II.
II.
Így lépett Eötvös az ifjú korba s kezdett irodalmi munkássához. Első jelentékenyebb munkája 17 éves korában Goethe Götz von Berlichingen-je fordítása volt, mely kéziratban maradt. Nyilvános fellépte 1831-re esik, midőn még mint egyetemi hallgató, Bajzának Kazinczyt támadó birálata ellen írta A kritikus apotheosisa* czímű kis drámai művét.
A kritikus apotheosisa. Irta B. E. J. Pesten. Trattner és Károlyi typogr. 1831. 4 lev. Mindössze 73 jambus-sor. Másodszor Muzarion. Uj foly. 1833. I. 147–150. l.
Bajza támadására, mint ismeretes, alkalmat az adott, hogy Kazinczy lefordította prózában Pyker A szent hajadon gyöngyei cz. német epikai művét s Toldy a Kritikai Lapok-ban (I. 1831 szerk. Bajza) szigorú birálatot írt ellene, hogy verset prózában fordít; de még inkább azért, hogy lefordította egy magyar születésű, magyar főpapnak (egri érsek), az Ányos és Virág tanítványának, németül írt művét s úgy ezt, mint Majláth regéinek fordításáét Kazinczy részéről nemzetünk számára koldulásnak nevezi. Ezekre Kazinczy a Tudományos Gyűjteményben (1831. II. 125. l.) felelt, melyben igazságtalanságnak és tiszteletlenségnek mondja a birálatot. A vitába beleszólt ekkor Bajza a Kritikai Lapok-ban (II. füzet), Rumy a Spiegel-ben (1831. 33. sz.), felelt Toldy is, már enyhébben; de az bizonyos, hogy minketten megbántották a sírja szélén álló öreget és valljuk meg, hogy a Kazinczy, Fenyéry, Toldy, Bajza leveleiből vett adatok és felvilágosítások és Bajzának már Kazinczy halála után írt czikke után is itélve, a támadás felesleges volt.* A közvélemény akkoriban éppen nem pártolta Bajzát s Eötvös sem látott egyebet e támadásban, még ha lényegében helyes volt is, mint a kegyelet meglehetős durva megsértését. Így írta idézett művét. Ebben a főszemély Habar, a kritikus, Bajza maga, ki a színre lépvén, hírt és nevet keres; olyan kíván lenni mint a meteor vagy akár a pontusi mocsár, melytől mindenki fél: mindegy, csak örök legyen. A Hir templomát pillantja meg a távolban; de nincs, ki oda vezesse. Jön egymásután az Irígység, a Hálátlanság, a Durvaság, kritikus alakjában s mindenik igéri, hogy oda vezeti s előbb oda jut mint a szív és erény* férfia. Elfogadja segítségöket; de midőn a Hir templomába be akar rohanni, a templom összedül, a Hir geniusza visszataszítja s Habar az idő karjaiba rogy, ki azt mondja, hogy csak a lélek, az erény és érzemény örök, de őt csupán az Idő szülte s annak keblén fog elhervadni is. Mot a Hir geniusza szólít meg egy ősz embert, ki lantot tart föl, mondván: «Emeld fel a lyrát, szerény öreg! dalolj, keljen a lant húrjain szerelem és barátság; még századok múlva is dalolni fogják énekeit, midőn megemlékeznek majd róla is, mint a viruló rózsa eszébe juttatja mindenkinek az ápoló kertészt s minden tavasz újra dicsőíti.»
V. ö. Ruik L. Bajza J. krit. működése. 49. l. – Szathmáry J. Kazinczy és Toldy. Egyet. phil. közl. 1898 672. l.
E szót a Kölcseytől használt «erény» alakban írja ő is.
7. «A KRITIKUS APOTHEOSISA» CZÍMLAPJA.
Az allegoria czélja világos: Kazinczyt, a költőt, a lyrát felemelő őszt, dicsőítni a hírre nem nemes eszközökkel törekvő kritikusával vagy kritikusaival szemben. Érdekes, hogy Toldy e művet két helyt említi, t. i. Bajza életrajzában a Conversations-Lexiconi pör, Eötvösében pedig, már helyesen, a fent idézett birálat miatt irottnak mondja. Csak ez utóbbi lehet a helyes; hiszen a másik pörben Kazinczy Bajzáék pártján állt. Egyébként ebből az allegoriából Toldy épen úgy kivehette akár részét, mint kivehetnék Kazinczy újabb időbeli támadói ma is. Ugyane tárgyra vonatkozik 1831-ből a Kritikusok czímű vígjátéka is, melyet Szemere Pálnak adott át. Ez ma még ismeretlen.
