NYELVÚJÍTÓ TÖREKVÉSEK.
NYELVÚJÍTÓ TÖREKVÉSEK.
A MAGYAR szókincs mesterséges gazdagításának gondolata végigkísérte az egész XVIII. századot. FALUDI FERENC nemcsak stílusújító, hanem szóújító is volt; a magyar beszéd szellemével nem ellenkező idegen kifejezéseket szívesen magyarosította, a fölösleges idegen szavak helyébe magyarokat alkotott. Szóképzései és szóösszetételei nem zavarták olvasóit, annyira tapintatosan élt újításaival. (Álomkép, félreáll, hálószoba, hófehér, napirend, nyelvbotlás, tündérkert, zsebóra.)
Egy németül írt magyar nyelvtan szerzője (Ungarische Sprachkunst, 1765), ADÁMI MIHÁLY jézustársasági atya, megindította a gyök-elvonás műveletét: egyes szókat különválasztott képzőiktől s az így kikövetkeztetett szótörzseket önállósította. Munkájából egész sor egytagú és kéttagú gyök indult útnak s lett belőlük új szó. Bár gyökelvonásait nem határozott nyelvújító programmal végezte, a későbbi nyelvújítók magukévá tették eljárását. (Az üresből így keletkezett az űr, a fohászkodásból a fohász, az alkonyatból az alkony.)
A franciás irányú írók közül BESSENYEI GYÖRGY az 1770-es években ismételten szót emelt az irodalom és tudomány nyelvének magyarrá tétele mellett, de új szavakat nem alkotott, a régi szókészletből élt.
Annál inkább rászorult a nyelvreformra – franciából való fordításaiban – BÁRÓCZI SÁNDOR. Eredeti szövegeiből finom érzékkel átültetett idegenszerűségei jelentékenyen gazdagították a magyar stílust. A régies próza olvasói idegenkedve forgatták könyveit, az új kifejezések kedvelői gyönyörködtek szokatlan szókapcsolataiban és fordulataiban. Tudatos újító volt. «A deákok – úgymond – nem szégyenlették a görögöktől kölcsönzött móddal ékesíteni nyelvüket; a franciák még mai napig is görögből és deákból szedik a gyöngyöket, melyekkel nyelvüket gazdagítják; miért ne követhetnők hát mi is nyomdokukat s ne újíthatnánk nyelvünkön?» Sajnos, a gyöngyök mellé számos kavics került, az érdemes szerző sokat vétett a magyar mondatfűzés szelleme ellen, a kollégiumok deákos beszéde és francia forrásainak sugalló hatása megrontották kifejezéseit. A mai olvasó elcsodálkozik, hogy milyen mondattani idegenszerűségek ostromolták ezekben a fordításokban a magyar nyelvérzéket. (A királynét sétálni kerteben, melyet nagy szorgalmatossága által minden gyönyörűségekre alkalmatossá tett volt, kivitte; Iszonyodom, hogy magamat okának tudom lenni; Hogy hívságod megbántódottnak állítja lenni magát; Kértelek kinyilatkoztatni előttem szivedet; Hallgathatod-e pirulás nélkül angyalnak nevezni magadat; Reszketnem kell nékie tetszeni; Haszontalan ígéred nékem magadat meggyőzni; Az ég meghallgatta jámbor gyermekeidnek könyörgéseket; Te és az élet visszaadattattak nékiek; Jól tudom, hogy velem egy gondolaton lévő kedvesem mindent fogott ajánlani.)
BARÓTI SZABÓ DÁVID a nevezetesebb szóújítók és stílusújítók egyike. Nemcsak szórendjét tette merésszé latin mintái nyomán, hanem szokatlan mondatszerkezeteit addig nem használt szavakkal színezte. Helyet adott az elvonásnak (balga, düh, fütty); új képzésekkel és összetételekkel bővítette a szókészletet (anyag, erény, visszhang); tájszavakat vezetett be az irodalmi nyelvbe (civakodik, csapat, gyér, hullám, langyos, meder, mormog, zamat); elavult szavakat újított meg (aggastyán, bakó, csarnok, dísz, fegyelem, ihlet, iker, lomb, őr, zuhan), új jelentéssel ruházott fel más jelentésben használt szókat (börtön, ecset, hölgy, remekel.)
