III.
III.
Ányos betegsége. – Bizonytalan tudósítások eredetéről és lefolyásáról. – Veszprémbe viteti magát. (1784.) – Az operáczió. – Halála, nyugvóhelye.
Vagy másfélesztendei megfeszített munka után Az Énekek könyve készen állott a nyomtatásra. Ha Ányosnak az énekek megválogatásán, összeállításán, simításán kívül egyéb dolga nem lett volna vele, akkor is nagy föladatot végzett volna. Ha azonban elfogadjuk azt a föltevést, hogy az énekek nagyobb felében része volt Ányos teremtő képzeletének vagy átalakító művészetének, akkor munkája valóban fölkelti bámulatunkat. Mintha az a balsejtelem, mely utolsó költeményeit a közeli halál érzetével olyan szomorú hangulatúvá tette, több lett volna egyszerű sejtelemnél: mintha a költő valóban megérezte volna, hogy leselkedik már reá a halál s lázas gyorsasággal iparkodott volna megfelelni a reá bízott föladatnak.
Mikor tört meg az egészséges, erős testalakú ifjú, nem tudjuk. A mit betegségéről és haláláról az egykoruak írtak, annyira ellentmond egymásnak és a valószínűségnek, hogy az életrajzíró teljesen tanácstalanul áll a vélemények között. Még azt sem tudjuk biztosan, mikor kezdődtek testi szenvedései. Egyik életírója elefánti tartózkodásanak idejére teszi,* Endrődi pedig «féktelen szenvedélyeit» tévén értük felelőssé, még korábbi időpontra.* Egyéb adatok hiányában Batsányi híradását kell elfogadnunk, a ki Ányos egyik szerzetestársának szavai alapján életének utolsó, Fehérvárott töltött szakát nevezi meg, mint halálos betegségének kezdő pontját.*
Sulyok id. értekezésében, Kath. Szemle 1901: 406. l.
Id. értekezése Ányos költeményeinek Abafi-féle kiadásában 104. l.
Kiadásának XVIII. lapján.
Mi okozta szenvedését és halálát, az még nagyobb homályba van burkolva. Jankovits Miklós 1792-ben egy versében vizi betegséget említ,* de ez az állítás, melyet Toldy is elfogad, ellentmond a szemtanúk följegyzésének; a mit meg Ányosnak említett szerzetestársa, valószínűleg Berzsenyi Kristóf, említ, az nélkülözi a valószínűség látszatát is. «Egész esztendőben – így olvashatni szavait Batsányinál* – nem volt legjobb egészsége. Hozzá járúlt a’ Fejérvári nedves, ködös, és egészséget rongáló roszsz levegő-ég, (a’ váras körül lévő sár-víz t. i. nem volt még akkor kiszáríttva;) melly, nedves test-állással biró embernek még ártalmasabb vala; hozzá járúlt az úgy nevezett arany-ér-is, melly, mivel nem gondolt vele, a kotsizás által úgy megdagadott és tüzesedétt, hogy operálni kellett.»
A Pesti Magyar Társaság kiadásának első darabja 150. l.
Kiadásának XVIII. lapján.
Mi a valóság ebben a naiv, még a XVIII. század orvosi ismereteinek színvonalán sem álló véleményben, bajos eldönteni. Annyi igaz, hogy a síkságon fekvő várost mocsarak vették körül, s ezeknek kigőzölgései, valamint a város fölött lebegő sűrű ködök igen ártalmasak voltak, s Ányoson kívül a másik két Fehérvárott tartózkodó költő is sokat szenvedett miattuk: Rájnis, a ki Grossinger barátjának panaszkodik a fehérvári egészségtelen levegő miatt,* és Virág, a ki végre is kénytelen volt elhagyni e miatt Fehérvárt.* A többi azonban vagy teljesen tudománytalan, laikus nyilatkozat vagy mesterségesen van kieszelve, hogy a járulékos súlyosbító komplikácziók halmozásával a tulajdonképeni betegség elhallgatását észrevétlenné tegye.*
A Magyar Helikonra vezérlő Kalauz XIV. költ.
L. Figyelő XXV: 118. l.
E vélemény alapján szokás Ányos halálát az aranyérnek tulajdonítani. Nem számítva, hogy maga Batsányi csak mint súlyosbító bajt emlegeti (hozzá járult az arany-ér is), legalább is nagyon valószínűtlen, hogy a 25 éves fiatal ember, a ki Elefánton mindenesetre és Budán is valószínűleg, idejének nagy részét szabadban, sétával töltötte, ilyen súlyos tünetek között betegedett, majd halt volna meg ebben a kellemetlen, de rendszerint nem végzetes kimenetelű bajban.
