VII.
VII.
Ha kivált Eötvösnek ekkép politikai működését és egész befolyását nemzeti életünkre megtekintjük, ezek fontossága sokkal jelentékenyebb, mint a minőnek ma a köztudat ismeri és ismerni akarja. A kezdeményezés alapeszméje a közélet számtalan terén az övé, az eszmék valódi kovásza volt ő és belsőleg ritkán szemlélhető bevégzettséget mutat egész pályája; de a közéletben elért boldogság képét nem mutatja. Sőt ha ez utóbbit tekintjük, nagy sikerei és kétszeri, elhatározó fontosságú korszakban való minisztersége daczára nem csodálkozunk rajta, hogy több alkalommal ezt az általánosan ismert nyilatkozatot tette: «Nőm és gyermekeim körén kívül alig van oly életviszony, melyet nekem meg ne keserítettek volna. Átmentem mindazon fájdalmon, melyet munkáimban kifejeztem.»
Valóban mindaz, a mit családi életéről s belső boldogságáról tudunk, a legteljesebb összhang és kölcsönös szeretet bizonyítéka s valami oly nemes és bensőséges, minőnek szemlélését csak ritkán nyújtja az élet. Leveleiben is családja iránti szeretete megható nyilatkozatait találjuk s maga ez elég volna életének példányképül választására, a mint ezt választotta is Lónyay Menyhért, a hogy ezt Bécsből 1870 szeptember 27-ikén írt válaszában olvassuk, Eötvösnek szeptember 24-iki levelére, melyben neki ezüst-lakodalmára gratulált. Igaza van, írja Lónyay, nincs nagyobb boldogság a családi életnél s ők ezt mindketten élvezik. Emlékezteti, hogy őt 1843/44-ben Pozsonyban nejével boldognak látta, ez ébresztett benne a nősülésre vágyat s ezért hítta őt utóbb ehhez tanunak. E tanuskodása rá boldogságot hozott s ezért szerette volna, ha jelen van ezüstlakodalmán; mert amúgy is sokkal adós neki azért, midőn 1843–45-ben, mint már dicsőséggel koszorúzott ifjú, pártfogolta és Pozsonyban belevonván őt családi életébe, megmentette a léha évektől s önbizalmát növelte. «Kedves nőd, ezen példánya a derék, kedves, rendes, gondos s méltán hozzáteszem, bájos háziasszonynak, szerettette meg velem a házasságot. Még most is örömmel emlékszem a veletek, Serényi és Trefort társaságában tett sétákra, a kenyér, vaj és retekből álló ozsonnákra, a mulatságos és tréfás tarokpartiekra». Ifjúkora óta Eötvös példányképe. Még most is emlékszik, hogy Eötvös apja egyszer sugárzó arczczal ment be Lónyayékhoz, hol mind együtt voltak s felolvasta egy remek párizsi levelét (1836/37) s midőn elment, Lónyayné így szólt: «mi boldog Eötvösné, hogy ily fia van és mert ő azt akarta, hogy anyja boldog legyen, mintaképéül választotta s így hatott rá, mielőtt ismerte volna».
De e külső adaton kívül, mely oly kedves képet nyújt, csak olvasni kell Eötvös leveleiben boldogságát s ennek rajzát, midőn legidősb gyermekét, Ilonát, Návay Lajos megkérte és egyszersmind bánatát, hogy egy gyermekét nemsokára elviszik a háztól, melyben helye örökre üres marad. Fiának 1868 április 25-ikén írja meg a hírt s az esküvő még ez év nyarán, augusztus 2-ikán, megtörtént egész csöndben a svábhegyi villában; de leányának eltávozása miatt, noha boldognak tudja, alig bír vigasztalódni nejével együtt s erre utóbb is leveleiben mindegyre visszatér; ezért augusztus 4-ikén hívja haza fiát; «mert – mond – anyádnak semmi nem deríthetné fel jobban kedélyét, mintha Ilona helyét te pótolnád. Magam is még alig tudok eléggé uralkodni magamon, hogy a bánatot legyőzzem, mely szivemet Ilona emlékénél eltölti… Ha svábhegyi házunkban körüljárok, mindig hiányzik valami, mintha idegen helyen járnék, alig találom fel magamat. Ha az elválás reám annyira hat, mik lehetnek anyád érzései, ki több mint husz évig nem vált meg leányától s kinek e kedves gyermekének távolléte minden perczben eszébe jut. Anyád, mint mindig, erőt vesz magán és elnyomja érzelmeit; de ismerem őt s tudom, hogy szenved, s alig lehet valami, mi őt vigasztalhatná, mintha téged szoríthat szivéhez, kinek minden levele leírhatlan örömmel fogadtatik». Erre utóbb is mindegyre visszatér leveleiben s csak leányának gyakori látogatása, meg az ő és családja időzése leányánál és utóbb unokájának születése bírják megnyugtatni. A család-szétoszlás e fájdalmán átmegy, midőn második leányát, Jolánt, 1870 július 17-ikén nőül vette Inkey István; de már több nyugalommal viselte el, mert ekkor fia a doktoratust letéve haza készült.
51. BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF SVÁBHEGYI NYARALÓJA.*
A svábhegyi nyaraló képét (283. l.) ama svábhegyi látképeket ábrázoló vizfestmények sorozatából adjuk, melyeket Kelety Gusztáv az 1860-as években festett Eötvös számára, s melyek báró Eötvös Loránd tulajdonában vannak.
E fiához írt levelek azonban főképen annak az apai szeretetnek és büszkeségnek tanui, melyekkel fia fejlődését kísérte. Világos belőlük, hogy az ekkoriban már 54 éves apa és 19 éves fia közt a viszony valóban baráti volt s az apa mint idősb jóbarát bánik fiával. Nem igyekszik soha csak az apai tekintélylyel hatni rá; hanem a bölcs barát rábeszélése, a szeretet, sőt e fiatal, de jelentékenynek felismert egyéniség iránti határozott tisztelet az, mi leveleiből hozzánk szól. Igen jól tudom, hogy az apa és fiú között ez a baráti, mentori viszony olyasvalami, a mit a nevelés elmélete a XIX. század kétes értékű vívmányának nevez; de én nem vagyok e véleményben s a bizalom oly fokát, mely egy kitűnő nevelés és helyes szoktatás eredményeképen, egy kiváló egyéniséggé nevelt ifjúban az apa iránti tisztelet mellett ennek idősb baráti érzelmét bírja felébreszteni s ébren tartani, oly helyesnek tartom, hogy csakis ezt gondolom a tekintély súlya helyett annak a kapocsnak, mely az apát és fiút egész életén át összeköti; ellenben minden más viszony a fiú fejlődő önállásával okvetetlenül elidegenedésre vezet.
Világosan ez volt Eötvös felfogása is, és a nélkül, hogy most az elmélet mezején tovább kalandoznám, ezt röviden jegyzem meg. Ezért e levelek kétszeres gyönyört okoztak éppen nekem, ki hasonlóan gondolkozom. Elég az, hogy fia terve volt 1867 őszén Heidelbergbe menni s ott tudós pályára készülni, a mi Eötvös, noha elébb őt a politikai pályán, sőt már államtitkárnak látta, kezdetben nem helyeselt; de utóbb épen fenti elveinél fogva beleegyezett, sőt igazat adott neki. «Jól tudod, – írja 1869 február 2-ikán fiának arra a levelére, hogy szakjául a physikát választotta – hogy jövőtök meghatározásánál csak saját boldogságotokra gondolok s így meg lehetsz győződve, hogy nem foglak soha visszatartóztatni azon pályától, melyen boldogságodat feltalálni reményled, főkép midőn azt hiszem, hogy jól választottál s legalább azon eszméket, melyek e pályára vezetnek, egész kiterjedésökben osztom. Én is úgy vagyok meggyőződve, hogy az egyénnek kötelessége az emberiség boldogításáért tőle kitelhetőleg működni, én is hiszem, hogy midőn egy bizonyos körben – melyet hazánknak nevezünk – embertársaink anyagi és szellemi kifejlődésén dolgozunk, tulajdonkép az egész emberi nem haladásának munkásai vagyunk és ép úgy osztom nézetedet abban is, hogy nem annyira hazánk anyagi, mint nemzetünk szellemi mívelése azon feladat, melyet választanunk kell.»
)
Eötvös fiához írott levelét (284. l.) báró Eötvös Loránd engedte át sokszorosítás czéljára.