Hasonló érdemű DUGONICS ANDRÁS. Neki is sok új szót és kifejezést köszön a magyar irodalom. «Nincs a világon semmi, amit magyarul ki ne lehessen mondani, csak ésszel és tudománnyal forgolódjon az ember»: ez volt a büszke elve. A már használatos régi szavak életrekeltésében, tájszavak alkalmazásában, képzéssel és elvonással alkotott új szavak népszerűsítésében elöljárt. Annyira követelte a magyarságot, hogy még az idegen földrajzi neveket is magyar értelművé alakította. (Balti tenger: Balta tenger, Lappország: Lápország, Finnország: Finomország.) A matematika magyar műnyelvének megteremtésében különös szerencsével munkálkodott. (Egyenlet, gömb, gyök, hasáb, háromszög, henger, köb, kör.)
A szétszórt nyelvújító törekvéseket legelőször az első magyarnyelvű hírlap szerkesztői próbálták szervezni. A Magyar Hírmondó (1780–1788) első szerkesztője, RÁT MÁTYÁS, halhatatlan érdemet vívott ki magának azzal az elhatározásával, hogy lapját a nyelvgazdagítás szolgálatába állította. «Óhajtásom az – írta a Magyar Hírmondóban – hogy idegen szókat, kivált azokat, amelyeket a magyarnak nehéz kimondania, ha szinte közbeszédben élnek is vélek, írásban távoztatni igyekezzünk, máskülönben óhatatlan lészen nyelvünknek másokkal való elegyedése és végső romlása.» Az ujság a nemzet minden műveltebb rétegéhez eljutott, hétről-hétre ismételte szokatlan szavait, fölkeltette az érdeklődést a nyelvi kérdések iránt, állandóbban és erősebben hatott, mint bármilyen könyv. Rát Mátyást számos lelkes barátja támogatta, de konzervatív olvasói között rosszalói is akadtak, egyesek rendreutasították, mások vitára keltek vele leveleikben. A szerkesztő védekezett, hivatkozott hazafias kötelességére, meg akarta győzni előfizetőit, hogy a magyar hírlapi nyelv megteremtése igen fontos feladat. Mindenkitől szívesen fogadta a tanácsokat, az addig megjelent tudományos könyvekből jól hangzó kifejezéseket keresett ki, maga is alkotott új szavakat. (Csodagyermek, kötet, közgyűlés, magyartalan, tisztikar, ujságíró, vakbuzgó, villámhárító.) Szerkesztő-utóda, RÉVAI MIKLÓS, szintén védte a nyelvújítást: «Én a magyarságot újabb szókkal nem rontani, hanem építeni akarom». Évekkel később ellene mondott a szavak önkényes koholásának s elítélte a mohó purista törekvéseket, de most még a nyelvújítás ügye mellett szólalt fel: «Új dolgoknak új neveket adhatunk, hogy ne tarkázzuk fele deák szavakkal szép tiszta nyelvünket; ha szokatlan is először, majd hozzátanulunk». Maga is sikeresen buzgólkodott a mesterséges nyelvbővítés munkájában. (Előjel, könyvtár, művelet, rézmetszet, természetbúvár.)
