S a bánon kívül a harczban jelentékeny szerepe van még Farkasich Péternek, az ő hű szolgájának, horvát várai felügyelőjének és horvát csapatai főkapitányának, a kit maga váltott ki a török fogságból;* s aztán Cserey Pálnak, az ő kedves fő-emberének, az erdélyi híres nemzetség ivadékának, a ki nem itt, hanem voltakép Szigetvárnál veszett el.* Az bizonyára a bánhoz való belső viszonyának, ez előkelő származásának emlékeként nyeri a fényes kitüntetést.

ISTVÁNFFI MIKLÓS: Regni Hungarici Historia. Köln, 1685. 307. 1. THALYAY PÁL: Pannoniay Istvánffi Miklós Magyari Dolgokról való Históriájának XXIII. könyve. 10–11. ll.

BUDINA SÁMUEL: Historia Szigethi, totius Sclavonić fortissimi propugnaculi a Solimanno, Turcarum imperatore anno 1566 cepti, Christianisque erepti. – Schwandtnernél III. 110–111. ll.

ISTVÁNFFI MIKLÓS: Ugyanott. 296. 1. THALYAY PÁL: XXII. 47. 1.

SZILÁGYI SÁNDOR: Történelmi Tár. 1880. 569. l.

39. VEREBÉLYI MIHÁLY ALÁÍRÁSA.*

Verebélyi Mihály aláirása. Kelt Babocsa, 1574 január 8-án, írva a bosmonostari apátnak. Olvasása: Werebel˙ Mihály, Babochay vice Capitan mp. Eredetije Orsz. Levéltár, missilisek V. 2.

Az almási ütközetben a történet szerint a szigeti leventék a Szulimántól előre küldött Semsz-Ahmed (s nem Oszmán) beglerbég és Aliportug hadai elé nyomultak, ellenök kemény, vérben kevert harczot tőnek, közülök nagy sokakat a golyóbisok záporával megöltek; annál inkább, mivel a törököknek kopjákon és kardokon kívül egyéb fegyverök nem volt;* ebben a rajtaütésben pedig a bán nem szerepelt: a költő elbeszélésében mégis Zrínyi Miklós robban ki 1200 szablyával, hogy az Almás két partján heverésző pogányokat megszabdalja, személyesen vezet és csatáz: s az egész küzdelem suhogó karddal és öklelő dárdával foly, hogy a magyarság vitézi volta annál ragyogóbbnak tessék.

ISTVÁNFFI MIKLÓS: Regni Hungarici Historia. 312. 1. THALYAY PÁL: XXIII. 28. 1.

Radován Adrián és Dandó Ferencz a történet szerint még az ó-város védelme alatt, augusztus 15–19-ike közt, a mikor Aliportug a déli kertek felől felállított ütegével a vár közepén levő kerek téglatornyot lövetni, s az üteg fedezete alatt az Almás patakát felfogó nagy töltést rombolni kezdte, hogy a vizet elvezetve s az árkot kiszárasztva, a megvételt megkönnyebbítse, – ennek a munkának a megakadályozására kétszáz jó vitézzel kitörnek, a földásókat és őrizetükre rendelt janicsárokat elkergetik, az ágyúk közül egynek-kettőnek gyújtólyukát beszegezik, kereköket és tengelyöket szekerczékkel elvagdossák; de a tábor minden részéből segítségökre futó törökök elől heves tusa közben visszavonulak. Ennél a visszavonulásnál, már a tatai kapu előtt, Dandó fején, Radován ágyékán találva, holtan összerogy; a többiek két hadnagyuk elvesztésével, különben nem sok kárral, az ó-városba bemenekülnek.* A költő elbeszélésében mégis a történet ellenére Radován és Dandó ott küzdenek a Henyei bástyán,* melyet a török valami két héttel később rohan meg; s Radován ádáz vérengzés után a Demirhámmal való viadala közben vérzik el, mikor Durak mögéje kerűl és fél dárdáját a vajda hátába veri; Dandó pedig paizsán sok ütést felfog, s mint óriás gázol az ellenség vérében, s élve marad, mert a mikor Demirhámmal szembe jut, Sziget Hectora ugrik segítségére, e mellett pedig még senki kárt nem vallott.

ISTVÁNFFI MIKLÓS: Regni Hungarici Historia. Köln, 1685. 314. l. THALYAY PÁL: XXIII. 38–39. ll.

A Henyei-bástya voltaképp az ó-város délnyugati bástyája; az ó-várost pedig a védő-őrség augusztus 19-én hagyja el, így Radovánnak és Dandónak a Henyei-bástyán való szereplése az időre nézve nem volna éppen kiegyeztethetetlen; de a helyre nézve még akkor is a történeti ténybe ütközik, mert ők kiütésük alkalmával a patai kapu előtt golyótól találva esnek el. Ez a kapú az ó-város nyugati oldalán a nagy töltésre nyílt. A költő azonban Istvánffi előadását követi, kinél a Henyei-bástya a külső vár erődjei közé tartozik és a délnyugati Hegy-bástyával azonosnak látszik. Legalább Istvánffi azt írja, hogy a Henyei-bástyát a török szeptember 4-ére fordulólag, az éji sötétségtől betakarva, veszi meg, a mikor csakugyan a Hegybástya vívása folyt. A költőnél czéljához képpest a szigeti kapitány a ledőlt bástyáról kiveri és táborába üzi a pogányt.

40. MAGYAR HUSZÁR ÉS HAJDÚ.*

Magyar huszár és hajdú. XVII. századi metszet után. Han «Alt- und Neu-Pannonien» (Mürenberg, 1686) czímü munkájából. Aláirása: Ein Hungarischer Husar und Heyduck. So reitet der Husar zu Feld und in den Streitt, | Der von den Türcken offt holt manche reiche Beuth: | Der Fussknecht und Heyduck also gewaffnet steht, | Ihn Durst nach Türcken-Blut, auf die er muthig geht.

41. BOSNYÁK MÁRTON ALÁÍRÁSA.*

Bosnyák Márton aláirása. Kelt Kanizsa, 1556 nov. 14-én. Irva Nádasdy Tamásnak. Orsz. Levéltár: Nádasdy-levéltár, b. 3. Olvasása: n(agyságod) szolgája Bosnak Marthon.

A szigeti vitézek közül Deák Balázs, Gerdei János, Bot Péter, Bosnyák Márton és Bata Péter a történet szerint hasonlókép még az ó-város küzdelmében augusztus 19-én hullanak el;* Orosztoni Péter pedig augusztus 29 előtt természetes halállal hal meg:* a költő elbeszélésében mégis a történet ellenére ott harczolnak az Istvánffi-féle Henyei-bástyán s Orosztoni a Szaladin kardjától, Deák és Szelim csapásától esik el, Bosnyák élve marad győzelmesen, Bot Delimán elől visszafut a várba gyalázatosan, Bata Péter pedig csak a szigeti kapitány utolsó kirohanásakor a haragos Murtozán basától szenved halált. Juranich Lőrincz ellenben, a ki ezen az utolsó kirohanáson valósággal ott szerepelt és a zászlót vitte a vértanúságra elszánt maradék-csapat előtt, az epos elbeszéléseként régebben, még követi vállalkozásában odavész.

ISTVÁNFFI MIKLÓS: Regni Hungarici Historia. Köln, 1685. 314. 1. THALYAY PÁL: Pannóniay Istvánffi Miklós Magyari Dolgokról való Históriájának XXIII. könyve. 41. 1.

ISTVÁNFFI MIKLÓS: Ugyanott. 315. l. THALYAY PÁL: XXIII. 43–44. ll.

42. OROSZTONI PÉTER ALÁÍRÁSA.*

Orosztoni Péter aláirása. Kelt Fenyér-Szombaton, Szent-András-nap után, 1558. Nádasdy Tamásnak. Olvasása: Oroszthoni Peter. Eredetije Orsz. Levéltár; Nádasdy-levéltár, p. 1.

43. SZIGETVÁR KÉPE.*

Szigetvára képe. «Denkmal Serinischer Hoelden-thaten wass nämlich Graf Niklas von Serina seit seina im Herbstmonat 1663 angetretenen gewalts in Hungaren, mit etlicher ihm zugeordneter hülfe durch Bötliche verleihung, wider den Türken, bis auf den Mai monat jetzigen 1664. jars werrichtet» czímü műből.

Sőt Aliportug, a szultán főtüzérmestere is, a történet szerint valamivel korábban húny el: az ó-város bevétele után és a külső vár lövetésének kezdetén, a mint a bástyák ellen ütegeket állít és közlekedő útakat vezet vala;* más följegyzés előadásaként augusztus 29-én, – a mikor az általános roham előkészítése közben ide-oda futkosva vigyázatlanúl rendelkezik, – a várból a Margit nevű öreg taraczk golyója megcsapja, álláról hosszú szakállát halálos ütéssel leborotválja, torkát és gégéjét hirtelen elszakasztja;* mire Aliportug patakzó vérrel a maga-feltalálta szekérhídon azonnal halva roskad össze.* Az eposban ugyan ezen a helyen nem lehet az időt pontosan megjelölni, de annyi mégis látszik, hogy Aliportug nem a külső vár lövetésének kezdetén, nem is az általános roham előtt, hanem utána hal meg, közvetlenűl a sors-fordulat bekövetkezte és a külső vár lángba borulta előtt.

ISTVÁNFFI MIKLÓS: Ugyanott, 315. l. THALYAY PÁL: XXIII. 42. l.

SALAMON FERENCZ: Az első Zrínyiek. Pest, 1865. 600. 1. A följegyzés egy Szigetvárból menekült német katona vallomásában fordul elő, melyet dr. WEBER K. gyűjteménye, «Aus Vier Jahrhunderten» közöl a drezdai levéltár eredeti irásaiból.

Aliportug találmánya SALAMON FERENCZ leirása szerint, melyet a Szigetvárból menekült német katona adataiból merít, a következő volt: Széltében három paraszt-szekeret állított egymás mellé, hosszában tizennégy sort egymás után. Ezt a negyvenkét szekeret rudak és lánczok által oly merevül összeköté, mintha egyetlen kocsi lett volna. Az oldallétráiktól megfosztott kocsifenekeken hosszában és keresztben ölfarakás módjára több sor boronát kötött le keményen, melyek jó magassá és erőssé tették a készületet. Legfelül pedig deszkával bepadolták, úgy hogy az egész mintegy «ponton» gyanánt szolgált a szárazon. Keresztyén jobbágyokkal tolatták eleve elkészített töltésen ezt a szekérerődöt a réshez, mely csaknem egy színvonalra tölté ki a rohanók útját a tört bástya magasságával. Ezen a széles és kényelmes úton rohantak a janicsárok a várnak. (Az első Zrínyiek, 599–600. ll.)

ZRÍNYI KIROHANÁSA SZIGETVÁRÁBÓL.
Székely Bertalan olajfestménye után.*

Zrínyi kirohanása Szigetvárból. Székely Bertalan festménye után.

44. ISTVÁNFI ELSŐ KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.*

Istvánfi történetének czímlapja az első kölni kiadásról vétetett.

Ám hagyjuk ki az érvelésből Aliportugot és hivatkozzunk csak Szulimánra még. A világbiró császár a történet szerint Sziget alatt vénségtől és betegségtől elnehezedve, köszvénytől és vérhastól elkínozva, a várvívás sikertelenségén való emésztő haragjában szélütést kapott;* minek következtében a megvétel előtt három nappal kimult.* Szokolovich Mehmet ezt eltitkolta és a beavatottaknak hallgatást parancsolva, holt ura nevében tovább folytatta és befejezte a harczot; s addig annak, mintha élne, minden pompát és tiszteletet megadatott.* Az eposban mégis a történet ellenére Zrínyi Miklós kardjától esik el. Ezt a változtatást azonban a költő annyira fontosnak tartja, hogy szükségesnek látja megokolni azzal, mikép így tanulta olasz és horvát krónikákból. «Hogy Istvánffi és Sambucus – úgymond – másképpen irja, oka az, hogy nem úgy nézték az magános való dolgoknak keresését, mint az országos dolgoknak historia-folyását: akármint volt, ott veszett Szulimán chászár, az bizonios.»*

ISTVÁNFFI MIKLÓS: Regni Hungarici Historia. Köln, 1685. 316. 1. THALYAY PÁL: Pannóniay Istvánffi Miklós Magyari Dolgokról való Históriájának XXIII. könyve. 47. 1.

Szulimán halálának napjára nézve a keresztyén és török történetírók adatai teljesen ellenkeznek egymással. A szavahihető BUDINA és BIZAR szerint szeptember 4-én, tehát a megvétel előtt három nappal húnyt el: a török források későbbre teszik a napot, név szerint a szigeti táborban jelenlevő SZELANIKI szep-tember 7-ére, s a szultán halálának titkába beavatott Feridun bég szeptember 8-ára, mikor a táborbeli vezérek előterjesztéseként, melyet «alázattal és töredelmességgel, s ezerféle megalázkodás közben arczukat a boldogságos udvar porához dörzsölve» Szelim trónörököshöz intéznek, a császár a paradicsomba költözött. (THÚRY JÓZSEF: Török történetírók. I. kötet. Budapest, 1893. 278. l. II. kötet. 1896. 389 , 405. ll.) A vár megvételének lefolyásáról s a Szulimán elhunytának bekövetkeztéről KÁTIB MOHAMMED ZÁIM a következő, keleti észjárású és hitelességű rövid leírást adja:
«A világ padisahja az Eszéken túl épített s a tejúthoz hasonló hídon átszállítván a sereget, mikor az ellenség-vadászó hadsereggel Mohács környékére érkezett, értesítést kapott a bécsi királyhoz tartozó s az égig érő várak között szilárdságuk miatt a világ csodáinak mondható Gyula, Szigetvár és Komárom várak erősségéről. Mivel tudomást szerzett arról, hogy mindegyikben egy-egy híres gyaur bég van a szerencsétlen király tanácsából, Gyula várának elfoglalására a tapasztalt vezérek sorából az Aristoteles bölcseségű vezért, Petrev pasát, küldte nehány ezer kapu-kúlival, janicsárokkal, s több harczossal a győzelmes hadseregből; Szigetvár vára ellen pedig személyesen szándékozván menni a hadsereg többi részével, hadjáratának gyeplőjét azonnal a nevezett vár felé fordította. S szerencsés időben odaérkezvén, miután a győzelmes hadsereg körülfogta a nevezett várat, négy oldalon ágyúkat és várbuzánokat állítottak fel és lövetni kezdték a várat.
Szigetvár védelmezését az emirek egyike, a király tanácsában hősi nevet igénylő horvátországi bán, Izrin bég fia János vállalta magára, a ki a gyaurok között a királyi tanácsban értelmességéről és éles eszéről híres, okosságáról ismeretes, rettenthetetlen és vitéz hitetlen vala.
A vár ostroma alatt a világhódító uralkodónak drága egészsége gyönge levén, ágyban feküdt. Mivel e közben a várnak elfoglalása késett egy darabig, a páratlan szultán egészsége rosszabbra fordult. Panaszkodott és siránkozott fekvő helyén, egyrészt azért, mivel a gyöngeség és betegség megtörte testét, másrészt azért, hogy a nevezett vár a legkevésbbé sem félt a hit harczosaitól és elfoglalása oly sokáig elmaradt. Betegsége napról-napra erősödvén, nagyon nyugtalan volt a vár el nem foglalása miatt s nyugtalanságában azt a hő óhajtást bocsátotta ki szájából: «Még sem gyújtatott fel és foglaltatott el ez a tüzfészek?» A hiteles szavú elbeszélőnek kezessége és előadása szerint a világvédő padisah óhajtása meghallgattatván, mindjárt a következő napon tüz esett a várnak lőporos kamrájába; s a lőporos kamrául szolgáló nagy templomnak kövei és földje levegőbe repülvén, a győzelmes hadseregből és a várban levő gyaurokbul igen sok ember pusztult el.
Ilyen módon sikerülvén a nevezett vár elfoglalása, ekkor a szerencsétlen királytól a vár védelmezésére rendelt horvát bán, az Izrinszki néven ismeretes szerencsétlen és gonosz is élve elfogatott s mikor megkötöztetve a szerencsés pasa elé vitetett, a hit harczosai az Izrinszki nevű hitetlenre rohantak és az átkozottat karddal darabokra vagdalták. (THÚRY JÓZSEF: Török történetírók. II. k. 1896. 386–388. ll.)

ISTVÁNFFI MIKLÓS: 316. 1. THALYAY PÁL: 47. l.

GROFF ZRINI MIKLÓS: Adriai Tengernek Syrenája. Bécs, 1651, 5–6. ll.

Mindezek a változtatások a történeti tényekkel ellenkeznek és egyenesen a költői czélnak szolgálnak. A szigeti kapitány azért van ott a siklósi harczon és almási ütközetben, azért van ott és dönt minden veszélyeztetett ponton és éppen a válságos pillanatban, azért diadalmaskodik minden akadályon és minden ellenségen, hogy mint istenválasztotta hősnek vitézi bátorsága, vezéri okossága, lelki fensége és magas küldetése annál fényesebbnek és elhatározottabbnak tűnjék fel.* A költő «historiának» nevezi ugyan művét, de nem abban az értelemben, mintha történetet írna; hanem azzal a jelentéssel, a mint Ariosto* vagy a XVI. és XVII. század magyar elbeszélői veszik a szót. Hiszen eposa anyagába, szerkezetének szövésébe nem csupán történeti tényeket illeszt bele, nem is csupa történeti személvekkel: hanem akárhányszor a Karnarutic verséből merít, a mely kétségtelenül nem az oknyomozás módszerével készült, vagy a szóhagyományból, mely rendszerint, még ha magva igaz is, színezésében nagyon elüt a valótul; különösen pedig sokszor keveri a «históriát fabulákkal», mivel úgy tanulta mind Homerostul, mind Vergiliustól, és vessük utána, kiválólag Tassótul, a kiket követ. Nem történetirókra hivatkozik, pedig könyvtára leggazdagabb éppen ezek munkáiban:* hanem költőkre, a legjelesebb epicusokra, hogy azok példájával igazolja a maga eljárását, hogy azok alkotásával jelölje meg a maga alkotásának jellegét. Már az előszava bevezető soraiban, a mikor Homeros Iliásának a «Trójai veszedelem» után száz esztendővel való keletkezésére s a Vergilius Aeneisének tíz esztendeig tartó iratására utal, a maga eposának keletkezése és iratása idejével párhuzamban, s a mikor az Ilias tárgyát «Trójai veszedelemnek» és magát a művet «historiának» mondja,* – nyiltan és határozottan elárulja, hogy a «Szigeti veszedelemről» micsoda «historiát» ad az olvasó kezébe. A történeti eseményeket ehhez képest, a saját czélja és kiszámított terve szerint válogatja meg és használja föl; a történeti személyeket, névszerint a török vitézeket a korábbi török–magyar háborúk különböző színtereiről Sziget alá hozza, és a Sziget alatt vívókkal szerepelteti; a történeti dolgokat költött mozzanatokkal elegyíti, az élő embereket és képzelt alakokat egymás mellett vagy egymással szemközt sorakoztatja, s éltüket és elhalásukat teljes szabadsággal a költői czélja szerint osztja be.

GROFF ZRINI MIKLÓS: Adriai Tengernek Syrenája. Bécs, 1651. 3. l.

LODOVICO ARIOSTO: L'Orlando Furioso. Az V. X. XVI. XXII. XXXVIII. énekek utolsó versében.

KENDE ZSIGMOND: Die Bibliothek des Dichters Nicolaus Zrínyi. Bécs, 1893. 51–64. ll.

GROFF ZRINI MIKLÓS: Adriai Tengernek Syrenája. Bécs, 1651. 3. l.

45. ARIOSTO ARCZKÉPE.*

Ariosto képét a londoni National Galleryban őrzött eredeti után adjuk, mely a hivatalos catalogusban «Egy költő arczképe» czímet viseli. A régibb catalogusban ez, mint Ariosto arczképe fordul elő s abban az időben meg Titiánnak tulajdonították. Nem lévén biztos benne, hogy nem reproducáltatott-e ez az arczkép, KROPF LAJOS tisztelt barátomat kértem fel, hogy ez arczkép fényképét szerezze meg. Ő tőle vettem az értesítést, hogy ezt az állítólag Ariostót ábrázoló arczképet nem Titian, hanem Giacomo Palma il Vecchio festette, mint ezt a műítészek megállapították. Palma kortársa volt Ariostónak s így egyáltalában nincs kizárva, hogy ez az ismeretlen költő csakugyan Palmatól van, mert Ariosto született 1474, † 1533. Palma született 1480, † 1528.
Ariosto arczképe, az «Orlando Furioso» arezzoi 1756-iki kiadásából vétetett. Rajzolta Ferrarai Bolzoni András 1735-ben. Körirata és aláirása: LODOVICO ARIOSTO. | Ter sumus Vates, cui docti in vertice Pindi | Tergemina licuit cingere fronde comas. | Andr(eas) Bolzoni Ferrarien(sis) Incipit 1755.

Teszi mindezt úgy, annyi művészi tudatossággal és alkotó erővel, hogy az eposi mese történeti és költött részletei, történeti és képzelt személyei a szerkezet szerves kapcsainál s a beillesztés helyes megokolásánál fogva a legszorosabb összefüggésben, belső összhangban vannak, s egyiránt az erkölcsi világrend végső diadalának előmozdítására hatnak, mert a történet adataiba és képzelet leleményeibe erkölcsi életet leheli, a mivel egymásra való hatásuk kölcsönös ihletéséből és emelő erejéből a történet elbeszélése költészetté lesz, és a költészet a történet eszméjének, az erkölcsi igazságnak, fenséges kifejezésévé válik.

Vizsgálja és taglalja bárki a tartalom vázlatában az epos különböző elemeit a szerkezet egysége és összhangja szempontjából: csak a legőszintébb elismeréssel és csodálkozással fog eltelni azon, hogy a különböző elemek menynyire egymásból folynak és mennyire egymáshoz símulnak, mennyire egymás fejlesztésére és megokolására szolgálnak.

