I.
I.
36. A RÉGI KULTUSZMINISZTERIUM
Eötvös külföldön. Irodalmi tervei. Munkássága. «A XIX. század uralkodó eszméi». Tartalma. Hazai és külföldi ismertetései. Szépirodalmi munkásság. Népies elbeszélések. «A nővérek». Taglalta. Eötvös mint az Akadémia alelnöke. A Kazinczy-ünnep 1859-ben. Politikai röpiratok. Hatásuk itthon és odakünt. Az októberi diploma. Az 1861-iki országgyűlés. Eötvös szerepe. Az országgyűlés feloszlatása. Eötvös visszavonulása a cselekvő politikától. A «Gyöngysorok» és a «Gondolatok». Röpirat a nemzetiségi kérdésről. Eötvös szerepe a kiegyezés előkészítésében. Eötvös és Deák. A «Politikai Hetilap» alapítása. Az 1865-iki országgyűlés. 1867. Eötvös másodszor vallás- és közoktatásügyi miniszter lesz. Törekvései s munkálkodása a közoktatás reformálásán. A népnevelési törvényjavaslat. Az egyetem ujjászervezése. A zsidó emanczipáczió. Sokoldalú tevékenység. A «Reform» új kiadásának története. Emlékbeszédek. Eötvös családi élete. Viszonya fiához. Betegsége. Halála. Temetése.
Midőn Eötvös 1848 szeptember 29-ikén családjával együtt előbb Bécsbe, majd külföldre távozott, egyenesen Münchenbe ment, a hol nővére gróf Vieregg Károlyné is lakott. Az 1848/49-iki telet Münchenben töltötte, a nyarat Salzburg mellett Aigenben egy kis nyári lakban s 1849/50 telén újra Münchenben, 1850 nyarán pedig Tutzingban lakott a starnbergi tó partján, Münchentől északra körülbelül egy órajárásra vasuton.
Mindez idő alatt, bármekkora volt is a bánat, mely a hazai események miatt sújtotta, sem pihetnni, sem elzárkózni nem bírt; hanem élénk szellemi tevékenységgel rengeteget olvasott és folyton írt. Erre igen jó alkalmat adott a müncheni királyi könyvtár. Treforttal, ki családjával együtt szintén ott volt, egyszerre 40 kötetet is kivettek s Eötvös, kit a hazai viszonyok miatt most leginkább a forradalom és ennek tanulságai érdekeltek, a franczia foradalom oknyomozó történetét akarta megírni s ezért kezdetben főleg ennek tanulmányozásába merűlt. Újra elolvasta Thiers művét, a nagy forradalomról szóló emlékiratokat s terve főleg azon eszmék kifejtése lett volna, melyek az 1789-iki forradalmat s ennek tényeit magyarázzák, miközben a hazai viszonyokat tartotta volna szeme előtt.
Miért maradt abban e mű, nem tudjuk; de oka alighanem forradalmunk bukása, az e miatti bánat, továbbá a kellő nyugalom hiánya s talán pár más gyöngéd ok; e mellett inkább a jövőnek akart szolgálni, a mult szenvedéseit a jövő tanulságaivá, sőt reményeivé tenni. Tehát noha 1850 elején művéből pár fejezetet megírt, melyből egy rész halála után – mint Trefort sejteti – valamely műben német fordításban meg is jelent, tovább nem folytatta; hanem ez irányban tett tanulmányait is nagy államtudományi művében használta fel. Ezen kivül Eötvös már 1837 óta, mint láttuk, tervezte volt a keresztény művelődés történetének megírását s ehhez az évek folytán rendkivül sok tanulmányt tett, nagy anyagot gyűjtött össze s e két irányú tanulmányainak eredménye A XIX. század uralkodói eszméi; mert kétség fogta el, hogy egészsége és egyéb viszonyai megengedik-e egy amolyan nagyterjedelmű munka befejezését?
E küzdelmek és tervek közt látogatta meg Szalayt Zürichben. E találkozásról ő maga éppen oly egyszerű, mint megható képet rajzol Szalay felett tartott emlékbeszédében, hol a saját fájdalmának is hangot ad s hol egyszersmind általános kifejezésekben megmondja véleményét Kossuthról is; de keserű érzéssel tettek mindketten szemrehányást önmagoknak, hogy ők is hibáztak, midőn megakadályozni a történteket nem bírták. Végre Szalaynak vigasztalást nyújtott az, hogy hazánk történetébe fogott azzal a czéllal, hogy megtudja, mi vár ránk; és nemzetünk multjában csakugyan meglelte a vigaszt, melyet jelenében hiába keresett: a meggyőződést, hogy jövőnkön kétkedni nincs okunk.
37. BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF.
Vajon e megható szavak a munkában található egyetlen vigaszról, arról a lélekemelő meggyőződésről, mely eltölti a keblet, midőn felismeri és ki bírja vonni az események tömkelegéből a bennök rejlő láthatatlan, de megdöbbentő következetességgel irányító eszmét: nem azok-e éppen, melyekben Eötvös megint egyszersmind saját magáról is a legszebb vallomást adja, melyekben saját szive nyilatkozik meg? Nem bocsátkozott-e ő is eszmék vizsgálatába, az eseményekben rejlő tanulságok földerítése végett? Sőt mindenből az látszik, hogy éppen az ő hite és meggyőződése melegítette fel Szalay lelkes munkakedvét, kiről azt mondja az első találkozás alkalmából, hogy «elijedt a változáson, melyet egy év tett benne». Eötvös első röpirata, nagy államtudományi művének előhírnöke, már készen volt, midőn Szalayval találkozott, másik művéhez már hozzá fogott; már beszélhetett vele a részletekről; elmondhatta tervét, kilátásait, a kibonyolódás lehetőségeit. Így, mint ezelőtt is mindig az elhatározó pillanatokban, úgy most is két barát egymásban találta a fölemelő, a nemes elhatározás ösztönét; és ha az élet küszöbén Eötvös volt adósa Szalaynak a buzdításért, ezt most kamatostól adta vissza.