Minden régebbi nyelvújítót messze maga mögött hagyott fanatikus magyarságú szókoholásaival BARCZAFALVI SZABÓ DÁVID. A nyelvújítás történetét szoros értelemben az ő fellépésétől számíthatjuk. II. József császárnak a német nyelv használata javára kiadott rendeletei az ő lelkét is megrázták; ezért, mikor 1785 tavaszán másodszor is a Magyar Hírmondó élére került, garmadával ontotta a hírlapi tudósításainak szövegébe szőtt új szavakat és kifejezéseket s meg-megismételte a szerkesztő-elődei idejében forgalomba hozott nyelvi ujságokat. Olvasói közül többen helyeselték hazafias buzgalmát, egyesek azonban tiltakoztak az ellen, hogy lapját érthetetlenné tegye különös szógyártmányaival. Túlságos buzgalma erősen ártott a Magyar Hírmondónak, hiába védekezett előfizetőivel szemben, végül is kénytelen volt visszavonulni: «Véteni, tudom, sohase vétettem, de hibázhattam elégszer… egy alázatos főhajtással az ujságíró pennát imé leteszem». Újító kedve azért nem hagyott alább. Regényfordításába, az 1787-ben megjelent Szigvártba, az újonan csinált szók egész halmazát szőtte. Szokatlan nyelvfaragása mindenfelé megbotránkoztatta az olvasókat. (Kettőspont: popont, minister: tanaknok, universitas: mindeményedelem. A tizenkét hónapot így nevezte el: zúzoros, enyheges, olvanos, nyilonos, zöldönös, termenes, halászonos, hévenes, gyümölcsönös, mustonos, gémberes, fagyláros.) Sokan szidalmazták, csak néhányan üdvözölték. Meg kell állapítani, hogy elképesztő szószörnyetegei mellett kitünő új szókat is alkotott. (Alap, cikk, cím, esernyő, észlel, felület, gyám, helyettes, hímez, idom, külföld, magasztos, minta, mondat, naptár, nyomtatvány, olvasmány, önkéntes, szemle, szempont, szerep, szerkezet, tanulmány, taps, tábornok, társadalom, termény, torz, tudat, tünemény, uradalom, véglet, zongora.) Félszáznál több nélkülözhetetlen szava gyökerezett nyelvünkbe. Eleinte Kazinczy Ferenc is elítélte «idétlenségeit», regényfordításáról a Magyar Museumban szigorú bírálatot írt (1788. évf.), de később igazságot szolgáltatott emlékének: «Barczafalvi nekünk ada néhány darab aranyat, néhány gyöngyszemet és gyémántot s mely nyereség volt az! S mit adtak a lármázók?» (Pályám emlékezete.)
A neológia túlzásaival szemben az ortológia is síkra szállt, a nyelvőrzők megtámadták a nyelvújítókat. Kell-e szócsinálás vagy enélkül is eléggé gazdag a magyar nyelv; szükséges-e a purizmus vagy megelégedhetünk őseink romlatlan nyelvével: erről folyt a vita. Az ortológusok tiltakoztak a magyar beszéd megmételyezése ellen; egyik névtelen gúnyolódó versük már 1787-ben megjelent a Magyar Kurir szépirodalmi melléklapjában, a Magyar Musában. A bécsi hírlap szerkesztője, SZACSVAI SÁNDOR, örült, hogy elhódíthatja a pozsonyi Magyar Hírmondó bosszús előfizetőit; készséggel közölte a «szeles és hitvány magyarocskák» ellen hadakozó disztichonokat; bár maga is jól tudta, hogy szükség van a szókincs bővítétésére. A kassai Magyar Museum 1788. évfolyamában a nyelvújítás későbbi vezére, KAZINCZY FERENC, szólalt fel a mértéktelen nyelvreform ellen; a szóalkotást általában véve megengedhetőnek tartotta ugyan, de a szóalkotó műveletet bizonyos feltételekhez kötötte. KÁRMÁN JÓZSEF a pesti Uránia 1794. évfolyamában így írt: «Elborította a sok korcs-szók, idétlen faragású-hangú, a nyelv természetével ellenkező és fület sértő korcs-szók sáskaserege egész litteraturánkat és ezt nyelvmívelésnek neveztük!» Mindnyájan kívánjuk, úgymond, nemzeti nyelvünk virágzását; érezzük is, hogy nyelvünk szűk és szegény; de az ízléstelen purizmus beszennyezi könyveinket. A bécsi Magyar Merkurius 1795. évfolyamában HUNYADI FERENC tiszántúli református püspök névtelenül közreadott gúnyirata fordult a neológusok ellen, a következő esztendőben ugyanott jelent meg az ismeretlen szerzőjű «Magyar literaturát illető levél» a nyelvújítók megbélyegzésére. Erdélyben főként az ottani nyelvművelő társaság mozgatója ARANKA GYÖRGY, adott kifejezést az általános méltatlankodásnak. A mérsékelt és meggondolt nyelvbővítést az erdélyiek sem ellenezték, csak a túlzók erőszakosságait korholták. «Innen vannak – Aranka György szerint – azok az idétlen és szenvedhetetlen új szók, mind megannyi éretlen afrikai csudák.» (1791.) A közhangulat a puristák ellenségeinek adott igazat, a nyelvreformátorok azonban nem vesztették el kedvüket s mind a szépirodalomban, mind a tudományokban szívósan folytatták újításaikat.