Isten végezéséből a furia felbujtására és Arszlán levelére Szulimán meginditja a háborút Magyarország ellen, minek következtében a csauszok hirdetésére hadai felgyülnek Drinápolyba, a szerelmes Delimánnal, kinek kezéről Cumillát, a szultán szép leányát, Rustán elütötte, a vitéz Amirassennel, kinek lova a széltül fogant hires Karabul, az erős Demirhámmal, a szép Hamvivánnal, a tatár hám fiával, s a bűvész Alderánnal, a pokolbeli ördögök urával. (I. Ének.) Arszlán ezalatt elbizakodtában, hogy tanácsából megromolt a béke, nagy-szelesen és hebehurgyán Palotát megtámadja, de kudarczot vall, a mi reája annál rosszabb, mert a szultán már közeleg. Zrínyi Miklós ennek hirére Szigetvárban imádságba merül és isteni küldetéséről értesül. (II. Ének.) A szultán pedig a palotai vesztés miatt Arszlánt leteszi, helyébe Musztafát, s ennek tisztébe Mehmetet rendeli, a kit Zrínyi Miklós Siklós alatt seregestül megver és fiastul megöl. (III. Ének.) S ezzel Szulimánt maga ellen hivja ki. Mihelyt ez a siklósi csapást meghallja, a magyarországi háborút csakugyan Sziget ellen fordítja; de a kadilesker madárjóslata előre sejteti a baljövendőt s a két ló okozta éjjeli zavar előre érezteti a Zrínyi nevének félelmességét. (IV. Ének.) Zrínyi meg a szultán elhatározására várát a harczra felszereli, vitézeit fellelkesíti és felesketi; míg György fiát tudósítással és ajánlattal a magyar királyhoz küldi s utolsó apai jó tanácscsal ellátja. (V. Ének.) Mielőtt a szultán Szigetet megtámadná, követei által a kapitányt megadásra szólítja; ennek megtagadása következtében Harsánytól Osmánt és Aliportugot előre küldi, de Zrínyi Miklós várából kiütve, őket meglepi, népöket megtizedeli; jeles hadnagya meg, Deli Vid, Hamvivánt elejti. (VI. Ének.) Demirhám e miatt való fájdalmában esküvel fogadja, hogy barátja halálát megbosszúlja és a szultánt indulásra sürgeti; Szulimán tehát megindul és épen Farkasich Péter temetésekor Szigethez érkezik; Zrínyi azonnal seregére üt, nagy vérengzést követ el, miközben Demirhám Viddel találkozik, megvív, páros viadalukat az éj szakítja félbe. (VII. Ének.) Az ismételt kiütésre a szultán hadi tanácsot tart, Rustán aggodalmaskodik, Delimán heveskedik, végre Petráf közvetítő javaslatára a diván a rendszeres vívást határozza el. (VIII. Ének.) Zrínyi pedig egyelőre, hogy az ellenséggel elhitesse, mintha félne, a kiütéstől tartózkodik; s titkon, éjjel; Radivoj és Juranich vajdákat üzenettel a királyhoz bocsátja; de az őrjáró tatárok közt elvesznek. (IX. Ének.) A török a maga készületében és a szigeti kapitány tartózkodása miatt elbizakodik, merszre kap, a Henyei bástyába benyomul, különösen Delimán vitézkedik, de aztán a hadfelhő elől megfordul, a várból szép csendesen kiballag, Zrínyi diadallal egész a táborig űzi a pogányt. (X. Ének.) A kudarcz után Rustán Delimánnak szemére veti, hogy a szigeti kapitánynak ő is hátat mutatott, mire Delimán régi haragja fellobban, hirtelen levágja őt; de Szulimán itélete elől barátjai rábeszélésére elbujdosik a táborbul. Demirhám meg a beállt szünetet arra használja föl, hogy Viddal folytatja páros viadalát; a csapatával felügyelő Amirassen azonban egy kétes perczben közbecsap, Vid neki fordul és levágja, s ennek Karabul lován egy gyumlia köntösében eltűnik; a segítségére siető Zrínyi hiában kiáltozza és keresi. (XI. Ének.) A bujdosó Delimán ezalatt Landor-Fejérvárban Cumillával, régi szeretőjével találkozik, de mivel a sereg lázong a kapitányok hiánya miatt, a császár leánya kezének oda-igérésével visszahivatja. Megindul a táborba Cumillával, de ez az úton mérges italtul elvesz, ennek következtében a kegyetlen tatár keserűlt szívvel érkezik meg. (XII. Ének.) Vid hűséges felesége, Barbara is ott bolyong, urát nyomozza és megtalálja, kivel a Karabulon, szerencsésebb Cumillánál, megtér Szigebe. A szultán pedig végső szükségében és aggodalmában Delimán megérkeztével uj hadi tanácsot hivat össze; de ennek hevessége miatt a diván felbomlik; ennélfogva hat jelesebb vezért hallgat meg, de valamennyi mást javasol. A hatalmas Szulimán mindezen elcsügged, Aliportug eleste következtében kétségbeesik, s már a visszatérésről gondolkozik, mikor a szigeti postagalamb irásábul értesül a vár szorult helyzetéről. (XIII. Ének.) Általános rohamot rendel, melyben Alderán ördögei is segítségére vannak; a külső vár meggyúl, a tűz a belső várba is átcsap; az általános küzdelemben Demirhám Viddel befejezi páros viadalát: mindketten elesnek. (XIV. Ének.) Zrínyi most, a tűz terjedtével önfeláldozásra bátorítja megmaradt népét, s Gábor angyal megjelenéséből és biztatásából maga is fellelkesül; aztán az angyali légió föld alá kergeti az Alderán ördögeit és a szigeti magyarság megvívja utolsó küzdelmét: – következik utolsó kirohanásuk, a bánnak Delimánon és Szulimánon való győzelmével erkölcsi diadaluk, a nemzeti váltság fejében jutalmul mennybemenetelök. (XV. Ének.)

46. DRINÁPOLY KÉPE.*

Drinápoly képét a «Denkmal Serinischer Hoeeldenthaten» czímű munka után adjuk, valamint Nándor-Fejérvár képét is.

47. GRÓF ZRÍNYI GYÖRGY ALÁÍRÁSA.*

Zrínyi György aláirása. Kelt Bajmócz, 1574 január 22-én. Eredetije Országos Levéltár. Olvasása: Georgius Comes de Zrjnio manu pp.

Ime, a szerkezet megalkotásában az énekek szövése, külső és belső kapcsolása, az események csoportosítása, oki és okozati viszonyítása, a szereplő hősök egymás közt való helyének és jelentőségének kiszámítása és elrendezése, az epicai érdek és fordulat fokozatos fejlesztése és megragadó kikerekítése, mind, de mind a költő tudatos művészetét és teremtő erejét hirdetik. Pedig a tagolás elnagyoló vázlatával, az összekötő és egymásra épülő ízek kiemelésével meg sem érinthettük, következéskép meg sem jelölhettük a szerkezet abbeli szépségeit, melyek a különböző jelenetek és különböző hangulatok összefűzésekor az átmenetek finomságában vagy az eposi előlegezések szerencsés alkalmazásában nyilvánulnak: de legalább föl kell hoznunk röviden abbeli jelességeit, melyek a seregszámlák elhelyezésében és egyes mellékesemények magvának előre való elvetésében mutatkoznak. A költő a török hadakat az első énekben a drinápolyi gyülekezéskor sorolja fel; holott számba vehette volna később is, a Sziget alá érkezéskor; de közvetlenül az ég és pokol beavatkozásának feltüntetése után, mint az isteni akarat végrehajtásának eszközei, félelmetesebbeknek tetszenek; a keresztyén leventéket pedig az ötödik énekben, a felesketéskor mutatja be, holott Istvánffi szerint az eskü akkor foly le, mikor Szulimán Szigetet megszállja és Farkasichot eltemetik;* de így, a mint van, sokkal nyomatékosabb, mivel a szultánnak a megadásra felszólító követei, Halul és Demirhám, már felesküdt és esküvel lekötött védő őrséget találnak a várban. A kapitánynak hősi elszánása, állhatatossága ennél fogva a vitézek hűség-érzetére és kötelességtudására is támaszkodhatik; s annál egységesebb és határozottabb lehet a felelet: hogy nem szóval, hanem fegyverrel kell veszni Szigetnek. S a mily művészi tapintatot árul el a költő a sereg-számlák beillesztésében, ép oly szerencsés az előadás módjának megválasztásában. A drinápolyi hadakat, a mint már Arany megjegyezte, nem úgy vezeti elénk, mint összegyültet, hanem a gyülekezés mozzanataiban; elbeszél a helyett, hogy leírna;* a szigeti leventéket még elevenebben, szemléletesebb képben, esküre felvonulásuk, cselekvésök közben lépteti fel; ebben megint mesterebb a mesterénél, Tassónál. A mellett jellemez, apró történeteket sző be, jövendő mellék-események magvát hinti el, főleg természetesen az első sereg-számlában. Így megemlíti, hogy Delimán szivét a Szulimán leánya, a szép Cumilla és szép haja megkötözé, de a mig seregét elhozni oda-járt, Rustán előle elvevé; s ezzel megadja a Delimán forrongó haragjának, az első kinálkozó alkalmon boszúja kitörésének, a Rustán meggyilkolásának okát. Megemlíti, hogy Amirassen szerecsen, tehát a forró déli éghajlat szülöttének könnyen lobbanó vérével; s ezzel megfejti, hihetővé teszi, a kötött egyezség ellenére a Demirhám és Deli Vid párviadalában való hirtelen becsapását. S elmondja, hogy lova, Karabul,* nagy Arábiában széltül fogant egy híres kanczában. Miért? Nemcsak azért, hogy a Tasso Aquilinjének mását írja; hanem még inkább azért, mert ennek a lónak később nevezetes rendeltetése jut. Deli Vidot kétszer menti meg, kétszer ragadja ki a törökök közül. Hiszen

ISTVÁNFFI MIKLÓS: Regni Hungarici Historia. Köln, 1685. 312. 1. THALYAY PÁL; Pannóniay Istvánffi Pál Magyari Dolgokról való Históriájának XXIII-ik könyve 29. l.

ARANY JÁNOS: Prózai Dolgozatai. Budapest, 1879. 110. 1.

Kara buluk (Fekete felhő) volt az I. Szelim lovának neve 1511-ben. Ez esemény előadása közben, írja Thúry József, Leunclavius ennek a lónak nevét Carabulytnak, Jovius pedig Charabulonak mondja, s az utóbbi alak magyarázza meg a Zrinyinél található Karabul nevet. (Irodalomtörténeti Közlemények. 1894. 263. l.)

47. LANDOR-FEJÉRVÁR KÉPE.*

Drinápoly képét a «Denkmal Serinischer Hoeeldenthaten» czímű munka után adjuk, valamint Nándor-Fejérvár képét is.

Karabul, mint madár, nem nyom nyomot földön,
De mint süvöltő nyl megy ollyan sebessen,
Ű futhatott volna által az tengeren,
S nem esmerszett volna, hogy van viz az körmén.

Aztán felhozza, hogy Demirhám az almási ütközet után Hamviván halála hirére bosszút esküszik megölője ellen; s ezzel előkészíti Viddal való páros viadalát, mely az epos leghosszabb és legérdekesebb személyes küzdelme, megszakításokkal három ének kiemelkedő részét foglalja el.

Valjon az epos olvastában, nagy szépségeinek élvezése közben, a szerkezet emez ép és egészséges alkatának benyomása alatt, ki gondolna arra, hogy a költemény legemlékezetesebb, épen saját cselekvényöknek az egész cselekvény fordulataira és válságaira, haladására és befejezésére való befolyásánál fogva legemlékezetesebb hősei vagy másként szerepelnek Sziget alatt, vagy egészen más helyen működtek, vagy általában nem is léteztek? Imhol Delimánra, a tatár khán és nagy fejedelem fiára Thúry József kénytelen bevallani, pedig sok tudással és sok érdemmel keresi össze a török történeti egyezéseket, hogy igen bajos megállapítani, kit értett a költő ezen a néven, a mely teljesen ismeretlen?* S Devletgirájt, a krimi chánt egyezteti véle, mivel előbb is, 1543-ban, mint fia a nagy chánnak, s most is, a mikor már maga volt a krimi chán, bennjárt az országban; s mivel meg is öletett egy embert, az elődjét, Szahibgirájt;* mintha ez a Keleten olyan egyetlen eset volna, hogy bizonyító erővel birna. Ám jó, fogadjuk el Delimánt a Devletgiráj képében; még akkor is egész szerepe: szerelme, a várbeli hősködése és kiballagása, boszszúja és bújdosása, Cumillával való találkozása és visszahivatása, a szigeti kapitánynyal szemközt elesése, végesvégig a költői mese birodalmába tartozik. Mert Devletgiráj nem esett el Szigetnél, hiszen még egy évtized mulva is uralkodik; Devletgirájnak sem fiatalon, sem öregen a Rustán feleségével sem házassága előtt, sem az ura halála után semmi összeköttetése nem volt. S ezt nem is Cumillának, hanem Mihrmahnak, arabosan Cameriának hívták, s az ura, Rustem pasa részt sem vett a szigeti megvételben, mert már több évvel előbb meghalt.* Így a vitéz tatárnak sem kellett és nem lehetett megölnie. S imhol Demirhám, a baráti bosszú lovagja, sohasem harczolt Sziget alatt, vagy ha valaha harczolt, nem a várnak ez elpusztulásakor. Mert csakugyan élt egyszer egy Demirhám, a kamengrádi kapitány, a kit még 1544-ben, a mikor Ulama és Malkocs bégek a varasdmegyei Zagoria feldúlására vonultak, és a zágrábmegyei Szelnicze közelében, az erdő szélen az elejbök ügető Zrínyi Miklós csapatára bukkantak, a két fél kölcsönös megegyezése szerint rendezett lovag-játékon, a száz török és száz keresztyén lándsa-törésén Segovich István, Zrínyi egyik lovas hadnagya ejtett el.* Tehát két évtized mulva Deli Viddel nem viaskodhatik. Sőt az is kérdéses ez ideig, hogy Deli Vid élő személy volt-e? Salamon Ferencznek igaza van általánosságban, hogy abból, mikép Istvánffi nem említi meg, még nem következik, hogy költött alak volna. Hiszen Istvánffi nem sorolhatja föl az összes leventéket; annyi bizonyos, hogy a Deli-család Zrínyi szolgálatában állt, s a szigeti veszedelem előtt egyik birtokának, Novinak, Deli Tódor volt a parancsnoka, ki a vár elfoglalásakor feleségestül és gyermekestül benne égett.* Vid lehetett ennek a fia vagy testvére.* S Thúry József a XVI. század közepéről, éppen a Dráva mellékéről még négy más Deli nevét jegyzi föl; de Videt történetileg kimutatnia nem sikerült.* Azt hiszszük, hogy keresésében hibás csapáson indultak ki. Költőnk a róla írt epigrammában Deli Vid Sarkovicsnak nevezi, a mint az epopeiában is a kereszt-nevet nem egyszer előre veti;* e szerint tulajdonkép Sarkovics Vidának hívták. A deli szó a katonai jellegét határozhatta meg, s úgy ragadhatott reája. A deli a töröknél önkénytes lovas volt, a kit a pasák, bégek, szóval a parancsnokok vagy a háború idejére felfogadtak, vagy állandólag zsoldjukban tartottak. Öltözete nagyon hasonlított a magyar hajdúkéhoz: szűk, zsinóros nadrág, bakkancs, attila övvel, melyen széles és görbe kard függött, hosszú és bő köpönyeg, melynek csuklyája volt egyszersmind a fejtakaró is.* Deli Vid szintén lovas volt, egyik lovas hadnagy a szigeti kapitány állandó szolgálatában, mert a törököket gyakor szaladásra tanította; viselete is egészen hasonlított, a pár megadott vonás bizonysága szerint, a delikéhez. Fejét nagy nyusztbőr kápa, azaz csuklya fedte, melyet köpenyeg nélkül képzelni sem lehet; lábán az akkori szokás szerint sarkantyús telekes-bocskor, mai kiadásában bakkancs, s oldalán kemény fringia-kard, vagyis széles görbe szablya volt. Annyi azonban bizonyos, hogy élő mása nem tartozhatott az előkelőbb birtokos-nemes hadnagyok sorába, mert akkor Forgách Ferencz vagy Istvánffi Miklós alig hallgatna felőle; afféle vasgyúró, csak a testi erejéről híres levente lehetett, sőt talán éppen közvitéz. Személyének és szerepének a költő képzelete kölcsönzi a hősiségen kívül azt a vonzó és elbájoló gyöngédséget, melylyel urán csüng, bajtársaihoz ragaszkodik és feleségét szereti; s felesége, Barbara is, a költő leleményének köszöni lételét, valószinűleg Reusner Miklós amaz adatának sugalló hatásából, hogy volt a várban egy igen szép asszony, ki ura iránt való hűségből annak oldalán és fegyverrel harczolt az utolsó kirohanáskor, s ott veszett el.*

SZILÁDY ÁRON: Irodalomtörténeti Közlemények. Budapest, 1894. 262. l.

THURY JÓZSEF: Ugyanott. 262. l.

Ugyanaz: Ugyanott. 262. l.

ISTVÁNFFI MIKLÓS: Regni Hungarici Historia. Köln, 1685. 179. l. THURY JÓZSEF: Irodalomtörténeti Közlemények. Budapest, 1894. 164. l.

BARABÁS SAMU: Zrínyi Miklós, a szigetvári hős életére vonatkozó levelek és okiratok. I. kötet. Budapest, 1898. 551. 1.

SALAMON FERENCZ: Az első Zrínyiek. Pest, 1865. 539. 1.

SZILÁDY ÁRON: Irodalomtörténeti Közlemények. Budapest, 1894. 280. 1.

Például: Stipán Golemi V. 51, VI. 57. Balás Deák V. 54. Farkas Bottiány VI. 32. Milos Badankovich X. 77. Péter Bot X. 14. Olykor a jelleggel is így bánik: Vajda Radován X. 27. Vajda Stipan X. 85.

THURY JÓZSEF: Török Történetírók. I. k. Budapest, 1893. 403. l.

REUSNER MIKLÓS: Rerum memorabilium in Pannonia sub Turcarum imperatoribus a capta Consttantinapoli usque ad hanc ćtatem nostram, bello militiaque gestarum Exegeses, sive Narrationes illustres variorum et diversorum Auctorum. Francofurti, 1603. Itt közli Zsámboki és Budina elbeszélése után Forgách Ferencz leírását is Sziget megvételéről, némi bővítésekkel; s itt beszéli el, hogy Zrínyi Miklósnak hősi halálra buzdító beszédén a katonák föllelkesedtek, s egy szivvel az ellenségre rohanni vágytak. A mikor már a roppant ágyúk és töltött fegyverek megmozdultak, a reménytelenség általános volt, s mindenki csak a csatával foglalkozott, melyben bizonyos halál várta, csodálatra méltó dolog esett. Egy katonának gyönyörű, nemes születésű felesége volt, kiről elhatározta magában, hogy maga megöli, mikép az ellenség kezeibe ne jusson. A mint ezt az asszony észrevette, könyörögve kérte urát élete megtartására. «Iszonyatosság lenne, – úgymond, – hogy a férj feleségének, kit annyira szeretett, vérével fertőztetné meg kezét; s még sokkal keservesebb, ha az asszony, ki oly tiszta és szép, urát a legnagyobb veszedelemben, vagy épen a halál órájában elhagyná. Tudom, hogy hűségtet esküdtem neked, nem is hagylak el soha az élet bajaiban, minél fogva halálodban is társad leszek, hogy a kiket a szeretet összekötött, a halál ne válaszsza el. Ezzel ura férfiruhába öltözött feleségét fölfegyverezte s baloldalára állította. S az asszony a kirohanáskor a barbárokkal viaskodva esett el; előbb azonban férjét ölték meg, mert a harcz oly heves volt, hogy 300 ember közül élve alig jutott négy az ellenség kezébe. (165–166. ll.) Ez az adat történeti tényen, vagy igen elterjedt hagyományon alapulhat, bizonyítja a Lugossy-codex historiás éneke az «Szigetvárnak veszéséről», mely hasonlókép megemlékszik ez eseményről. THURY JÓZSEF (Irodalomtörténeti Közlemények. 1894. 291. 1.) idézi belőle a következő sorokat:
Egy ifju vitéz a várban szorult vala,
Feleségét nem régön hozta vala. (36. v.)
«Inkább most egy lovat én alám adass.» (41. v.)
Láták törökök asszon vitézségét,
Forgódását és sok török elejtését,
Igen nézik szömélyének ű szépségét,
Csodálják mint embörnek vitézségét. (49. v.)
Akarnák, hogy elevenön megfognák,
De semmiképen meg nem foghaták,
Urával az törököt igen vágák.» (50. v.)

48. TATÁR KHÁN.*

Tatár khán. Egykorú metszet után Wagner «Delineatio Provinciarum Pannoniae et imperii Turcici in Oriente» (Augsburg, 1684.) cz. munkájából.

49. EGY MAGYAR HAJDÚ KÉPE A XVII. SZÁZADBÓL.*

Hajdú. XVII. századi billikom alja a nürnbergi német múzeumban.

50. FORGÁCH FERENCZ ARCZKÉPE.*

Forgách Ferencz bibornok. Rugendas Jeremiás Gottlob rézmetszete után. Aláirása: FRANCISCVS I Comes â FORGACH S(anctć) R(omanć) E(cclesić) CARD(inalis) ARCHI-EP(isco)PVS STRIGO(niensis). Obiit in S(ancta) Cruce, XVI. Octo(bris) Anno MDCXV. Péterfi Károly «Sacra consilia ecclesić Rom. Cath. in regno Hungarić celebratć» (Pozsony, 1742) cz. munkájából.

Valjon a szerkezet emez ép és egészséges alkotásának benyomása alatt, a mikor Kamber Hamvivánt, a Menethám király fiát, az ő jó urát olyan megható módon elsiratja, s a hűséges szolga, kinél hívebbet soha anya nem szült, utána való elkeserült viaskodásában elesik, kedves halállal ura mellé dűl, hogy holtan is mellette maradjon, – ki gondolna arra, hogy Menethám sohasem volt Syria királya, Hamviván az ő fia, és Kamber ennek szolgája? Menethám és Kamber előkelő persa vitézek voltak, a kik Ulemával, Tammas persa sach sógorával szöktek át Szulimánhoz. Később a magyar csatatereken harczoltak, 1552-ben Eger ellen; valamint Hamviván is, ki Belgrádban parancsolt.* Mind a hárman keresztyén fegyverektől vérzettek el, de nem a szigeti veszedelemben. Valjon ki gondolna arra, hogy Halul, a szultán mézes-szavú követe Demirhámmal, sohasem szerepelt Szigetben; hogy Kayer bég, a mamelukok fővezére, még a Szelim korában élt, ennélfogva már rég a húrik paradicsomában gyönyörködött,* hogy Amirassen, a bajkeverő, a ki Deli Vid páros viadalát Demirhámmal a legválságosabb ponton megakasztja, s ezzel Vid eltűnését és a Barbara kalandját okozza, ép úgy – nem létezett, mint Alderán, az ördög-idéző, ki a végkifejlődésnél a sereg-számlában nem sejtetett végzetes hatalmat mutat? Mindezek mégis, élők és nem-élők, történetiek és képzeletiek, lüktető vérrel és lobogó szenvedélylyel lihegnek, mozognak, cselekesznek, küzdenek, saját cselekvényökkel az egész cselekvény sodrának erejére tényleg befolynak.

ISTVÁNFFI MIKLÓS: Regni Hungarici Historia. Köln, 1685. 157. 220. ll. THURY JÓZSEF: Irodalomtörténeti Közlemények. 1894. 263–264. ll.

THURY JÓZSEF: Ugyanott. 264. l.

51. EGER VÁRA 1596-BAN.*

Eger vára látképe. A «Denkmal Serinischer Hoeeldenthaten» czímű munka után adjuk.

Mit bizonyít mindez? Ismét és ismét azt, hogy a költő mennyire uralkodik az anyagán, mennyire avatott az alkotás legnehezebb titkaiban. A mi eposi czéljára alkalmas, a történelemből átveszi s a meddig alkalmas, híven követi; de még ilyen helyen, kezének ezzel a megkötésével sem veszti el egészen szabadságát, mert az eseményeket átteremti és a jellemeket megokolja. A mi eposi czéljának meg nem felel, módosítja, vagy Homeros, Vergilius és Tasso szerint leleménynyel pótolja: de mindég a legtudatosabb számítással és eredeti egyéniségének megőrzésével. Talán semmi sem hirdeti művészi tapintatát szebben és világosabban, mint az, hogy a magyar dolgoknak legfölebb egyes mozzanataiban vagy egyes vonásaira nézve tér el a történettől; csak egyetlen nyilvánvalóbb és szembeszökőbb változtatást tesz a Szulimán halálában; de azt is előszavában igazolni törekszik:* ellenben a török dolgok alkalmazásánál és elbeszélésénél szabadon ereszti képzeletét; eseményeket költ, hősöket teremt, a saját mondása szerint fabulákkal keveri a históriát. Szóval az epicai mese magyar részében átlag a történeti hűség érvényesül; s azt hiszszük, hogy épen a történeti hűség tiszteletéből, igazi finom érzékkel, osztja epicusunk a Deli Vid jelentős szerepét a szigeti kapitány oly hadnagyának, sőt talán közvitézének, kinek neve csak az epigrammjában öröklődik reánk, mert ha akár Alapi Gáspárnak, akár Farkasich Péternek, akár más előkelő birtokos nemesnek adja vala, kinek pályája Forgáchból vagy Istvánffiból ismeretes, élesen a köztudalomba ütközik; az eposi mese török részében pedig átlag a költői szabadság uralkodik, mert ebbeli leleményeit semmi sem korlátozza; hiszen a közönségnek sem elegendő adata, sem elegendő hagyománya nincs, hogy bennök a képzeltet a valótól megkülönböztesse és különválaszsza. A költő ez eljárásában van a Szigeti Veszedelem ama sajátos hatásának titka, hogy annyi történeti eltérésnek és annyi leleménynek ellenére mégis a maga egészében történelmileg igaznak tetszik, hogy oly eszes iró is, mint Thúry József, megtévedhet és benne történetet kereshet.*

GROFF ZRINI MIKLÓS: Adriai Tengernek Syrenája. 1651. 5. 1.

