A magyar Horác
A magyar Horác
»A római lelkű Virág«, »a magyar Horác« – mint nevezni szerették – csakugyan sokat vett át a római szellemből, bár nemcsak Horatiustól. Erkölcsi ridegsége a római stoicizmusra emlékeztet, s költészetének sok más eleme Horatiusra. De nem egyszerű átvétel ez, mert csak az veszi át, a mi lelkével rokon, a római lírikus egyéniségének másnemű fénysugarait nem bocsátja át az ő egyénisége, csak az erények dicsőítésére, a hazafiság és a szigorúbb életbölcsesség gondolatkörében követi. Itt Horatius gondolataival, képeivel, fordulataival sokszor találkozunk, de kevésbbé a magyar tüzű ódákban mint a bölcselőkben. Használta ő is a horatiusi óda közkincscsé vált helyeit, de a maga tüzes érzéseit fejezte ki velök, mint a hogy akkor a hasonló míveltségűek mind az antik fogalomkörben éltek. Nyelve is tömött, hathatós ódai nyelv volt, mely minden fölös cicoma nélkül a kifejezés egyszerű erejével ékeskedett. Verselésében semmi nyoma a triász latinosságainak, s csak a horatiusi enjambement mutatkozik elég szaporán, kivált régibb ódáiban, de később mind kerekebben illeszté a strófába a gondolatot.