A magyar nyelvnek a latinnal való egyenjogusítása vagy legalább buzgóbb támogatása érdekében főként Bessenyei György, Báróczi Sándor, Péczeli József, Révai Miklós és Kazinczy Ferenc szólaltak fel. DECSY SÁMUEL rendszeres nyelvprogrammot adott az országnak, mert úgy látta, hogy a nemzet csak a saját anyanyelvének tervszerű művelésével verekedheti ki magát kezdetleges műveltségéből és szomorú gazdasági helyzetéből. (Pannoniai Féniksz avagy hamvából feltámadott magyar nyelv, 1790.) Mentsük meg a magyar nyelvet az emberiség számára, terjesszük a magyar beszédet a nem-magyarajkúak között, magyarosítsuk a nemzetiségeket papok és tanítók segítségével. Magyar iskolák és magyar hivatalok kellenek, vonuljon ki belőlük a latinság, szűnjék meg a latinnyelvű érintkezés, hiszen a német és a tót is könnyebben tanul magyarul, mint latinul.
Miközben gróf Balassa Ferenc koronaőr, báró Izdenczy József kancelláriai főtisztviselő, báró Mednyánszky János belső titkos tanácsos és egyéb arisztokraták a magyar nyelv ellen izgatták a császári udvart és a kormányfőhatóságokat, Decsy Sámuel a magyar nyelv érdekében elég bátor volt ellentmondani az udvarnak, az arisztokráciának, a főpapságnak, a polgári és katonai tisztikarnak, szóval az egész Magyarország közfelfogásának. A németek, franciák, angolok – úgymond Pannoniai Fénikszében – a maguk anyanyelvén tanítják az ifjúságot, nálunk az iskola a latinnal gyötrődik. «Első gyermekségünktől fogva emberkorunkig egy holt nyelvnek tanulásával kínzottuk elméinket, csak azért, hogy a valóságos tudományoknak értésére alkalmatosak lehessünk.» Senki sem pótolhat tíz-tizenkét elvesztegetett esztendőt az életéből; a hasznos ismeretek végzetesen háttérbe szorulnak a latin miatt; s vajjon mi hasznát veszi a legtöbb ember annak, hogy esetleg megtanul latinul beszélni. Ha már nyelvtudás kell, ott a német, francia, olasz; ezek segítségével kereskedhetünk és gyarapodhatunk; tudósaik hasznos tanácsadó könyveit elolvashatjuk. Most más gazdagszik tudatlanságunk miatt, a szűklátókörű deákos nemesúr az uzsorás zsidók karmai közé jut, így leszünk önmagunk a nemzet legnagyobb ellenségei. Korszerűvé kell tenni nevelésünket, az iskolában minden tárgyat magyarul tanítsunk, magyar tudományos könyveket írassunk, magyar tudós társaságot szervezzünk. Magyarország minden lakója tanulja meg a nemzet nyelvét, minden tisztviselő értsen magyarul, legyen a törvénykezés nyelve is magyar. Egyformán alkalmas a magyar ifjúság a toll és a fegyver forgatására, miért kell hát a tollat a latin stilizálásra vesztegetni, miért kell a katonaságot a német vezényszó igájába törni? Minden intézmény idegen szellemű itt, minden a porban vergődik; a sok keserűségen és nyomorúságon csak egy orvosló szer segít: a nemzeti nyelv.