Ime, e sorokban ujra A karthausi írója szólal meg; de az apa is beszél ugyanakkor, a kinek forró vágya, hogy fia kitűnő ember, a haza hasznos és tisztelt polgára legyen, kiben már kis korában egy leendő nagy embert akart látni; még pedig akart látni most már a tudomány terén, melynek eredményei a legszebbek, gyümölcsei legédesebbek; hiszen a politika is, úgy mint ő foglalkozott vele, tudomány volt és maradt s a tudomány által felállított eszmék gyakorlati alkalmazása az, a mit mint miniszter, hivatásának tart. De aztán éppen e vágya miatt, a mellett hogy minden anyagi áldozatra kész, hogy fia kitűnő ember, sőt több legyen: mi magasra helyezi a pálmát; mint félti őt ereje elaprózásától, lehetetlen czélok kitűzésétől, vagy kedve elvesztésétől, az esetleges dilettantismustól, kitartása ingadozásától és csalódásoktól, erejében s a tudományban való kételytől, lehangoltságtól, ábrándozástól, a lelkesedéstől és lankadástól, midőn Königsbergben csalódva ezt a félév vége előtt ott akarja hagyni, vagy hogy talán rá is fog hatni az újabb német irányzat a physikában, mely ezt a metaphysika körébe akarja átvinni, továbbá költői hajlamai túltengésétől, a társaságok kerülésétől, mi némileg családi hiba; s mi boldog, midőn 1869 végén első czikkét olvassa a Vasárnapi Ujságban. De bármit ír és bármikor, bármilyen erkölcsi krizis bántja fiát, mindig úgy ír neki, mint idősebb barátja; sőt 1869 június 8-iki levelében ki is fejti azt a nevelési elvét, melyről fentebb szóltunk. Czélja volt őt a szabadság által önuralomra, mint kiválóbb egyéniséget, ez úton valódi férfivá nevelni; ezért engedte, hogy jövője felett is önmaga döntsön s nem is bánta meg, mert korához mérve másoknál férfiasabb. Ezért bár megmondja véleményét egyes esetekben; mindig fiára bízza, hogy tegye, a mit jobbnak lát, kivéve egyszer, 1869 végén, midőn a nem elég előkészülettel útnak indult Reguly példájára hivatkozva határozottan ellene mond egy tervezett északsarki utazásnak, mi meglehetős erkölcsi visszahatást ébresztett fiában, éppen e nevelés következtében.
E mellett nincs bizalmasabb embere fiánál. Neki írja meg küzdelmeit, keserveit, nehézségeit, neki gyér örömeit, sikereit, melyekre büszke; vele közli közoktatási terveit, megírja reflexióit az életről, a tudomány egyes irányzatairól, kárairól vagy hasznairól; érzelmeinek és lelkének osztályosává teszi; nincs előtte titka; megküldi törvényjavaslatait, tanácsot kér tőle és vitába bocsátkozik vele, mint az egyetemi törvényjavaslat ügyében, miről volt szó; majd művének folytatóját látja benne s csak addig kivánna élni, míg őt az emberiség hasznos tagjává lenni, megelégedetten élni láthatná s állandóan benne van legnagyobb reménysége és öröme. Mi megható sorokban üdvözli 20-ik születése napján, július 27-ikén, midőn ezt írja: «Ma töltöd be 20-ik évedet. A nap, melyen születtél, éltem egyik legkínosabb napja volt. Anyád a szülés következtében életveszélyben forgott. Benn a városban a felséges nép lázongott s míg feleségem betegágyánál ülve remény és kétségbeesés között számoltam érütéseit, a Pest s budai tornyokról a vészharang hangjai tölték be az éjet s egy üzenet jött a másik után, mely minisztertanácshoz hitt. Soha nem szenvedtem többet, mint ez órákban, míg hajnal felé Balassa tudtomra adá, hogy anyád veszélyen kívül van s őt megcsókolva a városba siettem. Úgy látszik, a kegyes végzet ki akarja egyenlíteni akkori szenvedéseimet s úgy rendelé, hogy éppen általad, ki akkor öntudatlanul kínjaimat okoztad, éltem legfőbb örömeit élvezzem. Tartson az ég sokáig, tartson testi-lelki egészségben s úgy, hogy önmagaddal megelégedve érezzed magadat. Többet nem kivánok, mert meg vagyok győződve, hogy magad iránt sokkal követelőbb vagy, mint én valaha lehetnék.»
