Istvánffy Miklós
Istvánffy Miklós
Ezek mind az erdélyi történetírók voltak. Magyarországnak, illetőleg Rudolfnak is volt egy, de ez kiemelkedő sokak felett, az elismert magyar Livius: ISTVÁNFFY MIKLÓS, ki abban is szerencsésebb volt a többinél, hogy munkája nemsokára halála után megjelent. Ő is Bonfinit folytatta s vitte 1606-ig. De bármily kiváló és nagybecsű történeti munka is az övé, egy gyengéje mégis van. Ott, hol a magyar történet azon részéhez ér, melyben ő maga is szerepet játszott, – meghamisítja az eseményeket. Sok esetben fenmaradt jelentései megcáfolják a történetíró adatait. E munkája gyarlósága mellett is a magyar történetírás egyik legmaradandóbb és legbecsesebb alkotása marad, mert hivatalos állásánál s összeköttetéseinél fogva a történetírás olyan forrásai is megnyíltak előtte, melyek mások előtt zárva maradtak. S ezekből ő bőven merített, úgy hogy történetének első, nagyobb fele több tekintetben megbízhatóbb az utolsó könyveknél. A kortársaktól, különösen a szereplő egyénektől teljes objektivitást különben sem lehet várni: a politikai éles pártküzdelmek hatása alatt állanak ők is. Ő zárja be a humanista történetírók sorát, kortársa és tanítványa Thuanusnak. Mint ez, ő is az anyag kritikai feldolgozásait és művészi formába öntését tette feladatává, s ennek köszönheté, hogy munkája maig sem évűlt el, sőt napjainkban magyar fordításban látott világot.
A XVI. századi humanista történetírók díszes sorát Istvánffy bezárta. Bonfini iskolája megszűnt, s a következő században a magyar történetírás egészen más nyomon fejlődött.