Az egységes magyar irodalmi nyelv megteremtésének kérdéséről II. József korától kezdve sokat vitatkoztak, a magyar nyelv törvényeinek kimerítő rendszerezését egyre többen sürgették, de az első nagyobb szabású magyar nyelvtan csak 1795-ben jelent meg. Létrejötte egy pályatétel kitűzésének köszönhető. A Hadi Történetek című bécsi magyar ujság szerkesztői, Görög Demeter és Kerekes Sámuel, 1789 szeptemberében jutalomkérdést hirdettek abból a célból, hogy egy jó magyar nyelvtanító könyv kidolgozására serkentsék a magyar nyelvtudósokat. Húsz aranyat tűztek ki jutalmul, felajánlották a munka ingyenes kinyomatását s a kész kiadványból százötven tiszteletpéldányt ígértek a szerencsés szerzőnek. A pályázati hirdetés országszerte örömet keltett, különösen mikor 1790-ben híre ment, hogy Nunkovics György pécsi nagyprépost harminc arannyal szaporította a jutalomdíjat. A kitűzött határidőre öt pályamunka érkezett Bécsbe, innen a kéziratokat hazaküldték megbírálás végett. Mivel az akkori közfelfogás az erdélyi és a debreceni kálvinistákat tartotta a legromlatlanabb nyelvérzékű magyaroknak, a bírálatot először a kolozsvári és nagyenyedi református iskolák professzoraira, azután néhány debreceni nyelvtudósra bízták. Debrecen nyelvtudósai kitettek magukért. Bírálatuk közben olyan sok jegyzetet készítettek, hogy észrevételeikből egész grammatika kerekedett. Az öt pályamunka java anyagából és kölcsönös megbeszéléseik eredményeiből elkészült a hatodik kézirat: a Debreceni grammatika. (1795.) Domokos Lajos debreceni főbíró vezetése alatt Debrecen városának tudósabb lelkipásztorai szerkesztették, elsősorban Benedek Mihály és Szikszai György prédikátorok s Hunyadi Ferenc szuperintendens. A pályadíjat mindazonáltal felosztották az öt pályamunka szerzői között. Huszonhat aranyat nyert Földi János hajdúkerületi orvos; huszonnégy aranyat a következő négy pályázó: Benkő László nagyenyedi református teológus, Gyarmathi Sámuel erdélyi orvos, Kerestély Ignác gyulafehérvári pap és Veres Mihály debreceni lakos. A használható anyag java része Földi János kéziratából került ki, de az ő fejtegetéseit a nyelvtan debreceni szerkesztői egybedolgozták többi forrásukkal.
A Debreceni grammatika némi kárt okozott irodalmi nyelvünk fejlődésének azzal, hogy állást foglalt a nyelvtani ósdiságok mellett, a közbeszédnek kiveszőfélben levő nyelvi avultságait szentesítette, az irodalmi stílus reformjával szembefordult. E részletes magyar nyelvtan szerzőitől a neológia érzékeny sebeket kapott. A debreceni grammatikusok szerint «az új szók csinálása nem tilalmas» ugyan, de a szóalkotásnak helyesnek kell lennie, mert a szükségtelen és helytelen szók «nyelvünk ékesítése helyett annak rútítására s rontására szolgálnak». Maradjunk meg a hagyományok mellett. «Akármely derék és magas dolgokat is elő lehet a köznép nyelvén adni; nem is jó magyarság az, amelyet a köznép könnyen meg nem ért.» Az utóbbi kijelentés súlyos elvi gát volt minden nyelvreformmal szemben; nem is volt igaz, mert akármilyen nagyra tartsa is valaki a nép értelmét, az egyszerű ember sok olyan dolgot nem fog megérteni, amit a tanult ember könnyedén felfog. Az sem szorul bizonyításra, hogy tudományos elméleteket és szépirodalmi finomságokat bajos lett volna a köznép nyelvén előadni. A nép beszéde hallatlanul gazdag nyelvi segítő forrás ugyan, de egymagában nem adhat mindent a tudósnak és a szépírónak.
Az első bővebben kidolgozott magyar nyelvtan rosszul sikerült. Sok volt benne a tévedés, hézag, zavar. Nem szolgálhatott tekintélyül, nem irányíthatta íróinkat, nem teremtett rendet a nyelvi zavarban. Hogy bőven akadtak jó megfigyelései, világos fejtegetései, logikus magyarázatai: elvitathatatlan; csakhogy egyes részletek helyes kidolgozása nem nyujthatott kárpótlást a többi rész helytelen tanításaiért.
