Prozódiai tollharc
Prozódiai tollharc
A triász mindegyik tagja prozódiát is csatolt első könyvéhez, azaz útmutatást, hogyan kelljen a magyar szót az antik formába illeszteni. Révai elégnek tartotta, a minthogy elég is, a természetes kiejtésre utalni, mert hiszen hosszú és rövid szótagjaink különössége egészen világos; hosszú hangzóinkon ék van, s ha a hangzó után egynél több mássalhangzó következik, a szótag hosszú lesz; a többi szótag aztán rövid. Csakugyan nálunk soha semmi bajt nem okozott a hosszú és rövid szótagok felismerése, mint a németeknél, kiknek igazán nagy akadályokat kellett legyőzniök, mig rájöttek, hogy nálok nem az a hosszú tag, a melyet több mássalhangzó végez, hanem a melyikre az ő erős és nyújtó hangsúlyjok esik. Baróti már részletesebb, de mindez nem elégíti ki Rájnist, a ki egész kazuisztikával egyenkint sorolja fel, mely szóban hosszú vagy rövid ez vagy az a hang. És rettentő vitát támasztottak olyan kérdésekről, hogy hosszú-e vagy hosszu, nyíl vagy nyil, ă part vagy ä (p) part stb., szóval a melyekben mindegyik félnek igaza volt, mert az illető szótagok tájejtések szerint tényleg többfélekép hangzanak s azért verselésünkben ma is közösek, nagy kényelmére költőinknek, a kik nem köszönnék meg, ha az ilyen szókat Rájnis kívánsága szerint csak egyféle alakban lenne szabad használniok. E vitának nagyobb is volt a nyelvészeti, mint a verstani fontossága, s az egységes irodalmi nyelv megalakulásával függött össze. Baróti csak az élő nyelvszokást vette figyelembe s kissé hajlott a székely ejtés felé, mig Rájnis a szó-eredetre és a nyelvtörténetre is ügyelt. Afféle ellentét volt ez, mint később Verseghy és Révay közt, s valóban a prozódiai pör készítette elő a nyelvészeti vizsgálódást. – Volt a mi prozódiánknak kezdetben egy nagyobb baja, a latin prozódia némely szabályának majmolása, s az egész nagy vita éppen ezt nem szűntette meg. A h betűt egyikök sem vette mássalhangzónak, hanem puszta hehezetnek; a néma és folyékony mássalhangzóból álló csoportot Baróti és Rájnis nem vették torlatnak, Révai már igen; végül Baróti teret enged az elíziónak, azaz a szóvégi hangzó kivetésének szókezdő hangzó előtt, továbbá az inverziónak, azaz a szórend latinos elforgatásának is. Leglatinosabb tehát Szabó, legkevésbé az Révai, a ki csakhamar a h-t is igazi mássalhangzónak vette és előbbi verseit ehhez képest dolgozta át nem csekély fáradsággal; már az Elegyes versekben egészen tiszta, magyaros a prozódiája. Rájnis e pontban s a néma és folyékony mássalhangzók használatában csak úgy nem követte a józan példát mint Szabó. A latinosságok közül a pörben csak az elízió és inverzió kerűlt elé, de az is annyira eldöntetlenül maradt, hogy még Kazinczy, sőt Kölcsey is él vele.
Rájnis József névaláírása.