Eötvös említett röpirata a nemzetiségi kérdésről szól és mert első sorban nem hazánkat érdekelte, németül írta és adta ki Über die Gleichberechtigung der Nationalitäten in Oesterreich* czím alatt. E röpirat I. és II. fejezete, melyekben a nemeztiségi törekvések közös kiindulásáról, czéljáról és arról ír, hogy ezek egyenes ellentétben állanak a szabadsággal és egyenlőséggel, majdnem szószerint azonosak nagy államtudományi műve III. fejezetével; viszont a III. fejezet, mely a nemzetiségi törekvéseket csak a mai államok felbomlásával véli megvalósíthatónak, részben azonos az V. fejezettel; a többi Ausztria különleges viszonyaira vonatkozik az 1849 márczius 4-iki alkotmány tekintetbe vételével.
Pest. 1850. C. A. Hartleben’s Verlag. Von N. N. 146, 2. l. Bécsben nyomatott Leop. Sommernél (Hofbuchdrucker). Második kiad. Wien. 1851. Jasper, Hügel et Manz. 2, 146. l. Az első kiadás névtelenül jelent meg s a censura részéről nem nehézségek nélkül; a második kiadásnak csak czímlapja és tartalommutatója más.
Az általános rész szerint ma a nemzetiség alapja csak a nyelv s hogy mégis korunk egyik uralkodó eszméjévé vált, ennek oka «a mult század (XVIII) végén az állami lét középkori alapjai elleni visszahatás». Czélja megmutatni, hogy ez az elv mi hatással lesz a jövő alakulásokra s legkivált Ausztriára? Minden nemzeti törekvés alapja egy: a magasabb tehetség önérzete; czélja is egy: az uralkodás. Mint ilyen, ellentétben áll a szabadsággal és egyenlőséggel s e czélja csak a jelenkori államok felbomlásával volna megvalósítható. Most Ausztriára térve, kifejti, hogy a nemzeti egyenjoguság általánosan vett értelmében meg nem valósítható sehol sem; de kivált Ausztriában a támasztott nemzetiségi teljes egyenjoguság nevében nem egyenlő szabadság, hanem egyenlő uralkodás követeltetvén, ez teljesen összeegyeztethetetlen úgy a márczius 4-iki, mint bármely más alkotmánynyal, sőt bárminemű egységes kormányzattal. Ugyanis szó szerint ezt írja: «Nem elégszenek meg (a nemzetiségek) azzal, hogy minden nemzetiségnek a községben, iskolában és magánéletben a legteljesebb szabadság adassék, mi alkotmányos állam polgáraitól el sem vonható; és mivel a kormány központosító iránya szerint minden politikai életnek az állam központjában kell összpnotosulni: itt kell a nemzetiségi eszmének, az egyenjoguság elvének is érvényesülését keresnie. Ennél fogva az egyenjoguság nem érthető másként, (s a nemzetiségek tényleg így is értik) minthogy minden nyelv a birodalomban egyenlő állást nyerjen s e tekintetben a kisebbséget a többség ellen állami alaptörvény biztosítsa». Ha így van, mond Eötvös, pedig így van, akkor a központosított hatalom elve csak absolutismus, tehát a márczius 4-iki alkotmány legfontosabb elveinek eldobásával volna elérhető; de még ezzel sem teljesen, mert a nemzetiségi elv új tartományi beosztást, a központi kormányban egyenlő arányú képviseltetést követel (VII. fej.) s ebben bárminemű eltérés okvetetlen nyugtalanságot okozna (VIII. fej.). Végeredményében tehát a nemzetiségi elv győzelme Ausztriában a birodalom feloszlására vezetne (IX. fej.)
Ámde azon a helyen, a hol Ausztria fekszik, egy nagy birodalom fennállása európai szükség; tehát a nemzetiségi törekvéseknek e szükség szerint kell módosulniok s e szerint azoknak, kik Ausztria fennállását óhajtják, feladata: «kiegyenlítni a nemzetiségi jogos kivánság fogalmait az egységes állam fönnállásának szükséges föltételeivel.» Minthogy pedig a birodalomban a nemzetiség fogalma ép úgy történelmi eredmény, mint nyelvkülönbségben gyökerező; tehát mindkettő tekintetbe veendő s így az összbirodalom által megoldandó feladat hármas; erős, egységes állam; a birodalom egyes részeiben a történeti jogon alapuló igényeknek összeegyeztetése az egység feltételeivel; végre az egyes nemzetiségek nyelvkülönbségen alapuló igényeinek összeegyeztetése a történeti jog elvével az egyes részekben s az egység feltételeivel az összbirodalomban.
Az egységről a márczius 4-iki alkotmány eléggé gondoskodik; a másodikra nézve azt mondja, hogy a részek történeti joga az egység feltételeivel csak addig nem egyeztethető meg, míg a birodalom egységén dolgozók ez egységnél többet s azok, kik a történelmi jogok mellett harczolnak, e jogoknál többet akarnak elérni. Minthogy azonban a nemzetiségi igények a tartományi rendszer által nem békíthetők ki, mert a birodalomnak nyelvhatárok szerinti beosztása lehetetlen; erről szabad községi rendszer és a lehető legteljesebb egyéni szabadság útján kell gondoskodni. E szerint az egész birodalomra tartozó ügyekre nézve elfogadja, mint szükséget, a központi «Reichstag»-ot és az ennek felelős kormányt; a tartományokra nézve, beleértve Magyarországot is, külön tartományi beligazgatást, ezek országgyűléseinek felelős kormányhatóságokat kiván a szabadközségi rendszer és minden lehető egyéni szabadság mellett.
Végre az egészet befejezi egy «zárszó», mely a szabadság és egyenlőség jelenlegi uralkodó téves felfogásáról, kiindulva Francziaországból, ugyanazokat az elveket fejezi ki, melyeket nagy államtudományi műve első felében, úgy hogy az emennek kivonatául is tekinthető.