A Debreceni Grammatika címe: Magyar grammatika, melyet készített Debrecenben egy magyar társaság. Bécs, 1795. – A kinyomtatásához szükséges költségeket Görög Demeter, Kerekes Sámuel és gróf Széchényi Ferenc adták össze. Megírására a debreceni nyelvtudósok büszkék voltak, de a tanultabb nyelvművelők nem késtek kimutatni tévedéseiket. Nemcsak Révai Miklós szólalt fel a könyv ellen, hanem Verseghy Ferenc is, pedig az utóbbinak nyelvészeti álláspontja közelebb volt a debreceniek elveihez. – Leghevesebben Kazinczy Ferenc üldözte a könyvet. Nagyon bosszankodott, hogy a debreceniek másoknak keserves fáradsággal készített kézirataiból dolgoztak, hogy könyvükben megtámadták a nyelvújítók csinált szavait, hogy a stílusérzék legelemibb követelményeit lábbal tiporták, hogy ferde okoskodásaikkal sebeket ejtettek a nyelven: szívósan küzdött tehát a veszedelmes tanítások érvényesülése ellen. (Kazinczy Ferenc levelezésének kötetei.) – A «nyomorult» munkáról Toldy Ferenc sem tudott sok jót mondani; felháborodva hangoztatta, milyen iszonyú rontást vitt véghez a grammatika a magyar nyelv alkatán, szépségein. Ez a mű, állítása szerint, alapja lett egy hatalmas felekezeti nyelviskolának s egy emberöltőre úgy bemocskolta az összes irodalmat, hogy ennek egyes állandóbb becsű művei sem olvashatók ma már botránkozás nélkül. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872.) – Toldy Ferenc panaszait némileg mérsékelni kell, bár alapjában igaza volt. Mai nyelvtudományunk mindenesetre jó részletekre is fog akadni a könyvben, de a hasznos nyelvészeti megfigyelések nem kárpótolhatnak bennünket azért a veszteségért, melyet nyelvészeti közfelfogásunk szenvedett. A Debreceni Grammatika hangtanában, alaktanában és mondattanában egyaránt sok furcsaság található. Még az elvont gyökerek vagy ősgyökök szerencsétlen elméletének is ez a nyelvtan vetette meg alapját. Szerzői szentül hitték, hogy az élő magyar nyelvből mindent ki lehet magyarázni; ezért, mikor egyes szók eredetének nyomozására került a sor, megállapították a szógyökeret és furfangos okoskodásokkal tárták fel az alapértelem módosulásának útjátmódját. A fa ősgyökből éppen olyan nyugodtan származtatták a fakad igét és a fal főnevet, mint amilyen bátran állították, hogy az akar és akad igék az ak gyökérszóból származnak. Ábrándos szófejtő elveik nagy kárt okoztak, mert föllendítették a délibábos nyelvészkedés divatát s kiindulópontjául szolgáltak egy értéktelen tudományos rendszernek: a nyelvfilozófiai iskolának.
Tolnai Vilmos a nyelvújításról írt könyvében behatóan tárgyalta a magyar nyelvreform valamennyi elvi kérdését és történeti mozzanatát. A magyar nyelvújítás a XVIII. és XIX. században mind mélységében, mind eredményeiben messze felülhaladta a külföldi nemzetek hasonló fáradozásait. Nagy nemzeti mozgalom volt ez, átjárta a magyar élet minden rétegét, hatott még a nép nyelvére is. «A nyelvújítás egyik fejezete annak a függetlenségi harcnak, melyet a nemzet három századon át vívott léte fönntartásáért». Az addig természetes nyelvfejlődés nem elégítette ki a szépírókat és tudósokat, a nyugati kultúra haladásának tolmácsolására elő kellett venniök a mesterséges nyelvfejlesztést, a rendelkezésükre álló régi nyelvanyagot korszerű újításokkal frissítették fel. Bántotta őket a latin és a német nyelv uralma, fel akartak szabadulni az idegen járom alól, szellemi szükségérzetük nyelvbővítést követelt. A nyelvszokás hagyományai ellen odaállították az írói akaratot, a latin és német szókkal kevert próza idegen elemeivel szemben követelni kezdték a nyelvtisztítást, az ortológusokat a külföldi példákra való hivatkozással csillapították, a hazafiakat a szellemi haladás