Hugo Viktor s a dráma iránt fölébredt általános érdeklődésnek tulajdonítható, hogy a következő pár évben drámaírással és drámafordítással foglalkozott. Igy írta 1833-ban A házasulók-at, 1834-ben a Boszú-t és 1835-ben lefordította Hugo Angelo-ját egy más helyet tárgyalandó érdekes bevezetéssel, melyek miatt az akadémia 1835 szeptember 14-ikén levelező taggá választotta az igért jövő reményében. Ezek, valamint pár kisebb közlemény alkotják Eötvösnek az életére oly elhatározó befolyást tett külföldi utazása előtt ismert irodalmi munkásságát. Ebből két eredeti darabjára annál inkább kell egy-egy rövid tekintetet vetnünk, mert Eötvös irodalmi pályájának rajza főczélunk; és mert, a mi igen jellemző ebben az írói fejlődésben, e pár műben csaknem semmi sem árulja el A karthausi íróját; pedig ettől őket mindössze három év választja el: amazok oly feltünően fiatalosak, emez oly feltünően mély kedély és magában elmerült gondolkozás eredménye.
8. «A HÁZASULÓK» CZÍMLAPJA.
A házasulók* magán hordja a fiatalos mű minden lényeges fogyatkozását, még pedig majdnem inkább, mint várnók. Gróf Buvárdynak van egy mostoha fia (gr. Házy Józef) és egy unokaöcscse (br. Cserháty József), kiknek ő gyámja, s jövedelmük egy hatoda az övé levén, nem akarja, hogy megnősüljenek. Azonban mostoha fia udvarol Kedvesi Ilka özvegynek, öcscse özv. Tüziné Rózsa nevű leányának; ekkor úgy akarja meghiusítni nősülésöket, hogy Rózsa levelét fiának adatja át, melyben Cserhátytól találkát kér. Hogy ezen meg is jelenik s így Buvárdy Rózsát hűtlenség gyanujába keveri Cserháty előtt; ezt meg arra biztatja, hogy Ilkának udvaroljon. Csakugyan megtörténik, a mire számított, a szerelmesek meghasonlanak; de Házy közben némileg Rózsába szeretvén, el akarja venni. Ekkor öt hónap mulva, Buvárdy az inassal tudtára adatja mostoha fiának a cselt, ki ebből Buvárdy terve ellenére éppen arra a meggyőződésre jut, hogy apja helyesli, sőt óhajtja házasságát Rózsával s mert Rózsát gazdagnak hiszi, meg is kéri, miközben Buvárdy a hiú, üres fejű Horgost bíztatja fel, hogy Rózsát vegye nőül, Cserháty pedig Ilkát kéri meg, ki függőben tartja, mert valójában Házy neje óhajtana lenni. Ilka levelet ír tehát Házynak, ki már megkérte Rózsát; Házy ezért Ilka levelét Horgosnak adja, ez megmutatja Cserhátynak, ki Horgost haragjában párbajra hívja. Következik egy párbaj-jelenet, melyben mindkét fél nagyon gyávának mutatkozik, kikkel Házy, ki mindkettő segéde (!) gúnyt űz. Eközben Rózsa is találkát kér Házytól a fürdő parkjában a nagy hársnál (t. i. a II–III. felvonás fürdőn történik) s Ignácz, Házy inasa, ki szintén nem akarja, hogy ura megnősüljön, Horgosnak adja a levelet. Este a cserélt párok mind a hársnál találkoznak, Horgos tévedésből Tüzinét kéri meg, Házy Rózsát veszi el és Ilka szükségből elfogadja Cserháty kezét.
A házasulók. Irta B. E. J. Pesten. Hartleben Konrád Adolf tulajdona. 1833. 119. l. A kiadó a következő hirdetéssel adta ki: «Minden dicséret helyett egyedül arra figyelmeztetjük itt olvasóinkat, hogy a jelen mív szerzőjét dicsőült Kazinczynk, végmunkája ajánlólapján, még 1831-ben, annak jósolta, ki a nemzetiség s a literatúra pályáján tisztán is, fényesen is fog haladni.» Látható, hogy itt Kazinczyval a kiadó olyat mondat, a mi az ő ajánlásában nincs, bárha végeredményében ennek ily magyarázata teljesen illik Eötvös pályájához.