SZILÁDY ÁRON: Irodalomtörténeti Közlemények. 1894. 134–135., 411. ll.

Mindezzel az elismeréssel természetesen nem állítjuk és nem állíthatjuk, hogy az epos szerkezetében apróbb hibák ne fordulnának elő. De az ilyen nagyszabású műben az egész alkotás egysége és összhangja tekintetéből kell az itéletet levezetni; már pedig fejtegetéseink meggyőző bizonyítékokkal erősítik , hogy az egész alkotás keretébe a részek természetes és szerves fejlődéssel kapcsolódnak, általok az érdek fokozatosan emelkedik és a végkifejlődésnél ragad meg a szivünk gyökeréig. Mert hova-tovább fokozódnak, – mondja Salamon Ferencz – a szenvedélyek, tisztul az erény, élénkebbé válik a küzdés, magasztosabbá a cselekvény, s a végső perczekben mintegy összekeveredik a menny, föld és pokol, hogy az erkölcsi fenség annál fényesebben diadalmaskodjék e mysthicus csatában.* De éppen az ilyen nagy-szabású műnél az apró fogyatkozások nem egyszer nem jönnek számba; a költő vagy nem csiszol eleget rajtok, hogy simán beilleszkedjenek, vagy elfeledkezik gondolni rájok, hiszen Homeros is szunyókál olykor; így a Szigeti Veszedelemben hasonlókép akadnak érdességek, egyenetlenségek, elnyújtott beszédek és értekező elmélkedések, általában hosszabb kitérések. Im, a siklósi harcz előtt, a mikor Mehmet és Szkender estve agg-szót kovácsolnak, a sátorba csak belép a pasa szép török dalnoka; a gyermeknek kezében gyöngyházas tassa, fején gyenge patyolatvég, vállán pedig bársony kaftány; – az ablak elé ülve lábát összehajtja, kobzát igazítja, s kobza pengése mellett hangos torokkal magasztalja ura szerencséjét, mely minden-nap bővíti örömét: kikeletkor áldja zöld erdővel, fülemile énekkel, lassú víz-zúgással, nyáron cyprus árnyékkal, hűvös szellőkkel, szép sátorernyőkkel; őszszel megajándékozza sokféle gyümölcscsel, erdei vaddal és madárral, télen kárpótolja szép lángos tűzzel, megtartja hűségben és szeretetben az ő egyesét, a császárnál az ő nagy tisztességét és nagy becsületét; van azért mindene: jó lova, éles szablyája, szép szeretője, soha ki nem fogyható értéke. A Szerencse lábaihoz van kötve, el nem szabadulhat tőle. Az ének azonban, mely Vámbéry Ármin szerint valami horvát dalból fakad,* teljesen a helyére illik. A míg egyszerű és naiv, természetes és a szép török gyermek korához való hangjánál és belső szerkezetének kikerekedő voltánál fogva magában is értékes; még értékesebbé válik a hajnali eseménynyel való kapcsolatában. Milyen meglepő és csattanós az ellentét az ének dicsekvése és a harcz kimenetele közt, milyen hamar elfogyott a pasának soha el nem fogyható értéke, sőt a maga és fia élete is, annyira emlegetett hű szerencséje gyors elpártolásával; de éppen mindezt az ének magyarázza meg, mert az voltakép nem egyéb, mint a Mehmet jellemének szerencsés rajza. A következő ének megnyitójában a költő megint a Szerencséről elmélkedik; s bár ez elmélkedése tartalmilag magvas, személyi vonatkozásainál fogva érdekes: mégis szükségtelen és megokolatlan; de legalább arra szolgál, hogy a költő a szigeti kapitány győzelmére visszanézve, epicai előlegezéssel megjósolja benne, hogy éppen e győzelemnek, mint a Szulimán kihivásának, következtében az ő feje is karófára kerűl, mikép később, a szigeti leventék megdicsőülésének rajzában e történeti tény megemlítésével ne kelljen nagy őse halálának fenségét csökkenteni.* S ezzel meg is elégszik: többé nem hozza fel. A Szerencse csalfaságáról és állhatatlanságáról azonban még egyszer megemlékszik. A mikor a szigeti vitézek diadalmas kitörései, az új- és ó-város elestével és a külső vár felgyújtásával megszűnnek, és fenyegető bajaik megsokasodnak, a dolgok e fordulatából következtetve nyomatékosan figyelmeztet, hogy a Szerencse örökkön vándorol, semmiben sem örül úgy, mint a változásban; ha kinek javára szolgált, előbbi adományaiért később csalárdul megjátszsza. Lám, a szigetieknek eddig kedvezett; eztán pedig minden veszélyt és háborút fejökre zúdított. De a bátor szív nem csügged a gonosz szerencsében, sőt a veszedelem öregbülésével nő bátorsága, mint Zrinyi Miklósnak. Bár ilyen módon az elmélkedés az epos hőséhez vezet, s az általános igazságot az ő példájával bizonyítja: mind a mellett a cselekvény lendülete e pihenő nélkül csak nyert volna.

SALAMON FERENCZ: Irodalmi Tanulmányok. I. kötet. Budapest, 1889. 388. l.

Dr. BALLAGI ALADÁR: Irodalomtörténeti Közlemények. 1893. 524. l.

GREKSA KÁZMÉR: A cisterci rend székesfejérvári katholikus főgymnasiumának Értesítője. 1890. 6. l.

52. ALAPI GÁSPÁR ALÁÍRÁSA.*

Alapy Gáspár aláirása. Kelt Csurgón, 1566 február 26-án. Irva Szulics Jakab kanizsai prefectusnak. Olvasása: Caspar Alapy. Eredetije Orsz. Levéltár: Nádasdy levéltár, a. I.

53. ISTVÁNFFI MIKLÓS ARCZKÉPE.*

Istvánffi Miklós arczképe. Rézkaroz Ruszte Mártontól. Kétségtelenül egykorú festmény után, következő felirással: NICOLAUS ISTHVANFFII S. CĆS M. SECRETARIVS ĆTATIS SVAE XXXVI. ANNO DOMINI M.D.LXXV.

Az általános elmélkedések a Szigeti Veszedelemben még elégszer fel-feltűnnek: mint Arszlán kalandja közben a jó hadviselő józanságáról, Kerecsenyi László rászedetésénél a török hitének, adott szavának megbízhatatlanságáról, Szulimán szándékának Eger helyett Sziget ellen való megfordulásakor az emberi elhatározás ingatagságáról, Delimán fellobbanása és gyilkossága előtt az emberi bosszúság káros voltáról, s a Barbara vállalkozása és urával találkozása előtt istennek az emberek iránt való gondviseléséről. Bár ezek rend szerint rövidek, mégis csak kitérések. Nem tulajdoníthatók másnak, mint egyfelől Ariosto követésének, mert az ő szokása az éneket reflexión, többnyire valami játszian gúnyos reflexión kezdeni; másfelől a korabeli magyar tanító költészet hatásának, mely uralkodó áramlatával, különösen az erős vallásos szellem következtében áldozatot követelt. Költőnk azonban tapintatosan jár el az efféle elmélkedések beszövésével, mert az oktató elemek szárazsága az elbeszélés élénkségét sehol el nem nyomja, s mindég elfogadható alakban és alkalmas helyen adja. Vagy a cselekvényből vezeti le, mint tanulságot, például a részeges Arszlán kudarczából, hogy a jó hadviselő bor nélkül ellegyen, s a Kerecsenyi elveszéséből, hogy esztelen, ki hiszen a török hitinek; vagy a cselekvény elé illeszti, mint előkészítő átmenetet, például a mikor ismételve, az almási harcz után és a szigeti kiütések végezetével, a Szerencse állhatatlanságáról, Delimán gyilkossága előtt az emberi bosszúságról és Barbara derekas mersze előtt az isteni gondviselésről beszél. Ilyen esetben mindég az ének kezdetére teszi, mikor az érdek valamely cselekvény iránt, mint Arany János mondja, még nincs feszülőben, mikor az események rohama nem gátolja még a nyugodt körültekintést.* S a míg ezzel az eljárással elmélkedéseit a cselekvénynyel valamelyes kapcsolatba, bár laza kapcsolatba hozza, addig az ének kezdetén velök a szerkezetnek kevesebbet árt; így művészi érzéke és tudatossága még apró fogyatkozásaiban is kifejezésre jut.

ARANY JÁNOS: Prózai Dolgozatai. Budapest, 1879. 126–127. ll.

Hasonlókép helyezi el költőnk díszítő leirásait. Egyéniségének és tehetségének megnyilatkozása módjára rendkívül jellemző, hogy külső leirásokban nem keresi az epos szépségeit. Míg egy Byron, – jegyzi meg Salamon Ferencz, – a legszebb leirásokat szenteli az ágyú hangjának, füstjének, a tömegek nagyságának és tarkaságának, a tájak, reggelek, nappalok és éjek, a tenger és föld festőiségének; míg az újkori elbeszélő költészet ebben iparkodik kimutatni a képzelet erejét: Zrínyi keveset ad mindezekre. Vörösmarty hőskölteményeinek egy énekében is több az ily festés, mint az ő egész eposában; sőt mestere, Tasso is bővebben használja fel hátterül és diszítményül.* Valóban, pazarúl bővebben: a Hajnal képe, Armida alakja, az éhhalál híre, a vihar, az éjjel, az aszály, az isten esője egymással váltakozva a legszinesebb leirások tárgyául szolgálnak. S hivatkozzunk-e a bűvös sajka útjára, a bűvös szekér levegő-járására, különösen pedig a bűvös erdő rejtelmes csodáira és a bűvös sziget káprázatos titkaira, melyek énekeken át a legváltozatosabb képekben ragyognak elénk.* Tasso nemcsak a természeti szépet lesi meg és festi le az olasz renaissance coloristáinak legmelegebb szineivel, de a természeti szép közepébe az érzéki szépet is oda állítja, legingerlőbb kaczérságában, legbujább kifejezésében, a déli képzelet dusálkodó fényes ecsetével. Ám az olasz nagy énekesnél ezek a leirások az eposi mesébe tartoznak, magyarázatok, megokolások, következményekkel járnak, vagy legalább a természet hangulata az emberek hangulatának visszatükrözésére szolgál és ezzel összefoly. Zrínyi külső leirások helyett lelki rajzokat ád: elbeszél, jellemez, cselekedtet. Önálló leirása csak kettő van, mind a kettő a szép piros hajnalról: rövidebb a hetedik és hosszabb a nyolczadik ének elején. Nincs más czéljok, mint a mi a Delimán és Cumilla önfeledt szerelmének s a Deli Vid és Barbara nemes ragaszkodásának, hogy a folytonos csatazaj közepette változatosságot és enyhületet nyújtsanak.

SALAMON FERENCZ: Irodalmi Tanulmányok. Budapest, 1889. 359. 1.

TORQUATO TASSO: La Gierusalemme liberata. A hajnal. 111. l. Armida alakja. IV. 75–94. Az éhhalál híre: V. 89. A vihar. VII. 115. Az éjjel. IX. 15. Az aszály. XIII. 54–67. Isten esője. XIII. 73. Az eső hatása. XIII. 74–88. stb.

Sokkal lazább és kifogásolhatóbb a Farkasich Péter halálának és magasztalásának az ének közepén minden összefüggés nélkül való elhelyezése. Létét nem magyarázza egyéb, mint hogy Istvánffi is Szulimán megérkezésével egyidejüleg említi meg. De menti legalább, hogy a szigeti kapitány beszéde a hősi halál érdeméről és az élet semmisségéről fokozza a lelkesedést és a veszély megvetését; hogy belőle az ő vezéri hálája és bajtársi szeretete egész melegen sugárzik ki, a mi viszont könnyen megérteti, hogy hadi népe oly hűséggel és tisztelettel csüng rajta. Ellenben az epos irása közben a kanizsai török muraközi támadásának följegyzése s a költő képzelt tengeri útjáról visszajöttekor üdvözlő barátainak felsorolása, bár kortörténetileg fölöttébb becses adalékok, mert nélkülök a Szigeti Veszedelem keletkezésének idejét meg sem határozhattuk volna, szerkezetileg mégis teljesen hibások, mert a cselekvénynyel semminemű vonatkozásban nem állanak. De az ilyen személyi viszonyok beékelése akár a cselekvény menetébe, akár a végkifeljődés bevezetésébe, nem épen példátlanok az epicában. Nem hivatkozunk Aranyra, a ki a Toldi Szerelme szövésében egyszerre megáll és leánya árvájának, Piroskának állít megható emléket; hanem hivatkozunk Tassóra, kinél az Esték családfájának történeti ismertetése, dicsőítő megéneklése hasonlókép az ő személves vonatkozásából fakad: bár szerkezeti beillesztése kétségtelenül ügyesebb, mert jövendölés alakjában szól; azután hivatkozunk Ariostora, ki munkája utolsó énekének megnyitójában, az Őrjöngő Roland annyi kalandja után, szintén a maga tengeri útjából való megtéréséről és fogadó barátai örvendezéséről beszél.* Költőnk megemlékezése egyenesen ennek az úti rajznak behatása alatt készült. Vannak, tehát vannak a Szigeti Veszedelem szerkezetében apró fogyatkozások: de ezek annyira jelentéktelenek, hogy az egész alkotás érdeméből keveset vesznek el. A maga nemében annyira kitűnő, annyira párja-ritkító az, hogy ARANY JÁNOS, a szerkezet nagy mestere, csak bámulni tud a költő ebbeli művészi tapintatán.*

LODOVICO ARIOSTO: L'Orlando Furioso. XXXXVI. 1–20.

ARANY JÁNOS: Prózai Dolgozatai. Budapest, 1879. 135. l.

Természetes, hogy Zrinyi ezt a művészi tapintatot és tudatosságot nem csupán a maga eredeti teremtő erejének köszönhette, hanem tanulmányainak, ízlése fejlesztésének is. Hisz a legnagyobb lángész sem mivelődhetik elszigetelten, a hazai és külföldi példányok ismerete nélkül. A költészet nemcsak művészet, az emberi szellem legnemesebb megnyilatkozása, hanem mesterség is, melynek műfaji alakjait, törvényeit, kezelésbeli fogásait és követeléseit el kell sajátítani. Zrínyi jól ismerte a világirodalom remekeit, hiszen könyvtára bizonysága szerint az Ilias és Odyssea latin fordításban, az Aeneis négyféle, az Orlando Furioso kétféle kiadásban megvolt nála,* és a Gierusalemme liberata is eleget forgott kezén. S valóban el kell ismernünk, hogy mestereitől sokat tanult, sőt az lenne feltünő nekünk, s az lett volna elitélendő a maga nemzedékének, ha műve örök példányaitól nagyon elüt. Mert az epopeiának Homértól kezdve Ariostóig és Tassóig, s utánok máig megvannak a maga sajátos törvényei és műfogásai, melyek a kezelés módjához tartoznak: így azokat Zrínyinek is figyelembe kellett vennie. Ilyen a föltét, a tartalomnak nehány sornyi összefoglalása, a segélyre hivás a Musához vagy Szűz Máriához, a költemény elkezdésekor vagy valamely vállalat megindításakor, a sereg-számla a kiválóbb hősök bemutatásával, a jövendő sejtetése későbbi események bekövetkező fordulatáról, az isteni beavatkozás közvetlen megnyilatkozásának beszövése, csodás hatásának meglepő feltűntetése, álmok, jelenések, jóslatok sűrű alkalmazása, megrontó hitetlenség vagy ijedtség felhasználása; sőt a mint már Arany kimutatja,* a cselekvény fordulatainak nem egy indítéka, a jellemek szinezésének is nem egy vonása szinte oly egyetemes és örökletes; például a párviadal, mely hitszegés miatt általános harczczá lesz, vagy éj miatt félbe szakad és máskor ér véget, kiváló hősnek az ellenség közé rekedése, hadi tanács villongása a béke és háború pártja közt, kihivó követség küldése, két jó barát közös vállalkozása, nagy vitéz megfutamodása s önmardosó szégyene, az ellenfelek személyes összeütközése előtt egymás sértegetése, valamely szeretett bajnok megbosszulására a holt teste fölött kerekedő harcz, életének megsiratása és eltemetése mind olyan vonás, mely Homeros óta minden epicusban meg-megjelenik. Azért csak természetes, ha műfaji találkozások, kezelésbeli fogások, sőt irói behatások mutatkoznak a Szigeti Veszedelemben, mint mutatkoznak a Vergilius és Tasso művében. Hiszen ezek közül a legtöbb Homeros óta szinte kézről-kézre jut: Homerosról Vergiliusra, Vergiliusról Tassóra, Tassórul Zrínyire, inkább epicai tudásuk kitűntetésére, mint eredetiségök rovására; mint ugyanannak a dalnoki rendnek tagjai ugyanazokkal az eszközökkel, képekkel, hasonlatokkal és szólamokkal gyakorta élnek. A hősnek emésztő tűzként való pusztítása, kőszikla gyanánt az ellenére szakadása, vagy a veszedelemben megállása, a kiáltásnak és csatazajnak a magas égbe csapása, a harcznak rettenetes vérontásul emlegetése, a diadalra szomjas vitéznek az ellenség megpillantása örömében az oroszlánhoz, küzdelmében a rohanó vízárhoz, a maga haragjának tüzelésében a szarvait köszörülő bikához; az elesett leventének a szép violához, a lekaszált virágszálhoz s a ledült fához hasonlítása és annyi más, Homerostól fogva az epicai költés közkincse, melyet Vergilius, Tasso és Zrínyi egyiránt elfogad és forgalomba hoz.

KENDE ZSIGMOND: Die Bibliothek des Dichters Nicolaus Zrinyi. Bécs, 1893. 73., 77. ll.

ARANY JÁNOS: Prózai Dolgozatai. Budapest, 1879. 91–93. ll.

Valóban, Homeros az első költő, kinek hatása a Szigeti Veszedelemben megérezhető. Hatott Zrínyire Amirassen paripájának, a Karabulnak fogantatásában, mely teljesen az Erichthonius kanczáinak eredetére üt;* de könnyű száguldásukat, hogy a búzakalász tetején és a tenger széles hátán szabadon szökelltek, epicusunk később használja fel és más képpel szemlélteti. Szorosabban ragaszkodik Homeroshoz Vergilius, Ariosto, Tasso; s hatott reája a kadilesker madárjóslatában, mely lényegileg a török nép szokásával ellenkezik és Zrínyi valamely olvasmányában gyökerezik. De a kadilesker ép úgy a szigeti vállalat megindítása előtt jósol annak kimeneteléről, mint Khalkhas a trójai háború előtt; csak a jóslás módja és hitele más.* Ott a görög nagyok a jóslatot ujjongó riadalommal veszik, itt Szulimán a balsikert hitetlenűl «megguggolja», saját magára épen kedvezőnek magyarázza; ott vérpikkelyű kigyó és veréb-fiak szerepelnek, itt juhok és madarak, mint az Aeneisben, Turnus testvérénél, Juturnánál. S hatott reája a két lókeltette éjjeli zavar alkalmazásában, mert ezek a lovak a Rhesos thrák király lovaira emlékeztetnek, de abban mégis különböznek, hogy Homerosnál ellopva, költőnknél elszabadulva okoznak öldöklő zajt; hogy ott Rhesos tizenkét jobbágyával az ellenség, Diomedes kardjától és az Odysseus közreműködésével vérzik el, s a thrákok éjjeli zendülése csak az ő elmenekülésök után riog;* itt ellenben a törökök egymást ölik és három ezren pusztulnak el, noha Zrínyi olyan messze, hogy onnan a madár sem jöhetne közéjök olyan hamar. Toldy hibáztatja e részlet átvételét is, elhelyezését is,* de téves szigorral; mert igaz ugyan, hogy külsőleg nem az epos cselekvényéből fejlik és fontosabb következmény nélkül marad; de annál erősebb a belső összefüggése és lélektani megokolása. Mert a madárjóslás rossz jeleit a megszállás baljövendőjéről közvetlen példában, cselekvény alakjában világítja meg. Hiszen mit várhat a szultán egész rengeteg seregétől a szigeti kapitány ellen, ha az egyedül csak a nevének hallatára is olyan fejvesztő rémülésbe esik! S a rémület ez eleven festése minél kiemelkedőbb helyen, ének végén áll: annál jelentősebb, mert annál hathatósabban veti előre sugarát a török hadak vereségére, megfutamodására és tömeges pusztulására. S Homeros hatott még Zrínyire a siklósi harcz és almási ütközet általános felfogásában, a személyes bátorság és vitézség rajzolásában, részint egyenesen, részint Vergilius és Tasso közvetítésével, mert csataképeinek színezésében váltogatva használja őket. Mint a képiró, mondja Arany, hol egy, hol más színbe mártja ecsetét, hogy a festék öntudatos vegyítése által a kivánt hatást előidézze: úgy kölcsönzi ő vonásait majd innen, majd onnan, az átvettet néhol elevenebbé, néhol meg bágyadtabbá tevén és saját erős egyéniségébe annyira felolvasztván, hogy a mit átvesz, az és mégsem az.* Mert a maga alakitása és hadi tapasztalása adja meg voltaképp a csataképek czélzatát, hangulatát, egymás mellett való sorozatát és egymással összefüggését. S Homeros hatott Zrinyire a Deli Vid és Demirhám páros viadalának, főleg a hitszegés okozta félbeszakításának leirásában.* Hiszen Pandaros is kilőtt nyilával ép úgy megakasztja a Menelaos és Paris személyes mérkőzésének kimenetelét, ép úgy megszegi az egyezséget és felidézi a zavart, mint Amirassen a maga közbecsapásával: de Vergilius, Ariosto és Tasso még hívebben követi az Ilias örökifjú dalnokát; mert a hogy Pandaros nem magától, hanem a Laodokos képében megjelenő Athenć istenasszony tanácsára lő; azonkép nálok sem közvetítő nélkül repül el az orozkodó nyíl: Vergiliusnál a Juturna egyenes izgatására, Ariostonál a Rodononte képében alakoskodó bűbájos Melissa biztatására és Tassonál a Clorinda mássát viselő sátán rábeszélésére. Amirassen ellenben önként cselekszik, szabad elhatározással és teljes felelősséggel. Csodás beavatkozások helyett az ő jelenetében az emberi szenvedélyek forrnak és kavarognak, s természetes és emberi következményekkel járnak.

SZABÓ ISTVÁN: Homeros Iliasa. Pest, 1853. XX. 221–229.

SZABÓ ISTVÁN: Homeros Iliasa. Pest, 1853. 308–322.

Ugyanaz: Ugyanott. 465–525. ll.

TOLDY FERENCZ: A magyar költészet története az ősidőktől Kisfaludy Sándorig. Pest, 1867. 237. l.

ARANY JÁNOS: Prózai Dolgozatai. Budapest, 1879. 150–151. ll.

SZABÓ ISTVÁN: Homeros Iliasa. Pest, 1853. 94–126. ll.

54. HOMEROS.*

Homeros. A nápolyi múzeumban lévő márvány mellszobor után felvett fényképről.

