VIII. FEJEZET. Kálmán családi viszonyai. Álmossal való küzdelmei. Halála.
VIII. FEJEZET.
Kálmán családi viszonyai. Álmossal való küzdelmei. Halála.
Kálmán családi viszonyai. Álmossal való küzdelmei. Halála.
Kálmán és Álmos. Az urak idegenkedése a polgárháborutól. Álmos új házassága. Németországba, majd Lengyelországba megy. Betör az országba. Kálmán megbocsát neki. Álmos V. Henrikhez fordul. Német hadjárat. Pozsony eredménytelen ostroma. Álmos a szentföldön. A dömösi monostor alapitása. A bakonyi vadászat. Kálmán házas élete. Elválik második nejétől. Megvakittatja Álmost és Bélát. Betegsége. Jellemzése. A hagyomány. Műve, szervező tehetsége
Nem ritkán találkozunk oly történeti egyéniségekkel, kik hirökkel, dicsőségökkel betöltik a világot, törvényeket szabnak nagy nemzeteknek, hanem a mellett környezetöket, azokat, kik szivükhöz legközelebb állanak, nem birják megnyerni, akaratukra hajlitani. E tragikus nagyságokhoz tartozik Kálmán is. Öcscsének, Álmosnak ellene folytatott ádáz harcza nemcsak életét mérgezte meg e nagy uralkodónak, hanem megszeplősitette emlékét, beszennyezte hagyományát.
Kálmán és Álmos közt kezdettől fogva nem volt meg az a testvéri szeretet, mely Géza király és László idejében oly nagy erőt adott az uralkodó háznak. A személyes ellentétet még fokozta, hogy politikailag is külömböző táborokhoz tartoztak. Álmos ugyanis, mint láttuk, igen szoros viszonyban állott Henrik császárral. A király nem hagyta meg öcscsét Horvátországban, tán azért, mert ott önálló politikát folytatott IV. Henrik érdekében, hanem a régi, Tiszántúli herczegséget bizta kormányára. Mint Endre és Béla idejében, most is a király házassága, fiának születése volt a nyilt ellenségeskedésnek oka. A keresztes hadak kivonulása után „némely gonoszok ördögi csellel vádaskodni kezdtek. Azt mondták a herczegnek: uram, a király cselt sző ellened, el akar fogni. A királynak pedig azt mondták: a herczeg ellened tör, tudd meg, ha nem vigyázol, halál fia vagy.” Mind a két fejedelem még meggondolatlan, könnyen fellobbanó ifjú volt, és a gyanakodás háborúba űzte őket. „A király megindult seregével a herczeg ellen, és eljött Várkonyba, szembe vele jött a herczeg, közben volt a Tisza. A hű magyarok pedig fegyverszünetet követeltek tőlök, hogy azalatt a béke felől tanácskozzanak. Igy szóltak: Minek verekedjünk? Ők megtámadnak, elesünk, és ha megmenekülnek elszaladnak. Úgy harczoltak a minap atyáink vagy testvéreink az ő atyáikkal és testvéreikkel, és igy pusztultak el. Mi nem tudjuk a csatának okát, de ha ők meg akarnak vivni, vivjanak meg ketten, és a ki győz, azt elismerjük urunknak. Ebben meg is állapodtak és a főemberek visszatértek a táborba. Grak megmondta a királynak, Ilia pedig a herczegnek, mit határoztak, és igy a testvérek, kénytelen kelletlen, békében maradtak.”*
Bécsi képes krónika. 65.
A magyar urak, kik eddig mindent elkövettek, hogy a testvérek harczai ne tegyék tönkre a nemzet egységét, most harcz nélkül is czélt értek. A két testvér közt még nem választottak: László régi hivei nem akartak kardot rántani annak kedves öcscse ellen, ki fenntartotta hagyományát, és a ki valószinüleg, mint sokkal gyengébb egyéniség, inkább simult környezetéhez, mint szellemileg annyira fölötte álló bátyja.