Toldy annak idejében a Kritikai Lapok-ban (1834. I. 56–96. l.) kimerítő bírálatot írt róla, mely valóban szigorusága daczára semmiben sem túlozza hibáit. Mi ily nagy készülettel nem fogunk neki s arra szükség sincs. Gyöngébb s következetlenebb cselekményt ennél aligha lehetett volna kigondolni; gyakran egyenesen az észszerűség ellen való. Együgyűbb terveket kifőzni, mint Buvárdyéi, hogy gyámfiai házasságát megakadályozza, talán nem is lehetne s e mellett ezek sikerével sem gondol, nemcsak komolyan nem, de sehogysem, s a mint ekképen nincs benne csomó, nincs valódi megoldás sem, csak valamilyes befejezés. Épen ily esetlenek az alakok, melyek sehogysem jellemek, csak igaz figurák, kik egytől egyig nemcsak élvezhetetlenek, hanem ellenszenvesek, sőt megvetésre méltók. Úgy látszik, hogy Eötvös a minden áron, tehát szerelem nélkül férjfogdosó nőket akarja nevetség tágyává tenni. E tekintetben valóban Rózsa, Kedvesiné, Tüziné mind egy húron pendülnek; de midőn ebben csupán a nevetségesség hajhászása volt a czélja, elfeledkezett minden következetességről s arról, hogy ily ügyetlen móddal egy nő sem birja férjet fogni. Másrészről ha mindhárom férfit, mint a házasság ellenzőit, sőt gyűlölőit rajzolja, miért mennek be az oly ügyetlenül vetett hálóba, hiszen ily szív nélküli emberekkel semmi sem volna könnyebb, mint Buvárdy tervének sikere? Főleg jellemző e vígjátékban, hogy Eötvös, ki éppen érzései gazdagságával tűnik ki mindig, e művében minden érzés nélküli, léha, frivol, gyáva, e mellett oly embereket léptet elénk, ki sem jók, sem rosszak nem birnak lenni, kik az érzést s önmagokat mindegyre kiparódiázzák. Éppen oly gyönge benne a magyar nyelv is. Szükségtelen franczia kifejezések, idegen szók, rossz szóvonzat, igekötők elhagyása, a szók helytelen használata csak úgy hemzseg benne. Így a mű annak, mi Cicerotól vett jeligéje: – «Etenim haec conficta arbitor a poëtis esse, ut effictos nostros mores, expressamque imaginem vitae nostrae quotidiana videremus», – épen nem felelt meg.
A következő évben kiadott Boszu* czímű szomorujátéka is majdnem épen ily mértékben fiatalos mű. Tartalma következő:
Bosszú. Szomorújáték. Irta báró Eötvös József. Pesten, Trattner-Károlyi betűvel. 1834. 104. l. Előadták Debreczenben 1836 április 21.
(I.) Lejla török rabnőt szereti ura, a keresztyénné lett idős Török, s szereti Bedor, egy török rab is; azonban Lejla szive Alié, kit örökre elveszettnek gondol. Begler, valódi nevén Harum, Török szolgája, rábirja urát, hogy kényszerítse a lányt a keresztyén hitre s már másnap vegye nőül; mert terve, hogy urán Zulima elcsábításáért és aztán hűtlen elhagyásáért, ki neki jegyese volt, bosszút álljon. (II.) Lejla csakugyan Török neje lesz; de jön az esküvőre Török barátja, Győztös és ennek szolgája, Ali, ki meglátván az elveszettnek hitt Lejlát, szerelme újra felgyúl és Bedor, ki benne legjobb barátjára ismer, elhatározza, hogy boldogokká teszi őket. (III.) Begler kihallgatja e beszélgetést, közli Törökkel, felkelti féltékenységét s ez boszút fogad, miközben Győztös is megigéri, hogy éjfélkor elraboltatja Lejlát, hogy alié lehessen, kit szeret, mint hívét, mire Ali rábeszéli Lejlát, hogy éjfélre neki találkozást adjon (IV.). A találkozás csakugyan megtörténik, Bedor álarczos törökökkel jön, hogy Lejlát elrabolja Ali számára, azonban Ali megöli az álarczos Bedort, őt magát pedig egy török vágja le, miközben Győztös és Török szétverik a rablókat s Török most már világosan látja, hogy meg van csalva. (V.) Begler tüzeli Törököt Lejla ellen s Török csakugyan átdöfi a lányt. Ekkor Begler czélját elérve mérget vesz; de elmondja Töröknek, hogy Lejlában a saját, Zulimától született leányát ölte meg és megismerteti magát, mint Harumot. Ekkor Török mint saját leányának gyilkosa, önmagát is átdöfi.
