Az irodalomról
Az irodalomról
A nemzedékek, a melyek immár Katona Józef nagyságának csodálatában nőnek fel, bárha egy kis külön Katona-irodalom iparkodik a rejtelmet megoldani: tanácstalanul állanak szemben azzal a valósággal, a melyet az irodalomtörténet elbeszél. Ma még közönség és kritika hideg a hatalmassal szemben, s holnap immár lángba borúl tőle mindenik. Mi történt máról holnapra Magyarország értelmi életében? Hogy ezt megérthessük, mindenekfelett e cikkely első mondatának egy kifejezését kell helyreigazítanunk és megmagyaráznunk.Irodalmunk újjászületése, azt vélem, helytelenül van ott mondva. A mi újjászületik, annak egyszer már kellett lennie. A mi még nem volt, az megszülethetik végre, de nem születik újjá.
Magyar írók, magyar költők, magyar tudósok mindig voltak. Magyar irodalom csak ebben az évszázban lett. Irodalomnak nevezzük ugyanis egyfelül mindannak könyvekbe gyűjtött összességét, a mit valaha a nemzeti szellem, a nyelv útján, termelt és alkotott; de van ennek a szónok egy másik, ennél tartalmasabb jelentése is. Az irodalom nem mint munkák gyűjteménye, hanem mint organikus része, épenséggel mint élő organuma egy nemzet életének, a mely tehát a nemzeti életnek integráns része, benne van, közvetetlen befolyást gyakorol reá, igazítja, megfesti, szabályozza, vele anyagot és lelket cserél, vele együtt él, együtt lélekzik és tőle elválaszthatatlan. Ez az irodalom a nemzetnek produktiv szellemi élete. Hogy legyen, ahhoz nem elégséges, hogy valamely nemzetben időközönként akármily nagy írói tehetségek támadjanak, hanem szükséges, hogy egy nemzet írói egymást megtalálva, egymásközt az összeköttetést helyreállítsák, törekvéseik feltételeit a társadalomban is megtalálják vagy megmentsék. Szükséges tehát, hogy az összeköttetést necsak egymásközt létesítsék, hanem magok és a nemzet között is. Ily értelemben vett irodalom, ha leszámítjuk a vallásos irodalmat, melyet a felekezeti harcok szültek, Magyarországon kimutathatólag alig volt. Íróink egész e század első negyedén is túl egymástól távol, egymáshoz idegenen éltek, hatástalanul egymásra, egymásétól eltérő, esetlegesen nyert vagy szerzett irodalmi míveltséggel vagy irányzattal. Mintha megannyi más nemzet írói lettek volna, úgy álltak egymással szemben, hallva egymásról, kiváncsian olvasva egymást, néha levelezve egymással. Még a nyelvök is más-más, a fejlettség, a csinosság, a művészet más-más fokán, nem egyéni különbségekkel, hanem különbséggel, melyet az esetlegesség, a magára hagyottság hoz csupán létre. Mindeniknek magának kellett úgy szólván a magyar nyelvet és költészetet feltalálnia a maga számára, és ellenőrző és reá visszaható közönsége egyiknek sem volt, mert nem volt egy országos nemzeti központ, melyet benne élve, megtermékenyíthettek volna, hogy azután viszont termékenyítő melegéből táplálkozzanak. Mindenfelé, az ország külön-külön vidékén, folydogált egy csermely, egy-egy ér magában s nem találkozott össze, hogy egy mederben folyóvá lehetett volna. Ily viszonyok között voltaképen minden írói pálya Magyarországon az volt, a minek a Katonáét mondtuk: epizód. Magában folyt le, esetlegességek játékszere, tragikus küzdés, mert sikerének és boldogulásának feltételeit kora nem nyújtotta neki: a nemzetnek nem volt irodalma.