Hanem az események, az 1100. évi törvényhozás, Horvátország lecsendesitése, Dalmáczia meghóditása csakhamar megmutatták minden igaz magyarnak, kibe vesse reménységét, bizalmát. Mert mig Kálmán annyit gondolkodott és tett, Álmos tétlenül ült tiszai birtokán. Csak miután 1104-ben nőül vette Predszlavát, a kievi nagyfejedelemnek, Szvjatopolknak leányát, rázta fel magát nyugalmából. Elment régi szövetségeséhez, IV. Henrikhez, Németországba. Hanem az öreg császár akkor halálos harczban volt hálátlan fiával. Álmos sem tehetett másként, mint hasonló helyzetben Salamon: békét keresett. Kálmán ezt megadta. (1106.) A herczeg azonban nem birta tovább tűrni most már kétszeresen megalázó helyzetét: elmenekült Lengyelországba, sógorához, a derék, vitéz III. Boleszlóhoz.
A lengyel herczeg épen a pomeránok elleni diadalmas hadjáratról tért vissza, midőn Álmos vendégszeretetéhez és barátságához fordult. Ez a viszony külömben hagyományos volt az Árpád és a Piaszt-dynastia fejedelmei között; mindegyik fél megszokta, hogy biztos asylumnak tekintse a másiknak földjét, hol hont talál, mig erős segitséggel vissza nem térhet. Boleszló is fel karolta sógora ügyét. „Kálmánnak, a magyarok királyának, ki minden akkori király fölött kitünt tudományával, megüzente, mikor és hol találkozzanak tanácskozás végett. De Kálmán, félve attól, hogy cselt vetnek, nem jött el.”* Utoljára mégis a magyar királynak esze és diplomatiája győzött. Több követség váltása után összejöttek, és midőn ismét elváltak, örök barátságot, testvérséget fogadtak egymásnak. Még ugyanazon évben hasznát is vette a magyar barátságnak tulajdon testvére, Zbignev ellen, ki idősebb volt nála, de nem törvényes ágyból származó, és épen úgy zaklatta örökös fegyverfogással és ellenségeskedéssel nagylelkü öcscsét, mint Álmos Kálmánt. Magyar és orosz sereg jött az országba, és Zbignev, ki előlök „megszaladt, mint a szarvas” megalázta magát Boleszló előtt és bocsánatot nyert.
Gallus, Chronicae Polonorum II. 29. Mon. Germ. IX. 456.
III. Boleszló ezüst pénze.
Előlapján a herczeg alakja, jobbjában kivont karddal; a körirat: BOLZELAVS. A hátsólapon kereszt, BOLZEAVS (igy) körirattal
Hasonlóan alakult Álmos sorsa. A két uralkodónak megegyezése után lengyel csapatokkal, – tán Zbignev embereivel – és magyar hiveivel betört az országba, és hatalmába keritette Aba-Ujvárát. „A király ennek hallattára ostrom alá fogta a várat. Másnapra ki volt már tüzve a roham. Ekkor a herczeg lóra kapva, egyedül kiment a vár kapuján és gyors vágtatással a király tábora felé indult. És midőn a király sátra elé ért, leszökött lováról, bátyja lábai elé borult, és mindenki előtt nyilvánosan bünösnek vallotta magát.”* Álmos tudta, a nagylelkűségnek milyen végtelen kincse rejtőzik az ő zordnak látszó testvérében. A király, mindenkinek várakozása ellenére, nemcsak Álmosnak bocsátott meg, hanem az ő közbenjárására még a vele volt magyarokra is kiterjesztette kegyét. Álmos ezentúl is nagy földeknek maradt birtokosa, melyeknek egy részét a dömösi prépostság javadalmazására forditotta, de külön országrészt nem biztak reá. Felségjogokat az országban egyedűl a király gyakorolt.*
Bécsi képes krónika, a 65. fej. végén.
Gallus i. h. hasonlóan adja elő Zbignev sorsát. Kapott birtokot, „sed ut miles, non dominus.”
A szerencsétlen herczegnek igy sem volt maradása. Ujra V. Henrikhez fordult, ki ezalatt látszólagos egyetértésben a pápával megszilárditotta hatalmát és égett a vágytól, hogy ismét kelet felé kiterjeszsze birodalmát, mint a hogy nagyatyja tette. A magyar háború különben is népszerű volt a németek előtt, tudjuk, hogy az ide tóduló német keresztesek előtt nagyon mindegy volt, magyart ölnek-e, vagy törököt, és az a mód, melylyel Kálmán e rablókkal elbánt, szükségkép még fokozta a magyarok elleni gyűlöletet. Politikai szempontból a király és a fejedelmek zokon vették Kálmánnak, hogy Dalmácziában oly területet hódit meg, melyre a német birodalom igényt tartott. Csehországba már is sikerült a német királynak egészen hozzá szító hűbéres fejedelmet helyezni, miért ne történjék ez Magyarországon is, a hol szintén jelentkezett egy már régóta a németekhez hajló trónkövetelő?