Így érkezett el végre 1870 július 8-ika, a mely napról fia megírhatta, hogy a doktorátust «summa cum laude» letette s aztán haza jött a Svábhegyre, hol 17-én esküdt hűséget ifjabb nővére Inkey Istvánnak. E kettős boldogsággal szívében ment Eötvös augusztus elején Karlsbadba sógora, Rosty Pál kíséretében, míg a fia otthon maradt s egy szaktudományi dolgozaton munkált, mit Eötvös a távolból, betegsége daczára élénk figyelemmel és tegyük hozzá, büszkeséggel kísért. «A mint látod, egészen különböző módon élünk, – írja neki augusztus 17-ikéről. Én tulajdonkép henyélek, te férfiasan a munkához látsz s önállóan próbálákozol meg tudományoddal. Irigyelhetném sorsodat, mert nincs nagyobb boldogság, mint tetterőnknek érzete; azonban élveztem e boldogságot s áldom Istenedet, hogy azt neked is juttatta. Ha van gyönyör a világon, azt csak a tudomány és szeretet adja; csak a kinek esze és szíve egy tág kört birt körülfogni, ki e nagy világ vagy a történet bámulatos rendjét megérteni s a meleg érzést, melylyel egy kedves lény hozzá közeledik, viszonozni tudja, az érzi, hogy a világon boldogok is lehetünk.» Valóban ez a szeretet oly állandó s oly gazdagon ömlik ki szivéből minden alkalommal, mint valami örökkévaló forrásból, melyről épen olyan bőven lehetne s talán kellene is írni.
Betegsége vagy inkább betegeskedése, mely kora sírba vitte, több évvel azelőtt kezdődött. Előttünk fekvő leveleiben mindegyre említi romlott gyomrát, idegességét, fáradságát, melyek miatt pihenést óhajtana; de hivatala az év tizenegy hónapját legalább is igénybe veszi. A fenmaradt hónapot évenként többnyire Karlsbadban töltötte, hová Balassa tanár küldte; de a budget-vita miatt 1868-ban csak augusztus közepén, 1869-ben augusztus 1-én, 1870-ben szintén csak augusztus elején mehetett el. Eközben egy alkalommal, 1870 márczius 5-ikén, a képviselőházban elszédült, miből a lapok nagy zajt ütöttek; de kevéssel utána megint jobban lett. «A baj, – írja márczius 11-én fiának – mely minap a képviselőházban ért, nem volt oly súlyos, minővé azt a lapok festették. Nem volt gutaütés, csak emlékeztetés reá. A halál csak csendesen koczogtatott s reménylem, még nem azonnal fog beköszönteni; azonban szükség, hogy a lehetőségről komolyan gondolkozzunk s pedig nemcsak én, hanem te is; mert végre, ha én nem leszek, te vagy családodnak nemcsak feje, hanem föltartója is.»
Azonban úgy látszik, családja előtt rosszullétét titkolta. Fia hazajövetele után nemsokára Karlsbadba ment pihenni, a hol 5–6 hetet szeretett volna maradni. Onnan csakugyan jobb hireket küldött haza. «Bajom, hála Istennek nincs, – írja augusztus 11-ikéről – az idő is, habár minden különösebb mulatság nélkül, elég kellemesen folyik és egészségi állapotom is javult, csakhogy még nagyon fáradt vagyok. Csakis még érzem, mennyire szükségem volt a pihenésre. Ha azonban 5 vagy 6 hetet henyélhetek, reménylem, helyre jövök.» Ugyancsak ez időből írja, hogy Darwint olvassa s idejét főleg Rosty Pállal, Roscherrel és Csermák physiologussal tölti. Ez alkalommal szeptember 3-ikáig akart Karlsbadban maradni s még vagy két hetet utazni Rosty és fia társaságában, ki közben Windisch Matreibe (Tirol) ment; de aztán lemondva e fárasztóbb útról, szeptember 5-ikére Salcburgban adott neki találkozót.