Könnyen belátható, hogy Eötvös e műve Palacky foederationalis terve ellen van intézve, melyet a szláv lapok a maga idejében nagy lelkesedéssel fogadtak s melyben a tartományok történeti multja ellenére, éppen a nyelv szerinti kikerekítés az uralkodó gondolat, megannyi külön országgyűlésekkel felelős miniszterekkel. Eötvös ez ellen szól kivált a X. fejezetben, noha Palackyt nem említi. A másik figyelemre méltó az, hogy elfogadja az összbirodalom eszméjét, sőt szükségesnek tartja s így helyesli a márczius 4-iki alkotmányt és csak részleges módosítását tartaná szükségesnek a fenti elvek szerint; mert ez az egyetlen mód megoldani Ausztriában, hol szerencsétlenségre a franczia központosítás elvei vétettek irányadóul, a nemzetiségi kérdést, mely más részről sehol sem oly fenyegető, mint itt. Ebben a megoldásban Eötvös tehát hazánkra nézve éppen nem követelné a történelmi jogokat mind, főleg nem a 48-iki törvényeket; sőt ki is jelenti, noha nem egyenesen, hogy a márczius előtti alapon áll vagy hogy nem követelne többet; mert az összbirodalom érdeke a fő, mely adva van a márczius 4-diki alkotmányban.
A másik, a mit Eötvös tekintetbe vett, az, hogy Ausztria alkotmányos akar lenni. A november 27-iki miniszteri programm így szól erről: «Az alkotmányos monarchiát akarjuk, mely alapuljon minden nemzetiség akadálytalan fejlődési egyenjoguságán.» A birodalmi alkotmány 5. §-ja szerint: «Minden néptörzsnek sérthetetlen joga van nemzetisége és nyelve megőrzésére és föntartására». A központi hatalom s a részek és nemzetiségek szabadsága összeegyeztetését hangsúlyozza a márczius 4-iki császári manifestum is. E megegyeztetés elősegítése, megoldása az ő czélja s hogy ebben hazánk szükséges önállását nem vette figyelembe, az különös, de elég természetes következmény a fenti kiindulást tekintve.
Mindezek okozták, hogy megjelenésekor a névtelen mű, mely 1850 márczius 12-ikén már kapható volt, hazai lapjainkban terjedt megbeszélés tárga volt; mert mindenki tudta szerzőjét s tudta irása okát: t. i. Palacky elszigetelt provincialismusa ellen Ausztria fényes jövőjét kivánta megmenteni vagy legalább ennek módjait megmutatni. Azonban éppen azzal, hogy kitől jött és mit czélzott, – most már megmondhatjuk, – hazánk közjogi helyzetének éppen nem használt; és hogy oly mesterileg felállított logikája nem oda vezetett, a hova ő tervezte, azt a történelem eléggé megmutatta. Később ő maga is lemondott róla.
37. «A XIX. SZÁZAD URALKODÓ ESZMÉINEK BEFOLYÁSA AZ ÁLLADALOMRA» CZÍMLAPJA.
Nem elemezzük tovább e, különben inkább elméleti praemissákból kiinduló logikai, mint szorosan államférfiui művet; de látható, hogy e röpirat ugyanazon tanulmnányok eredménye, mint A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. Sőt, midőn e röpirat megjelent, ennek első kötetét is már jó részben elkészítette; mert márczius 29-ikéről olvasni lehet az egykorú lapokban, hogy már e műve második részén dolgozik, mely évek óta gyűjtött adatok gyűmölcse lesz. Még Pestre visszatérte előtt (1850 deczember 4-ikén) az első kötet nagy része ki volt nyomva s azt olvassuk, hogy nemsokára megjelenik. Így jelent meg ez az első rész 1851 július 1-jére Bécsben oly czímlappal, mely nem mutatja, hogy egy második kötetnek kellene következnie.* E művét éppen úgy, mint előbbi röpiratát németül írta meg; Szalay László fordította magyarra. Erről utóbb, midőn második kiadást rendezett belőle, különös dicsérettel emlékezett meg, azt mondván, hogy Szalay értette őt; fordítása ezért tökéletes s nem kell rajta majd semmit sem javítnia.
A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. Irta B. Eötvös József, Bécsben. Jasper, Hügel és Manz sajátja. 1851. IV. 472, 2. l. Noymatott ör. Keck és Pierer Sándornál. A II. kötet u. ezen cz. a. jelent meg. Második kötet Pest, 1854. Emich Gusztáv nyomdája. 6. 587. l. A német kiadás, melynek megjelenését a lapok a magyarral együtt, mint közelit jelezték, megjelent Der Einflusz der herrschenden Ideen des 19. Jahrh. auf den Staat cz. a. (8r XIV. 448. l. Wien. 1851. Jasper, Hügel és Manz) és 1854-ben ujra: Der Einflusz der herrschenden Ideen des 19. Jahrhunderts auf den Staat. Von Baron Joseph Eötvös. Von Verfasser selbst aus dem Ungarischen übersetzt. Leipzig: F. A. Brockhaus. 1854. Dem Andenken seines Vaters widmet dieses Werk mit Liebe, Dank u. Verehrung der Verfasser. (A magyar kiadáson ez az ajánlás nincs meg.) I. Theil. 6, 448. l. II. Theil. XII, 550, 2. l. Két különböző nyomás. Az I. k.-en t. i. ez áll: Druck von Keck & Pierer in Wien. II. k.-en ez áll: Druck v. F. A. Brockhaus in Leipzig. T. i. az I. k. ekkor csak új czímlappal jelent meg
Midőn tehát 1850 deczember 4-ikére Pestre visszaérkezett, e művét mondhatni beköszöntőnek, melylyel nemzetét megajándékozta. Ez politikai fő- és legérettebb műve, melynek hatása még nagyobb lett külföldön, mint itthon.