76. RÁJNIS JÓZSEF ALÁÍRÁSA.*
Rájnis József névaláírása (220. l.) a M. Nemz. Múzeum kézirattárában őrzött leveléről. Olv. Rájnis Józ’ef m. p.
Ányos szenvedéseinek egy másik tanúja, Horváth Ádám, azt írja, hogy Ányos «sebbe halt meg, gyógyíthatatlanba, de én nem kérdeztem tőle, hol vette». A mit a jó barát nem tartott illőnek kérdezni, azt kegyeletlenség volna ma, Ányos halála után őt negyedszázaddal, kutatni. Nekünk elég azt tudnunk, hogy a költő testileg szenvedett, s testi gyötrelmei körülbelül akkor kezdődtek, mikor lelki kínjai megszűntek. Mikor a sorsába beletörődött s megtalálta azt a hivatást, mely egész lelkét elfoglalta, akkor kezdődött küzdelme a testi kórral. S lehetetlen meghatottság nélkül nézni, milyen megadással viselte a roncsolt testű költő újabb szenvedéseit. Ő, a ki azelőtt a magaválasztotta életpálya töviseinek minden szúrására szinte lázadó hangon kiáltott föl, a ki keserű fájdalommal támadt a sorsra és az emberekre, ha elérhetetlen vágyak gyötörték, most keresztyéni türelemmel viselte a kínzó fájdalmakat. Átérezve vallásának tanításait a szenvedésről és a nyomorról, melylyel az Úr minden halandót próbára tesz, várta a halált, mely megszabadítja szenvedéseitől. Nem a kétségbeesésnek avval az erőszakosságával, a melylyel lelki küzdelmei idején szinte parancsolva mondta: Üss te boldog óra! – hanem a halálra elkészült hívő lélek vágyódásával.
77. HORVÁTH ÁDÁM NÉVALÁÍRÁSA.*
Pálóczi Horváth Ádám névaláírása (221. l.) a M. Nemz. Múzeum kézirattárában őrzött eredeti leveléről vétetett. Olv. Horváth Ádám.
A világ hiúságaival régen leszámolt, utolsó kötelességét, az Énekek könyvének összeállítását, elvégezte, ifjúkori botlásait megbánta, szíve megtisztult a salaktól. Nyugodtan várta a halált, mely őt egy más világba viszi. Elmondhatta magáról ő is, a mit Berzsenyi nemes öntudattal vall egyik legmélyebb költeményében, az Életphilosophiában:
Légyen álom, légyen bíró,
Bátran megyek elébe,
Mint egy elfáradt utazó
A vadon enyhelyébe.
Mert ha bíró: nem furdal vád,
Mert ha álom: nyugalmat ád.
Bátran megyek elébe,
Mint egy elfáradt utazó
A vadon enyhelyébe.
Mert ha bíró: nem furdal vád,
Mert ha álom: nyugalmat ád.
Egy pillanatra azonban földerült reménye: egy veszprémi seborvos azzal biztatta, hogy meg tudja gyógyítani. 1784 júliusában tehát átvitette magát Veszprémbe,* hogy alávesse magát orvosa intézkedéseinek. Sebére ugyan enyhülést nem szerzett rövid veszprémi tartózkodása, az ügyetlen kézzel véghez vitt operáczió folytán betegsége még válságosabbra fordult, de talált helyette, a mit egész életében mindig legtöbbre becsült, élete alkonyán egy szíves baráti viszonyt, az utolsót szenvedéssel telt életében. Füred poétája, Horváth Ádám, a ki gyakran bejárt a vármegye székhelyére, megismerkedett beteg költőtársával, és ő, valamint Ányosnak egyik Veszprémben lakó kedves tanítványa, Pyrker László, vigasztalták az utolsó két hónapban, szeretetükkel enyhítették a halálra induló költő végső napjait.
Batsányi Ányos-kiadásában XVIII. l.