Ez idő alatt nagy megelégedést okozott neki a németek győzelme az éppen ekkor folyó német-franczia háborúban. «A hatás, – írja fiának augusztus 8-ikán – melyet a poroszok győzelme okozott, leírhatatlan. Kívülem, ki ezen sohasem kételkedtem, mindenki meg volt lepve. A németek nem kevésbbé másoknál; a becsületes emberek reménységökben el voltak készülve több vereségre s ha sok közülök a véggyőzelemben bizott is, csak akkor várta azt, ha majd, mint 1813 előtt, többször jól elpáholtatott. Most képzelheted örömüket. Az emberek szinte szégyenlik, hogy elébb annyira aggódtak. Talán minisztertársaim is kissé megváltoztatták nézetüket s be fogják látni, hogy helyesen cselekedtem, mikor őket a francziák iránt való sympathiák nyilvánításától visszatartóztatám. Meglehet, hogy a koczka fordul, s a várható ütközetek a francziáknak fognak kedvezni; de a prestige, mely zászlóikat környezé, már is elveszett s talán még ők magok sem lesznek jövőben annyira meggyőzve győzhetetlenségökről. Annyira meg vagyok győződve arról, hogy a főszerep mindig azon nemzeté, mely műveltség és erkölcs tekintetében legmagasabban áll, hogy még azon esetben sem kételkedném a németek győzelmén, ha most egy vereség a másikat érné. Soha nem hiszem, hogy azon nép, melynél a cancan nemzeti tánczczá vált, a világ legvitézebb nemzete maradhasson.»
52. ROSTY PÁL.*
Rosty Pál képét (289. l.) a Vécsey Tamás tulajdonát képező Mayer-féle fényképről nagyítva adjuk.
Ily hangulatban határozta el, hogy Regensburgba látogat el a német Walhalla meglátogatására, hová 1870 szeptember 3-án, éppen születése napján indultak el Karlsbadból Eötvös, Rosty Pál és Molnár Aladár. Égerig kocsin mentek, onnan vonaton s este Regensburgba értek, mely éppen a sedani győzelem miatt volt kivilágítva. Másnap mentek ki a Walhallához. Verőfényes őszi nap volt s Molnár írja: «Örökre felejthetetlen lesz előttem azon gyönyör, mit e két napon is Eötvös társaságában élveztem. Társalgását különösen érdekessé tette egyrészt születésnapja, s másrészt Sedán világtörténelmi eseménye. Hallani, hogy impressionabilis kedélyével, magasztos erkölcsi gondolkodásával és sokszor prófétai ihletségű szellemével miként nyilatkozott a szeptember 2-iki császárbukása hírének első behatása alatt, és tanuja lenni, hogy ép ez alkalommal minő érzelmekkel s minő gondolatokkal látogatta meg a német nemzeti egység és értelmi nagyság kifejezésére állított pantheonban a szellem azon hőseinek szobrait, kik tulajdonképen kifejtették a német népben a polgárisultság azon sokoldalú erőit, azon érzelmeket és azon eszméket, melyekkel jelen győzelmeit arathatta s egységét létesíthette.»
53. BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF TEMETÉSE.<
Innen a fiával megbeszélt terv szerint Salzburgba, onnan együtt Tirolba mentek, majd Jolán leányához és szeptember 15-ikén ért haza. Felüdültnek látszott; de újra fárasztó munkának adván magát, melyhez a külföldi politika nyomasztó viszonyai is járultak, régi baja már deczember elején megint visszatért s e hó végén nehány napot ágyban kellett töltenie. Január elején lázas tünetek jelentkeztek, melyek egy közelgő tüdőbaj jelenségei miatt aggodalmakat keltettek családjában; feküdnie kellett, mert a láz s étvágy hiánya teljesen kimerítették. De még ekkor minden iránt érdeklődött; naponkint elolvasta a lapokat, a bizottságok működését. Ekközben történt, hogy egyik lapban valami tudósítást olvasván betegségéről, ez nagyon meghatotta, de fel is izgatta; mert maga is sejtette, hogy állapota veszélyes. Ezóta a család semmi közlést nem engedett meg a költő állapotáról. Január közepetájt állapota javult, láza el-elmaradt, köhögése megszünt s reményt lehetett táplálni felgyógyulsához; de e javulás csak pár napig tartott, a sorvasztó láz újra jelentkezett, melyylel a Wagner, Korányi, Kovács Endre által többször tartott orvosi tanácskozások nem bírtak. Mindehhez január 29-ikén kínos csuklás járult, mely 30-ikán magas fokot ért el s csak 31-én birták enyhíteni. Ekkor jött le hozzá Skoda tanár Bécsből, ki kénytelen volt megerősítni, hogy veszélyes tüdőbaja van. De e látogatás mégis jó hatást tett rá, bárha csak rövid ideig s háziorvosával, Korányival, egészen felvillanyozva beszél a nagy haladásról, mlyet Skoda idézett elő az orvostudományban. E napokban ereje gyorsan hanyatlott; álmatlanság, láz, csuklás, kimerítették úgy, hogy február 2-ikán már alig lehetett szavát érteni. A nyujtott orvosszerek délfelé enyhítették állapotát, valamit evett is, csuklása újra szünt; de csakhamar kitünt, hogy ennek oka a légzőszervek hűdése volt s most már lélekzeni is alig bírt; a míg csak bírta, sokat beszélt fiával, ez alkalommal is lebeszélte a politikai pályáról, mely végre is az ő kora halálának főokául tekinthető.