Eötvös benne nem hazánkból, sem Ausztriából, hanem az általános európai viszonyokból indul ki; de világos, hogy első sorban a franczia császári központosítás, az új államcsíny által előállított viszonyok, az elnyomott, de ki nem aludt forradalmi szellem és végre azok a nagyszámú elméleti vitatások, melyek a 48-iki forradalmakat főleg Francziaországban követték, voltak azok, melyek éppen egy ily mű írására bírták. E kiindulás bizonyos publiczisztikai jelleget ad, a különben szorosan tudományos irnáyú műnek. Nehéznek, borúsnak látja a jelent, még borúsabb a kilátás a jövőre; a rend és műveltség barátja nincs miben megnyugvást leljen; sőt a lezajlott forradalmak még aggasztóbbá tették a helyzetet; mert ezek nem voltak a népek közmegegyezésének kifolyásai, sőt utóbb kellett rájok megegyezésöket kinyerni. Közelebbről tekintve, világos, hogy az aggasztó okok a jövőre nézve általánosak egész Európában, és hogy az eddig alkalmazott eszközök elhárításukra nem elégségesek. Ő a közös bajok forrását abban találja, hogy áthidalhatatlan ellentét van a kor uralkodó eszméi és ezek alkalmazása közt. Ez ellentét felderítése e mű (első részének) czélja.
E végre abból a nézetből idul ki, hogy az államtudomány nem transcendentalis, hanem gyakorlati tudomány; tehát a Bacon által a természettudományokra ajánlt inductiv módszert kell alkalmazni itt is. Ezt fogja tenni ő s e módon megkisérleni a jelen viszonyoknak megfelelő államforma szervezésének elveit megadni. Ebből kifolyólag elveti az államról szóló elvont tanokat; sőt szerinte az államtudományok czélja épen az, hogy vezető fonalként szolgáljanak az államok oly legczélszerűbb berendezésére, mely leginkább felel meg az emberek bizonyos korbeli szükségeinek és eszméinek, melyek megvalósítását az államtól kivánják. Íme, uralkodó írói elvének ismétlése a tudomány gyakorlati hasznáról.
E kiindulásból vizsgálja a kor uralkodó eszméit, melyek szerinte: a szabadság, egyenlőség és nemzetiség s adja ezeknek mai divatos értelmezését. Ezek szerint a szabadság divatos meghatározása ez: «ne létezzék oly hatalom az államban, mely nem a nép nevében s – legalább közvetve – nem általa gyakoroltatik». Az egyenlőségé ez: «a nép neve alatt minden ember értetik s hogy mindenki ugyanazon mértékben s ugyanazon módon járul a közös népakarat alkotásához». A nemzetiség fogalma határozatlan, törekvéseiben szemlélve jelent nyelv- és fajközösséget és ennek nevében a nemztiségek majd a különvált néprészek egygyé olvasztását, egyenjoguságot, majd meg éppen uralkodást követelnek.
Eötvös művének első részében, e meghatározások után, szokott dilemmatikus okoskodása módszerével azt mutatja meg, hogy ezek az eszmék, a mi különben eléggé szembeötlő, e divatos értelmezésökben egymásnak nemcsak teljesen ellentmondók; hanem külön-külön megvalósításuk csak a jelen államok felbontásával volna elérhető s mégsem eszközölnék a nemzetek óhajtott megnyugvását. Ugyanis a teljes egyenlőség vagy a régi caesarismushoz, vagy pedig a communismushoz, a socialismushoz s ez esetben a nép nevében, de ennek részvétele nélkül gyakorolt kényuralomhoz vezetne, a mi kizárja a szabadságot; a nemzetiségi eszme a maga uralomra törő czélzatával szintén nemcsak ellentmond a szabadságnak és egyenlőségnek, hanem az annak és emezeknek megvalósítására irányított törekvések visszás arányban állanak s e mellett megbontaná az összes mai történelmi állami alapot; végre a szabadság és egyenlőség divatos értelmezésökben nemcsak egymásnak ellentmondók, hanem amaz csak a kormányhatalom teljes lerontásával, emez csak teljes absolutismussal volna megvalósítható.
Ez a részletezett ellentmondás az említett eszmék értelmezése és a nép vágyakozása közt valóban megvan. Ámde a keresztyén polgáriasodás az egyéni szabadságon alapszik, tulajdonképen ennek megvalósítására törekszik mindhárom eszme által; az állam ellenben az ókori caesarismus megvalósítását tűzte ki czélul, a mi Francziaországban az államcsíny által s az új imperialismusban sikerült. Innen az áthidalhatatlan ellentét, mely mindazóta tart, mióta a franczia forradalom ezt az eredetileg keresztyén-germán eszmét újra fölelevenítette. E bajon csak két úton lehet segíteni: vagy a keresztyén társadalmi rendnek ezt az alapelvét kell megsemmisíteni vagy az államot kell másként berendezni. Ez az alternativa. Azok, a kik az alapelvet akarják teljesen felforgatni, a socialisták és communisták; de Eötvös annyira távolinak látja elveik győzelmét, hogy nem is igen foglalkozik velök s törekvésöket, noha elméleteik már, sőt épen a 30–40-es években érték el virágkorukat, nem is tartja korunk uralkodó áramlatai egyikének sem. Azok, kik csak némi változtatással megelégednének, mint Guizot, vagy azt állítják, hogy a demokrata-alkotmány alkalmazásába csúsztak be hibák, vagy a választási jog helyes alkalmazását sürgetik, vagy mint Lamartine, a népfelség nevében köztársaságot kivánnak.
Eötvös most ezek mindenikének a kitűzött czélra való elégtelenségét mutatja ki, a mi valóban szembeötlő is. Ebből világos a jövő fejlődés, t. i. állami mindenhatóság, még pedig, a mint a nagy forradalom előtt az Isten, úgy most a nép nevében. Ez az állami mindenhatóság tehát az absolutismushoz, a caesarismushoz fog vezetni; más szóval, az egyéni szabadság teljes megsemmisítéséhez. E szerint az állami mindenhatóság ez irányú s a communismus más irányú, de lényegében ugyanolyan törekvése közt csak az útban van különbség, de a végczélban egyenlők, sőt azonosak.