9. A «BOSZU» CZÍMLAPJA.
Ez a különben elég bonyolult darab meséje; de e bonyolultság nem mutat a cselekvény gazdagságára; sőt ez inkább szegényes és sovány. Ebben ő már a Hugo hatása alatt áll s világosan Beglert azon Hugo-féle felfogás szerint kívánta rajzolni, hogy a gonoszban levő jót, nemest tüntesse föl. A darabban ép úgy csak alakok s nem igazi emberek vannak, mint előbbi vígjátékában; de lényeges előnye nemcsak a költői külalak, hanem a költőibb tartalom is. Itt már édeket kíván gerjeszteni, már nem hallgattatja el szívét, sőt érzelmeinkre, főleg részvétünkre hivatkozik; de főkép meglep a nyelvkezelésben való haladása, mire nézve Toldy előbbi szigorú megrovásának alighanem volt hatása.
Mind e művek, melyeknél hosszabban nincs miért megállanunk, csak azt mutatják, hogy Eötvös még nem jutott saját lángesze tudatára. Ezt első sorban a Hugo szellemével való érintkezés által érte el. Midőn 1835-ben Angelo Párisban nehány előadás (1827) alapján egy érdekes előszót írt, mely most már világosan kifejezte nemcsak az ő irodalmi nézeteit, hanem egyszersmind írói vezéreszméit is; de erről a maga helyén lesz szó.
Míg ezek történtek az irodalom terén, a lefolyt évek más tekintetben is döntőkké váltak Eötvös életére. Alig tért ugyanis haza 1831 augusztusában az egyetemről, Fejérmegyében aljegyzőnek nevezték ki s mint ilyen, a megyei életbe nyert bepillantást. Midőn pedig 1832 deczemberében megnyilt a nevezetes pozsonyi országgyűlés, apja magával vitte, hogy ismerkedjék meg az országgyűlés tárgyalásával és tegyen ügyvédi vizsgálatot. Kölcsey, mint Naplójában írja, már deczember 16-án a személynök, Mérey előszobájában találkozott vele; «s a szeretetre méltó, lelkes gyermek viszontlátása tevé, hogy vidám lélekkel mentem ujólag, a nádor előszobájában a várás nagy mesterségét gyakorlani», – teszi hozzá Kölcsey.
Ezen az országgyűlésen egyetlen ifjú nem kísérte szorgalmasabban a tárgyalásokat, mint Eötvös, a ki belátta, hogy ez új korszakot jelöl hazánk életében. Letette 1833-ban az ügyvédi vizsgát; de mind világosabb lett előtte, hogy oklevelét nem fogja használni, sem bürokrata nem lesz. Más hatások működtek lelkére, más czélok lebegtek szeme előtt. Különösen Kölcsey és Deák szónoklatain lelkesedett. Kölcsey barátjává fogadta az ifjút s ez őt mesterének választá, midőn «mint félig gyermek, elragadva hallgatá férfias szavait»; s ő maga nemes egyszerűséggel mondja Kölcsey felett tartott emlékbeszédében pár évvel utóbb: «e körben senki sem lehet, ki őt melegebben szerette volna; senki, ki neki több hálával tartoznék».
