MOLNÁRCÉHEK
MOLNÁRCÉHEK
A molnárok céhekbe szerveződése Európa-szerte később kezdődött, mint más kézműves társaiké. Molnárok társaságáról Strassburgból (1263), Wormsból (1281) tudunk, de molnárcéhről 1434-ből Drezdából és 1470-ből Stendalból ismertek az első források. Magyarországon – a fennmaradt kiváltságlevelek tanúsága szerint – a 16. század közepétől alakultak molnárcéhek. A viszonylag kései szervezkedést Vajkai Zsófia az alábbi körülményekkel magyarázza: 1. a középkorban a malom a földesuraké volt, ami természetszerűen akadályozta az árutermelés kibontakozását, így a molnárok között éles érdekellentétek nem alakulhattak ki; 2. a molnárság szoros 200kapcsolatban volt a mezőgazdasággal, ami – számos mesterséghez viszonyítva – gátolta fejlődését; 3. a céhekbe való tömörülést nehezítette, hogy a malmok egymástól és gyakran a lakott helyektől is távol működtek (pl. a patakmalmok).
A Céhkataszter 157 önálló molnárcéh és 58 vegyes céh emlékanyagát tartja számon. A molnárok leggyakrabban ácsokkal és pékekkel tömörültek közös céhszervezetbe, de társultak más famegmunkáló és élelmiszert készítő kézművesekkel: asztalosokkal, bognárokkal, kádárokkal, bábsütőkkel, sőt kőművesekkel is. A Bars, Nyitra és Trencsén vármegyei molnárok 1550-ből fennmaradt céhlevele a régi törvényekre hivatkozva kijelenti, hogy a molnárok a többi jobbágy terhei alól felmentetnek: a királynak sem adóval, sem munkával nem tartoznak, a földesuraknak ingyenmunkát nem, csak meghatározott adót kötelesek teljesíteni. A középkori névadást illetően is tanulságos, hogy a céhlevélben szereplő valamennyi molnármester vezetékneve Molnár (Vajkai Zs. 1983: 363).
Egy 1577. évi körmöcbányai adat szerint a molnár egytizenketted rész vámot vehetett az őrlendő terményből, és a bírónak, az esküdt polgároknak és a jegyzőnek ingyen tartozott őrölni (Szádeczky 1913: I. 39). Adatainkból úgy látszik, hogy a 16. századra a király lemondott a malmok haszonvételéről, ez a jog – néhol korlátozásokkal – a földesurakat, a szabad királyi városokban pedig a városi communitast illette meg.
A 16. századból az alábbi molnárcéhekről van tudomásunk: 1550: Sassin, 1570: Pápa, 1576: Vas vármegye, 1577: Beszterce, 1581: Nagyszeben, 1582: Nagysink (Erdély), 1587: Medgyes, 1588: Segesvár, 1590: Sopron, 1595: szász városok és székek (Céhkataszter II.). A molnárcéhek többsége a 17-18. században létesült.
A mesterré váláshoz a molnárnak remeket kellett készítenie. A felvidéki (AbaújZemplén-Borsod-Torna-Gömör vármegyei) molnárok céhszabályzata szerint a remekelő „…bokor követ tisztességesen, avagy egy új gerendelyt 16 szegletben minden kár nélkül fölfaragjon, avagy egy új száraz kereket tisztességesen megkössön” (közli MGtSz 1897. 349). A 19. század elejéről a remeklés részletesebb követelményeit ismerjük: „Remeket, úgymint egy hetes kis korongot orsójával eggyütt helyesen megcsináljon, és azt helyre fölállítsa, az keresztvasát az malom köven helyesen belé vágjon, és az malomkövet feltévén, lisztnek eressze, és azon egy mérő búzát kenyérnek emberül és betsületessen megőröllyön. Úgy mindazonáltal, hogy mind addigh, valameddig az Remek csináltatik, hat czéhbeli mesterember jelen legyen, az kiknek is elegendő becsületes étellel és itallal gazdálkodni, az Remeknek bémutatásakor a Czéhnek ládájában 10. frtokat adni … köteles. Ha pedig éppen semmit sem értene a Remek csináláshoz, az ollyatén Molnár tanulni küldessék, és mind addig bé nem vétessék, valameddig elegendő tudománya nem lészen” (Csaplovics 1823: 76). A követelmények mutatják, hogy a leendő molnárnak egyaránt értenie kellett a malomalkatrészek faragásához, a malomkő beállításához és a lisztőrléshez. A Kiskunságon a szárazmolnár a nagykerék befogazásával szolgáltatta a remeket. A műlátók úgy győződtek meg munkája minőségéről, hogy a nagykerék talpára egy teli pohár vizet helyeztek, és a kereket a keringősátor alatt körbehajtották. Ha a fogazás nem volt tökéletes, a víz kilöttyent a pohárból, és a remekelőnek minden hibáért 20 krajcár büntetést kellett fizetnie (Nagy Czirok 1959: 12).