Ez az első rész tartalma, melyet három év mulva követett művének második része, mely a kibontakozás elveit tartalmazza. Szerinte ugyanis nem a keresztyén polgáriasodás alapelvét, tehát nem az egyéni szabadságot kell megsemmisíteni, hogy ez az absolutismusra törekvő állammal összhangba hozassék; hanem az államot kell úgy berendezni, hogy az egyéni szabadsággal meg lehessen egyeztetni. A szabadság, egenlőség és nemzetiség valóban uralkodó eszméink, csakugyan a keresztyén polgáriasodás körébe tartozók és magokban véve jogosak, helyesek; de az emberiség mást ért alattok, mint a hogy a jelen állami életben értelmeztetnek s a mint megvalósításukra az állami mindenhatóság nevében törekszenek. Ugyanis az emberiség törekvései szerint a szabadság oly állapot, melyben az ember saját tehetségeinek s a mennyire ezek engedik, a természetnek is korlátlan ura; az egyenlőség csak eszköz e szabadság élvezetére; a nemzetiség végre az egyéni szabadság elvének alkalmazása egész népfajokra. Tehát a divatos értelmezésben az egyenlőségbe olvadt be a másik két eszme; az emberiség törekvése szerint pedig az egyéni szabadság a fő s e felfogásban ezek az eszmék nemcsak nem ellentétesek, hanem kiegészítik egymást.
A főkérdés tehát az: berendezhető-e az állam úgy, hogy a törekvést kielégítse? Eötvös szerint be. Ugyanis szerinte az állam a társaságokból keletkezett s mint ilyen, a polgáriasodás ereménye. Hibás ugyan a Rousseau-féle államszerződés deductiv eszméje; de más alapot az állam előállására a szabad akaratnál gondolni nem lehetvén, tehát az állam jogalapja sem lehet más a szabadakarat irányzó elvénél s ez az elv az észszerűség. Ebből az észszerűségből pedig világosan következik, hogy az egyén szempontjából az állam nem czél, hanem csupán eszköz és «az államnak czélja tehát a biztosság». Minthogy pedig koronként más-más javak azok, melyek biztosítását az egyén az államtól kivánja; tehát alkotmányt csak koroknak lehet adni, nem pedig minden kornak. Már pedig, ha korunk legfőbb uralkodó eszméje az egyéni szabadság: akkor a jelenkori állam czélja az egyéni szabadság biztosítása s ebből világos az állam mai szervezetének és berendezésének módja is.
Ebből látható, hogy Eötvös az éppen akkori időben föltünő erélylyel működött iskolának híve, mely kiindulva főleg Tocqueville művéből, az egyéni szabadságot tartotta főelvének s az államot a túlságos czentralisaczió veszélyétől féltve, az önkormányzatban és szabad egyesületi jogban kereste a biztosítékot. Eötvös azonban más részről úgy gondolkozik, a mint ennek világos és szabatos elvi körvonalait már a Reformban, de még inkább későbbi czikkeiben és kivált Teendőink czímű czikksorozatában megleljük, hogy az államnak egységesnek, erősnek kell lennie, hogy ezt az egyéni szabadságot biztosíthassa, bárha ez által egyszersmind ugyane szabadságot korlátozza is; e mellett a központosítás ma annál szükségesebb, mert minden állam érdeke korunkban az erős államhatalom; de mindemellett ennek mégsem szabad korlátlanná válnia. Így központosítása nem nélkülözhető a törényhozásban, kormányzásban, népképviseleti országgyűlésben; de ezzel szemben szükségesek az egyéni szabadságot biztosító intézkedések. Ezek a következők: az államhatalom megfelelő belső szervezése, a felelősség és az államhatalom korlátozása.
Minthogy az elsőre nézve legnagyobb biztosítékot az alkotmányos egyeduralom ad, ez a legczélszerűbb; a második a szabadságot a választási és felelősségre vonási jog által biztosítja; de a mai államhatalommal szemben ezek már nem elég erősek s így valódi biztosítékot csak a harmadik eszköz nyújt, t. i. az államhatalom korlátozása. E mellett a merev központosítás csak növeli az államra rótt lehetetlen feladatokat s csak szaporítja az elégületlenséget. Korlátozni kell tehát az államhatalmat s erre a legjobb, sőt egyetlen mód az önkormányzat elvének alkalmazása, mely a korlátlanságra törekvő államhatalom egyetlen sikeres gátja; az egyén általa nem érzi magát elszgietelve s önálló tevékenységre tért nyer; ennek az önkormányzatnak pedig alapja és szintere az erős községi élet. Csak a hol a politikai jogok és kötelességek gyakorlatát minden polgár kisebb körökben megszokta: csak ott lehet nagyobb államban politikai szabadság rendetlenség és szilárd alapon álló rend önkényuralom nélkül. Erős központosítás a szükséges dolgokban, vele szemben erős községi élet önkormányzati alapon: ez az, a mit Eötvös a leghelyesebb állami berendezésnek tart. E biztosítékokhoz sorolja továbbá még a szabad egyesületi jogot, melyet megkülönböztet a politikai cluboktól.
Mindezek azonban még mind elégtelenek az erkölcsi biztosítékok nélkül. Ezek elseje a jog iránti tisztelet s épen a fennálló törvényekben letett jog tisztelete, melyet a bírói intézmény tart fenn. Ezért Eötvös helyesnek tartaná egy olyan főtörvényszék létesítését, mely az állami belső hatalmi körök összeütközéseiben itélne. Ilyen továbbá a vallás és ezzel kapcsolatban az egyház, illetve az egyházak önállósága; sőt «az egyház szabadsága – mond Eötvös – legfőbb, egyedüli, rendíthetetlen erkölcsi biztosítéka az állam egyes részei önállóságának, az egyetem anyagi hatalma ellenében» (II., 551. l.). Végre semmi intézmény nem adhat az államnak oly szilárdságot, mint az, miről nálunk a 30-as évek óta annyit írtak és beszéltek s mi Deák beszédein állandó vörös fonálként húzódik végig, melyet t. i. az egyes polgárok meggyőződéséből meríthet; már pedig ezt csak úgy érheti el, ha az állam az egyesek jogait saját hatalma erkölcsi korlátainak ismeri el.
Mindez elvek kivihetősége attól függ, hogy megegyeznek-e a haladás törvényével? Eötvös szerint ezek megfelelnek a haladás mind a három főtörvényének: a különböző egyének szabad érintkezésének, a kor uralkodó eszméinek és kor szükségeinek. Végre csupán az önkormányzat fogja a nemeztiségi igényeket is, nem ugyan kielégíteni, hanem veszélytelenekké tenni.