Valóban, e megható beszédben sok van, mit Eötvös, midőn Kölcseyt kívánja jellemezni, önmagáról mond el s a szeretett mester egyéniségét saját érzelmei rajzával jellemzi, mint a kivel lélekben volt rokon. Ezt Eötvös ily alakban még csak egyszer tevé, midőn Szalayról szólt. Mi szép és megható az, hol Kölcseyre a római írók s a római történelem tanúlmányozásának hatását festi; midőn azt mondja, hogy a történelemből megtanulta Kölcsey, hogy Hellas és Róma lehet minden hely, hol az emberek hazájokat szeretik s érte halni tudnak. «Sejté, érezte ezt s a gyermek nem gondolá többé árvának magát e világon. Szeretni kezdi hazáját, nem azon hideg, önös szeretettel, mely önjavához ragaszkodva kiváltságokban vagy czímerekben keresi azt, miért küzdenie kell, – nem azon számító okossággal, mely vagyon vagy dicsőség után fáradozva nemes tettekre buzdíthat, de nem nemesíti azt, kinek keblét eltölté; de szeretni kezdé hazáját azon szent, véghetetlen szeretettel, mely nem számít, nem gondol magára, hanem áldozik, ha kell, vérét ontva egy pillanatban, ha kell, évekig nehéz járomban szolgálva hazáját; szeretni jövőjében, mely iránt szívét több remény s aggodalom tölté el mint saját jövőjeért.»
Íme, e gyönyörű sorokban, melyekből az érzelem oly melegen szól hozzánk, mint egy őszinte szerelmi dalból, midőn Eötvös Kölcseyt jellemzi, egyszersmind nyitott könyvet tart elénk saját hazaszeretetéről. De alább is, midőn kiemeli, hogy Kölcsey az a gyermek volt, ki utóbb «annyi munkatelt év leforgása alatt nem változott, csak nőtt»; midőn elmondja róla, hogy «mi a gyermek szívét erősen dobogtatá, mi az ifjú képzetében fenségesen emelkedék, miről élete küszöbén álmodozott, azért lángolt, azért remélt, azért küzdött a férfi élete végperczéig»: nem azt az eszményt rajzolja-e, melyet mint a férfiúság próbakövét tekintett, melyet a legnemesebb hazaszeretet czéljáúl kitűzött s melyet utóbb, mint ifjúkori szent fogadalmat megvalósított az élet teljében; és nem mondta-e el, mintegy érzelmi előrelátásként, ezekben azt a legjellemzőbbet, a mi egykor a róla tartandó emlékbeszédben el kelle majd mondani? «Mi a nagy élet?» – kérdi Alfred De Vigny. «Egy ifjú gondolat, megvalósítva az élet teljében.» Ez sok. Ha valaki felét megvalósítja egy ifjúkori nagy gondolatnak, az is elég egy nagy életre. De mit De Vigny, ugyanazt mondja más szavakkal Eötvös Kölcseyről s ez talál ő rá, magára is, a nagy mesternek lélekben oly rokon nagy tanítványára.
De távozzunk e vonzó eszmék rajzától; sietnünk kell. Kölcseynek mint írónak és költőnek hatását is lehet nyomozni Eötvös művein. Benne Eötvös rokonlelket látott, kinek a költészet szintén nem csupán hideg művészet volt; hanem a kiben ez mint rejtélyes erő működött és a mint gyermeki keblében támadt, tűz volt, mely a keblet soká kínokkal tölti, míg végre kitör s «a meggyújtott szövétnekként magának fényt, látókörének világot ád». E szellemi, vagy inkább érzelmi rokonság azon művek fajaiban is érezhető, melyekben mindkét férfiú kiváló volt. Értjük a lyrát, szónoklatot, akadémiai beszédeket s a szív érzelmei által kisért gondolatokat, melyekkel mindkét író művei oly gazdagok. Ugyhogy Eötvös nem egy részben folytatója Kölcsey írói működésének, némely medret kiszélesítve, más helyt újakat ásva vagy mélyebbre téve.
Sokkal határozatlanabb a Deák akkori befolyása; mert jellemileg alig lehet két különbözőbb embert gondolni. Toldy ezt a hatást egészen észbelinek véli s aligha nincs úgy. Annyi bizonyos, hogy utóbb együtt haladnak a politikai pályán s Eötvös mindig azt hangoztatta, hogy ketten ugyanazt akarják és utóbb, 1847-ben, barátsága jeléül, egyik legnagyobb művét, Magyarország 1514-ben czímű regényét neki ajánlta.