„Ebben az időben viszály támadt Kálmán pannoniai király és öcscse Álmos közt, azért, mert ama nép joga szerint mindegyik jogot tartott a királyi méltósághoz. Álmos megfosztva birtokaitól és herczegségétől, mely neki a magyarok közt közvetlen a király után következést adta meg hatalom és dicsőség dolgában, Henrik királyhoz menekült, és a fejedelmi tanács fülei előtt nem máskép panaszkodva, mint egykor amaz Atherbal, a római birodalom hatalmát iránta való részvétre és oltalmazására akarta hajlitani.* E panaszok arra birták Henrik királyt, hogy Magyarországot megtámadja. Ehhez járult még az is, hogy Kálmán átlépte birodalmunk határait a tengermelléken.”* Ez a német hivatalos felfogás. Hibássága már abból is kitünik, hogy Álmost egyenlő jogunak mondja Kálmánnal. Az egész csak ürügy volt a hatalmasan eltörekvő magyar királyság visszaszoritására, ha lehet, hűbéressé tételére.
A hasonlat Sallustiusból van véve, ki elbeszéli, hogy Atherbál numida király rokona Jugurtha ellen, ki őt országától megfosztotta, a római senatushoz fordult.
Ekkehard, i. h. 1108. év. Mon. Germ. VI. 242.
Az annyi polgárháború után ismét egységre jutott szent birodalomnak hosszú idő után ez volt az első közös vállalata. Ha sikere megfelel a várakozásnak, a német birodalom új fellendülése, Nagy-Ottó korának visszatérése várható. Ott is voltak a német egyházi és világi fejedelmek nagy számban és különösen a bajor törzs és az osztrák őrgrófság feszitette meg minden erejét.* Nem Mosonynak mentek, hol a keresztes hadak véres nyomai riasztottak, hanem Pozsonynak. Kálmán ebbe a várba vette magát és több mint egy hónapon át (szeptember, október folyamán) diadalmasan visszaverte a németeknek és a segitségökre siető cseh herczegnek, Szvatopluknak minden támadását. Szvatopluknak haza kellett sietnie, mert országába Kálmán hű szövetségese, a lengyel Boleszló csapott be, kinek seregében ott volt a cseh herczegnek öcscse, Borivoi, mint trónkövetelő. A rosz időjárás beálltával a német sereg haza kivánkozott. November 1-én kezdődött a viszszavonulás, „miután nem végeztek semmit.”* A nagy vállalat teljes kudarczczal végződött. (1108.) Henriknek kisérlete a következő évben a lengyel herczeggel éreztetni boszúját szintén csak veszteséget hozott reá, és 1110-től fogva a pápával ujra kitört harcza véget vetett hóditási terveinek.
A fejedelmek névsorát l. Giesebrecht-nél i. m. III. 789.
Ekkehard. i. h.
A dömösi egyház alapitása.
Miniature a bécsi képes krónika 105. lapján
Ennyi vereség után Álmos egy időre letett Kálmán uralmának háborgatásáról. A szent földre zarándokolt. Abban az időben lehető legjobb alkalma volt ez egy fejedelemnek, egy időre eltünni az események szinteréről és mégis kimutatni vitézségét, jámborságát.* Midőn onnét visszatért, a király jóindulattal fogadta; el volt feledve minden. De a hatalomban nem lehetett többé részesiteni azt a férfiút, ki nemcsak Kálmánnak, hanem az országnak ellenségeivel járt egy táborban. Álmos, mint ama kor urai általában, szenvedélyes vadász volt, és a király megengedte, hogy kénye szerint űzhesse ezt a kedvtelését.