Eötvös mindezek alapján hiszi, hogy az emberiség az eddig követett utat az államra nézve el fogja hagyni; mert noha sok az aggasztó jelenség és sokan vannak, kik azt hiszik, hogy a keresztyén polgáriasodás betöltötte czélját s elenyésztéhez közelg; de ő azt hiszi, hogy ellenkezőleg: czélja az egyéni szabadság megvalósítása lévén, ezt csak ezután fogja elérni. Nagy harczok lesznek, de az eredmény nem kétséges. «A mit az emberiség természeti fejlődésének folyama hoz amgával, azt késleltethetik ugyan a tudomány tévedései, az egyesek bűne s egész korszakok rossz szenvedélyei, – de örökre meg nem semmisíthetik.» Tehát a keresztyén polgáriasodásnak nem hanyatlása, hanem teljesedése az, a mi előttünk áll.
Valami bámulatos van e nagyszerű erkölcsi eszmében, mely, noha némi érezhető ugrással és nem elég természetes átmenettel van a mű előbbi fejtegetéseihez csatolva, a romok felett az életet, a megújulást, a boldogulást hirdeti s bizonyára ez az, melyért e művét írta; és ha részleteiben Eötvös nem írja is meg a keresztyén művelődés történetét, e műve lényegében, eszmemenetében és végkövetkeztetéseiben nem más, mint a keresztyén művelődés apotheosisa és valódi czélja az állam újabb szervezését összhangba hozni a keresztyén művelődés alapelvével. E műve tehát más előzményekből kiindulva, újra s hatásosan fejezi ki A karthausi alapeszméjét, melyet tehát Eötvös alapmeggyőződésének tekinthetünk.
Az első részről a legbehatóbb magyar bírálatot Brassai Sámuel írta a Szilágyi Ferencz Magyar Hirlapjában, (1851. 522–28. sz.) ki midőn a politikai eszmék végzetes hatását említi a könyvnyomtatás előtti, utáni korban s végre a XVIII–XIX. században, első sorban is kiemeli, hogy a mű a nagy várakozást nem elégítette ki s hogy benne a Bacon-féle inductív módszer alkalmazása nem elég találó; maga Bacon sem mondható e módszer feltalálójának, a természettudomány ismerte azelőtt is és a politika, mint gyakorlati tudomány, nem hasonlítható össze a természettudományokkal módszer tekintetében; mert ebben a törvény minden, a tudomány maga czél; a politikában pedig inkább csak vetojoga van a tudománynak. De továbbá a szerző csak beszél az inductioról; de művében nincs inductio; hanem egész okoskodása felállított elvekből indul ki s okoskodása, dialectiája, mely gyakran bámulatos, teljesen syllogisticus, dilemmatikus. E bevezetés után veszi bírálat alá szerző alapelvét, mint rosszul felállított dilemmát, a melyet azonban tapasztalati tényekkel vagy éppen nem vagy alig fejteget. A XIX-ik századnak éppen nem csak a szerző által felvett három uralkodó eszméje van; de felvéve, hogy csak ennyi van, ezek analysise nem vezet egyébre, mint magán mulatságra s a szabadság értelmezése éppen nem oly általános ebben az alakban, mint szerző a francziák nyomán állítja; így pl. egészen más az angoloknál elméletben és gyakorlatban. Hasonlóan bánik el az egyenlőség és nemeztiség eszméivel is, mely utóbbinak fejtegetésében egyenes ellenkezésbe jut önmagával s oly végkövetkezményeiben tünteti fel, mely e szent eszme iránt elfogultságot mutat. Egészben a könyvet nagyon tartalmasnak, bár élére állított és igen merészen általánosított elvekkel telinek mondja; de kiemeli számos kitünő részét, mint midőn a keresztyénség s az állam viszonyát vagy az állam fentartásban a kis adózók szerepét és érdekét rajzolja. E helyekből elég bőven idéz is. Végre ő is jelzi, hogy ez magával hozza egy új résznek is megirását az ígért alkalmazásról, mely, mint láttuk, meg is jelent pár évvel utóbb.
Már említettük e műről, hogy egyébként külföldön nagyobb hatást tett, mint itthon s több tekitnetben nagyobb méltánylásra is talált. Itthon utóbb főleg némely részletkérdés volt az, a mi magára vonta a kritikát; így első sorban a műnek a központosítás elleni iránya, szemben az Eötvös 1844 óta s főleg a Reformban kifejtett centralisticus álláspontjával. Ezt különösen a II. kötet megjelenésekor az irodalom terén is kiemelte a Budapesti Hirlapban Szilágyi Ferencz, a szerkesztő, melylyel szemben Csengery Antal vette ugyanott védelmébe,* kimutatván, hogy nincs ellentmondás a két álláspont közt; mert a mint akkor a központosítás volt az egyetlen politikai gyógyszer hazánkban, most csak az önkormányzat lehet az általános európai központosítás ellen az egyetlen menedék s Eötvös és társai akkor sem a megye, mint municipium, hanem mint államszervezet ellen léptek fel. Azonban e czáfolat daczára a közvéleményben csak megmaradt az, hogy Eötvös nézetet változtatott az államszervezet alaptervezetére nézve.
1855., 659. és 669. sz. és Csengery: Összegyűjtött munkái. v., 303. l.