Ily hatásokban és írói munkásságában tölt el Pozsonyban és Ercsiben e pár év. Ezalatt kötötte soha meg nem zavart barátságát Trefort Ágostonnal, ki 1836-ban végezte az egyetemet; de már mint egyetemi hallgató állandó látogatója s heteken át vendége volt az ercsii kastélynak Pauler Tivadarral, Eötvös Dénes nevelőjével együtt, egészen addig, míg utóbbi 1838-ban zágrábi jogtanár lett. Közben végre, atyja kívánságára, ki számára fényes hivatali pályát tervezett, a magyar udvari cancelláriához ment, hol 1836-ban tiszteletbeli fogalmazónak léptették elő. Apja mutatta volt be Reviczky Ádám grófnak s midőn ez tegezve beszélt hozzá, Eötvös ugyan «bátyám»-nak szólította, de szintén visszategezte, mi nem igen emelte Reviczky kegyeiben. Nem is sok ideig szolgált. Falk szerint apja is csak annyit kívánt tőle, hogy legalább fogalmazóságig vigye s akkor ám hagyja ott a hivatalt. Nem sokára erre a véletlen jó alkalmat adott. Ugyanis a magyar udvari s a császári cancellária közt számos surlódás volt, mely főleg ez időben, midőn Reviczky állása Ferencz halála után meg volt ingatva, nem egyszer élessé vált. Egy alkalommal Taafe gróf, az udvari kamara elnöke, egy dölyfös aristokrata, ki dölyfét Reviczkyvel, az újdonsült gróffal szerette éreztetni, csípős jegyzéket küldött át a magyar cancelláriához, mire Reviczky boszúsan meghagyta az illető tanácsosnak, hogy írjon rája egy lehető goromba választ; de sem ennek, sem pár más tanácsosnak fogalmazásával nem volt megelégedve. Végre Eötvöst hívatta s kérdezte tőle: akar-e konczipista lenni? – Hogyne! felelé Eötvös, hiszen akkor elhagyhatom az államszolgálatot. – No hát akkor írj erre a jegyzékre egy goromba feleletet s megtesznek konczipistának. Eötvös megírta, Taafe dühös volt, Reviczky kinevezte fogalmazónak. Erre ott hagyván a szolgálatot, hazament Ercsibe.
Otthon csak az év őszéig maradt. Ekkor szülői beleegyezésével Trefort Ágostonnal, ki épen akkor végezte az egyetemet, utazni ment. Ebbe, egy nem mindenben ellenőrizhető adat szerint, belejátszott az az érdeklődése is, melylyel az ercsii postamesterné, Rédliné Rudics Antónia, Betty nevű csodaszép leánya (utóbb Antonovitsné, majd Somsichné), egy magas barna, junói szépség iránt viseltetett, kinek állítólagos alakját A karthausi-ban Júliában s nevét meg Bettyben fölleljük. Utazása 1837 végéig terjedt. A Búcsu czímű, megható hazaszeretetről tanúskodó költeményében mondván a hazának Isten hozzád-ot, bejárta Németországot, Svájczot, Németalföldet, Francziaországot és Angliát s világ- és emberismeretet hozott haza.
Ma még e külföldi utazás részleteiről szólni nem igen lehet az adatok csekély száma miatt s így csak általánosságokra kell szorítkoznunk.* Az bizonyos, hogy Anglia nagyszerű előhaladása s rendezett politikai élete tette rá a legmélyebb benyomást s a franczia viszonyok szemlélete csak azon meggyőződéssel tölthette és töltötte el, hogy ennek az országnak és társadalomnak ügye a juliusi forradalom utáni állapotokkal csak elnapolva, de megoldva nincs, melyről különben az egykorú regényírók, mint főkép Balzac, szintén nem sok jót tudnak mondani. Ebben találjuk magyarázatát, hogy híres műve színhelyéűl Francziaországot s kivált Párist választotta, melynek legfelsőbb köreiben is volt módja megfigyeléseket tenni. Ugyanitt megismerkedett Hugo Victorral s a romantikusokkal, megismerkedett Lamartine-nal, Guizot-val és Chateaubriand-nal, felkereste a világhírű Lenormand jósnőt, kitől azt a megdöbbentő jóslatot hallotta, hogy szülei tönkrejutnak, belőle híres ember, miniszter lesz, de vérpadon fogja végezni életét.* Egy alkalommal angolszeretete párbajba bonyolította. Doverből t. i. hajón visszatérőben Calais felé, szóba elegyedvén az utasokkal, meleg szavakkal magasztalta Anglia nagyszerűségét. «A nagyszerűtől a nevetségesig csak egy lépés van» – felelé rá fitymálva egy franczia. «Igen, ha Dovertől Calaisig lépünk!» – vágott vissza Eötvös, ki utóbb is életében nem egy hasonló csattanó feleletet adott.* Az eredmény természetesen párbaj lett.