A krónika 1106-ra teszi Álmos kimenetelét Passauba, aztán beszéli el az abauji eseményeket. Ezek 1107-re estek, mint a lengyel krónikából kitünik. Közvetlen azután szól a jeruzsálemi útról, Henrik császár beavatkozását pedig 1113-ra teszi. Minthogy pedig ennek idejét (1108), pontosan tudjuk világos, hogy a krónika itt hibás; valószinüleg iráshiba: MCXIII, MCVIII, helyett, mi nagyon könnyű. Igy aztán 1107–1113 közt ideje van a zarándoklásnak és sok másnak, mit elbeszél. Tényleg azonban 1107–1108 közt ez sehogy sem mehetett végbe. A zarándoklást tehát a német háború után kell tenni.
A herczeg monostort alapitott Dömösön, annak a nagy rengetegnek közepén, mely a Duna jobb partján Esztergom, Buda és Fejérvár közt elterült, és mely még a XII. század végén is kedves vadászó területe volt királyainknak. Ezen a kies helyen, szelid dombon, a hatalmas Duna fölött, már régebben is gyakran tartózkodtak királyaink. Béla és László ebből a majorjukból indultak háborúba a németek ellen. „Megkérte a királyt, jőjjön el a monostor beszentelésére, és Kálmán meg is tette. De az udvari emberek bevádolták Álmost, hogy cselt vet a királynak és meg akarja őt ez alkalommal öletni. És ez talán meg is történt volna, ha Kálmánt barátai nem őrzik. Ezen haragra lobbant a király és el akarta fogatni öcscsét. De a tisztelendő püspökök és más derék urak, meg lévén győződve arról, hogy ez a vád hamis, és csak a herczeg ellenségei koholták, közbenjártak a királynál és nem nyugodtak, mig mindketten meg nem esküdtek a békére. A király pedig elbocsátotta a herczeget, hadd vadászszon a Bakonyban. Két jobbágyát küldte azonban vele, látszólag azért, hogy őt megtisztelje, de titkon megbizva őket, fürkészszék ki a herczeg szándékát és ha tovább is fondorkodik, adják értésére. Midőn a herczeg Csórba ért, és sólyma ott egy varjat fogott, oda szólt egyszerü lélekkel a két főurnak: ugy-e ez a varju megesküdnék a sólyomnak, hogy többet sohase károg, ha elbocsátja. Az urak azt válaszolják: a sólyom nem bocsátaná el az eskü miatt, de a varjú meg nem tehet esküt, hisz oktalan állat. Még azon éjjel megizenték a királynak, mit mondott a herczeg.”*
Bécsi képes krónika. 66.
Álmos vadászata.
Miniature ugyanott
Mindezen könnyelmű és vétkes kisérletek, – mert a krónika adatainak megitélésénél nem szabad felednünk, hogy annak irója mindenkép szépiti Álmos eljárását – nem ingatták meg Kálmánt öcscse iránti eljárásában. Megelégedett azzal, hogy őt a hatalomtól megfosztotta, de személye ellen nem tört, kimeritette vele szemben az elnézésnek, a megbocsátásnak minden eszközét. Még az sem okozott külömbséget, hogy Álmos, egészen Salamon módjára, még az ország esküdt ellenségeivel is czimborált, hogy bátyját megfoszthassa trónjától. Pedig az oly uralkodónak, minő Kálmán volt, ki egész erejét országa jobb berendezésére és terjesztésére forditotta, sokszorosan zokon eshetett a hozzá oly közel eső és ellene mégis minden eszközzel törő, a mellett teljesen megbizhatatlan herczegnek veszedelmes zaklatása.
Ha végre is oly tényre ragadtatta magát a nagy király, mely sehogy sem felel meg jellemének, és mely fényes emlékét megszeplősiti, annak okát csak családi viszonyainak alakulásában találhatjuk meg.