Mellőzve a továbbiakban Csengeryt, kinek ismertetése csak inkább bemutatásszámba megy, a legbehatóbb bírálatot e műről báró Kemény Gábor adta, ki A nemzetek fejlődéséről czímű művét egyenesen e mű hatása alatt és nagy részben czáfolatára írta,* mely azonban nagyon szigorú bírálatra s igen kevés elismerésre talált a Pesti Naplóban és Magyar Sajtóban. Kemény részletesen ismertetvén a mű I. kötetét, ezt végeredményében óriási tagadásnak nevezi; a II. kötet nagyobb elismerésre talál nála; amazt a szerző nézeteire nézve ingadozónak, aggodalmasnak, emezt sokkal határozottabbnak, bátrabbnak mondja a megoldás terén. De különösen a nemzetiségi eszme az, – s ez a második részletkérdés, mely nálunk a figyelmet leginkább kihívta – melyet Eötvösnél tévesen, önmagában is ellentmondóan meghatározottnak talál a belőle levont következtetésekkel együtt s hozzáteszi, hogy Eötvösnek erről szóló tanában a «megsemmisülés elméletét látta ékes szavakkal, az ész, a tudomány és jóindulat minden kellékeivel támogatva irnáyunkban érvényre emelkedni.» Ő a nemzetiségi eszmének, melyet Eötvös hol eszmének, hol érzelemnek s hol még másnak nevez, úgy alapjában, mint az állami életben teljesen más és sokkal lényegesebb szerepet tulajdonít. Hibásnak tartja az állam czéljáról szóló meghatározását is; továbbá Eötvös elvének keresztülvitele lehetetlenné tenné az államok létezését. Ő ezekkel szemben az állam biztosságát a közvéleménynyel megegyező folytonos változtathatásban tartja s szerinte, a mi az államokat alkotja és fentartja, az az érdekegység.
Kolozsvár, 1856. Stein János. VIII., 143. l.
Eötvös e műre soha nem felelt; de 1859-ben, Kazinczy feletti emlékbeszédében, újra rajzolván a nemzetiség és nemzeti érzés hatását, Kemény azt vélte kiolvasni belőle, hogy Eötvös változtatott nézetén és sietett 1859 november 4-ikéről hozzá egy nyilt levelet intézni; de ezt, főleg úgy látszik politikai okokból, sem a Pesti Napló, sem a Magyar Sajtó kiadni nem akarván, Nehány szó báró Eötvös Józsefhez czím alatt röpiratban nyomatta ki, természetesen kibővítve;* s ebben a nemzetiségi kérdést újra megvitandónak jelölte ki. Erre Eötvös Felelet báró Kemény Gábor nehány szavára (Pest, 1860. Ráth M. 42. l.) röpiratában válaszolt, mely főképen műve II. kötetéből vett bő idézetekkel mutatja meg, hogy Kemény őt félreértette. Az, a mi új e röpiratban, a vége, különösen azért érdekes, mert benne Eötvös éppen a hazai önkormányzat történetéből fejti ki, hogy nálunk a szélesen kiterjedt municipalismus óvta meg hazánkat a multban a nemzetiségi torzsalkodásoktól s csak ez lehet a jövő megoldása is. Kemény e válaszra Még egynehány szó czím alatt felelt (Pest, 1860. Pfeiffer, 32. l.), melyben kivált első művére hivatkozva fejtegeti, hogy Eötvös nevezi ugyan «eszmének» a nemzetiséget, de «magyarázatában» ingadozás és meghatározásában, következtetéseiben káros tévedés van, mert ez eszmének államalkotó és fejlesztő hatása más; Eötvös megoldása az elmélet szempontjából nagyon általános, a gyakorlat szempontjából kivihetetlen, noha egyébként egyik legjobb és leggyakorlatibb elvének tartja, hogy a nemzetiség eszméje szükségképen önkormányzatra vezet.
Pesten. 1860. Pfeiffer. 38. l.
Kemény nem állt egyedül Eötvösnek a nemzetiségről szóló nézetei czáfolásában. Mocsáry Lajos Nemzetiség czímmel (Pest, 1858. Ráth M. 204. l.) egész könyvet írt csupán erről, melyet ő műve elméleti részének nevezett, míg a gyakorlati részben a hazai szláv és más nemzetiségi mozgalmakról szól. A másik két uralkodó eszme (szabadság, egyenlőség) fejtegetésében teljesen egyetért Eötvössel; a nemzetiség eszméjére nézve azonban lehangolónak találja fejtegetését úgy a hangban, mint okoskodásaiban. Eötvös – mond – éppen úgy bánik el most ezzel az eszmével, mint egykor a megyével. Ily eszmemenetből veszi vizsgálat alá Eötvösnek e két fő tételét, hogy «valamennyi nemzeti törekvés alapja a magasabb hivatás érzete; czélja: az uralkodás». Az elsővel szemben azt a tételt állítja fel, hogy a nemzeti érzelem szereteten s nem elbizottságon alapul; a másodikkal szemben, hogy a nemzeti törekvések czélja az önfentartás. Hibáztatja továbbá, hogy «valamennyi» nemzeti törekvést egyformának tekinti, holott annyira más és más minden nemzetnél, hogy a nemzetiséget nem is lehet oly értelemben uralkodó eszmének venni, mint Eötvös teszi. A mű többi része nem tartozik ide; de úgy erről, mint Kemény műveiről el kell ismerni, hogy mélyreható pillantást vetettek a kérdés lényegébe s több oldalról birták Eötvös után is megvilágítni s homályát eloszlatni.
Ezután nálunk hosszasabban nem foglalkoztak e művel. Tankönyvben legelőször Pauler Tivadar említi,* bővebben Kautz Gyula A politikai tudomány kézikönyve czímű művében; utánok legbehatóbban, a tudós szeretetével, mélyen beható elméjével Concha Győző, a ki Politikája I. kötetében (1895) mindenütt kiterjeszkedik Eötvös nézeteire a főkérdésekről s így műve számos helyén foglakozik vele. Előszavában azt az érdekes és jellemző megjegyzést teszi, hogy e mű «bármily nagy számot tegyen a tudományban is, czélzata szerint: megjelölni a 48-iki forradalmak után az európai államok ujjáalakulásának irányait, publiczisztikai mű». Valódi élvezet volna e kiváló műnek Eötvösre vonatkozó elemzéseivel itt részletesebben foglalkozni és ezek fonalán Eötös művét ismertetni, annál inkább, mert – mond Concha – «későn bár, pótolni törekszem mulasztásunkat nagy állambölcselőnkkel, Eötvössel szemben s tanaink tüzetes feldolgozására, bírálatára különös súlyt fektetek.» De ezen kívül is Concha egyetemi előadásaiban, a mint az előadásairól tanítványai által Kolozsvárt, majd Budapesten kőnyomatban és nyomtatásban kiadott jegyzetek tanuskodnak róla,* mindig nagy figyelmet szentelt Eötvös e művének, nagyobbat, behatóbbat bárkinél; azonban mindezeknek részletezése csak egy egész külön tanulmány tárgya lehet.