Homeroson kívül Vergiliust nevezi még költőnk mesterének a maga előszavában. S csakugyan nemcsak vonásokat és indítékokat tanul el tőle, de eseményeket és alakokat is rajzol utána. Így Mehmet fia, Rézmán nyilván a Mesentius fiának, Laususnak képére üt, ki apjostul hasonlókép az ellenség vezérének, Aeneasnak kezétől esik el:* de az apához való viszonyuk, a csatabeli helyzetök és haláluk fölöttébb különbözik: Rézmán az apja oktalanságából elhagyatva jut Zrínyi Miklóssal szemközt, Lausus pedig gyermeki szeretetből sebesült atyja helyét váltja fel Aeneas ellenében; Mehmet elkeserült fájdalmában bosszútól lihegve rohan a veszedelembe, Mesentius meg önmardosó bánatában maga is elenyészni kiván. Tulajdonkép csak az esemény magva egyezik, de a jellemek és körülmények eltérésénél fogva a részletek egészen mások. Jobban hasonlít a Cserey Pál könyörgése és váltság-ajánlása, melyet a kegyetlen Ibrahim előtt teszen, a Magus jelenetéhez* Magus is ezüstöt, aranyat kinál élte fejében Aeneasnak, mint Cserey; s ez ép olyan módon felel, hogy Turnus a váltságot a Pallas letiprásával eltörlötte, mint Ibrahim, hogy Zrínyi a békét a pasa és fia levágásával elrontotta. De Cserey előbb vitézül harczolt, míg Magus a repülő kópja elől csellel lebukva és gyáván Aeneas lábához omlik, úgy könyörög. A Cserey jóslása meg az Orodes jövendölésének mássa, ki ép úgy előre megjelenti a Mesentius halálát,* mint Hector az Achilleusét vagy Patroklos a Hectorét; mert Vergilius legalább annyira a Homeros rajza után hímez, mint a mi költőnk a Vergiliusé után. A szigeti kapitány beszéde György fiához az Aeneas beszédére emlékeztet, melyet a végső harczba készülődésekor Ascaniushoz intéz, hogy tőle tanuljon erényt, másoktól szerencsét, s ha érettebb korra jut, ősei példája szerint vitézkedjék:* de a Zrínyi tanácsa szebb és meghatóbb, mert utolsó intésül a hazához való hűséget és isten iránt való kötelességét is lelkébe vési; hiszen csak ez ád neki erőt a török pogányon, a mivel megmutathatja, hogy kemény sastól galambbá nem fajzott. Ő az égben is könyörögni fog érette, hogy ereje bővüljön, istennek szolgáljon és kevés idő mulya viszontláthassa. A György harczi hevülése meg a fiatal Turnus harczba kivánkozásához hasonlít, mitől reménybeli apósa, Latinus király, visszatartani kivánja,* mint Györgyöt a saját atyja: de ennek válasza sokkal nyomósabb és találóbb, mikor egyenesen sas-származásával és a Zrínyi-név becsületével okolja meg szándékát; valamint az apa érvelése is sokkal mélyebb és gyöngédebb, mint a Latinus királyé, a ki a folytonos vereséget és az elestéből reáháramló felelősséget emlegeti;* mig Zrínyi nagyszivű gyermekét azzal csillapítja, hogy édes ugyan a tisztesség gondolatja, de csak a maga idejében kell követni; mert nem jó a virágot időtlenül leszakasztani és nem szabad a lélekkel, mely istené, kedve szerint sáfárkodni; most még halálával nem használna, tartsa meg magát szegény romlott hazánk nagyobb szükségére. A Deli Vid és Hamviván találkozása s összecsapása pedig részint az Aeneas és Turnus, részint a Turnus és Pallas küzdelmével vethető össze; Hamviván dárdájának eldobása után fegyvertelen kézzel ép úgy megfut és szélnél könnyebben szalad Vid elől, mint Turnus tört kardjával Aeneas elől;* s ez ép úgy űzőbe veszi ellenét, mint amaz. S Turnus Pallasra szinte oly erővel csap, mint Vid Hamvivánra, mert kelevézze annak oly sok vaslemezzel, annyi rézlappal és annyi bikabőrrel bevont paizsát áttöri, sőt testébe hatol;* de a mi költőnk elbeszélése mégis élénkebb és szemléletesebb. A magyar levente kemény dárdájának lökésével egyszerre szaggatja szét ellenfelének aczélos paizsát, töri porrá az övén levő nagy kerek követ és szegezi földbe a szerencsétlen Hamvivánt, majd lábbal megtapodja, mint Turnus az elesett Pallast;* és gúnyosan megméreti vele a földet, mint ez a megölt Dolonnal.* S még aztán is mint fene oroszlán áldozatának kínlódásában gyönyörködik s haragját fölötte kevélyen jártatja; s a mint ott áll és ellenségre les, kezében rettenetes dárdája messziről jól látszik, mint nagy sugár tölgyszál vagy egyenes kőfal. Nem csoda, ha egymaga egész hadfelhőt föltart, hogy Kurd aga, Zizim és Kamber egymás után elhullanak miatta; nem csoda, hogy visszavonultában a törökök utána nem mennek, sőt inkább, hogy kiment közűlök, örülnek. Az Almáson keresztül úszása és övéihez megérkezése szintén az Aeneis után készült: Turnus is ekként tér vissza a trójaiak közül.* A magyar vers csak a latin átdolgozásának tetszik; de mégis közvetlenebb és kifejezőbb, különösen a második fogalmazásában. A leghívebben ragaszkodik költőnk Vergiliushoz a Radivoj és Juranich követségének történetében, mely a Nisus és Eurvalus követségének lefolyásával egészen párhuzamosan halad. Nisus és Euryalus az ellenség-megszállta vár kapuja fölött ép úgy őrt állanak, mint a szigeti kapitány kedves vajdái, Nisus ép úgy felgyujtja fiatalabb társa szivét, kinél szebb Aeneas vitézei közt nem volt, mint Radivoj a Juranichét, kinél szebb ifjat soha a nap szeme a világon nem láthat; ezek ép úgy együtt mennek bejelenteni Ascaniashoz, hogy távollevő urokat, Aeneast fölkeresik és értesitik a vár szorongatott állapotáról, hiszen jól ismerik a vidéket vadászó bolyongásaikból, mint azok együtt jelentkeznek Zrínyi előtt, hogy hírt visznek Miksának, a magyar királynak, Sziget elhagyatott helyzetéről, mert a föld csinyját jól tudják az untalan vadászatból; s Ascaniushoz ép úgy az öregebb Nisus beszél, mint Zrínyihez az öregebb Radivoj; s az ősz Aletes ép úgy könyek közt hálálkodik önfeláldozó készségökön az isteneknek, kiktől örökké függ Trója sorsa, mint Zrínyi könyhullatva mond hálát a hatalmas istennek, ki nem akarja elveszteni a szigetieket, azért adott közibök ily erős szíveket; Ascanius ép úgy ajándékokat igér az önkéntes követeknek, mint ez, s Nisus- és Euryalusnak ép úgy elég jutalom a jó hír, tettök dicsősége, mint Radivojnak és Juranichnak, csak abban van köztök különbség, hogy Eurvalus mégis kér egyet Ascaniustól, fölötte ajándékainak, mikép szegény öreg anyját vegye gyámolításába; a dardán leventéket elutazásukkor társaik ép úgy megajándékozzák, mint Deli Vid a vajdákat; s azok ép úgy éjszakán, loppal mennek át az ellenséges táboron, mint ezek, s Nisus ép úgy megöli a jós Rhamnest, mint Juranich a jövendölő kadileskert, s Euryalus annak vértjét, kardja sárarany örvét ép úgy magával viszi, mint Juranich ennek sátrából a török alkoránt; s azok vitézkedésök után a táborból letérve, hősi merényöknek és egymásért való szeretetöknek ép úgy áldozatai lesznek, mint ezek.* Ám e szándékos utánzás mellett is, a mi amaz idő irodalmi divatához tartozott, a költő egyéniségénél és a szigeti kapitány helyzeténél fogva a két követség indítékai és színei közt számos eltérő vonás akad, a mi épen a jellemzés lényegébe vág. Nisus azért kél Aeneas fölkeresésére, mert a nép és atyák mielőbb honn látni kivánják,* tehát bajtársi készségből; Radivoj ellenben azért ajánlkozik követül a magyar királyhoz, mert jó urát a híradás miatt nagy gondban látja, tehát a jó urához való szerető hűségből. Nisus azzal akarja lebeszélni Euryalust a csatlakozásról, hogy legalább legyen, a ki eltemesse és a távol nyugovónak hantot emeljen, ha elesnék; * Radivoj pedig azzal, hogy legyen, a ki eltemesse, vagy rabságos életét sarczon, a török fogságból kiváltsa; az Aeneisben a vezér a váron kívül szövetségszerző körúton mulatoz, a szigeti kapitány ellenben az övéi közt, legelső a gondos vigyázásban; Ascanius Nisusnak két metszett ezüst serleget, két tripost, két talentumnyi aranyat és egy remek ó-kancsót ajánl; sőt ha Itáliát elfoglalják és ha Turnust legyőzik, ennek lovát, vértjét és pirosló sisakforgóját is; Euryalusnak pedig azt igéri, hogy harczaiban bajtársul, dicsőségében osztályosul fogadja;* míg a szigeti kapitány ajándékul a kincsen, 600–600 aranyon kívül Radivojnak a megölt Mehmet türkízes kardját olyan lófékkel egyetemben és Juranichnak a szép varasdi mezőn elesett Gyáfer arany sisakját, tehát csak olyasmiket osztogat, a mik már birtokában vannak, s a mik magyar vitézeket legszebben ékesítnek: török fegyvereket. S a mellett a magyar vitézek merész kalandjokban nem ragadoznak, gyűjtésre nem gondolnak, Radivoj csak egy aranyos kézíjat választ fegyverül és Juranich csak az alkoránt viszi magával próbája jeleként: egész lelkük a dicsőségszomjban ég; míg a dardán levente, Euryalus, magára veszi Rhamnes vértjét, elemeli kardjának sárarany örvét és fölveszi a Messapus ékes forgójú sisakját,* úgy siet ki a biztonságba öregebb társával, a ki valószínűleg tapasztalásból megtanulta, hogy alkalmatlan útra a fölösleges teher; Nisus és Euryalus azonban ép oly kevéssé menekülnek meg, mint a szigeti vajdák; de kiemelésre méltó, hogy azokat véletlenül Volscens, a Turnusnak hírhozó királyi csapat vezére veszi észre, hogy Euryalus a zsákmány miatt nem futhat elég gyorsan, s ezzel lesz a maga és társa halálának okozója; míg a vajdákat sokkal természetesebben Idriz Zagatár, a tábor körül őrjáró sereg parancsnoka fedezi föl. Juranich a gyöngébb voltánál fogva marad el, s így idézi elő a maga és társa vesztét; aztán ott a vezér reájok kiált, a mivel csak felijeszti és sietteti őket, itt pedig az első őrjáró «kimszi, kimszi»-je társainak szól, figyelmeztetésül és intésül szolgál; ott a hírhozó csapat a menekülők után a vadon felhajtására iramodik, s valóságos vadászattal mindenütt elejbök kerül;* itt az elmaradt Juranichot a tatárok egyszerűen közreveszik és Radivojt nem üldözik. Lehetetlen nem éreznünk mindebben a mi költőnk művészi tapintatát és önálló alakítását. A történet vége meg, Radivojnak a Deli Vid álmában való megjelenése Vergilius más helyéről van ide szőve; onnan, a hol Aeneasnak Hector árnya feltűnik, a mint egykor a porban meghurczolták, könyezve, vériszapos testtel s duzzadt, szíjtörte bokákkal;* de a két álom czélja egészen más; Vergilius Aeneas Trójából való eltávozásánák sürgetésére használja, míg Radivoj a Szigeti Veszedelemben a Deli Vid és Zrínyi Miklós közeli vértanúságát jelenti meg.

P. VERGILIUS MARO Aeneise. X. 762–998.

Aeneis. X. 521–534.

Aeneis. 739–742.

Aeneis. XII. 435–440.

Aeneis. XII. 10–45.

Aeneis. XII. 729–785.

Aeneis. X. 479–485.

Aeneis. X. 495.

Aeneis. XII. 359–361.

P. VERGILIUS NASO Aeneise: IX. 815–819.

Aeneis. IX. 176–444.

Aeneis. IX. 192.

Aeneis. IX. 213–215.

Aeneis. IX. 257–302.

P. VERGILIUS NASO Aeneise: IX. 359–366.

Aeneis. IX. 367–386.

Aeneis. II. 268–280.

55. VERGILIUS ARCZKÉPE.*

Vergilius. Kamea a Cabinet de France gyűjteményéből, 185. sz. Babérral koszorúzva s feje fölött gyöngyökkel körített fejdísz-töredék.

56. MIKSA KIRÁLY ARCZKÉPE.*

Miksa király arczképe. A bécsi udv. műtörténelmi múzeum ambrasi gyűjteményéből.

Vergilius ez eljárása különben, mint a Nisus és Euryalus egész követségének sok részlete Homeros tanulmányára mutat. Mert ha önálló csapáson indul is el, később a Diomedes és Odysseus vállalkozása lebeg előtte;* általában mégis annyira az eredeti erejével hat, hogy Ariosto és Tassó sem menekül bűvös befolyása alól; az a Cloridano és Medoro, ez a Clorinda és Argante merész tettének elbeszélésében nyomról-nyomra követi.* Aztán Delimánnak vitézkedése és bennrekedése a szigeti várban, fölöttébb hasonlít a Turnus viselkedéséhez, ki a trójaiak közt egymaga marad, s nagy öldöklés után lépésről-lépésre hátrál, sőt kétszer visszafordul és a zavart ellent kétszer veri vissza a faltól;* végre csak kiért és a folyóba ugrott, mely lágy hullámain társaihoz átszállította; de a merész tatár szertelen erejének feltüntetése, a mint a lótehernyi vaslakatot ököllel leüti s a kaput lábbal berúgja, úgy ballag ki és ússza át az árkot, sokkal megkapóbb és hathatósabb. A Barbara alakjához is valószinűleg a Vergilius Camillája, a dús Metabus fejedelem leánya, szolgáltatta a gondolatot; de a Tasso vérre sivó Clorindája és hősködő Gildippéje sokkal jobban hasonlít hozzája, mert ez is csak vadban és hadban gyönyörködött.* Barbara egészen asszony, szerető feleség, a ki csak a végső szükségben, ura megmentése végett öl: de legottan csak szóval akar győzni és a Deli Vid oltalmára szorul; csak az ő segítségével szabadul meg.

SZABÓ ISTVÁN: Homeros Iliasa. Pest, 1853. 240–579.

TORQUATO TASSO: La Gierusalemme liberata. XII. 3–67. LODOVICO ARIOSTO: L’Orlando Furioso. XVIII. 165–192.

P. VERGILIUS NASO Aeneise: IX. 756–818.

P. VERGILIUS NASO: Aeneis. VII. 803–808. XI. 498–866.

S költőnk Homeros és Vergilius mellett sok okulással olvassa még az újabb olasz elbeszélőket. Hatott reája Ariosto, az elmélkedések elhelyezésében és a harmadik ének befejezésében; de legtöbbet tanult Tassotól, az ő legközvetlenebb mesterétől. A csodásság kezelésén és a mese szövésén kívül befolyása alatt áll a részletekben is: több helyen egyenesen utána alakít. Az első sereg-számlában ép olyan módon említi meg Delimán vonzalmát Cumillához, mint Tasso a Tankréd szerelmét, mely miatt olthatatlan lánggal, reménytelenül ég:* de a vitéz tatár érzése a keresztyén lovagénál természetesebb, mert a Szulimán leánya szép és nőies teremtés, buja érzéki mámorában is vonzóbb Clorindánál, a ki Arganton kívül az Aladin király legrettenthetetlenebb katonája. Örökkön vérre liheg s vértől piroslik. A siklósi harcz végén Ibrahim, pécsi olaj-bég ép úgy tűnik elénk, fél sisakkal, fél szablyával, paizsán száz likkal és száz kópjadarabbal, portól és keresztyén vértől lustosan, mint Jeruzsálem megvétele után Altomoro, a persa herczeg, kinek fél sisak fejében, fél kard a kezében, ki vértől borítva védekezik száz lándzsa ellenében; s ép úgy adja meg magát Zrínyi Miklósnak a neve hallatára, mint ez Godfrédnak a felszólítására:* de már Arany János megjegyezte, hogy a mi költőnk rajza drámaibb és erősebb. Altomoro a csonka vasat Godfréd kezébe adja, Ibrahim elhajítja. Mint fegyver úgy sem ér semmit, nem védelem annak, a ki hordja, s nem tisztesség annak, a ki adja. E mellett a végső lemondás fájdalmát sokkal hősiesebben fejezi ki, mint ha kezébe adná. A mi az elhajításban keserűnek és daczosnak tetszik, szépen kiengeszteli az olaj-bég azzal, hogy térdéhez fut a nagy grófnak.* A szultán követsége Szigetvár megadása ügyében az egyiptomi király követségének felel meg, még a két küldött ellentétes jelleme tekintetében is; Halul csak az Alet, Demirhám csak az Argant más neve.* Alet ép oly mézes szavakkal hízeleg Godfrédnak, mint Halul Zrínyinek; békességet és barátságot ajánl királya nevében, ki hősi erényének tisztelője, s ha már hitben nem lehet, szeretetben óhajtana vele egyesülni; magasztalva ismeri el és emlegeti, hogy Godfréd kis idő alatt nagy dolgokat csinált, hogy tetőpontján áll már dicsősége, melyet esztelenség volna koczkára tennie, mert a szerencse változik s a fölkelt Ázsia összes népei, egyesült hadai ellen mindent elveszíthet, ha előbb egyenként, elszórtan meg is győzte őket; sőt Alet ép olyan hideg, megvető gúnynyal érvel még a csalárd szövetségessel is, mint Halul, csakhogy ő az álnok és áruló görögre hivatkozik, míg ez természetesen a németnek a magyarhoz való gonosz akaratját, kaján gyűlölségét, szándékos rák-hátonjárását és elkésését hordja fel, mint a mikkel őtet is nem segíteni, hanem elveszíteni akarja. S Argante ép oly féktelen és tiszteletlen, mint Demirhám, s ölbe kapott palástja két szárnyából ép oly röviden és kereken kinálja a háborút vagy békét, mint ez. S a Zrínyi válasza is egészen a Godfréd válaszára, s a szigeti leventék zendülése a keresztes fővezér hadi népének felzúdulására emlékeztet. De a két főhős szavában mégis rendkívül jellemző különbség van: Godfréd a kereszt harczosa, a kinek czélja a szent sír elfoglalása, s azonnal kész az egyiptomi királylyal barátságra és frigyre lépni, mihelyt Judea sorsába nem avatkozik bele; Zrínyi azonban keresztyén vitéz és magyar hazafi, ki csak oly feltétel alatt lehet (s akkor is csak talán) a szultán barátja, ha a magyarnak birtokát visszaadja és más keresztyén tulajdonát többé nem kivánja. S vallásosságának és hazafiságának eme kettős indítékából beszédében mennyi finom elütő és egyénítő vonás akad! A szigeti kapitány búcsúztatója a siklósi harczban elesettek fölött, kiket egy diván-szőnyegre kiterittet és siratója Farkasich Péter «kimeneteléről», ki régi betegségben halt meg, foganásában egyiránt a Tasso hatására vall. Godfréd a magas ravatalra helyezett Dudo felett hasonlókép kesereg: Dudo mint szent keresztyén élt, s mint szent levente halt meg; meghalt itt a földön és élni fog az égben, hol jó tettei fejében korona és pálma várja. Tehát nem őtet kell siratni, hanem a megmaradtakat, kiknek társa volt a harczban és oltalmazója lesz a mennyben: óh, nehéz bajokban legyen segedelmök!* Buillon e beszéde azonban egészen papos, míg a szigeti kapitány mindkét megemlékezése vitéznek és vezérnek ajkára illik. Az elsőben irígyli az elesetteket, kik hitökért és hazájokért omoltak el, minél fogva most istennek jobb kezén ülnek, közöttük, a kiknek vére őket, a megmaradtakat, dicsőíti meg, ő is örömest feküdnék: de vigasztalja a reménység, hogy, bár hosszabb út és megkisértés után, egyesülni fog vélök s meglátják egymást a mennyországban. A másodikban pedig, melynek megható előzménye a Farkasich Péter szerető bucsúzása társaitól, az élet semmisségével szemben a hadi érdemet, mint jószágos cselekedetet, magasztalja; csak ez az egy daczol az idővel, mert fenmarad a koporsó után, s halhatatlan voltánál fogva mindenkor megújul. Farkasich neve és cselekedete meggyőzte a halált; a hazáért kapott sebeit az angyalok gyönyörködve nézik és a hazáért ontott vérét a szentek örök boldogsággal fizetik. Mennyivel fölemelőbb és gyújtóbb érzéseket kelthetnek ezek a megemlékezések a harczosok szivében, mint a Godfréd beszéde! A Demirhám bosszúfogadása az Argant esküjére emlékeztet,* a Rustán gúnyos szemrehányása meg Delimánnal szemközt nagyon hasonlít a Gernánd gyalázkodásához Rinaldo ellen, véres kimenetelével együtt.* A nagy zajra Godfréd ép úgy jelen meg a színhelyen, mint Szuliman a nagy zendülésre; s Arnold, a megboldogult barátja, épen olyan módon gyújtogatja a vezér lobbant szivét, hogy a tettesnek meg kell halni, mert különben, ha kegyelmet kap, példáját követi valamennyi, mint Kassum Kapigi basa, a meggyilkolt hive a Szulimánét, hogy uraság s kegyelem mind haszontalanok, ha becsület s félelem nem lesz oszlopuk, mert máskép még a császár feje is veszedelemben forog; s Tankréd ép azzal csitítja Godfrédot, hogy fontolóra kell venni azt is: Rinaldo ki és mi; mert egyenlő mértékkel nem mérhet mindenkinek, más-más rangban más a büntetés; csupán egyenlők közt láthat egyenlőkép igaz törvényt; a mivel Demirhám érvel a Szulimán csillapítására, hogy most jusson eszébe: Delimán kicsoda, mert országló embernek nem egy a büntetés, ha mind egy is a bűn; különböző mértékelés kell minden dologban, mert néhol ártalmasabb a büntetés, mint a gyenge megintés. S Godfréd ép úgy felel Tankrédnak, mint Szulimán Demirhámnak, hogy roszul tanácsolt, hogy micsoda hatalom az, a mely nem teljes, melynek csak az alj-nép s más nem engedelmes? Rinaldo a Godfréd haragjának hallatára ép úgy véres tragédiát készül eljátszani, mint a hogy Delimán a császár haragjának hírére csodatragédiát forgat elméjében: de aztán Rinaldo a Tankréd rábeszélésére kitér a vezér elől, mint Delimán Halul kérlelésére Szulimán elől; mind a kettő elbujdosik a táborból, barátjaik abbeli igérete mellett, hogy később módot keresnek visszahivására. Sőt visszahivatásukat is egyképpen tábori zavar, a hadi nép zendülése előzi meg; Godfréd ép oly figyelemmel van arra, hogy visszahivatásával a törvény és tisztesség csorbát ne szenvedjen;* mint a mily aggodalommal őrködik Szulimán azon, hogy ezzel a fordulattal méltósága meg ne kisebbüljön. De a hasonlóságnak ellenére a két esemény mégis számos részletében különbözik. A gyilkosság Tassonál az elsőség keresésének versengéséből, költőnknél a kijátszott szerelem bosszújából ered; ott Godfréd, itt Szulimán alapjában más jellem, a mi a színezésben kifejezésre jut; ott Rinaldót csodás úton, csodás eszközökkel keresik fel,* itt természetes módon, a szultán engesztelődésével és leánya kezének oda igérésével hozzák vissza; ott Rinaldo a szerelemtől menekszik, itt szerelmével együtt indul meg. A Delimán és Cumilla szerelme különben a Rinaldo és Armida viszonyának sugallásából fakadt: de lényegére és természetére nézve teljesen elüt tőle. Armida voltaképp újabb Kirke, bűbájos erővel és hatalommal, a ki bűvös kötelékébe keríti és fogva tartja a keresztyén bajnokot;* s ez nála ép annyira elernyed és elasszonyosodik, mint Herakles Omphale lábainál; Cumilla nem egyéb, mint egy szép menyecske, ki a fiatal tatár szivét megkötözi, reménytelenül elveszett boldogságát visszahozza, érzéki mámorával mámorba ringatja, de őszinte hév ragaszkodásában még atyjától, annak cselvetésétől is félti. Delimán férfias és vitézi önérzetét a legittasabb boldogságban is megtartja; s bár szive úgy ég, mint a kénkő, nem a maga szenvedélyére és a Cumilla marasztalására hallgat, hanem a tisztességre, visszaindul véle dicsőséget, hírvirágot szerezni, hogy azzal még inkább kiérdemelje. S a mikor Cumilla a sárkányvértől megmérgezett szomak vizének áldozatul esik, szertelen ereje és féktelen bánata egész nagyságában kitör; nem kiált, de ordít, fegyverét elhányja, ruháját szaggatja, meztelen a fákat tövestül rángatja; két nap, két éjjel így jár az erdőkön, a kit előtalál, öli-rontja. A Deli Vid és Demirhám páros viadalának első jelenete a Tankréd és Argante személyes mérkőzésének első jelenetére emlékeztet:* de egészen más az indítéka és más a színezése. Argante vitézi kedvtelésből, dicsőségkeresésből hivatja ki a keresztes táborból a legbátrabbat, vagy ha tetszik, a legbátrabbakat lovagi bajra állani, azzal a föltétellel, hogy a legyőzött a győztesnek rabja legyen. Tankréd az egész tábor kitüntető megegyezésével veszi föl a küzdelmet a vakmerő cserkesz ellen: de a mikor a sík mezőre kiáll és a felügyelő Clorindát megpillantja, szerelmére feledkezve elandalog, minél fogva a fiatal Ottó ütközik előbb össze Arganttal, s Tankréd csak annak halálára és eltaposására eszmél és robban haraggal kegyetlen ellenfelére. S aztán vívnak csodás ügyességgel és bámulatos kitartással az éj leereszkedéséig; mire hírnökök lépnek elő, a küzdő feleket elválasztják s ezek az új viaskodásra megesküsznek és a bajmesterek a határnapot kitűzik. Tassonál ez a bajvívás, a mint látszik, lovagjáték, a megfelelő hivatalos személyekkel; költőnknél ellenben csatabeli küzdés, minden színi diszítés nélkül. Demirhámnak itt nem kell hírnök, elég kihívás számára a Hamviván halála, s a mikor a felismert Vidra reáront, éppen e miatt haraggal és dühösséggel nagyobb; s a mikor az éj leszálltakor bosszúja még kielégítetlenül zihál, maga szólítja fel a keresztyén vitézt a halálos baj folytatására. Deli Vid megalkuszik véle, bár nincs módjában biztosan tudnia kijövetelét, mert az ő útja föltétlenül a vezér rendelkezésétől és engedélyétől függ. A viadalnak folytatása Tankréd és Argante megállapított újabb mérkőzésének felelne meg, ha Tankréd a keresztesek laza fegyelmében a táborból nyomtalanul el nem tünt volna és helyébe nem a Rajmondo, a tisztes öreg állna ki.* A hírnök felhívása és a hitszegés bekövetkezése közös: de harczuk minden egyéb lényeges indítékában különbözik. Vid lekötött szava folytán, de csak a szigeti kapitány engedélyével indul meg Sahmán emlékeztetésére, Rajmondo kényszerűségből, a sereg becsületének megmentésére öltözik fegyverbe, de sorshúzás révén vív meg Arganttal. Az ő kemény közdelmükbe az ég és pokol beleelegyedik, míg a Vid és Demirhán viaskodása ádáz ugyan, de végig emberi marad. Párbajuk befejező jelenete a Tankréd és Argante egymásra találásának és halálos tusájának jelenetéhez hasonlít:* Demirhám ép úgy vádolja Videt, hogy elbújt, mint Argant Tankrédot, hogy a kijelölt napon nem jelent meg; Demirhám ép úgy fáklya módjára végső órájában megkettőzteti vitézséges voltát, mint Argante, ki égő fáklyaként lankadó harczkedvét újból fellobbantja;* s azok is, ezek is úgy robbannak egymásra, mint két gálya, a mikor a tengeren összedűl;* de a mi költőnk rajza a Tassoétól mégis több vonásban elüt. Ott Tankréd az Argante vádjára a harag és gúny mosolyával azt feleli, hogy csakhamar gyorsnak fogja találni visszajöttét; itt Vid a Demirháméra még élesebb szemrehányással válaszol, hogy megszegte a hitét; mire a török engesztelve, lovagiasan jelenti ki, hogy a bujás és hitszegés csak szófia; a harag beszél belőlük. Ott Argante érzékenyedik el Jeruzsálem végzetes bukása és sikertelen védelme miatt, itt Deli Vid hullat könyet, hogy a jó Zrínyi Miklósnak veszni kell Szigettel s már nyitva áll az ég előtte. S ott csak Argante esik el, míg itt mindkettejökre az örök éj borul.

