Kételkedés
Kételkedés A kételkedés lényege, hogy az ember szíve megoszlik hit és hitetlenség között. Olyan, mintha két szíve, két lelke lenne (Jak 1,8; 4,8). Forrása a kishitűség (Mt 14,31). Isten olyan hitet vár az embertől, amely tudja, hogy Istennél semmi sem lehetetlen (Mt 17,20; 19,26; Mk 10,27; Lk 18,27). Amikor Isten az emberhez szól, s kiváltképpen amikor az emberi értelmet meghaladó dolgokról beszél, vagy ilyeneket cselekszik (Mt 28,17), akkor az ember szívében mindenféle gondolatok támadnak, amelyek ellene mondanak Isten szavának. Bár az ÓSZ-ben maga a szó nem fordul elő, a kételkedésnek ez a lényege, keletkezésének módja sok helyen megfigyelhető (1Móz 17,17; 18,12kk; 2Kir 7,1 k). Erre utalnak a kételkedést leggyakrabban kifejező g. szavak is (diakrinein, dialogiszmosz). Az ÚSZ ezeket a gondolatokat gonoszoknak nevezi (Mt 15,19; Lk 5,22; Róm 1,21), mert az embert bizalmatlanná teszik Isten iránt, megakadályozzák az áldások, ajándékok elfogadásában, megerőtlenítik hitét, imádságát, kétségbeesésbe sodorják, képtelenné teszik a hitből fakadó engedelmességre (Jak 1,6k; ApCsel 10,20; Mt 28,17; Mk 11,23; Róm 4,20; 14,23; Fil 2,14). Mindezt világosan szemlélteti a Mt 14,30k: a kételkedés akkor lesz úrrá az emberen, ha leveszi tekintetét az Úrról. A kételkedés bárkit rabul ejthet. Ezért mindenkor könyörögni kell a hit Lelkéért (2Kor 4,13), tiszta kezekkel, kételkedés nélkül (1Tim 2,8), s ha valakit rabul ejt a kételkedés, azt irgalmas szívvel meg kell menteni (Júd 22).