A 19. század első felében is létesültek molnárcéhek, főleg a Dunától keletre: például Baján (1815), Szentesen (1818), Békéscsabán (1819), Hódmezővásárhelyen, Csongrádon (1820). Nagyobb részükben a molnárok famegmunkáló kézművesekkel társultak. A hódmezővásárhelyi molnár- és faragócéhet 1821-ben 65 mester alapította, és később 6 vízimolnár, 5 tanyai (vagyis szárazmolnár) és 7 szélmolnár lépett be a céhbe (Szeremlei 1900–1913: IV. 366).
201A városi magisztrátus nem mindenütt támogatta a céhszerveződést. Félegyházán a helyi „faragó és molnár mesteremberek” szándékát a tanács 1820-ban azzal utasította el, hogy „…sem személyekre, sem pedig mesterségükre nézve ollyan qualificatiojuk nincsen, hogy ők Czéhbeli Privilégiumot válthassanak, annyival inkább, mivel … az Áts Mesterséget tanulta volna és így … majd midnyájan béresszolgákból vált faragó Emberek…” (közli Pongráci 1967: 239). A tanács érvelése mutatja, hogyan vélekedett a városvezetés a többnyire föld nélküli faragómesterekről, de az is jellemző, hogy 1824-ben mégis megalakult a félegyházi ács-, molnár- és kőművescéh.
Szegeden – ahol 1828-ban 68 hajómalom és 36 szárazmalom őrölt – a molnárok nem alkottak céhet, éppúgy, ahogy a hajóácsok sem. Ebben az a sajátos, hogy a városban a-hajóépítés és a molnárság az egész Nagyalföldet tekintve a legnépesebb kézműves foglalkozás volt, és művelői mégsem tömörültek céhbe, pedig akkorra kisebb és fejletlenebb iparral rendelkező mezővárosok faragói és molnárai is kiváltották a céhlevelet.
Dunapentelén a vízimolnároknak volt öregcéhe, gazdacéhe, melybe a malmosgazdák és molnármesterek tartoztak, és legénycéhe, mely a legényeket és inasokat tömörítette. A két céh külön választott céhmestert, külön ládája és céhkorsója volt. Az öregcéh mestere szabadította az inasokat, akiknek egy korongot, vagyis a fogaskerékáttétellel meghajtott faorsót kellett készíteniük, és azzal egy véka búzát megőrölniük. A múlt század második felében előbb a legénycéh oszlott fel, ugyanis a gazdacéhet a hetvenes évekig életben tartotta, hogy birtokában voltak a hajómalom javításához nélkülözhetetlen hébérek (emelők) és vastag kötelek, melyeket a céh tagjai jutányosan vehettek igénybe (Csermák 1951: 6-7, 10).
A mesterség elsajátítása ott is a céhszervezet normái szerint történt, ahol a molnárok nem tartoztak városi, mezővárosi céhekhez: az inasnak 3-4 esztendő tanulóideje volt, a molnárlegénynek vándorolnia kellett, hogy jártasságot szerezzen mesterségében.
A céhek megszűnése (1872) után a molnárok önállóan vagy a rokon szakmák művelőivel közösen ipartársulatba szerveződtek. Ezzel csaknem egy időben, 1875-ben kapott a Ganz-gyár szabadalmat a Mechwart-féle hengerszékek gyártására, ami forradalmasította a molnármesterséget. Ettől fogva a malmi őrlés egyre több malomban új követelményeket állított a molnárok elé.