T. TASSO: La Gierusalemme liberata. I. 46–48.

T. TASSO: Ugyanott. XX. 140–141.

ARANY JÁNOS: Prózai Dolgozatai. Budapest, 1879. 171 1.

T. TASSO: La Gierusalemme liberata. II. 58–87. 90

T. TASSO: La Gierusalemme liberata, III. 67–70.

Ugyanaz: Ugyanott. XII. 104.

T. TASSO: La Gierusalemme liberata. V. 26–52. JÁNOSI GUSZTÁV: A Megszabadított Jeruzsálem. Budapest, 1893. I. k. 139–143. l.

T. TASSO: Ugyanott. XIX. 15–16.

T. TASSO: La Gierusalemme liberata. XIV. 27–79. XV. 1–66.

Ugyanaz: Ugyanott. XVII. 17–69.

T. TASSO: La Gierusalemme liberata. VI. 18–53.

Ugyanaz: Ugyanott. VII. 56–122.

T. TASSO: La Gierusalemme liberata. XIX. 1–28.

T. TASSO: Ugyanott. XIX. 22.

T. TASSO: Ugyanott. XIX. 13.

ARIOSTO.
Palma il Vecchio után.*

Ariosto képe, Palma il Vecchio festménye után.

S ép úgy hasonlít és mégis különbözik a galambposta,* mely a sorsfordulatot felidézi. Tassonál a pogány táborból repül s az üldöző sólyom elől éppen a Godfréd ölébe menekszik, az érkező segedelmet hirdető levél zsinóron csüng a nyakában; pedig annak a tábornak járása ismeretlen, a galamb ilyetén menekülése kissé hihetetlen, s a levél ez elhelyezése feltünő voltánál fogva valószinűtlen; költőnknél ellenben a galamb Szigetből száll, a reátámadó ráró elől a császár sátorába rejtőzik, hol a sok bostánchi elfogja s úgy veszi észre szárnya alatt a kis papirost és viszi be aztán a szultánnak. A levél efféle póstának kissé hosszú ugyan, de megható kifejezése Sziget végszükségének és a kapitány hűségének. A galambot aztán mindkét helyen szabadon eresztik: ott áruló érzetében nem tér többé vissza urához, itt a ráleső ráró tépi szélylyel.

T. TASSO: Ugyanott. XVIII. 49–52.

Végre a berekesztés, mely voltaképp az Ovidius Metamorphosisainak befejezése után készült, hisz költőnk e bűbájos elbeszéléseket annyira szerette, hogy négyféle kiadásban, három latinban és egy olasz fordításban bírta, csattanós bizonysága, hogy miként tudott ő az idegen elemekre is nemzeti és egyéni bélyeget nyomni. Hősi lelke, a maga lüktető erejével, nemzeti érzése a maga lángoló melegével, a Szigeti Veszedelemben véges-végig szerencsésen egyesül: a mi az egész műbe, úgy a költőnek, mint fajának természetes és közvetlen megnyilatkozásaként bizonyos fiatalos hevet és vitézi szellemet önt.

Mindezek után, a miket Homeros és Vergilius, Ariosto és Tasso vagy Ovidius hatásaként a Szigeti Veszedelemből kiemeltünk, nem nehéz megfelelni a kérdésre, melyet Arany János fölvetett: hogy van-e nekünk önálló Zrínyink, vagy csak a nemzeti hiúság mondatja velünk, hogy van?* Nem a nemzeti hiúságból, hanem az elfogulatlan igazság kényszerű elismeréséből állíthatjuk, hogy költőnk a műfaji találkozások, és írói emlékezések ellenére az eredeti egyéniség ellenállhatatlan erejével hat. Tanult Tassotól és Ariostotól, mint ezek Vergiliustól, s mint Vergilius Homerostól; de akár rendi öröksége, akár saját leleménye, a mit szerkezetébe fölvesz és jellemzésébe olvaszt, mindig a saját szellemének és saját fájának bélyegét edzi bele. Egyes fogásai és indítékai, egyes alakjai és mellékeseményei idegen remekek ihletéséből fakadhatnak, rájok egyben-másban hasonlíthatnak; de kivitelükben és megokolásukban, színezésökben és fejlesztésökben egészen átteremti őket; a különböző elemek az ő vallásos és hazafias lelkének izzó tüzében átolvadnak, átalakulnak a tulajdon czélja és szüksége szerint; úgy, hogy a Szigeti Veszedelem minden gondolatának és minden érzésének kisugárzásában egységes: önálló és magyar epopeia, melyben biztos számítással és fokozatos csattanóssággal minden a költői eszmének és a nemzeti jellemnek kifejezésére szolgál. Magyar hősei a legnagyobbtól, Zrínyi Miklóstól, isten választottától kezdve a névtelen közvitézekig egyiránt a XVII. század erős vallásosságának és élő hazafiságának lobogó szenvedélyétől hevülnek, s küzdelmöket és önfeláldozásukat szent kötelességnek tekintik. Mert a mikor honukért harczolnak és halnak: vérökkel a kereszténységök iránt való hűségöket is megpecsételik. Önként határozzák el magukat a védelemre, önként esküsznek fel életre-halálra vezéröknek, mert az ő szivök verése egészen egyezik annak szivverésével, hisz az ő szivök is teljesen el van telve a nemzeti váltság felemelő érzésével. Éppen azért munkájok, harczuk, engedelmességük könnyű és édes terüh, melyet a maguk vállalkozásának vallanak és hazájok szeretetéből, kapitányukhoz való bizodalmuk és ragaszkodásuk hódoló megnyilatkozásából vesznek vállaikra és viselnek mindvégig örömmel, készségesen: egész akaratuk csak visszasugárzása a kapitány akaratának, melyet viszont az isteni tündöklő akarat ihlet és vezet. Merészek és elszántak, de mindig okosan koczkáztatnak, mert hazájokért nemcsak elvérzeni, de élni is tudnak, s mind a kettőre egyiránt tanítanak; ennél fogva áldozatot mindig valami nagyobb érdek követéséből hoznak, de akkor arra örvendező arczczal, habozás nélkül, versengve vállalkoznak.

ARANY JÁNOS: Prózai Dolgozatai. Budapest, 1879. 80–81. ll.

57. ZRÍNYI MIKLÓS ARCZKÉPE.*

Zrínyi Miklós, a szigetvári hős arczképe. Egykorú olajfestmény után, melyet a «Vasárnapi Ujság» közölt.

Kell-e ennek szebb és meghatóbb példája, mint a Deli Vid, Radivoj és Juranich követül kinálkozása? Zrínyi Miklós a vár vívása közben, a mint emlékezhetünk, a kiütéstől két napig tartózkodik, mintha félne, hogy a törököt ezzel elhitesse és elbizakodásba ejtse, aztán pedig annál sikeresebben megrohanja és megverje, – s tervezi és teszi ezt oly szándékkal, hogy azalatt talán a királynak hírt küldhet és tőle hamarabb segítséget vehet. Mert bármennyire tisztában van isteni küldetésével s annak végzetszerű betelésével, a költő mély lélektani ismereténél fogva nem fosztja meg őt minden reménytől. Hisz a remény annyira örök emberi, a régi rómaiak nem hiában tették istenné és emeltek számára templomokat; annyira a szívnek mélyében gyökerezik, hogy onnan a biztos veszedelem tudata sem irthatja ki teljesen: csak természetes ennél fogva, hogy a szigeti kapitány «reménykedik». Búcsúlevelében ép úgy megnyilatkozik ez a vonás, mint most a híradás gondolatában. Ha isten kézbül maradást rendelt a várnak, írja akkor, az ő keze tartja meg; ha a királyt értesítheti, mondja most, talán az őket hamarább megsegítheti. S ez ép annyira illő az emberhez, a mennyire méltó a vezérhez,* ki a várnak és népének gondviselésében és megmentése végett köteles minden lehető eszközt megragadni, mert ekként egyfelől ő hivatásos tiszte ellátására és katonái hűségére annál érdemesebb, másfelől magaviselete a valónak annál igazabb színében jelen meg.

TOLDY FEFRENCZ: A magyar költészet története az ősidőktől Kisfaludy Sándorig. Pest, 1867. 245. l.

Mihelyest Deli Vid hallja ura híradó szándékát, azonnal felajánlja szolgálatát, hogy vagy éjjel, vagy nappal, a mint akarja, megindul, a törökök között, mert nyelvökön beszél, átmegy; ha pedig mesterséggel, csellel nem sikerül, erejével, kardjával keresztül tör rajtok: de az vitézségét magasztalva visszatartja azzal, hogy neki a várban kell maradni és vele együtt őrködni; talán rendel isten erre a dologra mást, a ki kevesebb kár nélkül fölvállalja. S ime csakugyan rendelt, mert a mint Radivoj látja jó urok gondját, lelkében rögtön kigyúl a merész készség, hogy megviszi a hírt Miksának; szerető társa, Juranich, osztozni kiván a vállalkozás dicsőségében és veszélyében, s minden hitetésre sem marad el oldala mellől. A két vajda tehát együtt járul a bán elébe s együtt ajánlkozik a koczkázatos követségre. S ő nemhogy visszautasítaná kérelmöket, hanem lelkesedik rajta. S nagy jutalmat igér nekik, ha visszatérnek. Lelkesedve ad hálát istennek, mondja Salamon; hogy oly kitűnő férfiak vannak várában, mint Radivoj és Juranich; azonban mennyivel többre becsüli Videt, kit ily vállalaton koczkáztatni nem akar. S mindezek felett mily magasan áll a hadvezér, ki ama hősökkel, mint gyermekekkel bánik. Apai és vezéri fensőség még Deli Viddel szemben is. S költőnk e mesteri fokozást minden reflexió, minden figyelmeztetés nélkül adja elő, drámairói tárgyiassággal.*

SALAMON FERENCZ: Irodalmi Tanulmányok. Budapest, 1889. 372. 1.

Deli Vidnek, Radivojnak és Juranichnak ez az önfeláldozó készsége abból a nemes meggyőződésből fakad, mely a szigeti leventéket egyiránt áthatja, hogy a vár védelmében a török ellenében vallásukért és hazájokért vesznek. S ez a meggyőződés keres hangot a Farkasich Péter panaszában, hogy miért nem esett el Temesvárnál, a hol kedves halállal meghalt nagy Losonczy, vagy miért nem vérzett el Siklós alatt, a hol hősi viadalban megsebesült; miért kell szerencsétlenségére ágyban, haszontalanul elmúlnia? Mert százszor boldogok, kik hazájok mellett vitéz módra letették kedves élteket! A vallásosságnak és hazafiságnak ez a lobogó szenvedélye történeti vonatkozásában a mily igaz, eposi kifejezésében ép oly magasztos!

A török alakok ellenben az islám rajongásával világuralomra törekszenek: a hazafiságot nem ismerik. Hogyan is ösmernék, hiszen szedett-vedett népek, a kelet minden részéből, a félhold minden országából, sőt a keresztény nemzetek elrabolt és mohamedánná nevelt fiaiból. A szultán rendeletére gyülekeznek, parancsára küzdenek; vitézségük, dicsőség-keresésük, nagyravágyásuk a gyaurok iránt való gyülölet és megvetés féktelen indulatával kavarog bennök. Általában nem annyira az érzés, a szívnek nemesebb megnyilatkozása, mint az indulatosság, a vérnek szilajabb lüktetése vezeti és ragadja őket. A szellemi és erkölcsi indítékok helyett érzéki rúgók és vad fellobbanások, a mik szavokban, cselekvényükben, jellemükben visszatükröződnek. Mehmet, a ki fia veszésének láttára, mint a fene tigris fölgerjed, azzal fenyegetőzik, hogy érte nemcsak elveszi a Zrínyi Miklós életét, de elevenen megrágja kemény szívét. Demirhám, a ki barátja megölése miatt kesereg, esztelenül nemcsak a ruháját megszaggatja, nemcsak a Hamviván gyilkosán esküszik bosszút állani, de az egész Szigeten és minden keresztényen. S a Menethám apai bánatát azzal gondolja lágyítani, hogy a fia véres szivét elviszi neki. Mennyire más a szigeti kapitány gyöngéd szeretete fiához, a Radivoj és Juranich megható ragaszkodása egymáshoz. Juranich a koczkázatos vállalatról elmaradhatna, de Radivojjal megyen a veszedelmet megosztani; Radivoj az őrjáró tatárok elől megmenekülhetne, de visszatér társával meghalni. Így játszák el, mint Salamon szépen mondja,* az önfeláldozás tragédiáját. S Delimán, a kezéről elütött Cumilla után való sóvár epedésében, mint dühös farkas lesi a Rusztán halálát és mindenkor kész kitölteni rajta bosszúját; s csakugyan, a mint az első alkalom kinálkozik, a szerelemben győztes ellenfelét felkonczolja, a sereg riadására megjelenő és büntetésre hajló Szulimán ellen csoda-tragédiát tervez; aztán, a mikor elbújdosva Landor-Fejérvárban kedvesével összekerűl, annak ölében egészen elmerűl, a mikor pedig a táborba visszatérőben elveszti, fájdalmának szertelen kitörésével meztelenül az erdőben csatangol, tővestül a fákat rángatja, s mint a dühöngő oroszlán ordít és pusztít. A szerelem hevüléséből, mely a Deli Vid és Barbara házas viszonyát olyan édes meleggel és vonzó bájjal tölti el, ekként esik halálos gyűlölségbe, gyilkosságba, a hadi fegyelem megrontásába, a császár vakmerő fenyegetésébe, telhetetlen kéjelgésbe és öldöklő vérengzésbe! Mintha a vitéz tatárban csak a testi szilaj erő tombolna s az erkölcsi ember minden szebb vonása hiányoznék belőle! S ez a Mehmet, Demirhám és Delimán magokban ép oly határozott egyéniségek, mint a mily jellemzőek általában a török seregre.

SALAMON FERENCZ: Irodalmi Tanulmányok. Budapest, I. k. 1889. 373. 1.

58. TEMESVÁR KÉPE.*

Temesvár képe. A «Denkmal Serinischer Hoeldenthaten» cz. munkából.

59. A KERESZTYÉN RABOK ELHAJTÁSA.*

A keresztyén rabok elhajtása. Eredeti rézkarczolat, mely Ernst Lajos úr gyűjteményében őriztetik.

A két tábor eszméi és érzései, erkölcsei és indítékai lényegesen, szinte ellentétesen különböznek egymástól. S a költő ép annyi leleménynyel, mint a valónak ismeretével tünteti föl mindezt. Képzeletének gazdagsága épen személyes tapasztalásának gazdagságán alapszik; hiszen a maga vitézi életéből és közszolgálati szerepléséből teljesen megfigyelhette és ritka éles szemmel megfigyelte mindenek előtt az embert, az örök-embert, aztán különösen a magyart és a törököt; egyiránt ismeri lelkületüket, gondolkozásukat, kedélyöket, szokásukat, és mesteri módon eleveníti meg küzdelmük közben, lelki állapotaik ábrázolásában, szavukkal, beszédükkel, indulatukkal és cselekvésükkel, a hol viszont tapasztalása hatalmas képzelete erejétől nyeri szinét és melegét. Így jő segítségére hivatása és hivatala, így támogatja eposzában egymást a költő, a ki eredeti lángeszén kívül kora irodalmának míveltségével bír, és a katona, ki örökölt hősisége mellett emberöltője hadi tudományával rendelkezik. Tehetségeinek és tulajdonságainak, megfigyeléseinek és tanulmányainak fölhasználásával alkot; s épen abban remekelt leginkább, a mit eladdig magyar elbeszélő meg sem kisérlett, a jellemzésben. Mert művész ugyan a csodásság alkalmazásában és a szerkezet szövésében is: de rend szerint ott a legnagyobb, a hol jellemezni kell. Hősei élő emberek, még ha óriások is, nemcsak a valószinűségnek, de a valóságnak benyomásával; önmagukhoz összhangzatosan következetesek, másoktól egyénileg különböznek, állásuk, koruk, vérlüktetésük és nemzetiségük szerint. Minden szavok és tettök egész szerepükben lelkök megnyilatkozása, jellemük kifolyása, sorsukkal a legszorosabban összefügg. A költő leíró vonásokkal, külsőségek kiemelésével ritkábban él: de akkor is művészete eszközeként a jellemzés kiegészítésére fordítja őket, élesebb megjelölés, határozottabb előállítás végett; még pedig különösen ott, a hol változatosságot kell kifejteni, mint tömeges bemutatáskor, a szigeti leventék esküre való felvonulásánál, vagy a keletiességet kell feltűntetni, egyes fajszerű alakok megjelenésében, hívebb megvilágítás czéljából. A mi éppen ezt a keletiességet illeti, a mi epicusunk személyes tapasztalásánál és ismereténél fogva mennyivel valószerűbben és biztosabban ábrázol, mint mestere, Tasso. Hivatkozzunk-e példára, hogy akár röviden, nehány szóban, akár részletezően egész képben milyen szerencsésen, mennyi tudatossággal és kiszámítással válogatja meg színeit? Ime, Delimán úgy szeret bele Cumillába, a hogy Keleten a leányba szeretni lehet: a szép haja kötözi meg szívét s egy tekintet veszi el minden erejét; hiszen az arczára boruló sürü fátyol miatt egyebet belőle nem láthat; Tankréd ellenben úgy gyúlad Clorinda iránt olthatatlan lángra, a mint fiatal levente bárhol kigyúlhat; a mikor fáradva pihenő árnyat keres, egyszerre ott toppan egy pogány leányzó, talpig vasruhában, csak az arcza látszó; a lovag meglátja, döbbenve csodálja, bűbájos arczától és deli alakjától többé meg sem szabadulhat; elméje örökké jelenése képét, módját űzte-fűzte, s rakott izzó parázst a lobogó tűzre.* Ibrahim olyan váltságot ajánl szabadsága fejében a szigeti kapitánynak, a minő keleti vitézhez illik, mert előtte legkedvesebb és legdrágább: a pénzbeli értéken, hat mázsa ezüstön kívül úrnak való hat lovat; míg Altomoro, a pécsi olaj-bég mintája, a maga váltságául országa kincseit és felesége gyöngyeit kinálja Godfrédnak, miket bármely nyugati fogoly-herczeg odakinálhat.* Szulimán úgy jelen meg szemeink előtt Magyarországba jövetelekor, mint igazi keleti uralkodó: fekete szerecsen-lovon ül, fején vékony patyolat két csoport kócsagtollal; válláról szép arany hazdia omlik alá, dolmánya is olyan kaftánbul való, oldalán pedig kemény misziri kard függ; előtte s utána rettenetes seregek, hadi szerszámok és mindenféle mesterek.

TORQUATO TASSO: La Gierusalemme liberata. I. 46–49. JÁNOSI GUSZTÁV: A Megszabadított Jeruzsálem. Budapest, 1893. I. kötet. 18–19. ll.