Különösen Horváth mutatta szeretetének igaz jeleit. A mint hírét vette, hogy a fiatal pálos költő halálos betegen fekszik, hozzásietett s el sem hagyta haláláig. Oda ült mindennap az ágyához, jó szóval tartotta, fölolvasta verseit,* majd meg az ő verseit bírálta, dicsérte, melyek kéziratban vagy szájról-szájra terjedve már a Balaton környékére is eljutottak. Mint nagy zenebarát, a ki az ének és a zene kapcsolatát az elméletben is követelte, hibáztatta, hogy Ányos nem törődik énekeiben a szótagok mértékével, a mit Ányos szívesen elismert, de nem lévén zenei műveltsége, a hiányát nem is érezte.* Ily módon hol irodalmi beszélgetéssel, hol baráti biztatásokkal iparkodott barátját szórakoztatni, távol tartani tőle a halál képzetét. Mikor azonban látta, hogy a szegény haldokló jól ismeri állapotát, nem fél a gyorsan közeledő enyészettől, fölhagyott az áltató biztatással, melyben maga hitt legkevésbbé. Utolsó baráti szolgálatul egy költeményt írt neki, verses búcsúzást, a melyben egy nympha, meglátván Ányosnak, Orpheus és Ovidius utódának, szenvedéseit, arra kéri az egeket:
L. Horváth Hol-mi-jét, I. darab 23–24.l.
Horváth levele 1789 febr. 20-án Batsányihoz. Kaz. Lev. I: 286.
Egek ha tsak ugyan már úgy végeztétek,
Hogy kínos éltemet kínnal végezzétek,
Vajha irgalmasok annyiban lennétek,
Hogy nyavalyám’ néha megkönnyebbítnétek.*
Hogy kínos éltemet kínnal végezzétek,
Vajha irgalmasok annyiban lennétek,
Hogy nyavalyám’ néha megkönnyebbítnétek.*
A Hol-mi Igaz barát czímű versében. (Olvasható az I. darab 11–13. lapján.) E sorok, de a versnek egyéb czélzásai is mutatják, hogy Ányos, a kinek Horváth Ádám e versét fölolvasta, jól tudta, hogy napjai meg vannak számlálva.
78. PÁLÓCZI HORVÁTH ÁDÁM.*
Pálóczi Horváth Ádám arczképe (223. l.) a Szépművészeti Múzeumban őrzött eredeti metszetről.
Ányost meghatotta barátjának részvéte és szeretete, de bántotta, hogy utolsó óráiban, mikor már körülötte lebegett a halál szelleme, őt, a vallásos férfiút, egyházának fölszentelt papját, pogány költők utódaként említi Horváth, kínját az óvilág szenvedőinek, Prometheusnak, Sisyphusnak, emlékével hozza kapcsolatba s a klasszikus költészet szellemében még Isten ellen is vádat emeltet vele, hogy nem könyörül rajta. Meg is mondta Horváthnak, hogy költeménye nem «keresztyén vers».* Horváth jóvá tette hibáját. Egy mély vallásos érzésben fogant költeménynyel, a melyben igazi keresztyéni fölfogással, mintha csak magának Ányosnak lelke szólt, volna belőle, előkészítette barátját arra a nagy útra, mely a siralmas jelenből a boldog jövőbe vezeti.*
Hol-mi, id. vers 17. l.
U.-annak a költeménynek II. darabja.
Ez Ányos halála előtt hat nappal történt. A betegségtől halálra gyötört költő egy kis hatsoros verssel köszönte meg barátja «érzékenységét», majd harmadnapra magához kérette a kis Pyrker Lászlót, emlékül átadta neki kedves imádságos könyvét, az Officium Rákóczianumot, a melybe erejének utolsó megfeszítésével szintén egy kis búcsúverset írt, arra kérvén, imádkozzék érette halála után.* Két nap mulva, 1784 szept. 5-én megváltotta földi szenvedéseitől a halál. Csendesen, bízva az Úristen végtelen kegyelmében távozott
(Pyrker Lászlónak.)
E nagy játékhelynek vétkes piatzáról,
Szines örömöknek csak fövény halmáról.*
Szines örömöknek csak fövény halmáról.*
A végső óra czímű versében.
79. AZ «OFFICIUM RÁKÓCZIANUM» CZÍMLAPJA.*
Az «Officium Rákoczianum» czímlapja (225. l.) a M. Nemz. Múzeum könyvtárának példányáról.