Buzilla királyné, Kálmán első neje, 1101-ben ikreket szült: Lászlót és Istvánt. László még gyermekkorában meghalt. Buzilla halála után Kálmán 1112-ben második házasságra lépett Euphemiával, II. Vladimir Monomachos szmolenszki fejedelem, később kievi nagyfejedelem leányával.* Az orosz herczegnők abban az időben még gyakran mentek nőül nyugat-európai fejedelmekhez, de ezek a házasságok nem igen voltak szerencsések. Valami daemoni szenvedély uralkodott Rurik unokáin. IV. Henrik császárnak második neje, Vszevolod orosz nagyfejedelem leánya, Praxedis-Adelheid, nemcsak megcsalta férjét, hanem megszökött tőle, egyenesen ellenségeihez állott és nyilvánosan dicsekedett hűtlenségével, házasságtörésével.* Kálmán sem volt szerencsésebb. Meggyőződött ifju neje házasságtöréséről. Még akkor is megtartotta elméjének nyugalmát, igazságosságát. „Nem taszitotta el mindjárt magától erőszakos vakmerőséggel: tudta, hogy meg van írva: kiket isten összekötött, ember el ne válaszsza, t. i. törvénytelenül, ok nélkül. Nem is ő vált el, hanem a törvény választotta el attól, kit bűne vádolt, vétke elitélt, kárhozata kényszeritett. A törvény haza küldte a nőt honába. Ki házasságtörésből és házasságtörésben szülte fiát, Boricsot.”*
Freisingi Ottó. Chron. VII. 21.
Giesebrecht, i. m. III. 653.
Bécsi képes krónika, a 66. fej. végén. Borisz régi orosz név.
Kálmánnak 1113-ban, midőn ez a katastropha beállott, csak egy törvényes fia volt életben, a tizenkét éves István. Ha ő maga csak annyi bajjal birta lefegyverezni öcscsét, mi vár majd kiskorú fiára. Pedig őt, a még alig negyven éves férfiút, ki tán soha sem volt erős testalkatú, a sok fáradság, gond, erőfeszités testileg már megtörte. Az is világos, hogy mennél közelebbinek látszott a király halála, annál erősebben mozgolódott Álmos és közeli diadalára, királyságára számitó pártja. A maga ellen intézett támadásokat nagylelküen elnézhette, hisz férfiú volt. De fiának maga után bizton, nyugton akarta hagyni trónját. Nem akarta halálos ellenségeinek kiszolgáltatni élete művét. Úgy tett, mint István Vazullal szemben, de mentsége nagyobb, mert fiáért tette, nem idegenért. Hirtelen parancsot adott ki, hogy fogják el Álmost és kis fiát, Bélát. Képtelenné akarta őket tenni az uralkodásra: megvakittatta mindkettőt.* Úgy látszik, hogy Kálmán messze ágazó összeesküvésnek jutott nyomára: három főember, Uros, Vatha és Pál is megfosztatott szeme világától. A vak Álmost elvitték klastromába Dömösbe.
A krónika azt is beszéli, hogy a kis Bélát castráltatni akarta, mit csak a hóhér jámbor csele akadályozott meg. „Sed obcoecator timens Deum et regni sterrilitatem, castravit cautulum, cuius testiculos tulit regi.” Az egykorú Cosmas ezt a műtétet végrehajtottnak véli. „Utinam haec audiret Colomannus rex Pannonicus, si viveret, qui metuens, ne germanus suus Almus post eum regnaret, ipsum et filium eius mentula privavit et lumine.” Freisingi Ottó i. h. VII. 21. Mon. Germ. XX. 259. és Ottó bambergi püspök életirója u. o. 717. l. csak vakításról tudnak.
„Ezután a király súlyos betegségbe esett. Volt neki egy Draco nevü olasz orvosa, kiben teljesen megbizott. Ez tapaszt tett a király fülére, mert azt nagyon bántotta a főfájás. A tapasz pedig a fül üregén át kiszivta az agynak jelentékeny részét. Nem birta ki tovább a tapaszt és midőn azt levétette, megmutatta Othmár ispánnak. Az ispán megnézte a flastromot, meglátta rajta az agyvelőt és mondá a királynak: uram, jó lesz az útra készülnöd.* Ezen megijedt a király és felsóhajtott. Azután tanácsra hivta az igen gonosz Márkot, Sima fiát, és Achillest Jákó fiát és más ispánokat, kiknek tanácsára a herczeget és annak fiacskáját, kit anyja öléből ragadtak ki, megvakittatta. Azután közülök elküldte Benedeket, Both fiát, hogy a király halála után tartsa fogva Álmost, hogy ne léphessen a trónra. A herczeg pedig Benedek érkezésekor a monostor előtt ült jajgatva. Midőn hallotta a lovak gyors dobogását, megsejtette, hogy veszélyben forog, bevezettette magát a monostorba és kezében tartotta Szent-Margit oltárát, bizva abban, hogy isten és szentjei iránt való tiszteletből nem merik őt onnét elhurczolni. De az átkozott Benedek reá vetette szentségtörő kezét, és bár erősen fogta az oltárt, erőszakosan elhurczolta onnét. A herczeg kezének bőre ebben a tusában felhorzsolódott és az oltárt vér fertőztette. A papok pedig őrt állottak a templom ajtajánál és el akarták fogni Benedeket. Ő ezt észrevette, dühösen kiment, a hogy birt, és midőn átlovagolt a pilisi erdőn, leesett lováról, nyakát szegte és kutyái felfalták húsát és csontjait.”*
Fölösleges megjegyezni, hogy az agyvelő ilyen kiszivása a fülön át lehetetlen.