T. TASSO: Ugyanott. XX. 142.

Sok szekszenás lovak ezek után iünnek,
Hosszu nyaku tevék és erős öszvérek,
Bialok, szarcárok és ökör-szekerek,
Hat Elefántis iün, kiben sok emberek.

S ha mindehhez hozzá veszszük, hogy ez a keleti uralkodó ülésében merev, személyében halvány, szakálla ősz, tekintete méltóságos, kész egyszersmind az öreg szultán képe. Tasso ellenben úgy állítja elénk az egyiptomi királyt, mert csak egyszerűen Re-nek nevezi, a mint ragyogó trónján, melyhez száz elefánt-csont lépcső vezet, parancsait osztja; felette nagy ezüstös menyezet feszül; lábai alatt aranynyal áttört bibor-párna; királyi öltözete fényes a barbár ékességtől, s fürteit a fejér gyolcs ezer tekercsben uj diadémként veszi körül; kezében királyi bot, vén szemében ifjonti tűz, egész képében olyan, a minőnek Apelles vagy Phidias alkotná a mennydörgő Jupitert.* Valóban ez a leirás jobban megfelel a menydörgő Jupiternek, még inkább valamely öreg uralkodónak, mint egy keleti fejedelemnek, mert a barbár ékességen és fejre tekert gyolcson kívül, a mi meg minden mohamedánra egyiránt reáillik, nincs benne semmi keleti vonás. Aztán mennyire jellemzően török a Mehmet szép ifjú dalnoka, a kinek kezében gyöngyházas tassa, fején gyönge patyolat-vég, vállán bársony kaftán, s az ő kobzával kisért éneke, mely a Szerencse áldásai közt a nyugvást és csendességet, a cyprus-árnyékokat, hűvös szellőket, gyönge tűvel varrott szép sátorernyőket, szomjuság-megoltó jószagu vizeket, a turunchokat és poma-gránátokat dicséri; a szultán kegye mellett pedig a legfőbb értéknek a jó lovat, éles szablyát és szép szeretőt emlegeti. Milyen általános ehhez képest az Erminia-idyllje, a ki király-leány létére pásztor-gúnyába öltözik, a nyájat legelteti, őrizi, estve pásztor-bottal az akolba tereli, aztán ügyesen megfeji, s a tejet gyors kezekkel süríti; sajtolja: de a kinek minden tettéből, bár napestig kemény munkában fárad, kiragyog királyi méltósága.* Igaza van Aranynak, hogy ezen az idyllen, noha mind Erminia, mind a gazdája Kelet gyermekei, nincs semmi keleties: Versailles nyirott bokrai ép úgy lehetnének színhelye, mint a Jordán partja.* S mennyire jellemzően török a szegény Embrullah, a ki aranyos fegyverben áll: fején skófiummal varrott kápa; kezében czifrált jancsár-puska, oldalán kemény bagdadi kard: de voltaképp jobban ért a tudományhoz, mert a Musáknak szerető szolgája, ki kobozt, miszkált, chingyát egyiránt ver, ki szerecsen tökkel szégyent tesz nagy Pánnak, énekével pedig szép bilbil madárnak; a reá robbanó Badankovich ellen puskáját hiában süti el, az kikapja a sereg közül, mint nagy saskeselyü a hattyú-madarat. A Tasso Lesbinje ellenben, ki először keveredik csatába, épen azért az ujság mámorában szép arcza kipirul; rövid görbe szablyája hevenyén csapdos, míg fürge fehér lova, mely az Apenin havához hasonló, Argillán kopjájától le nem húll, majd maga is el nem esik, – barbár pompája nélkül nemcsak Solimánonak, de bármely fejedelemnek apródja lehet.*

Ugyanaz: Ugyanott. XVII. 10–11.

TORQUATO TASSO: La Gierusalemme liberata. VII. 1–22.

ARANY JÁNOS: Prózai Dolgozatai. Budapest, 1879. 140–141. ll.

T. TASSO: La Gierusalemme liberata. IX. 81–85.

60. ZRÍNYI MIKLÓS MELLSZOBRA.*

Zrínyi Miklós, a szigetvári hős mellszobra. Izsó Miklós mellszobra után,

Költőnk jellemzésének hűségére felhozzuk-e még, a mit Arany megemlít,* hogy Szkender beszéde milyen élénken és valóan rajzolja a századbeli török-magyar viszonyokat? A szigeti éh-farkasok, figyelmezteti a siklósi bég Mehmetet, éjjel-nappal a mezőt járják, a pórok szerte kémkednek és hordják a hírt a bánnak, ki rögtön lesben áll; a törökök ki nem mozdulhatnak, ha egyiknek-másiknak valahová útja van; katona vagy hajdú azonnal elkapja, vagy fejét elviszi és testét ott hagyja. De Mehmet, a ki udvarban nevelkedik vala, nem ismeri a keresztyént; nem hisz a bégnek, inkább az alkoránnak, hogy egy török négy keresztyént megöl a harczban. Vagy felhozzuk-e, a mit Salamon kiemel, hogy a hadi tanács milyen mesterien, mennyi igazsággal tárja fel az ellentétes és összeütköző jellemeket?* Rustán hivatkozik a Zrínyi hirére, mert «hirrel viseltetnek a hadakozások»; azért ellene okosságot ajánl: sánczolják körül a várat, rontsák álgyúkkal a bástyákat, száraszszák ki ásással a vízárkokat; Delimán az okosságot gyávaságnak veszi, csúfondáros gúnynyal idézi a mondást, hogy «hirrel viseltetnek a hadakozások», s rögtön levonja belőle a lealázó következtetést, hogy a törököknek tehát hirt nyernek az ásók; de Szigetben nem rókák és borzok szállásolnak, kiket a pórásók mindenkor kivájhatnának; a törököknek sem ásó és kapa, hanem rettenetes aczél a fegyverük, azzal kell támadni. Demirhám egyetért a vitéz tatárral; csak röviden, az indulat fellobbanásával kiáltja oda, hogy ő sem kapálni jött Sziget alá, ha az kell, ezer assápot állít elő. Petráf aztán nyugodtan kifejti, hogy ha farkas ellen csinál ember házat, mezőn eső ellen juhász is hajlékot: az ellenség ellen sem szégyen sánczot vonni és a mögött oltalmat keresni, aztán Szigetet rendszeresen vívni! A szólók annyira beletalálják magokat, mondja Salamon, a viszonyokba, hogy feleleteik meglepnek a találó kifejezés által. Valódi, s nem képzelt hadi tanácsnak tetszik vitatkozásuk, s ők történeti és nem képzelt személyeknek. Pedig az egész hadi tanács Zrínyi képzeletének szüleménye,* – a Tasso ihletéséből. A jellemek ez életteljessége mellett a Rustán javaslatából és Petráf érveléséből nyilván és világosan megismerjük a törökök várvívó harczmodorát és hadielméletét is, melyet a Delimán vitézkedése és Demirhám dühöngése csak megzavarhat, de meg nem változtathat. A költő a helyett, hogy Sziget megvételében tűntetné fel a sánczok vonásának, árkok kiszárításának, s közlekedő útak készítésének elrendelésével vagy részletező leírásával, mint Tasso teszi a megromlott várvívó fatorony kijavításánál,* a tanácsban a vitatkozó felek vérlüktetésének és hangulatának kifejezésére használja fel, sokkal elevenebben és művésziebben! Lehet-e ezek után már most kétkednünk, vagy csodálkoznunk, hogy a műfaji találkozások és irói behatások ellenére Homeros és Vergilius, Ariosto és Tasso mellett az ő eredeti és önálló egyénisége el nem homályosodik?

ARANY JÁNOS: Prózai Dolgozatai. Budapest, 1879. 137. l.

SALAMON FERENCZ: Irodalmi Tanulmányok. I. Budapest, 1889. 358–359. ll.

SALAMON FERENCZ: Irodalmi Tanulmányok. I. kötet. Budapest, 1889. 359. l.

T. TASSO: La Gierusalemme liberata. XI. 85–86.

Alkotásainak gazdagsága, képzeletének ereje az egyes hősök jellemében bontakozik ki a legváltozatosabban. Különös érzékkel és számítással birja kiemelni beszédök és cselekvényök foganásában vagy kivitelében az uralkodó indítékot, mely lelki képük alapszinét meghatározza: de a mellett, mivel az alapszín hasonlíthat, sőt megegyezhet, fölöttébb finoman és szerencsésen értékesíti a személyi rúgókat, a mik az egyénítő és megkülönböztető vonásokat kölcsönzik. S a vitézi szolgálat közössége daczára ugyanazon táborban, ugyanazon fajban egymástól mennyire elütő alakok szerepelnek? Ime, a török félen mindenek előtt Arszlán, a budai pasa lép elénk, szószátyár és részeges, éppen azért állhatatlan, kedélyének hangolódása szerint fecseg és cselekszik, előre kérkedik Palota megszállásával és megfut szégyenletes gyávasággal; a szultán kegyét hajhászsza és halálos itéletét kapja meg. Aztán jőnek Mehmet, ez a puha szerencse-fi, az udvari étekfogó, a maga tapasztalatlan elbizakodásával és babonás fennhéjjázásával, Réznán, ez a jobb sorsra érdemes levente, ki fiatalon is felvilágosultabb és okosabb apjánál, a maga meggondolt tartózkodásával és férfias elestével; Szkender, ez az élemedett és tapasztalt végbeli parancsnok, a maga emberismerő és koczkázatot félő viselkedésével s őszinte figyelmeztetésével. S következnek sorra: Halul, ki csupa alázat és édesség, mellére tett kézzel és lehajtott fővel köszön; minden szava hizelgés és megejtés, a mint Szigetet a szultán nevében fölkéri; Demirhám, ki merő ellentéte; a keresztyének iránt nyers és tiszteletlen, kifejezésében egyenes és magatartásában kemény; harczi hév, vakmerő bátorság és féktelen erő ragadja; de szerető barát és lovagias ellenfél is tud lenni. S itt Delimán, ki mindenben szertelen; szerelemben, gyűlöletben, vitézségben, kérkedésben és bánatban egyiránt:

Fölyhő szaporító ű bánatos szűve,
És tenger árasztó két rettentő szeme,
Mint vasbánya fúió az ő széles mellye,
Mert sürü ohajtást gyakran bochát erre.

De akkor tetszik leginkább óriásnak, a mikor egymaga a szigeti várban rekedve oly bátorságban érzi magát, mintha a török tábor közepében volna; a keresztyén katonát egyedül tiporja, gázolja kegyetlenűl, vissza sem vonul előbb, míg az ellene küzdő őrségnek Alapi és Golemi a vár belsejéből segítséget nem hoz; ennek láttára helyzetére eszmél, lassan megfordul, mint szűves oroszlán, mely a sok vadász előtt nem fut, hanem haraggal megyen, habár lövöldöznek rája, tüzet és vizet hánynak fejére, csak ballag karddal a kapu felé. Aztán itt van Rustán, a higgadt vezér, ki a szultán okosságának hizeleg, a Zrínyi hirét és nagyságát elismeri; elhamarkodni nem szeret, a viszonyokat megfontolja, azokhoz alkalmazza véleményét, mint Buda elfoglalásakor a Szulimán jövendőbeli magatartásáról;* meg Petráf, a gyakorlat embere, ki az életből szedi érveléséhez a meggyőző példákat, hogy megállapított terv szerint akkor és úgy harczoljanak, a mint javokra válik, nem a mint az ellenség akarja. S itt van Szokolovich Mehmet, a szultán tetszésének, akaratának, parancsainak közvetitője; afféle főrendező, ki a hadverő fejedelmeket, beglerbégeket, pasákat, bégeket tanácsba hívja, szólásra szólítja; de előterjesztésében, elnöklésében annyira tárgyias, hogy a maga nézetéről rendszerint hallgat. Valamennyiök felett magasan kiemelkedik valamennyiök ura, Szulimán, a világhódító császár, kiben a vitézség okossággal, a hadbéli szorgosság állhatatossággal egyesült, belátó és nyugodt, méltóságos és méltóságára gondos, a keleti uralkodóra lelkében csak kegyetlensége, Roxa szerelméért fia megöletése vall. Császári sátrában elhúzódik, serege előtt csak ritkán mutatkozik, még a dívánbeli tanácskozást is a függönyök mögül hallgatja;* de azért mindenről tájékozott, s a mikor a zendülő tábor Delimánt vissza készül hozni, megelőzi a szándékot, maga hozatja vissza, nehogy tekintélyén csorba essék. Jelleme, viselete a történeti igazsággal egyező, s a mint Thury József kimutatja, egybevető történeti tanulmányon alapszik.* Vénségtől és betegségtől elgyötörve, az örökös vereségtől elkedvetlenedve Sziget alatt mégis ismételten elcsügged és keserűen panaszolja, hogy hiában biztatta atyja, Szelim lelke, prófétája, Mahomet; hiában győzte meg a világot, merre a nap fölkel és lemegy; hiában rettegett tőle Károly császár, Uluduveidár, az egyiptomi, – Zrínyi ellenében nem boldogul. Demirhám, a világ legjelesebb vitéze, Rustán, a nagyeszű, és Delimán, a sivó oroszlán, semmit nem árthat a bánnak; ha reá nem botlott volna, nagy lenne Szulimán, mint Nagy Sándor; de úgy látszik, Mahomet eddig csak azért hizlalta szerencsével, csak azért biratta meg vele a világot, hogy aztán Zrínyinek dobja oda!

ISTVÁNFFI MIKLÓS: Historia Regni Hungarici. Köln. 1685. 158. 1.

SZILÁDY ÁRON: Irodalomtörténeti Közlemények. Budapest, 1894. 287 l.

THURY JÓZSEF: Ugyanott. 394. 1.

61. II. SZULEJMÁN SZULTÁN.*

II. Szolimán szultán. Custos Domokos metszete. Ő Felsége hitbizományi könyvtárában őrzött eredeti példányról.

Semmi sem mutathatja jellemzőbben és szemléletesebben, mint a világbiró császárnak ez az ismételt kesergése, hogy a szigeti Zrínyi Miklós, a magyarság vezére, vitézi nagyságában mennyire fölötte áll az epopeia minden hősének, s magának a nagy Szulimánnak. Elég csak a neve, hogy ezereket elveszessen; elég csak a megjelenése, hogy Demirhám és Delimán megremegjen, közönségesebb harczos meg eleibe állani, szemébe nézni sem mer. Aztán milyen gazdag jellem: vallásos lelke el van telve küldetésének mély hitével, hogy a keresztyénség védelmezője és vértanúja; minden diadalát Istennek tulajdonítja, kihez a török jöttének hírére megadó szívvel imádkozik, a siklósi győzelem után megihletődéssel hálálkodik; lángoló hazafi, ki a szegény romlott Magyarországot vére hullásával, feje veszésével szereti; fiát és hadi népét szóval és cselekedettel a hazafiságra lelkesíti; a király iránt hű jobbágy, ki a mikor elhagyatottságában, ellenség közepette halni készül, előbb áldást mond fejére; a legvitézebb és legbátrabb katona, legbölcsebb és leggondosabb vezér, kinek oltalmában leventéi mint oroszlánkölykek vigadnak, örülnek, neki hízelkednek, vigyáznak, fáradnak, mindenre gondot viselnek, s a seregeket megbontó istent dicsérik: a mellett gyöngéd és szerető apa, ragaszkodó és méltányos bajtárs, a fogoly Ibrahim iránt emberséges és kegyelmes úr. S ennyi nemes erkölcsi tulajdona mellett mégis töredelemmel és bánattal gondol vissza bűneire, mikért az önfeláldozásban remél bocsánatot és feledést. Az utolsó kirohanás előtt megmaradt katonáit azzal buzdítja, hogy ez a nap megszépíti minden elmult dolgukat. Bár ez a mondás emlékeztet a Rajmondó mondására, mikor Tankréd helyett Arganttal páros viadalra készül, hogy e nap valamennyi mult fényes napjára újabb fényt fog vetni:* de ő nem emleget fényes napokat, hanem elmult dolgokat, melyeket haláluk megszépít. A mi egyfelől sokkal szerényebb és keresztyéniebb, másfelől az ő életére való tekintettel sokkal jelentőségesebb és meghatóbb.* Ez az egyetlen apróság is beszédes bizonyság, hogy a költő milyen művész a jellemzésben; milyen tudatossággal és sikerrel vonja meg és foglalja egységbe a kifejező vonásokat, hogy hőseinek lelki képe történetileg ép oly igaz legyen, mint psychologiailag. A szigeti kapitányon kívül még különösen kiválik: Deli Vid és Farkasich Péter, ez a gróf főkapitánya, ki először teszi le az esküt, hogy honáért vigan ontja életét, élve el nem hagyja urát, cselszövést nem forral soha a vár ellen, határozott föllépésében, elszánt küzdelmében, kinek haldoklásában hazafisága, vallásossága, lemondási vágya mélyen megindít; amaz a szigeti leventék virága, keményebb az oroszlánnál, maga a haragos Mars, szemében halált és lángot, kezében négy ölnyi vasdárdát hordoz; bölcs, bátor, erős, győzedelmes, a török menekszik vagy omlik előtte; Deli Vid kapitánya után a legvitézebb és legnagyobb, valóságos óriás, a mi az almási ütközetben tűnik elénk a legmegkapóbban és legmegdöbbentőbben. Rettentő erejét a költő ép oly röviden és nagyszerűen érzékíti meg, mint a Zrínyi hősi és erkölcsi fenségét. Ha ennek közeledtére futnak a törökök futó vezérestül: az ő távoztakor nem mennek utána a seregek, sőt inkább, közülök hogy kiment, örülnek. Ily vonásokhoz, mondja helyesen Salamon, nem kell magyarázat, az csak rontaná a hatást; s mindazon nagyítás, mely a vitézi csodatettekben van, nevetségessé válnék talán, ha a styl józan komolysága és egyszerű erőtelje nem állana a nagyságnak azon színvonalán, melyen a tárgy áll. Ezen egyes erős vonások és ezen egyszerűség megadják a rajznak mind a valószínűséget, mind a méltóságot. Azon magyar költők közt, kik a hősiséget megénekelték, voltak ékesen szólóbb, hangzatosabb és lendületesebb előadású elbeszélők: de Zrínyihez nem hasonlítható egyik is azon ép oly élethű, mint nagy jellemek rajzában, melyekben a hősiség erkölcsi fensége párosul a művészi modor fenségével.* Vid óriás létére mégis kapitányán gyermeki szeretettel csüng, készséges és engedelmes; a Radivoj és Janovich megajándékozásában, valamint álmában és látomásában gyöngéd és érzelmes, a felesége kalandjában leleményes és gyors. Rajtok kívül még ott van Turi György, a palotai gondos kapitány, ki Salm gróftól és Pápáról eleve segítséget szerez; de szivesebben harczol a nyílt mezőben, mint védekezik a várban, mert szégyenli, hogy «vagyon kűfalban». Nem a szó, hanem a tett embere. Okos merészséggel kiüt Arszlán táborára; meglepi, fölveri és hevenyében elkergeti. S aztán ott van Chontos Pál, a szemes és gyakorlott pattantyús, ki Szulimán megérkezésekor rettenetes Farkas ágyújával kétszer a tábora közepébe lő, sokakat elsöpörve és szerte riasztva. Öreg tüzér, kinek halálosztó pattantyúja megszokott társa; katonakedvvel kedélyeskedik mellette és kiált le a bástyáról a törökökre «Ihon, a jól jött billikom pohara, erős gyomrotok van, megemészthetitek; nem jöttök Szigetbe, a honnan ilyen köszönetek lesznek, ha meg nem iszszátok a Zrínyi egészségére!» Érdekes és meglepő, hogy a jelen volt Szelaniki a lövéseket hasonlókép értelmezi. Midőn a padisah ő felsége – írja – leszállt lováról és sátorába tért, a pokolravaló hitetlenek egy nagy golyót lőttek a hadseregre, mintegy azt mondva vele: «Isten hozott benneteket!» Ezután egy még félelmesebb ágyúgolyót lőttek az ágyúk és a szultáni hadszertár állomási helyére, melylyel mintegy azt volt Zrínyinek szándéka mondani: «Ilyenek a mi fegyvereink, melyekkel veletek harczolni fogunk, ha nem láthatjátok őket, legalább hangjokat halljátok!» Akár valami olvasmányon, akár szóbeli hagyományon alapszik a költő elbeszélésében a Chontos kedélyes kiáltása, a mint Szelaniki soraiból látszik, az akkori felfogásnak felel meg.*

T. TASSO: La Gierusalemme liberata. VII. 65.

SALAMON FERENCZ: Irodalmi Tanulmányok. I. kötet. Budapest, 1889. 368. 1.

Szelamiki ezt az utolsó kirohanást a következő törökös szinezéssel beszéli el: «Szombaton reggel – úgymond – Zirindsik a belső vár hidja fölött levő kapút kinyittatta s 300 embernyi puskás kardos, és dsidás hitetlent maga előtt bocsátván, «Haj, huj» kiáltással: és puska tűzzel kirohant az iszlam seregére. Fejér arany himzésű bársony kalpag, mellén arany láncz, kezében aranyos markolatú kard volt. A vele szemben levő janicsár ágyúból egy öt drachmás puskagolyó mellén találta, s hanyatt esett; összes katonasága pedig egy pillanat alatt lekaszaboltatott. A janicsárok legvitézebbjei rögtön fölkapták az átkozottat, fejökre emelték, s mielőtt még gonosz lelke kiment volna tisztátalan testéből, az aga elébe vitték, hol arczczal lefelé Kocsián ágyújára fektették, s egy janicsár levágta a fejét a nyakáról. Szerencsétlen fejét a muhzir aga, bársony kalpagjával és arany lánczával együtt begöngyölvén, a janicsárok az agától a szultáni sátorhoz vitték. Itt sem sokáig maradt, mert a nagyvezir a maga sátorába küldvén megparancsolta Gulábi agának, hogy küldje el a császár táborába s egyszersmind kérdezősködjék kincstára felől (Hadtörténelmi közlemények. IV. 1891. 219–220. 1.)

RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Hadtörténelmi Közlemények. IV. kötet. Budapest, 1891. 212. 1.

62. PÁPA VÁRA 1597-BEN.*

Pápa vára látképét a «Denkmal Serinischer Hoeldenthaten» czímű munka után adjuk.

Mennyi és mennyiféle alak egyesül a Szigeti Veszedelemben! Pedig Kambert és Embrullaht, Radivojt és Juranichot, Cumillát és Barbarát, meg a kis Zrínyi Györgyöt, kikről tanulmányunk összehasonlító részében megemlékeztünk, a sorozatba föl sem vettük, s a röptében megrajzolt, mintegy villámsugárral megvilágított leventéket össze sem szedtük, holott nem egyszer egy kiáltásuk, egy mozdulatuk, egy összeütközésük szoborszerüen állítja őket elénk. A jellemzés önállósága és gazdagsága első nemzeti epopeiánk legnagyobb és ma is csodált érdeme. A hogy költőnk egyfelől a magyar hősöket a maguk hazafias és keresztyén szellemében, másfelől a török vitézeket a maguk keleti és mohamedán világnézetében egyéníteni, a hogy magukkal az emberek szavaival, tetteivel, indulataival fényesen kifejezni birja: az csak igazi, eredeti, isten-áldotta nagy müvész adománya!