Egy pár, különben nem nagyon jellemző részletet l. Pulszkynál, Pesti Napló, 1871., 228–229. sz., és Falk: Eötvös ifjúságából. U. o. 283. sz. Kiemelendő még, hogy Claude Pierre rajza után aczképe ránk maradt 23 éves korából, tehát utazásából. Kiadta Berecz Károly a «Magyarország és a Nagyvilág»-ban (1872., 6. sz.). Elmondja, hogy Eötvös külföldről visszatérve, Borsodban hol Sályin, hol Tarjánban lakott; részt vett a megyegyűléseken, mint szónok már is figyelmet gerjesztett s általában Pepi bárónak hívták. Egy alkalommal küldöttség ment ki hozzá Tarjánba a közte s a közbirtokosok közt felmerűlt birtokügyben. A küldöttség tagjait oly finom egyszerűséggel fogadta, hogy egészen elragadta őket. Miután békésen elintézték az ügyet, áldomást csaptak s ennek végén a küldöttség minden tagjának egy ily arczképet adott emlékül.
Ezt a jóslatot említi Pulszky «A falu jegyzője» angol fordításának előszavában is 1851., mint tényt. A «Vasárnapi Ujság» 1871. 16. száma más változatban beszéli el. T. i. Eötvös, mint ifjú, sokat járt Pesten egy előkelő házhoz, melynek leányai épen Párisból tértek meg, midőn ő odakészült s ezek eltelve Lenormand-nal, szívére kötötték, hogy felkeresse; de ő elfeledte s midőn visszatért, restelvén ezt a hölgyeknek megmondani, ő maga gondolta ki a három képtelennek látszó jóslatot. Az első kettő beteljesedvén, 1848 közepén az egyik grófleány figyelmeztető levelet írt neki. E jóslat akkor szájról-szájra járt, csakhogy a köztudat egy czigányasszonynak tulajdonította.
Falk 1863-ból beszél el hasonló esetet Schmerlinggel. Eötvös az inség tárgyában volt nála s végül Schmerling gúnynyal kérdezte, hogy ő és elvtársai mikor fogják a jelenelgi miniszteriumot felváltani? Eötvös felelé: Ha a szabadelvűek váltanák fel a jelenlegit, az nem volna önökre elég boszantó; előbb az ó-conservativek fognak jőni s csak aztán ők. Erre Schmerling dölyffel felelé: Majd meglátjuk kedves Eötvös. Eötvös erre felháborodva mondá: Igenis meglátjuk, kedves Schmerling. – Schmerling érezve, hogy átlépte a határt, egyszerre excellentiásnak szólítá Eötvöst. Köszönöm – mondá Eötvös – én ép oly kevéssé vagyok excellentiás, mint önnek kedves Eötvöse.