A krónika a napot és hónapot pontosan jegyzi fel, de az évet 1114-re teszi, mi nem vág össze István okleveleivel. Pauler, (i. m. I. 416.) 1116-ra teszi. Azt hiszem 1115-ben történt, mert a velenczések már azon évben megtámadták Dalmácziát.
Álmos és Béla megvakittatása.
Miniature ugyanott, a 106. lapon
Borzasztó volt Kálmán tette, és a hagyomány nagy szeretettel jegyezte fel, mint bünhődött isten keze által politikájának egy kegyetlen eszköze. De borzasztó lehetett az a lelki állapot is, mely ezt a nagy embert ily elhatározásra birta. Elméjéhez, szivéhez nem fért boszú, sem személyes gyűlölet; a mit tett, azért tette, mert egy csapással véget akart vetni azoknak a trónviszályoknak, melyek már több mintegy fél század óta marczangolták ezt a nemzetet. Még utolsó pillanataiban is az ország ügye foglalkoztatta. Az a krónika, melynek csak Álmos szenvedése iránt van érzéke, és mely a király halálos vergődését hidegen beszéli el, mégis feljegyezte, hogy már haldokolva intette fiát, jobbágyait, torolják meg az oroszokon azt a sérelmet, melyet ott szenvedett. 1115 február 3-án halt meg, tetemét Fejérváron temették el.
Magyarországnak talán leghatalmasabb államférfiúi szelleme szállott vele a sirba, férfikorának delén. Alkotásai nem oly nagyszerűek, mint Istváné, személye nem oly megnyerő, mint Lászlóé vagy Lajosé, élete nem oly fényes, mint Mátyásé, hanem az, a mit szerzett, minden izében át volt gondolva és végrehajtva, és századok rombolására volt szükség, hogy az általa szerzett és be is fejezett művön az enyészet éreztesse hatalmát.
Álmost elhurczolják az oltártól.
Miniature ugyanott
Életének műve tehát fennmaradt és a késő kor is áldja munkásságát és előrelátását. Sorsának, történeti hirnevének tragikuma abban áll, hogy az a szörnyű tett, mely által művét biztositani akarta, nem vezetett maradandó eredményre. Kiskorú fia lett ugyan a magyarok királyává, de annak magtalan halála Álmosnak ivadékait juttatta a hatalom birtokába. Kálmánnak történetét tehát azok irták, kik nem láttak, nem láthattak benne mást, mint törvényes urok ősének kegyetlen üldözőjét.
Ebből következett aztán, hogy mindjárt eleve ugy állitották fel a kérdést, mintha Álmosnak valamikép egyenlő joga lett volna a bátyjával, mi lehetetlen. Ebből következett, hogy Kálmán uralkodásának bevezetése gyanánt nem birnak egyebet feljegyezni, mint azt, „hogy az ő idejében sok rossz történt.” Ezért tették meg Kálmánt testileg is szörnynek: valódi Thersitesnek. „Testalkatára hitvány, de álnok és tanulékony, borzas, szőrös, kancsal, púpos, sánta és selyp vala.” Minél kezdetlegesebb a müveltség, annál kevésbbé nézik a szellemi és erkölcsi tulajdonokat, ha a testiek már elriasztanak. Abból a királyból, ki nemcsak bölcs törvényhozó volt, hanem szerencsés hadvezér és hatalmas hóditó, szinte nevetséges, megvetendő bábot faragtak. Nemcsak Álmosnak adnak ellene igazat, hanem az ország ellenségeinek, a kereszteseknek, az oroszoknak, még a németnek is. Egy szóval sem emlitik törvényhozását, sem Dalmáczia elfoglalását. Záráról csak úgy emlékeznek meg, hogy annak védőszentje Kálmánt valami erőszakos szándéka miatt megbünteti. Álmosnál ellenben elhallgatják, hogy német sereget hozott a hazára.