Mennyire sajnálhatjuk, hogy a műnek külső alakja nem áll belső szépségének, tökélyének szinvonalán. Zrínyi maga érezte és mentegette ebbeli fogyatkozásait és gyarlóságait. Őszintén megvallja, hogy sem Homeros-, sem Vergiliushoz nem hasonlíthatja tollát; «de avval – úgymond – ő előttük kérkedhetem, hogy az én professzióm avagy mesterségem nem az poezis, hanem nagyobb s jobb országunk szolgálatiára annál: az kit irtam, mulatságért irtam, semmi jutalmat nem várok érette. Ő nekik más gondjok nem volt; nekem ez legutolsó volt. Irtam, az mint tuttam, noha némely helyen jobban is tuttam volna, ha több munkámat nem szántam volna vesztegetni.»* Kétségtelen dolog, hogy a Szigeti Veszedelem sok nyelvi sajátsága és verselésbeli gyarlósága a sietségnek következménye; a mint az irás hevében és izgalmában, a villanó gondolat és zajduló érzés kifejezése megfogant, szóban és mondatban alakot öltött, egészen úgy maradt. A költő prózája, mely szabatosságával, szépségével, magyarosságával és erejével rend szerint meglep és megindít, elvitathatlan bizonysága lehet, hogy némely helyen jobban is megirhatta volna, ha a kifejezés megtisztulására várni vagy a megsimításával aprólékoskodni elég ideje, türelme és kedve van. De maga a sietség nem magyarázza és nem okolja meg valamennyi alaki sajátságát és hiányát. Helyesírásának egyenetlensége és következetlensége például nem a saját rovására esik; hanem onnan ered, hogy még akkor megállapodott helyesírásunk nincsen, kiki ösztöne szerint majd a kihangzásnak, majd a szószármaztatásnak hódol, hiszen Geleji Katona István épen csak ez időben pendítette meg legelsőnek a helyesírás elveként az etymologiának követését;* kiki még az ingadozó irodalmi köznyelvnek és a maga nyelvjárásának hatásait egyesítette magában. Költőnk hang- és alaktani sajátságai is e kettős forrásra mutatnak; de belőlük sokkal több fakad a nyelvjárásából, mint az irodalmi köznyelvből. Ha az Adriai Tengernek Syrenája a maga kiadásában ebbeli jellegére nézve következetlenebb és szintelenebb, egyenesen a nyomtatás felügyelőjének vagy javítójának tulajdonítható, mert a kézirati tisztázat a maga eredeti mivoltában egész híven és határozottan a keletkezése helyének nyelvét tükrözi vissza. Dunántúl, a nyugati nyelvjárás legdélibb területén, a hol a göcseji és zalai nyelvjárás találkozik és egymással összefoly,* fekszik Csáktornya, beszédmódjában a nyugati nyelvjárás általános bélyegével, különösebben a göcsejinek és zalainak vegyűlő hangszíneivel. Innen magyarázható meg, hogy a költő nyelvében a magánhangzók zártabb ejtése uralkodik; igy szó végén vagy szó belsejében, a hol az előbbi szótagban á van, a helyett o következik: árod, ároszt, szároz, szároszt, várot, várok, s ezek hasonlóságára oltalmot és aztot is; az e és ë helyén átlag ő fordul elő: röjtök-sátor, röjtöm, köröszt, körösztény; szöb, zöng, zöndül, röpül, röpdöz, rözzenik; az l és ly előtt, (mert váltakozva mind a kettő megvan nála, például folni és folyni, kölkek és kölykek) hasonlókép az ö szerepel: fölhő, fölyhő, lölkem, lölked, s a birtokos személyragozás minden esetében, föl, köll, röndöl, költ; az o és ö helyett ellenben gyakran található u és ü: borul, burít, csuda, csudál, buik, ukádik, usura, aztán ű és űk, kű, menkü és kénkü, bű, büven, lü, jü, jüvendül, dült, tülem, a ról-ről és tól-től helyragok rendszerint zártabb alakjokban röviden jőnek elő. Azonban egy esetben, a régi állapot megőrzéseként, a zártabb hangzó válik nyiltabbá, a mikor az i és í helyet e és é foglalja el: segét, segéchség, késér, késérő, késértet, méért, tekéntet, mezételen, kémél, kéméletlen; mégis sokkal gyakoribb az i és í-nek zártabb ü és ű hangra fordulása: üng, düchőség, hűség, szűv, szűves, küvül, üdő, üdőtlen, vagy a mi még érdekesebb, az énekből és énekelből alakuló ínek és ínekel helyett űnek és űnekel. Az ellenkező hangrendű összetett szókban szokásos a magánhangzók illeszkedése: sohul, sohun, tahát; két magánhangzó közt nem ritka a v vagy j kivetése: bial, fualkodik, buik, hea, heában, iam, ia, fia, de a két magánhangzó közét nem egyszer ki is tölti: megrivad, megrivogat, prédávul. Szók végén ny helyett közönséges az n: kicsin, nyl, szegén, szegín, oroszlán, tudomán, kéntelenség és kételenség. Sőt költőnk egy helyen annyira megy nyelvjárása követésében, hogy a mikor a zendülő tábor a Szulimán megmakacsodására panaszol: ekként kiált. «Meccen osztán várral, meccen császársággal?» A mely sorban a meccen a mit teszen összerántása.

GROFF ZRINI MIKLÓS: Adriai Tengernek Syrenája. 3–4. 1.

GELEJI KATONA ISTVÁN: Magyar Grammatikátska. A vagy Az igaz magyar irásban és szóllásban kévántató nehány szükséges Observátiók. Gy.-Fejérvár 1645.

BALASSA JÓZSEF: A magyar nyelvjárások osztályozása és jellemzése. Budapest, 1891. 26. 1.

63. A MAGYAR GRAMMATIKÁTSKA CZÍMLAPJA.*

A Magyar Grammatikátska czímlapja Gelei Katona Istvántól a Titkok Titka II. kötetének végéhez köttetett rendesen. A Nemzeti Múzeum példányáról közöljük.

Mindez azonban oly jelenség, még ez a legutolsó, a legkivételesebb is, mely ellen abban az időben, a mikor minden iró a saját vidékének beszédmódjával él, nem lehet és nem szabad kifogást emelnünk, mert nem nyelvhibáról, csak nyelvjárásbeli szokásról tanúskodnak; s ép oly érdekes adalékok nyelvünk hangbeli állapotára, mint a mily jellemzőek költőnk művére nézve. S kétségtelenűl nyelvjárásából kerülnek bele verseinek szókincsébe azok a szavak vagy szóváltozatok, melyek közül ma már csak néhány használatos a göcséjségben és zalaiságban, vagy az ország más részeiben; akkor azonban Csáktornya környékén még közönséges forgalomban lehettek. Ma már az Adriai Tenger Syrenájának bizonyos ódon színezetet és zamatot kölcsönöznek ilyenek: alit-vél, apolgat-csókolgat, édesget, baj, halálos baj-páros viadal, bilikum pohara-üdvözlet pohara, bimbórbibor, csata-csapat, csingolódik-kapaszkodik,* csüng, csühődöl-czihelődől, csoport-csapat, falka-darab, rész, fekő-feküvő, Gönczös szekér, Gönczöl szekér, a göncz Zalában ma is batyu, a szomszédos Somogyban koloncz,* szóval valami teher; hamarság-gyorsaság, gyors hab, indit-fakaszt, jószágos-erényes, károl-sajnál, károsnak tart, kecse-köpeny, palást, késmárk-szikla, szirt, képiró-festő, könnyv-könny, maga-pedig, mégis, noha, márványkép-szobor, megnevet-kinevet, kicsúfol, megguggol-kigúnyol, mihánt-mihelyt, Landor-Fejérvár-Belgrád, leveg-lebeg, leventa-levente, ludvércz-lidércz;* ohajt-sohajt, kesereg, oroszkodik-lopózkodik, penig-pedig, szekszenás-terhes nyereghez tartozó, tartalék-akadály, timporálva-keverve, választ-válasz, vonakodik-verseng, zászló-zászlóalj jelentéssel.* Teljesen ez alá a szempont alá esnek az igeragozásnak ama régies alakjai is, melyeket költőnk oly gyakorta használ; például a felszólító mód egyes második személyét két mássalhangzó torlódásánál rendszerint d nélkül képezi: érch meg, tarch meg, ronch meg, sürüsich meg, szabadich meg, tekinch meg, vidamich meg, s ezek hasonlóságára hangtorlódás nélkül is ekként jelöli: ronch el; az elbeszélő mult egyes és többes harmadik személyét pedig a v kilökésével és az összeeső két magánhangzó egybevonásával megrövidíti: lén-leve, lének-levének, té-tevé, vé-vevé, vék-vevék. S hasonlókép nyelvjárásának hódol a tagadó kérdő mondatok szerkesztésében, a mikor a kérdő e szócskát nem az állitmány, hanem a tagadó szó után veti, a mi az egész Dunántúl mai nap is széltében divatozik; a ban-ben és ba-be helyragok fölcserélésében, a mikor nem veszi figyelembe a «hol és hova» kérdések szabatos vonatkozását, a mi az irodalomban még századunk elején sem volt szokatlan, a nép nyelvében pedig ma is szokásos; ekképen váltakozik nála: jüttem országodban, veszik eszekben, viszi végben, teszi csaknem égben, öltözik törzsökben, vajdában béveré felét dárdájának; s vala gyors erőbe, ruhába járnak, fölforr az haragos vér mindenikbe, kezét fösti ellenség vérébe és szivébe, hagy reménységbe. Aztán nyelvjárásának hatása mutatkozik a ban-ben helyragnak a részleges tárgy kifejezésére vagy a ból-ből rag helyett való használatában, például: Tantalus nem eszik almában, választ furiákban, sokat levág bennek, vágnak le ű bennek kétszer kétezeret; s a birtokos személyragozás egyes harmadik személyének a rövid e helyett zártabb i raggal képzése; például: becsületi, keleti, tiszteleti, hiti, rendi, szüki.

SZINYEI JÓZSEF: Magyar Tájszótár. I. kötet. Budapest, 1893–1896. 323. l.

SZINYEI JÓZSEF: Ugyanott. 715. 1.

Ugyanaz: Ugyanott. 1333. l.

Lásd a Magyar Nyelvtörténeti Szótár megfelelő helyein.

Ezek a hang- és alaktani sajátságok, valamint szókincsbeli ritkaságok ma már, a mikor az irodalmi nyelv kifejlett és megállapodott, a vidékek beszédmódjától szervezetének, rendszerének, alkotó és jellemző törvényeinek megismerésével és általános érvényével megtisztult és megnemesedett, – részint a szabálytalanság, részint az avatagság szinében tűnnek fel. De ha a költő korába visszahelyezkedünk, az ő nyelvét más írók nyelvével összehasonlítjuk: lehetetlen meg nem győződnünk, hogy az mennyire magyaros és sajátos, színes és gazdag, élénk, erős és kifejező. Az öreg Ráday Gedeon ízlésének és tudásának valóban nagy becsületére válik, hogy ő már száztiz esztendővel ezelőtt észrevette és kiemelte, mikép Zrinyi a találó szók megválasztásában és a dolgok eleven kirajzolásában mennyi gondot mutat.* Legfölebb azt sajnálhatjuk, hogy költeményeibe török, horvát és diák szókat vegyít, az utóbbiakat szükség ellenére fölös számmal: de menthetjük egyfelől a jellemzetességre törekvéssel és a közszokással, másfelől azzal a vallomásával, hogy úgy szebbnek gondolta, s a magyar nyelvet szegénynek tartotta, különösen «historia» irására.*

Dr. VÁCZY JÁNOS: Kazinczy Ferencz levelezése. I. kötet. Budapest. 1890. 158. l.

GROFF ZRINI MIKLÓS: Ádriai Tengernek Syrenája. Bécs. 1651. 5. l.

Szókötésében, mondatszerkesztésében és verselésében azonban már jelentékeny hibákat és fogyatkozásokat találunk. Pongyolaságok és magyartalanságok esnek meg rajta, részint a sietség, részint az idegen példák követése miatt. Még az csak hagyján, hogy a vonatkozó névmásokat egymással sokszor fölcseréli, s a személyre a mely, a dologra a ki utal; hogy az igék alanyi és tárgyas ragozását nem mindég tartja meg, mert mindezt abban az időben még nem különböztették meg szigorú következetességgel; sokkal megróhatóbb, hogy a szenvedő alakot unos-untig használja, holott rövidebben, szebben és magyarosabban szólna a cselekvő alak; s annak, a ki nyelvjárásához annyira alkalmazkodik, mint ő, észre kellett volna vennie, hogy a nép a szenvedő beszédmódot sohasem szereti és általában kerüli; hasonlókép sokkal kifogásolhatóbb, hogy egyes igéknek egészen helytelen vonzatokat tulajdonít; például hasomlítani, mint az olasz rassomigliare, nem egyszer tárgyesettel áll: hasomlit furiát; a hallgatni, mint az olasz udire a tól-től raggal jelen meg: Tülem hallgatnak minden Elementumok: a birni rendszerint a latin habere példájára szerepel: Én birtam világot, ű birjon engem el; az örülni pedig a latin gaudere módjára fordul elő: Örül az Szerencse ember esésében. S ezeken kivűl az igevonzásokban a mai használat szerint még sok szabálytalanság akad; például nála a zászló nem a szélben, hanem a széllel lobog, a tenger nem felé, hanem reá forog, a szultán reménysége nem a számtalan sok hadában, hanem hadán vagyon, s nem a törökök tartanak, hanem útjokat tartják Egervár felé; s több más.

64. BÁRÓ RÁDAY GEDEON ARCZKÉPE.*

Báró Ráday Gedeon arczképe. Klimes festménye után.

Semmi kétség, hogy a költőnek az efféle hibái és fogyatkozásai nem mind akaratlan botlások vagy korabeli megszokások, hanem nagyobb részint szándékos eltérések, a mikkel ujítani akart. Ez a czélzata leginkább fölismerszik verselésében, hol a hagyományos régi szórendet ép oly merészen, mint szokatlanul felforgatja, az összetartozó elemeket Homeros és Vergilius példájára, de a magyarosság ellenére egymástól elszórja, a mint a maga szeszélye villan, vagy a rim szüksége áll elő; de mindég abban a törekvésben, hogy a költői szabadság korlátait kiebb terjeszsze. Olykor az alany vagy tárgy jelzőjét elválasztja, s egyszerüen annak utána veti a nélkül, hogy értelmezővé változtatná át, például: Esküszöm Mahometre, kit tart ég magas, vagy Zrínyi mely rettenetes indított harczot; olykor azonban az ily elválasztással a mondatot feltördeli, egyes részeit szerte hányja, hogy szinte össze kell keresni; például: Nincs szüki tanácsban ily mint én vezérnél, vagy Órám tisztességes csak légyen utolsó. Még önkényesebben és erőszakosabban jár el, mikor indítéka egyenesen maga a felforgatás, maga az ujság, mert ekkor a különböző mondatelemeket össze-vissza dobálja, hogy az összefüggés köztük szinte megszűnik; például: Földre megtompítván esék maga vasát. Pedig ha akarta volna, könnyen írhatja vala magyaros szórenddel, természetes csoportosítással ekképen: Maga földre esék, megtompítván vasát. S még csak a rímet sem veszti el, mint ennek a sornak: «Bánatját lágycha noha úgy sem igen» átváltoztatásával, a második felének előre, az elsőnek hátra vetésével és szórendi megjavításával: «Noha úgy sem igen lágycha bánatját» – okvetetlenűl elvesztette volna. Szándékos vétségnek, egyszerű latinismusnak kell tartanunk az ily összhangtalan egyeztetéseket is: Sietnek kiki eloszlani, vagy Zrínyi Deli Viddal így beszélnek vala. Mert azt még föltehetjük, hogy a főmondat többes alanyára vagy többes tárgyára elhamarkodásból az alárendelt mondat egyes számbeli vonatkozással következik, a mi nála néhányszor valóban előfordul; de az állítmánynak az alanynyal való ilyetén kapcsolása csak tudatos eljárásból, a latin szókötés követéséből eredhet, s a régi irodalom minden ilyen példája onnan eredt.

De nem szabad felednünk, hogy ezek az ujjítások és idegenszerűségek az Adriai Tenger Syrenájában csak szórványosak, csak kivételesek; hogy elbeszélésének styljében sokszor meglep a rövidség, elbájol a magyarosság, és elragad a hatásosság, a beszéd lüktető heve és ereje, mert versei olykori zordon szólásuk és bántó darabosságuk ellenére nincsenek bizonyos kiválóság, ékesség és érdem nélkül. A költő mindenek előtt a névelővel bennök gazdaságosabban él, mint mai nap élünk, s a hogy kötőszavat gyakrabban elhagyogatja, mint mostanság teszszük; az igebeli cselekvésnek a határozós ismétléssel elevenebb és erélyesebb nyomatékot ad, például újjultan ujjul és ujitton ujjit; különösen pedig a mondat-feloldásokat, apró alárendeléseket sokszor szerencsésen elkerüli és egybe vonja, minél fogva gondolatait és érzéseit tömöttebben, hangzatosabban fejezi ki, mint a mai emberöltő szokta. S bár meg kisérti, a hogy fentebb érintettük, a mondat-elemek elszórását: de a magyar elbeszélések régi hagyományos szórendjét is alaposan ismeri és elég ügyesen követi. Ez a költői szórend a nemzeti verseléssel a legszorosabban összefügg, mert a hangsúly, az ütemben lüktető hangsúly szerint igazodik; a mennyiben az összetartozó elemeket együvé gyüjti és együvé foglalja. Ily módon, a minek a prózában elől kellene jőni, hátrább marad és viszont:* a kötőszó, vonatkozó névmás sor kezdete helyett a sor belsejébe vagy közepére esik; például: Véletlenűl szegény de csalatkozott meg; De te bűneimért ha verni, akartál; Végre fáradságát hogy heában látta; Nem merék megvárni mert karddal ezeket; Rá szaggatják, döntik kire az sátorát. Nem önkényes szabadság, nem a klasszikai verselés utánzása ez, – mondja Arany János, – hanem az eredeti magyar rythmusnak, a népi dallamok és dalok zengő rythmusának a mainál erősebb lüktetése.* Ezzel az eljárással az egybetartozó elemek, gondolatok és szók összerakásával csakugyan erősebben lüktet a szavak hangsúlya, elevenebben az ütemek lebegése, s még elemeiben fölbomlik a körmondatos szerkezet, a mi különben is a költői styllel annyira ellenkezik: tehát hathatósabban érzik a beszéd magyarossága és zengzetessége. Különösen a styl élénkítésére és a hang változatosságára Zrínyi a szóképek, szó- és gondolat-alakzatok minden faját nagy sikerrel használja fel, s az epos utolsó énekében egészen dusálkodik bennök. De ebbeli szépségeinek és érdemeinek mutogatásába nem ereszkedünk részletekbe, csak azt említjük meg, hogy verseiben olykor a betűrímek a legbájosabban zendülnek meg; például: Lobognak az zászlók, fénlenek fegyverek; Hogy harmatos hajnallal vagy szerelemben; De Demirhám ront-bont, de veszti az népét; De kemény kezével ű szablyát kirántá; Halála határán ű vadsága megszünt; Te hitetlenséged viszen oly hirtelen. S csak azt hozzuk még fel, hogy nemcsak a hangzatosságot, de az indulatot is hathatósabban érezteti az oly nyomósító ismétlésekkel, mint ezekben a sorokban:

ARANY JÁNOS: Prózai Dolgozatai. Budapest, 1879. 19. l.

ARANY JÁNOS: Ugyanott. 19., 23. l.

Óh áldott, ó boldog, ó erős vitézek (IX. 77)
Mig az nap meg nem áll, mig az magyar nemzet. (IX. 78.)
Ű kézzel, ű szemmel, ű bátor járással
Biztatja társait. (X. 20.)
Ű halált, ű veszélyt erős kezében hoz. (X. 50.)
Ű Musáknak vala szerető szolgája,
Ű kobozt, ű miszkált, ű chingiát tuda. (X. 52.)
Nem, nem, hanem még inkább lett kegyetlenné. (XII. 60.)
Minden nap, minden nap ebben az seregben. (XIII 53.)
Ki böcsül, ki tisztel, ki imád tégedet. (XII. 42.)
Én megyek, én elől … (XIII. 57.)
Hoz halált, hoz veszélyt az vitéz Szigetre. (X. 18.)
Egy dolmánt egy mentét csak választ. (XV. 13.)
Elmentél, kegyetlen, elmentél … (293. l. 26. v.)
Én éjjel, én nappal keserven ohajtok (289. 1. 2. v.)
Sőt sebben, sőt kinban újoltan ujulok.* (U. o.)

A lapszámok a sajtó alatt levő akadémiai új kiadásunkra vonatkoznak.

Azt hiszszük, hogy eme fejtegetések és közbeszőtt példák után nem kell több bizonyság, mikép az Adriai Tengernek Syrenájában a nyelv ellen nem panaszkodhatunk; a szókötésben és mondat-szerkesztésben van ugyan elég akaratlan botlás és szándékos idegenszerűség; de még több az eredetiség és magyarság, gondolatainak és érzéseinek kifejezésében a meglepő találóság! Milyen sokat mondó például Delimánnak emésztő kesergésében a szigeti várbul kiballagása után ez a felkiáltás: «Most lesz még mezeik az én irigyimnek!»* S milyen gyöngéden szól a Feszületre irt ének eme sora a Krisztus sebeiről: «Virágzott tested is halálos sebektül!» S milyen szépen jellemzi a szultán seregét, a mikor «Törökország szüvének» nevezi! Pedig az efféle sorokat marokszámra, százával idézhetnők.

A mezeik nem a többes birtokos több birtokának, hanem az egy birtokának kifejezése. A göcseji és zalai nyelvjárásban a birtokos személyragozás többes számbeli 3-ik személyének ragja ma is: ik, jik: lovik, szovik, nevik. (BALASSA József: A magyar nyelvjárások: 36., 39. ll.)

A költő legkirívóbb fogyatkozása verselésében áll, nem annyira a rimek kezelésében, mert ezek amaz idők gyakorlatához képest néhol meglepően jók, mint inkább a sormetszet szándékos és teljes elhanyagolásában, noha ennek következetes megtartása a nemzeti rythmus legsajátosabb föltétele. Egész darabossága és nehézkessége ebből származik. Az epos annyi művészi értéke másfél századon keresztül ebbeli gyarlósága miatt borult feledésbe. Ráday Gedeon méltatta először. Még fiatalon, a nemzetietlen korban, Mária Terézia uralkodása alatt, megkezdette az epos hexameterekben való átirását; nem azért, mintha a régi magyar elbeszélőalakot nem helyeselte volna, hiszen Vergiliust és Telemachot is négyes rímű alexandrinokban kisérlette meg fordítani; hiszen általában minden versnemet méltányolt, bár különös hajlamot a nyugat-európai mértékes és rimes versnemek iránt érzett: hanem főként azért, mivel minden versnemben, így a régi magyar elbeszélő alakban is tiszta szabatosságot követelt. Zrínyi verselésében ez a szabatosság, az egyenletes lüktetés nincs meg. Ebbeli fogyatkozásának tulajdonítja, hogy a Szigeti Veszedelem méltó elismerésre nem juthatott. Ám teljesen megértette az epos becsét, sőt észre vette a költő eljárását is, hogy sokszor tudatosan hibázik. Ráday a maga szépízlésénél és alapos műtanulmányánál fogva Zrínyit felette nagyra becsülte, s majd minden költőinknek eleibe helyezte. Úgy remélte, hogy ebben egyet fog vele érteni mindenki, valaki ezen eleve való itéletektől megszabadulhatott, hogy 1-ször meg ne ütközzék a rythmusokban, mert ezekre a költő kevesebbet vigyázott, mintsem a válogatott szókra és a dolgoknak eleven kirajzolására; hogy 2-szor meg ne ütközzék abban is, mikép a tizenkét szótagú verseiben nem tartotta meg mindenkor a hatodik szótag után a sormetszetet, hanem olykor a hetedik, sőt néha más szótagokra vitte által; mert úgy látszik, hogy azt nem hibából cselekedte, hanem szánt szándékkal; részint azért, hogy az által az indulatot nagyobb nyomatékkal emelje ki; részint azért, hogy azzal verseinek nagyobb változatosságot adjon, s az egyhangúság elkerülése révén szépségüket nevelje. Tanácsolja tehát, hogy a ki Zrínyit olvassa, ne a sormetszetek, hanem az irásjelek szerint olvassa, mert így nagyobb élvezetet talál benne.*

Dr. VÁCZY JÁNOS: Kazinczy Ferencz levelezése. I. kötet, Budapest, 1890 158. 1.