Mindezeknél fontosabb, hogy ez utazása tapasztalataiból származott A karthausi, melynek előállására némi világot vet Molnár Aladár elbeszélése,* a mint azt Eötvöstől hallotta 1870 szeptember 4-én, midőn Karlsbadból együtt mentek Regensburgba a Walhalla megnézésére. Párisban való hosszabb tartózkodása után, beszélte Eötvös, Dél-Francziaországban akart hosszabb körutat tenni; azonban a királyi kocsin nem kapván helyet, egy magánvállalat kocsiján indult el; de ez rászedvén az utasokat, t. i. néhány állomás után elfogadhatatlan rozoga kocsira akarván ültetni őket, Eötvös maga és kísérője számára állomásonként változtatandó két nyergeslovat bérelt s így lóháton járta be Dél-Francziaország nagy részét, mi nagy élvezetet adott a fáradság mellett, mert bejárhatta a legregényesebb tájakat is. Így jutott el a félreeső Grande Chartreuse-höz, hol egy félórát akart tölteni; azonban a zárda kapujához érve két nőt talált heves vitában a kapuőrrel, kik szintén lovon érkeztek két szolgával és sem hevességükkel, sem könnyeikkel ki nem eszközölhették a bebocsátást. A nők egyike előkelőnek látszott, olajbarna arczán szenvedély tükröződött s nagy fekete szemeiből fájdalom és harag sugárzott; fiatal és szép volt, a francziát csak töredezve beszélte; mint utóbb kitűnt, spanyol nő volt. Eötvös, kinek e jelenet fölizgatta költői képzelődését, felajánlotta közbenjárását, mire a nő elbeszélte, hogy fiatal rokona van a zárdában, kivel okvetetlen és sürgősen beszélnie kell; mert e rokonát egy gyalázatos cselszövény következtében becsalták a zárdába; de most minden kiderűlt s mert ő fel akarja világosítani arról, hogy boldogságának nem áll útjában semmi, ezért nem akarják bebocsátani. Eötvös még jobban kezdvén érdeklődni, bement a zárdába s a főnök engedélyével fölkereste az ifjút. Egy alig 23 éves, nyulánk, meglepően kellemes arczú ifjút talált czellájában; halvány arczán, fájdalmas szemein nagy belső küzdés és szenvedés nyomai mutatkoztak s bár nyugalom ömlött el rajta, de látszott, hogy ez nem a szív elégültsége, hanem a kifáradt lélek resignatiója. Eötvös látogatásával csak azt birta elérni, hogy az ifjú ki nem ment ugyan, de beleegyezett, hogy írja meg a nő levélben azt, mit tudatni akar. A nő kezeit tördelve mondá, hogy az hosszú történet s bonyolúlt cselszövény, arra neki idő kell. Ekkor Eötvös tanácsára a közellevő házban szállt meg s négy teljes napig mind írt. Így Eötvös hat napot töltött együttvéve a zárdában, melyekre mindig sok bánattal gondolt. Olvasta sz. Brunó műveit, részt vett a karthausiak istentiszteletén, nézte, figyelte életmódjukat s mindezek kifejtették benne azokat a melancholikus érzelmeket, melyeket azelőtt az életvidor ifjún nem vett senki észre, de tényleg megvoltak benne. Mindehhez járúlt az a misztikus történet, melyben véletlenül szereplő lett. A negyedik nap a nő elkészülvén a hosszú irattal, Eötvös bevitte az ifjúnak, ki csak a zárdafőnök egyenes meghagyására olvasta el; azonban kijelenté erre is, hogy a zárdában marad és leteszi a fogadalmat. A főnök legalább 24 órai gondolkozási időt szabott még ki. Így telt el még két nap; ekkor Eötvös távozni akarván, válaszát kérte; de újra azt felelte, hogy ez az irat nem változtatta meg okait; ő karthausi lesz. Midőn ezt elmondta a nőnek, rendkívüli fájdalom vett rajta erőt, úgy hogy Eötvös még egy napig társaságában maradt, mialatt a fájdalom és indulat heves kitörései közt hol franczia, hol spanyol nyelven szidta a cselszövőket, árulókat, papokat, kik gazdag örökségért minden gonoszságra készek s Eötvös hasztalan próbálta megnyugtatni.
Pesti Napló, 1871. 295. sz. Molnár Aladár: Eötvös Karthausijának eredete.
Eötvös sem a történetet, sem a nő nevét nem tudta meg; de hogy a spanyol aristokratia tagja volt, megtudta abból, hogy távolléte alatt az előkelő spanyolok számosan tudakozódtak róla Párisban gr. Apponyinál (követ) s ott hagyták köszönő névjegyeiket. E benyomásokból írta regényét; mert, mint mondta, elhatározta, hogy őket egy költői műbe szövi be, «melyet vajha soha ne írtam volna; mert az kedélyemben nekem igen sok szenvedést okozott,» – mondá elbeszélése végén.
Az így leírt nőben Julia s az ifjúban Gusztáv alakja minden esetre legalább is sejthető; de magára a regény eszméire és cselekményére az elbeszélés még sem nyújt magyarázatot; ezekhez a kulcsot csak Eötvös tapasztalatai, életviszonyai, érzelmei, ifjukori szenvedései adják meg.
10. AZ EÖTVÖS CSALÁD BÁRÓI CZÍMERE.
AZ EGYKORI EÖTVÖS-KASTÉLY ERCSIBEN.*
Az ercsii kastélyt (37. l.) Richter Aurél rajza után közöljük.