Nem marad tehát megitélésére más alap, mint az, a mit tett. És itt szembetünő rendkivüli szervező képessége. A monarchiát ő veszi körül az egyházi és világi uraknak tanácsával, ő az, ki az ország igazgatását a legkisebb részletekig szabályozza, és a törvények végrehajtása fölött őrködik. Ő csatolja Horvátországot és Dalmácziát mint alávetett országokat, Erdélyt mint vajdaságot először a monarchiához. Ő maga Horvátország és Dalmáczia királya, alatta ott már szerepel a bán; Erdély kormányzója gyanánt az ő uralma alatt először jelenik meg külön főur.* De bárminő hatalmat biz vajdákra, bánokra vagy ispánokra, azok mindig csak az ő akaratának végrehajtói maradnak. Ő nevezi ki a tisztviselőket, kik neki számadással és minden fontos ügy felől jelentéssel tartoznak. Ő nevezi ki a püspököket, kik a világi igazgatásba befolynak és kik gondoskodnak arról, hogy minden templomban imádkozzanak a királyért. Ő szabályozza az egész nemzet hadi kötelességét az ispántól le az utolsó hetesig. Ő birja az ország legnagyobb részét, és úgy az egyháznak, mint az idegen eredetü uraknak birtokával szemben fenntartja a fiscus-nak eredeti jogát. Az ő kincstárába folynak az adók, vámok, birságok. Végre ő gondoskodik arról, hogy birodalmában mindenki igazságot kereshessen és találhasson. Fejedelmi joga már nem jő kérdésbe. Bölcsessége még a pápával szemben is tud oly megoldást találni, mely az ország koronájának függetlenségét teljesen érintetlen hagyja.
A zobori oklevélben „Mercurius princeps Ultrasilvanus.”
Ha egyrészt mint kormányzó és organisáló lángész fölötte áll a középkor fejedelmeinek – legfölebb az angol II. Henriket és II. Fridrik császárt lehet hozzá hasonlitani – még meglepőbb nemzeti és a mellett egész modern, humánus gondolkodása. Nem véletlen, hogy épen és csakis az ő törvényeinél maradt fenn egyenes adat a felől, hogy azokat magyar nyelven hozták.* Ő mondta ki azt a büszke és emberséges törvényt, hogy Magyarországon magyar ember ne lehessen szolga. Nemcsak a babona uralma ellen küzdött, midőn megtiltotta a boszorkánypereket, hanem az érdekek ellen is harczolt, midőn nemzete fiainak emberi joga forgott kérdésben. Ugyanaz a nemzeti gondolkodás hatja át az izmaelitákra vonatkozó egész törvényhozását. Egy tehetséges, értelmes, ügyes fajt akar egészen nemzetébe olvasztani annak erősitésére. Végre a büntetések mértékének általános leszállitása és a várnépek szolgálatainak mérsékelt kiszabása egyaránt dicsérik politikai belátását és jó szivét.
Alberik ajánlásában kéri Szerafin érseket, javitsa ki kegyesen, ha miben vétett: tudod uram e nemzet nyelvében nem vagyok annyira jártas. „Tu domine, qui in huius populi lingue genere minus me promptum consideras.” De azért müvében szembetünő hungarizmusok fordulnak elő.
Történetünk egy más hatalmas alakjáról mondta egy nagy iró: hogy szinte rögeszméjévé vált esze által zsarnokoskodni szivén. Kálmánnál sem lehetett másként: szive, melyet senki sem ismert, ép oly mély volt, mint elméje, melyet mindenki ismert. Mert magyar királynál az egész iránti gondoskodás nem zárhatja ki a nemzet minden tagjának lehető megnyerését és felkarolását. Ezen két tulajdonság egyesülésén alapult a magyar birodalom hatalma és tartóssága. A király jellemének visszatükröződése az intézményekben tette Magyarországot „annyi külső és belső zavar után azon kornak tán legjobban rendezett államává.”*
Büdinger szavai, műve végén.
Zománczos korong az Árpád-korból.
A Magyar Nemzeti Múzeumban. Az eredetiről rajzolta Passuth Ödön
