Péczeli munkái
Péczeli munkái
Putnokon, 1750-ben született, Szikszón, majd Debrecenben tanúlt, aztán öt esztendeig a németországi, svájci és hollandi egyetemeket járta; s 1783-ban mint a komáromi református egyház megválasztott lelkésze tér haza. S ettől az időtől fogva a nyugoti irodalmak ismertetésében, a felvilágosodás és haladás eszméinek terjesztésében senki nála serényebbül és hathatósabban nem működik. Mert alig telepszik meg állomásán, alig rendezi száz esztendő óta elhanyagolt egyháza ügyeit; 1784-ben megjelenik tőle Voltaire Zairejának verses fordítása. S aztán gyorsan következik: a Henriás, Merope, Tancred, Alzire; majd Young Éjtszakáit és Hervey Siralmait ütleti át. Mindezek a fordítások, akár versben, akár prózában szóljanak, a D’Alembert utasítása szerint azzal a törekvéssel készűlnek, hogy az eredetiekkel vetélkedő szép művek legyenek. Péczeli, a maga bevallásaként, azzal a nemes szabadsággal bánik velök, mint a franciák Popeval és Homérral. Siető keze ugyan a Merope, Tancred, Alzire költői szépségeiből sokat letarol, minek főoka a prózában keresendő: de Zaireja és Henriása kétségtelenül könnyű, folyamatos és mindig magyaros; még sikerűltebb pedig Youngja. A borongó gondolatok, érzések, merengések és elmélkedések ama hangfutamai, melyek a welwini pap éjtszakáiban vissza-visszatérnek, mélyen megihletik vallásos szívét; s a művet a legszebb elégiának nevezi, mely valaha az emberiség nyomorúságait keserves zokogással siratta. S ez a megihletés melegséget és közvetlenséget, színt és erőt ád nyelvének; sokszor sötét és tömör. Haszonnal mulattató meséi 1788-ból az eredetiség színével bírnak.
A Mindenes Gyűjtemény címlapja.
(Fél-nagyságban)
Ezópi indítékokat a lafontainei részletező elbeszélések modorában, de mindig erkölcsi tanúlsággal mond el. A francia szellem játszi pajkossága és csintalan szabadossága, valamint stílbeli csillogása és színgazdagsága hiányzik nála: Péczeli komolyabb és erkölcsösebb, éppen mint nemzete. Hatni és oktatni akar, azért ki-kiterjeszkedik kora szokásaira, és jelességeire: a nemesek idegen majmolására, József emberszeretetére, a református papok viszonyaira s tanítása mindig nyilt, bátor és felvilágosodott. Ám a jóízű, enyelgő és kedélyes hangot is ösmeri és használja: bizonysága lehet a Bagoly és héjja, a Király és kapás meséje, mely egy-egy eleven kis elbeszélés csattanó éllel. Nyelve mindig magyaros és fordulatos, verselése szabatos, sőt meglepő szép. Mint szónok kitünő, mint ember szeretetreméltó s mint izgató fáradhatatlan. Mindenes Gyűjteménye, első tudományos folyóiratnak, a magyarság érdekeinek ép oly bölcs és buzgó, mint a mily büszke és bátor képviselője; s négy esztendő alatt, 1780-től 1792-ig egész kis írói kart nevel magának és célzatának: »Nosza nemes hazafiak, valakinek ereiben még magyar vér csergedez, ne engedjük, hogy a mi restségünk és hidegségünk miatt a mi szép nyelvünk s azzal együtt híres nemzetünk emlékezete is eltörűltessék!« S mikor koronánk visszatérésével jobb jövőnk hajnala virrad: szava valósággal diadalittasan csattog!
Sajnos, nem sokáig. A szakadatlan munkában korán megtörik. 1792-ben elhal. Működése a franciás iskola utolsó fényes fellobbanása volt!