Jog- és államtudományi encyklopaediája. 235. §. – Észjogi előtan (1873) 226. §.
Concha Gy. Politikai jegyzetek. Kiadták Nyerges Zsigmond és Harmath Jenő. Kézirat gyanánt I–II. rész. Kolozsvár. 1901. – U. az. Jegyezte Semsey Kálmán. Budapest. 1893. I–II. r.
Időközben e sorok írója is Eötvösről írt életrajzi művében 1880-ban (megjelent 1882-ben), ennek keretéhez mérve, megfelelő bőséggel méltatta Eötvös e művét s össze is vetette pár mással. Kissé utóbb, 1883-ban, Trefort tartott róla felolvasást az akadémiában, mely a mű előállásáról tartalmaz pár érdekes adatot; de czélja a műre a figyelem felhívása lévén, általánosságokon kívűl elemzésébe nem bocsátkozik.
Külföldön számos beható ismertetés tárgya volt kivált a II. kötet s első sorban Németországon, de ma már ezek nem mind ismertek. Mondják, hogy nevezetes tudósoktól Eötvös egész csomó levelet kapott, melyekben műve érdemeit kiemelik. E leveleket mi nem láttuk, de a nyomtatott ismertetések és méltánylások száma is elég nagy. Ezek közül Schmidt Julián a Grenzbotenben, Fallmerayer, Cherbuliez szakfolyóiratokban szóltak róla, Bluntschli pedig Az általános államjog s politika története (II.) művében, mely magyar fordításban is megjelent. Bluntschli kapcsolatban szól róla a Tocqueville (La démocratie en Amerique, 1835) művével, mely Francziaországban kiindulása volt az államhatalom korlátozására irányult elméleti és gyakorlati politikai mozgalomnak, mint olyan, mely a népfelség eszméjéből indult ki, továbbá Mill Stuart (On liberty 1859) művével,* mely a társadalmi s egyéni szabadmozgás feltételeit fejti ki angol szempontból, szintén a népfelségnek, mint társasági alapnak, elvéből kiindulva, s a pálmát Eötvösnek nyújtva jelöli ki helyét e művek közt. A Revue des deux mondes 1854 október 15-iki füzetében adott róla rövid ismertetést. A 48-iki forradalom bő megvitatása után nehéz volna valami újat írni, – mond – de Eötvös bírt eredeti lenni. Dicséri világosságát, gyakran új nézeteit, szabatosságát; de mindez cserben hagyja, midőn a végkövetkeztetéseket levonja. «Homályos eszmékkel fejezi be művét, s a keresztyénségtől nem tudni, minő belső átalakítást vár, minek következtében a megingott társadalmi rend újjá fog alakulni.» Lényegében dicséri műve nemes érzelmeit s mint utóbb Concha, szintén publiczisztikai műnek tartja. Részletesebben s nagy rokonszenvvel ismertette e művet Laboulaye Édouard, Eötvös barátja, a Revue nationale et étrangčreben (1860 novemberi két füzet) L’état et ses limites czímű értekezésében, mely 1863-ban értekezései közt s azóta önállóan is többször megjelent és Molnár Antal Az állam és határai (1869) czímmel magyarra is lefordította.* E művében Laboulaye azokat a határokat akarja megjelölni, melyeken túl nem terjeszkedhetik az államhatalom anélkül, hogy az egyéni szabadságot ne veszélyeztesse. Az államhatalom e szükségképi korlátozását teljesen Eötvös műve szellemében s abból kiindulva tárgyalja, úgy hogy e rész ebből majdnem kivonatnak tekinthető. E korlátozást nemcsak az absolut, hanem az alkotmányos országokban is teljesen Eötvös szellemében tartja szükségesnek; mert az egyenlőség annyi, mint korlátlan népfelség s ez végeredményében a többség absolutismusa. Laboulaye egyébként négy művel kapcsolatban tárgyalja Eötvös nézeteit; ezek közül csak Humboldt Vilmos posthumus műve (Ideen zu einem Versuch die Gränzen der Wirksamkeit der Staaten zu bestimmen, 1851) jelent meg elébb, mely az egyéni szabadság meghatározásában s lényege kifejtésében világos hatással volt Eötvösre; a másik kettő, a Mille (On liberty, 1859), Simon Julesé (La liberté, 1859) utóbb jelentek meg, a minthogy általában az ily kérdések fejtegetésében Eötvös műve kiindulásul szolgált s mint ilyen, némikép korszakalkotónak tekinthető.
Tocqueville művét magyarra Fábián Gábor fordította. 1841–43., Mill Stuart-ét Kállay: A szabadságról. 1867.
Az Eötvösről szóló részt l. Lukács Móricztól: Laboulaye b. Eötvös Józsefról. Budapesti Szemle. 1860. XI., 377. l. Ugyanitt pár lapon nagyon helyesen fejtegeti Eötvös politikai eszméit s kiterjeszkedik a következetlenség vádjára is, mind nagyon helyes szempontból.
Mindezekből kiviláglik Eötvös művének jelentősége, melynek alapterve Montesquieu L’esprit des lois s rokonsága Tocqueville nagy művével félreismerhetetlen; viszont világos, hogy eredetét abból a Francziaországban tett tapasztalatból vette, hogy a túlságos centralisatio okvetetlen forradalmakra vezet s az ugyanott, az elmult félszázad tapasztalatai alapján, a III. Napoleon alatt uralomra jutott közmeggyőződésből, hogy a szabadság nagyobb kincs, mint az egyenlőség;* a nemzetiség eszméjének fejtegetésére pedig Ausztria és hazánk viszonyai adtak ösztönt és tapasztalatokat az elmélet számára. Innen az a különös részvét, melylyel művének a szabadságról s egyenlőségről szóló része külföldön, a nemzetiségről szóló itthon találkozott.
Tisztán e kérdésről jelentős irodalom támadt 1850–60 közt Francziaországban.