reményével vonták táborukba. Az idegen irodalmak fordítása nehezen ment, mert a fejlett nyelvű és előkelő stílusú külföldi klasszikusok tolmácsolására a magyar nyelv eleinte többé-kevésbé alkalmatlannak bizonyult s a szakadékot csak új szavak és változatos kifejezések alkalmazásával lehetett kitölteni. A nyelv szegénysége és a stílus esztétikai készületlensége rákényszerítette íróinkat az újításra: szabatosak, finoman árnyalók, fordulatosan rövidek, játszi módon könnyedek akartak lenni. Ahogyan beletörték a nyelvet az óklasszikus versformákba és a nyugateurópai rímes időmértékes verselésbe, akként alakították ki a próza különféle műfajainak stílusát. Nem elégedtek meg a közbeszéd laposságával és a mindennapos társalgás egyszínűségével, hanem szavakban és kifejezésekben egyformán színeztek. A politikai elnyomás elől az irodalomba menekült az egész élet, a nyelvet – mint a nemzeti lét föltételét – védte mind az ortológus, mind a neológus. «Minden újszerű alkotás az ortológus szemében veszedelmes rés volt a nemzetet védő bástya falában, a neológus előtt pedig egy-egy új kő a nemzeti élet jövendő nagy épületéhez. A nyelvújítás nem szobában ülő literátorok szőrszálhasogató nyelvi vitája volt, hanem a gondolkodás ébredésének a jele, a közszellemnek nemzeti irányban való megmozdulása.» (A nyelvújítás. Budapest, 1929.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Imre Sándor: A magyar irodalom és nyelv rövid története. 4. kiad. Debrecen, 1878. – Komáromy Lajos: A neológia és ortológia. Budapest, 1881. – Barbarics Róbert: A Debreceni Grammatika ismertetése és bírálata. Székesfehérvári ciszterci gimnázium értesítője. 1883. – Ifj. Szinnyei József: A magyar nyelvészeti irodalom bibliografiája Révai előtt. Magyar Könyvszemle. 1884. évf. – Simonyi Zsigmond: A nyelvújítás történetéhez. Budapest, 1888. – Zimányi József: Báróczi Védelmeztetett Magyar Nyelve. Ungvári kir. kat. gimnázium értesítője. 1889. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Bárdos Remig: A magyar nyelvtisztító törekvések története. Esztergom, 1896. – Szily Kálmán: A magyar nyelvújítás szótára. Két kötet. Budapest, 1902–1908. – Ballagi Aladár: Régi magyar nyelvünk és a Nyelvtörténeti Szótár. Budapest, 1903. – Simai Ödön: Dugonics András mint nyelvújító. Budapest, 1904. – Simonyi Zsigmond: A magyar nyelv. 2. kiad. Budapest, 1905. – Ellend József: Barczafalvi Szabó Dávid esete. Protestáns Szemle. 1906. évf. – Klemm Antal: Baróti Szabó Dávid nyelve nyelvújítási szempontból. Budapest, 1908. – Simai Ödön: Kazinczy Ferenc nyelvújítása. Magyar Nyelv. 1909–1918. évf. – Mixich Lajos: Földi János költeményei. Budapest, 1910. – Fógel Sándor: Adatok az idegenszerűségek történetéhez. Miskolc, 1911. – Harsányi István: Adatok Barczafalvi Szabó Dávid életéhez és irodalmi működéséhez. Magyar Nyelv. 1911. évf. – Gulyás Károly: Földi János magyar grammatikája. Budapest, 1912. – Thienemann Tivadar: Német és magyar nyelvújítási törekvések. Egyetemes Philologiai Közlöny, 1912. évf. – Sági István: A magyar szótárak és nyelvtanok könyvészete. Budapest, 1922. – Harsányi István: A Debreceni Grammatika szerzői. Irodalomtörténeti Közlemények. 1925. évf. – Szekfü Gyula: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez. 1790–1848. Budapest, 1926. – Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei 1777–1848. Két kötet. Budapest, 1927. – Törös László: Kik írták a Debreceni Grammatikát? Magyar Nyelv, 1927. évf. – Harsányi István: Kik írták a Debreceni Grammatikát? Irodalomtörténeti Közlemények. 1927. évf. – Gulyás József: Kik írták a Debreceni Grammatikát? U. o. 1929. évf. – Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. Budapest, 1929.