Öntudata mindez idő alatt zavartalan maradt. Beszédét ugyan alig lehetett érteni; de egyes szavai, arcza mutatták, hogy e végső órák alatt áldásos élete jelenetei foglalkoztatják; egyes szókat ejtett ifjúkoráról, a hazai politikai eseményekről, családjáról, fiáról. Így jött el éjjel 1/2 11 óra. Ekkor levest kívánt; de mire behozták, újra visszahanyatlott párnáira s oly nyugodt szender lepte meg, mint egy csendesen pihenő emberé. Ebből a csendes szenderből nem is ébredt fel többé; tagjai kezdtek meghidegedni s 11 órakor minden látható halálküzdelem vagy vonaglás nélkül megszünt élni. Körülötte családjának a fővárosban időző tagjai, háziorvosa, Korányi egyetemi tanár és régi barátja, Márkusovszky álltak. A bonczolás megállapította, hogy mája, lépe, tüdeje elgümősödött s hogy e betegségeket álmatlan éjjeleivel és a sok éji munkával szerezte. Ezután bebalzsamozták testét és márványkoporsóba helyezték.
A nemzet méltó gyászszal kísérte halálát. A képviselőházban február 3-ikán Somsich Pál elnök jelentette be a gyászesetet, mely a házat, a kormányt, a tudományt, a költészetet s a hazát érte. Deák Ferencz emelkedett azután szólásra s a gyász jegyzőkönyvre igtatásán, valamint a gyászlobogó kitűzésén kívül indítványozta, hogy a ház testületileg vegyen részt a temetésen, melyről úgy tudja, hogy a megboldogult óhaja szerint a lehető legegyszerűbb lesz és hogy Ercsiben, apja mellé kívánt temettetni. Végül Simonyi Ernő indítványára a ház a temetés befejeztéig elnapolta üléseit s így mivel Eötvös csütörtökön estve halt meg, a ház rendes ülést nem tartott kedden reggelig. A főrendiház hasonló intézkedéseket tett s mindkét ház elnöke megbízást nyert, hogy özvegye előtt a két törvényhozás részvétét tolmácsolja. A királyné Meránból táviratilag, a király sajátkezűleg írt levélben fejezték ki részvétüket és József főherczeg személyesen megjelent a temetésen, melyen a királyt gr. Bellegarde képviselte.
54. BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF VÉGSŐ NYUGVÓHELYE.
Február 5-én, vasárnap délután 2 órakor, Eötvös testét pesti lakásán (Erzsébet-tér 10-ik sz.) a lehető legegyszerűbb szertartással Simon lipótvárosi plebánus beszentelvén, másnap hajnalban gyászkocsin Ercsibe szállították; mert Eötvös azt kívánta, hogy az ercsii kápolna sírboltjába temessék, melynek környékén gyermekkora legszebb évei teltek el. Ercsin nem vitték őt óhaja szerint egyenesen a kápolnába, mely mintegy félórányira a Duna fölött egy dombon fekszik, honnan a nagy folyó árjai s azontúl a Csepel-szigete látszanak; hanem előbb az ercsii templomban Pauer János sz.-fejérvári püspöki helyettes a család s a küldöttségek jelenlétében nagy gyászmisét tartott s csak azután vitték a sivatag téli tájon fekvő kápolna sírboltjába, hol Radnics, fejérvári kanonok, egykori ercsii plébános s a költő gyermekkorában a család hű barátja, egykor erőteljes, szabadszellemű pap, tartotta az Eötvös óhaja szerint felette az utolsó imát, mely után a koporsót s a külön hamvvederbe zárt szív fölött bezárult a sírbolt ajtaja.
55. AZ ERCSII KÁPOLNA.