Elhúnyt, abban a szilárd hitben, hogy «nem az egész embert rontja meg a halál, nem az egész emberen viszi véghez a kegyetlenségét. Csak egy részünk az nékünk, a mit így gyötör és pedig a nemtelenebb részünk, mely rész nem is különböztet bennünket a barmoktól. Csak por az, a mit porrá tészen. A nemesebb részünkhöz pedig hozzá nem nyúl. Az Istennek képét és hasonlatosságát illetni nem merészeli. Mert ez az ő hatalma alól a teremtőnek megmásolhatatlan törvénye által kivétetett. Nincs is ő reája egyéb bízva, hanem csak az, hogy a tömlöczöt, melyben az Istennek színe látására óhajtozó lélek egy ideig fogva tartatik, felnyissa, kitörje és őtet szabadon bocsássa. És így megrontja ugyan a halál ezt a romlandó életet, de megrodhatatlan életet ád; vége ez ideig való életnek, de kezdete az örökkévaló életnek; ajtó, mely elzárja az embert a földiektől és utat nyit az örökkévalóságra.»*
Ányos saját szavai IV. elmélkedésében (Ányos Pál Elmélkedése; kiadta Csaplár Benedek, 16–17. l.).
80. A VESZPRÉMI FERENCZRENDI TEMPLOM.*
A veszprémi ferenczrendi templom (226. l.) és Az Ányos-emlék a veszprémi templomban (227. l.) újabb eredeti fényképfelvétel után készült.
81. AZ ÁNYOS-EMLÉK A VESZPRÉMI TEMPLOM HOMLOKZATÁN.
Földi maradványait másnap, szept. 6-án, tették örök nyugalomra a ferenczesek veszprémi templomában, a szentély alatti kriptában.* Tetemeinek nyugvó helyét két ferenczes-szerzetessel osztja meg. Egy fülkében pihennek, a melyet egyetlen vörös tégla jelez, rajta e fölirat: HIC DEPOSITUS EST IN PACE PAULUS ÁNYOS.
A halotti levelet a veszprémi r. kath. plébánia halálozási anyakönyvéből közli Sulyok (Kath. Szemle, 1901: 404. l.).
Az utókor kegyeletének ma már ez az egyszerű epitaphium is hozzáférhetetlen: a sírbolt lejáratát befalazták. Hogy emléke ne maradjon jel nélkül, helyette a templom falába egy kőlapot illesztettek, s a következő sorokat vésették reá:
Ányos Pál haMVaI
a rendtagok közé LetéVe
és azok hamVaIVaL egyesül-
Ve a szentéLy aLattI füLkék
egyikében nyugszanak.*
a rendtagok közé LetéVe
és azok hamVaIVaL egyesül-
Ve a szentéLy aLattI füLkék
egyikében nyugszanak.*
A két fölírat, valamint a nyugalomra helyezés körülményei olvashatók Sulyoknál id. helyen (Kath. Szemle, 1901: 404–405. l.). A második acrostichonja a Sulyoknál olvasható sajtóhiba (hamai hamVai helyett) kijavítása után 1829-et ad.
1902-ben a veszprémi piaristák nagy ünnepség kíséretében díszes emléktáblával jelölték meg azt a helyet, a hol Ányos, veszprémi gimnáziumuk egykori növendéke, örök álmát aluszsza.* Székesfehérvár is megemlékezett arról, hogy egykor falai között tanárkodott Ányos, s 1905. decz. 3-ika óta ott is emléktábla hirdeti az utókor elismerését.* Kár, hogy egyik táblára sem vésték rá Batsányinak Ányosra illő* megható sorait:
Az ünnep leírását l. a kegyesrendiek veszprémi gimnáziumának értesítőjében az 1901/02. évről (95–125. l.).
Az ünnepekről beszámol röviden Goldziher Ignácz, l. Akadémiai Értesítő 1906: 57. l.
A vers Orczy István halálára vonatkozik.
Boldog, ki éltében annyi jót tehete,
Hogy vele ki nem hal szép emlékezete;
Boldog, ki pállyáját úgy elvégezheti,
Hogy koszorút nyernek hív igyekezeti.
De bánatra méltó, ki alig kezdette
Úttyját, már elesik annak közepette –
Kinek még alig nyílt élte’ szebb virágja,
Már a’ titkos féreg gyökerét elrágja!
Hogy vele ki nem hal szép emlékezete;
Boldog, ki pállyáját úgy elvégezheti,
Hogy koszorút nyernek hív igyekezeti.
De bánatra méltó, ki alig kezdette
Úttyját, már elesik annak közepette –
Kinek még alig nyílt élte’ szebb virágja,
Már a’ titkos féreg gyökerét elrágja!
| (Búsongás.) |
