Miért nem kelt figyelmet?
Miért nem kelt figyelmet?
Hogy Bánkbán figyelmet nem tudott kelteni akkor, a mikor a Kisfaludy Károly tragédiái tapsot arattak, lelkesedéssel jutalmaztattak és népszerűvé tették a szerző nevét: annak oka igen egyszerű. Kezdetleges irodalmi viszonyok közt a hatás mindig biztosabb a nyájasabb, közepesebb, gondolkozásában és módszerében az emberekével rokonabb gondolkozású író számára. Kisfaludy sima, kellemes, édes volt, és ama kor módja szerint hazafias, könnyed, világos, érthető. Katonát a lényeg vonzotta, ő súlyos tartalommal járt, nehézkes, darabos volt, majdnem a tehetetlenségig. Tárgyát az uralkodó német ízlés szerint választotta ki, de alakjait az ő vulkánikus temperamentumának nyelvén szólaltatta meg, tragikus szertelenséggel kezelte jellemeit, zord eredetisége ragadta tollát.
Idézzük magunk elé a költőt. Egy sajátságos, eredeti, önálló talentum szunnyadva egy tizennyolc éves ifjú keblében. Szunnyadva, hirtelen felrázva és előkészület, iskola, kész nyelv nélkül beledobva a forgalomba, utalva egyedül az utánzandó mintákra, a melyektől azonban tehetsége egész mivolta idegen volt. Eszmélnie nem lehetett, készűlnie nem lehetett. A lázas munka és az idegen irodalmak olvasása és feldolgozása volt egyszersmind iskolája. Az ügyvédség gyakorlati pályájára készűlvén addig, a latin és idegen nyelvek tudásában s jog és filozófiai tanúlmányában, – melyet jobbára latin nyelven sajátított el, – rejlett a míveltsége. Művészete számára a kecskeméti polgári magyar nyelv állott rendelkezésére. A magyar nyelv és magyarsága volt benne a míveletlen rész. És ez volt a fegyvere a tizennyolc éves gyermeknek, és ezt forgatta ifjúsága kimeríthetetlen tüzével és huszonhárom éves korában megírja Bánkbánt. Addig tartott az ő birkózása önnönmagával, korával, kortársai irányával és ízlésével. Ekkor találta meg önnönmagát; de csak úgy leszünk méltányosak az ő tehetségének eredetisége és nagysága iránt, ha szemünk előtt tartjuk, hogy Bánkbán is csak ifjúkori munkája e hatalmas magyarnak. Ki írt huszonhárom éves korában mostohább viszonyok közt ily tragédiát? Mindazt, a mit ezenkívül rövid pályafutásán egyebet írt, a viszonyok tukmálták reá. Bánk az ő lelkéből fogant és véréből született. Foglalkozott-e azzal, hogy többi munkáiból is valamit megjelentessen, nem tudom, nyomára nem akadtam. Bánkot kiadta, Bánkot szerette, Bánk értékét tudta és Bánk ölte meg benne a drámaírót is. Egy kisebb tehetség, melyben több az utánzó képesség, mint az alkotó erő, több az önhittség mint becse érzete, nem bánt volna muzsájával így. Csak a Hamletekben van meg az az erkölcsi erő, a melylyel Oféliát egy vigasztalanul gördülő sors kereke csapásából félre, a kolostorba küldeni képesek. Szeretik az ő válságának problemáját úgy felállítani, hogy választania kellett egy küzdelmes pálya közt, melyre vágya és tehetsége vonzotta és a fiúi kötelesség ösvénye között, a melyre elaggott, gyermekökre szorúlt szülei szólították. Van-e jogunk, mondják, bünéül felróni, hogy hivatásától eltérve mint szerető, gyöngéd fiú, inkább öreg szülői istápja kivánt lenni! De e felfogásból hiányzik a felelet arra a kérdésre, hogy mi gátolta őt abban, hogy kecskeméti hivatala mellett is ne találjon alkalmat arra, hogy mintegy tíz év leforgása alatt egy-két drámát írjon, holott az előtt, ügyvédséggel is foglalkozván, alig több mint öt év alatt tudott kétszer tíznél több darabot írni.
Nem! Bizonyosnak kell vennünk, hogy szívében a legszörnyűbb rezignáció érlelődött meg és úgy vonúlt vissza. Hajlandó vagyok azt mondani, hogy Bánkbánban marcangoló ihlettel a maga tragédiáját írta meg. Szerelme a múzsához, írói becsüelte, becsvágya, ideálja, büszkesége, erkölcse megölve, s ő maga így rimánkodik Bánk szavaival a sorshoz: Engedd meg, hogy becsülettel temetkezzem. És megy Kecskemétre és nem ír több drámát.
Katona József szobra a régi nemzeti színház előtt.
(Züllichtől.)