65. A KALAUZ CZÍMLAPJA.

66. BALASSA BÁLINT MUNKÁJÁNAK CZÍMLAPJA.*

Balassától a «Betegh Lelkek Fűves Kertje» czímlapját, Szenczi Molnár Albert «Psalterium Ungaricum»-ának czímlapját az egyetemi könyvtár, Beniczki «Versei» czímlapját a Nemzeti Múzeumban levő első kiadásokról közöljük.

Sajnos azonban, a Zrínyi emberöltője erre a szinvonalra, a fenséges alkotásnak költői eszméjéhez, szerkezetének és jellemzésének igazi szépségeihez felemelkedni nem birt. Mert sem a kellő izlése, sem az elegendő tanultsága nem volt meg. Honnan is meríthette volna? A XVI. század egyszerű magyar elbeszélései tárgyuk különböző, vallásos, történeti és regényes szine mellett teljesen megegyeztek a mese száraz szövésére, a szerkesztés és előadás kezdeties gyarlóságára nézve. Ezek bizony semmi alapot és semmi mértéket nem szolgáltatnak a Szigeti Veszedelem értékének megitéléséhez és mesteri voltának méltatásához. A nyugati nagy népek költészetének haladása pedig, melynek magaslatán Zrínyi Miklós maga állt, még ebben az időben nem érintette meg a magyar szellemet, melyet egészen elfoglaltak a katholikus visszahatás izgató vitái a felekezeti rajongás és izzó gyülölködés szapora műveivel, s egészen megragadtak a nemzeti lét válságos harczai egyfelől az uralkodóházzal a lelkiismereti és alkotmányos szabadságért, másfelől a török ellen a haza oltalmáért és megmaradásáért. Ily viszonyok közepette, s a nyugati nyelvek és irodalmak ismerete nélkül, a költő nemzedéke az Adriai Tengernek Syrenáját nem becsülte és nem becsülhette meg, mert különben egyenesen a maga korát s annak műveltségi átlagát kellett volna meghaladnia. Ilyen kiváltsága meglehet egyes lángésznek, de soha sem egy egész emberöltőnek. A Zrínyi nemzedéke a XVI. század elbeszéléseinek szinvonalán maradt meg, minden képesség és avatottság nélkül a költői alkotás magasabb törvényeinek és titkainak felfogása és javallása iránt. Szelleme és kedélye szorosan a század visszahatásának áramlatához tapadt; vallásos hangulataiban, egyéni fájdalmának s az országos romláson érzett szenvedésének töredelmeiben, a visszahatás terméseiből táplálkozott, bennök keresett és talált szórakozást és gyönyörűséget, vigaszt és enyhülést. Ez az oka és magyarázata, hogy a míg vitatkozó munkák, mint a Pázmány Péter Kalauza és Less Lenárd Tanácskozása Veresmarty fordításában három rövid évtized alatt háromszor megjelentek, a míg vallásos versek, mint a Balassa Bálint és Rimay János Istenes Énekei s a Szenczi Molnár Albert Zsoltárai száz év folyamán harmincz kiadást érhettek, sőt Beniczky Péter Magyar Rythmusai* is, épen mert magyarosan zengtek, hét kiadásban láthattak világot: az Adriái Tenger Syrenájának másfél száz esztendőnél tovább kellett várnia, hogy újra megjelenhessen. S Zrínyi Miklós még élt, a mikor Gyöngyössi István föllépett, kinél a XVII. század általános nézete szerint nagyobb költőt magyar anya nem szült; s az ő könnyű, folyamatos, eleven, színes leirásokkal és érzelmes képekkel teli verses regényei első nagy eposunkat hosszú ideig, több mint egy századig homályba vonták. Verselésének külső jelességei mellett ennek belső nagy érdemei számba sem jöttek. Mert a közönségnek mindig egyetemesebb fogékonysága van a kellemesnek, mint a fenségesnek élvezetére.

SZABÓ KÁROLY: Régi Magyar Könyvtár, I. kötet, 1879. A megfelelő helyeken.

67. MOLNÁR ALBERT ZSOLTÁRAINAK CZÍMLAPJA.*

68. BENYECZKI PÉTER VERSEI CZÍMLAPJA.

Már most, ennek az emberöltőnek ilyen irodalmi izlése és miveltsége mellett, csak természetesnek és megokoltnak találhatjuk, hogy az Adriai Tenger Syrenája a maga megjelenésekor egész hatástalanul hangzott el. Jellemző például érdekes bizonyságot szolgáltat erre Megyery Zsigmond, a költő bizalmas ismerőse, ki már 1657-ben, mikor a legáradozóbb dicsérettel küldi vissza ennek nála levő kéziratait: a Mátyás király életéről való elmélkedéseket, a Centuriákat és Aphorismákat, melyek «a régi derék magyar érdemére, a vitézi erkölcsök követésére és a jó hirnév hagyására» tanítanak, egyetlen szóval sem érinti a Syrénát, holott érinthette volna, ha valamire becsüli. Mert a kéziratok dicséretében nemcsak ezek becséről: de általában az iró egyéniségéről is beszél. Az aphorismák, e rövid és magvas hadi fejtegetések sorozatára azt mondja, hogy az igazán kiábrázoló magzatja szülejének, ez igazi tojása hivatásának, kinyilatkoztatója foglalatosságának és kimondója akaratjának; valóságos carbunculus, melynek kár volna setétben maradnia, a más két csoport elmélkedéssel együtt; minél fogva egy kis gyertyát kell neki gyujtani a kinyomatással. Mert ha a Zrínyi-nemzetség valaha kihalna is, ez a könyv elég volna az utókor előtt az iró személyének és tehetségeinek becsülésére, neve halhatatlanságára.* Hát az Adriai Tenger Syrenája nem igaz lelki képmása szülejének, nem igaz tojása hivatásának? S hősi eposában nem nyilatkozik-e meg a Zrínyi foglalatossága, határozott akaratja, egyéniségének természete? Hiszen a Szigeti Veszedelmet úgy, a mint van, a vitézi lélek harczi hevének ama lüktető erejével és elevenségével, mely a szerkezet fölépítésében, az elbeszélés hangjában, különösen hőseinek érzésében, eszejárásában, egész vérlejtésében, csatajeleneteiben és halálos bajvivásaiban lendülve meg-megcsap, csak oly költő irhatta meg, a ki maga is levente, bajnoki merésre és hadi tudásra egyiránt kitűnő. Hát ez a hősi epos nem volna maga is elég az utókor előtt az iró személyének és tehetségeinek megbecsülésére, nevének fentartására? Megyery Zsigmond szerint nem, mert szóba sem hozza, noha tudnia kellett róla, olvasnia kellett ezt is, a mikor még a Zrínyi kéziratait is olvasta: de kortársaival együtt, bármily mívelt ember volt különben, nyelvi és versbeli apró fogyatkozásai miatt nem birta méltányolni, a maga fenségében felfogni. A mi a költőre nézve annál sajnálatosabb lehetett, mert ezzel hazafias számítása is kárba veszett. Hogyan? Hát nem a költői szép lebegett előtte kizárólag? Igaz ugyan, hogy kinzó szerelmének feledése végett;* mulattató szórakozásul* fogott a haragos Mars éneklésébe, s enyhületet és vigaszt a sugalló Múzsa tiszteletében, a Szép szolgálatában keresett szivbeli sebeire, de kétségtelen az is, hogy már eposának eszméjével: nagy ősének és leventéinek nemzeti váltságul való önfeláldozásával, önfeláldozó harczuk és haláluk megdicsőítésével, a hazafias czélzatnak föl kellett lelkében kelnie és ragyognia! Hiszen a magyar vitézeknek dicsőséggel földben temetett csontjai s azok nagy lelkeinek árnyai nem hagyták aludnia, mikor kivánta, sem beszélnie, mikor akarta. Jobban szereti vala az ő dicsőségöket, semhogy elmulaszsza az ő intésöket, miket nemcsak nappalbéli elmélkedéseiben juttattak eszébe, de még éjszakabeli elméjében is eleibe tüntettek, mondván: ne aludjál, ne keresd a gyönyörűséget; látod-e romlott hazánkat, melyet mi annyi vérontással, verésekkel és untalan való fáradsággal nyertünk, oltalmaztunk és sok száz esztendeig megtartottunk: kövesd az mi nyomdokunkat, ne szánd fáradságodat, ne szánd véredet, ne szánd életedet.* Ezekkel az ösztönökkel serkengették nyugodalmában, s lelkesítették irásában. Életének minden munkássága, akár közvetlenűl, akár közvetve, a régi magyar vitézség és dicsőség fölélesztésére irányul; még tollát is, szerelmes versein kívűl, mindég eme magasztos törekvés érdekének szenteli; épen ezért tartja jobbnak és nagyobbnak országunk szolgálatjára hadi mesterségét a költészetnél,* bajvívó szablyáját a tollánál. Az epos ugyancsak ezt a szellemet hirdeti: a szigeti bán vértanúsága a nemzet váltsága, hazaszeretete a nemzet buzdítása; az Zrínyink költői eszméje, ez a hazafias czélzata. A váltságot nagy őse teljesítette, a buzdítást szóval és tettel ő példázza, mert egész életének fölemelő gondolata – az ország fölszabadítása a török alól. A Szigeti Veszedelmet azért ajánlja a magyar nemességnek, hogy azt egyesítse és föléleszsze, a nagy és szent háborúra lelkesítse. «Dedicálom ezt az munkámat, úgymond, Magyar nemességnek, adgya isten, hogy véremet utolsó csöppig hasznosan neki dedicálhassam.»* A nemesség akkor a nemzet, kiváltságos joga és rendi kötelessége – a haza oltalma; s a költő a maga művének és vérének felajánlásával a magyar nemességet fel akarja buzdítani, magával és magához akarja ragadni, hogy a szigeti bán példája s a maga óhajtása szerint utolsó csepp vérét az is a hazának áldozza. Mert Zrínyi felfogásaként, mely a Szigeti Veszedelem írásakor már lelkében dereng, s valószínűleg épen nagy őse hadi elveinek és vitézi küzdelmeinek behatása alatt világosodik meg teljesen a maga erős és elmúlhatatlan fényében, a felszabadítás harcza egyedül a magyar nemzet feladata lehet. Maga volt, a ki a török igát okozta, maga legyen, a ki azt összetöri: magyar hadvezér alatt, nemzeti sereggel. Hadd ragyogjon az ősi vitézség és az ősi dicsőség megint, vívja ki a magyar független állami lételét s váltsa meg nemzeti becsületét, a mint a szigeti bán a szigeti leventékkel cselekedte.

RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Gróf Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. Budapest, 1891. 64., 65. ll.

GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS: Költői művei. Budapest, 1898. 289. l.

GROFF ZRINI MIKLÓS: Adriai Tengernek Syrenája. Bécs, 1681. 3. l.

RÓNAI HORVÁTH JENŐ: Gróf Zrínyi Miklós hadtudományi munkái. 74. l.

GROFF ZRINI MIKLÓS: Adriai Tengernek Syrenája. Bécs, 1651. 3. 1.

GROFF ZRINI MIKLÓS: Adriai Tengernek Syrenája. Bécs, 1651. 2. 1.

69. GYÖNGYÖSI ISTVÁN ARCZKÉPE.*

Gyöngyösi István arczképe. Az Arany János által a «Koszorú»-ban közzétett kőnyomatról. A díszes czímlapon olvasható a metsző neve: Tóbiás Bid: Sculpsi. Pázmány «Kalauz»-ának czimlapját a II-ik, 1623-iki kiadás után közöljük, az Egyetemi Könyvtár példányáról.

70. BÁRÓ MEGYERY ZSIGMOND ARCZKÉPE.*

Báró Megyeri Zsigmond arczképe, Wideman Illyés egykorú metszete után. A «Comitium Glorić centum qua Sangvine qua Virtute Hervum Iconibus Instructum» czímű munkája után. Körirata és aláirása: SIGISMVNDVS DE MEGER LIBER BARO. 1651. PERANGVSTA AD AVGVSTA.

71. ZRÍNYI AJÁNLÓ SORAI.

72. MAGYAR NEMES A XVI. SZÁZADBÓL.*

Magyar nemes a XVI. századból. Aláirása: Hungarus nobilis.

A szigeti bán – magyar hadvezér, a szigeti őrség – nemzeti sereg, mert magyar és horvát vitézekből áll, kik a haza szereteténél és a nemesség kötelékénél fogva egymástól semmiben sem különböznek. Mert magyar és horvát lehetett a neve szerint, de a nemes ember csak magyar nemes volt, a magyar haza szabadságaiban, jogaiban és kiváltságaiban osztozott, a magyar hazához épen azért ugyanazzal a szeretettel, hűséggel és áldozattal ragaszkodott. A szigeti bán annyira ment a szigeti őrség nemzeti jellegének megőrzésében, hogy a Károly főherczeg-kinálta német gyalogokat nem fogadta; be a vár védelmére.* A Szigeti Veszedelemben ebből az okból küzdenek és szerepelnek csupán magyarok és horvátok, vérük hullására, fejök vesztésére kész hazafiak!

SZILÁDY ÁRON: Irodalomtörténeti Közlemények. Budapest, 1874. 486. l.

73. KÁROLY FŐHERCZEG ARCZKÉPE.*

Károly főherczeg arczképe. «Conterfet Kupfferstich deren jenigen regierenden grossen herren» stb. czímű, Lipcsében 1721-ben megjelent munkából. Aláirása: Carl Ertzherzog zu Österreich, Herzog in Steyer Khćrndten und Crain, auch Graff zu Gortz.

A költő ebbeli felfogása ép oly teljesen megegyezik az ő nagy ősének eljárásával, mint a török kiűzéséről való tanítása annak gondolkozásával. A szigeti bán már 1564-ben, az uj királynak, Miksának, tanácsában erélyesen felszóllal, hogy a törökök a békesség ellenére égetnek, pusztítnak, rabolnak, a szegénységet naponként különbféle s méltatlan képpen hódolásra kényszerítik, a végvárakat mind csalárdsággal és ravaszsággal, mind nyilvánvaló erőszakkal megveszik, birodalmukat minden módon terjesztik; viszont ha a mieink ellenök szabadságos és szükséges oltalommal cselekesznek, azt szerződésszegésnek hirdetik. «Sem panaszolkodással, sem sürgősen kéréssel, folytatja, ez nagy alkalmatlan embereknél semmit nem használtunk, sőt naponként nehezebb s keservesb gonosz cselekedettel hazánkat, társainkat, az kikkel edgyütt hadakoztunk, elfordították, s rontották, s az mi restségünkkel fölötte nagy uralkodást tettenek rajtunk úgy annyira, hogy bizonyára nékem, mellyet, bocsánatot kérvén másoktól, mondok, az idő elérkezettnek látszik, hogy a közönséges szabadságnak helyére állatatására fel kellene serkenni és alkalmatosság-adatással az igát nyakunkból ki kellene vetni.»* Ám adják meg, nem ellenzi, a mivel a szövetség szerint Szulimánnak tartoznak, de egy füst alatt «fel kellene neki mondani a meg nem tartott békességet, s minden szorgalmatos gondviseléssel azon forgolódnunk, hogy a mely hadakozást reánk indítana, necsak fentartanók, hanem a nagy jó isten segítségével hátra is vetnők.»* Ha az ország felszabadítására az idő a szigeti bán szerint már az ő korában alkalmasnak látszott: természetesen a költő életében, a mikor török és keresztyén jóslatok, a mint Thury József bizonyítja, egyiránt jelentgették az osman hatalom hanyatlását, a keresztyénség által való megtörését,* még határozottabban elérkezett. Ez a nézet az ő emberöltőjéig a jóslatok következtében egyre terjedett, mind jobban általánosult; s egészen nagy ősének szellemében és a közhiedelemnek hangjaként az epos első menyei jelenetében kifejezésre jutott. Imhol, a nagy mindenható az igaz hittől elszakadt és bűnbe sülyedt magyarság büntetésére nézve a következő módon határoz:

ISTVÁNFFY MIKLÓS: Regni Hungarici Historia. Köln, 1685. 287. 1. THALYAY PÁL: Pannóniay Istvánffi Miklós Magyari Dolgokról való Historiájának XXII. könyve: 5., 6. ll.

Ugyanaz: Ugyanott. 6. l.

SZILÁDY ÁRON: Irodalomtörténeti Közlemények. Budapest, 1894. 403,. 404. ll.

74. MIKSA CSÁSZÁR ALÁÍRÁSA.*

II. Miksa aláirása. Az 1568 nov. 10-ikén kelt oklevélről. Olvasása: Maximilianus i(mperator). Eredetije az Orsz. Levéltárban.

75. MAGYAR NEMES, LOVON, A XVI. SZÁZADBÓL.*

Magyar nemes, lovon, a XVI. századból. Felső irása: Nobilis Hungarus. Eredetije Ernst Lajos úr gyűjteményében.

76. VULGARIS HUNGARUS.*

Közsorsú magyar. Aláirása: Der gemeine vngersche reuter rustung; fent Vulgaris Hungarus. Eredetije Ernst Lajos úr gyűjteményében. A szultán sátora. Rajzolta Cserna Károly.

Én penigh Töröknek adok oly hatalmat,
Hogy elrontya, veszti az rosz Magyarokat,
Mind addigh töri iga kemény nyakokat,
Mig nem esmerik meg, el hatták Urokat.

Ez mind addig leszen, mig bosszut nem állok,
Harmad-negyed ízig büntetés lesz raitok,
És ha ideién eszben nem veszik magok,
Örök átkom, haragom leszen ű raytok.

De ha hozzám térnek, meg bánván bünöket
Halálrul életre ismég hozom űket,
Jai, Török, néked, haragom vesszeiének,
Te vagy, de eltörlek, ha ezek megtérnek.

A megtérés, immár, a katholikus visszahatás győzelmével teljesült, a harmad-negyed ízig való büntetés ideje letelőben. Hiszen 1566 óta a Szigeti Veszedelem irásáig épen nyolczvan esztendő folyt el, tíz év mulva a negyedik íz, negyedik emberöltő következik, tehát készülni, fegyverkezni kell a török ellen! A buzdítás azonban nem rögtönre szólt, mert még ekkor a költő, noha már az ország első leventéje volt, fiatalságánál fogva sem remélhette, hogy a nemzet köréje sorakozik: hanem szólt a költő élete tartamára, a negyedik emberöltő korára, a mikor a szigeti bánnak és őrségének elszánt lelkesedése és önfeláldozó készsége egyetemessé lesz, ezzel az egyesülés és az egyesüléssel a felszabadítás végbe mehet. De kétségtelen, hogy ebben az országos vállalkozásban már ekkor a vezéri szerepet magának szánta, s úgy tekintette, mint a mely egyenes örökségül reá szállt. Azért hozza magát a Szigeti Veszedelem hősével minél közelebbi kapocsba, azért emlegeti azt mindég nem ősének, hanem atyjának, magát nem maradékának, hanem fiának, mert bár tagadni nem lehet, hogy abban az időben az atya – az ős, a fiú – a maradék értelmében is használatos volt; de az ő egész következetessége a közvetlenebb összekötés törekvésére mutat. A mikor ifjontan Istvánffi történeti könyvébe merül:* a bánnak minden vitézi tettére szive melegen és büszkén feldobog; s a kiváló embereket rendszerint hozzája méri, velök szemben ősét a lapok szélein egy-egy megjegyzéssel dicséri.* Minden szaván látszik, mennyire örvend, hogy tőle származott. Jelleme nemesebb és feddhetetlenebb, mint azé, kinek elmult dolgait az utolsó nap szépítette meg; de bátorságára, hősiségére, hazafiságára, hadi elveire valóban lelkétől lelkezett. Ha egyelőre a háborúban tapasztalása kevesebb volt is: de a hiányt minden esztendővel pótolta, katonai lángeszével és tudományával pedig már most meghaladta. A török kiüzésében, az ország felszabadításában senki nála a szigeti Zrínyi Miklósnak méltóbb örököse nem lehetett.

ISTVÁNFFI MIKLÓS: Historiarum de rebus Hungaricis libri XXXIV. Köln, 1622.

A költő e széljegyzetei közül szolgáljanak mutatványul az alábbiak:
A mikor Istvánffi történetében a Szapolyai István bécsi viselkedéséről, a város elhagyásáról és férfiatlan védelméről van szó, – odaveti: Comes voltál, de nem a jó Zrini Miklós. I. könyv, 2. l.
A mikor Brandenburgi Joákim Pest alatti táborozásának elbeszélésében Bánffy Lászlóról történik említés, hogy Lévay Gáborral karonfogva egy magaslatról szemlélte a küzdelmet, de a mint ezt egy a városból jövő ágyúgolyó ellőtte s vérével őt befecskendette, ájultan rogyott össze, mire szolgái sátrába vitték és úgy élesztették föl, – utána írja: Bánffy nem Zrinj módgyára karczoltál, azért aspergált Gábor vére. XV. k. 252. l.
A mikor Istvánffi 1543-ból fölemlíti, hogy Zrínyi Miklós a tatárokat a somlyai mezőn megtámadta és megverte, – csodálkozva sóhajt fel: Hej, jó Zrinj! XV. k. 270. I. Ellenben Erdődy Péterre, ki a zavaros idők miatt honát elhagyva Velenczébe költözött és haláláig ott maradt, – elitélve szól: Nem voltál the jó Zrinj Miklós, XV. k. 271. 1.
A mikor Szondy György drégelyi harczáról és önfeláldozásáról van szó, – elismeréssel teszi Hozzája: Jó Zrinj Miklós módgyára cselekszik ez a jámbor vitéz. XVIII. 330 l. A mikor pedig nagy őse báni jó gondviseléséről van említés, hogy Ulamánt Horvátország dúlásában föltartóztatta, – magasztalva jegyzi meg: Jó Zrinj Miklós jó Bán volt! XIX. k. 351. l. S a mikor Istvánffi elbeszéli, hogy Zrínyi az Arszlán Jahiogli, pozsegai parancsnok monoszlai várépítését megakadályozni reá ütött, mire a pasa csúfosan megszaladt és a bán vértelen győzelemmel s tetemes zsákmánynyal tért vissza Szigetbe, – örvendezve veti oda: Mert ember volt ám ez! XXI. 417. 1. Majd a mikor Hassán, az új pozsegai parancsnok tőrbecsalása a szigeti bán okosságán meghiusúlt, – ennek a helynek olvastára megint magasztalásba tör: Nem pribék jó Zrinj. XXI. k. 420. l. S a mikor Istvánfi leírja, hogy a fiatal Zrínyi György 1563-ban, Miksa cseh királylyá való koronázása ünnepére Prágában milyen fényesen fölszerelt csapattal jelent meg, melyet nyolcz teve követett, mindegyiken egy-egy szerecsennel; a szigeti bán úgy kapta őket ajándékba Jahiogli Mohamet pécsi parancsnoktól; – örvendezve hangsúlyozza: Ez szeb készülettel volt, mint Draskovich Gáspár és Farkas. XII. k. 421. 1. A Zrínyi Miklós indítványára pedig, melyet a török kiűzéséről a király tanácsában előadott, – a régi példabeszédet idézi: Kevés egy erdőben egy kakuk. XXII. k. 439. l.
Ilyképen tesz minduntalan bizonyságot egyfelől arról, hogy milyen szeretettel és nagyrabecsüléssel csüng őse emlékén, másfelől arról, hogy milyen gondosan és szorgalmasan tanulmányozza az Istvánffi történetét.

Az epos hazafias czélzata, serkentő buzdítása hatástalan hangzott el: de a későbbi következmények megmutatták, mint Salamon mondja, hogy a világesemények logikáját igazán csak a költő értette meg.*

SALAMON FERENCZ: Irodalmi Tanulmányok. I. Budapest, 1889. 349 1.

Záró kép: török sátor és fegyverek*

A szultán sátora. Rajzolta Cserna Károly.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem