halálbüntetés
halálbüntetés: Az ósz-i tört. folyamán a ~ mint egyáltalán a büntetőjog elvesztette eredeti magán jellegét és a közjog szintjére emelkedett. – Az ÓSz-ben a következő bűncselekményekért lehetett ~t kiróni: – 1. ® gyilkosság. – 2. Isten elleni vétség, crimina laesae maiestatis: bálványimádás (Kiv 22,19; Lev 20,15; Szám 25,1–5; MTörv 17,2–7), istenkáromlás (Lev 24,15 kk.), a szombat megszegése (Kiv 31,14 kk.; Szám 15,32–36), varázslás (Kiv 22,17; Lev 20,27), halottidézés (Lev 20,27; vö. 1Sám 28,39; 2Kir 23,24) és bizonyos kultikus vétségek (pl. pap lányának paráznasága; 21,9). – 3. Súlyos vétség a szülői tisztelet ellen (Kiv 21,15; Lev 20,9; MTörv 21,18–21; 27,16). Az ósz-i törv. az apát és az anyát egyaránt sokra becsülte és védte, míg Hammurápi törv.-kv.-e (169, 195 §) csak az apára volt tekintettel. A róm. jog és a régi kánaáni jog (Ter 38,24) szerint az apa korlátlan úr volt a családban; hatalma életre, halálra egyaránt kiterjedt. Az ósz-i törv.-ben az apa büntető hatalma alá volt rendelve a nyilvános jogrendnek. – 4. Az egészséges családi élet megsértése: házasságtörés (Lev 20,10; MTörv 22,22; vö. Jn 8,5), szodomia (Lev 20,13), bestialitás (Kiv 22,18; Lev 20,15 kk.), nemi érintkezés a mostohaanyával (20,11), a mennyel (20,12), az anyóssal (20,14), a lánytestvérrel (20,17). – 5. Emberrablás (Kiv 21,16; MTörv 24,7; vö. Hammurápi törv.-kv.-e 14 §). Tehát az ósz-i jog csak akkor szabott ki ~t, amikor az emberi élet szt.-sége, az ember szabadsága és erkölcsi méltósága v. a vallás tisztasága került veszélybe. A többi K-i jogrendek anyagi javak elleni vétségeket is büntettek halállal (pl. Hammurápi törv.-kv.-e 6–8, 10, 21–22 §). – A ~ fajtái: 1. Gyilkosság esetén az élet kioltása azzal a fegyverrel, amely a vérbosszút állónak épp kéznél volt. – 2. Megkövezés, amelyet az elöljárók v. a közösség tagjai hajtottak végre (kifejezetten halottidézésért v. jövendőmondásért: Lev 20,27, istenkáromlásért: 24,16, bálványimádásért: MTörv 17,2–5 és a szombat megszegéséért: Szám 15,35, tehát csupa Isten elleni vétség esetében; ezenkívül az eltévelyedett fiút is megkövezték: MTörv 21,21). A tört.-i irodalomban a felségsértésért is megkövezés járt büntetésül (1Kir 21,13). A részletek nem ismeretesek. Vsz. abban a városban zajlott le a megkövezés, amelyben a bűnöst tetten érték. A büntetést a városfalon kívül hajtották végre (Lev 24,14; Szám 15,36; 1Kir 21,10). Az első köveket a tanúk vetették (MTörv 17,7; Jn 8,7), de a megkövezésben az egész közösség részt vett, hogy együtt irtsák ki a közösségre nehezedő bűnt (a Biblián kívül eső egyik-másik területen a megkövezés erre alkalmazott személyek feladata volt). A bűnöst eltakarták a rá dobott kövek (Józs 7,25 kk.). A rabbinista előírások részletekbe menők, de kérdés, híven tükrözik-e az ősi, eredeti eljárást. – 3. A megkövezést bizonyos esetekben még azzal is súlyosbították, hogy a holttestet elégették, karóba húzták v. fölakasztották (MTörv 21,22; 2Sám 21,9); éjszaka nem maradhatott a póznán, amire kiakasztották, hanem még aznap el kellett temetni. – 4. Az elevenen elégetést (pl. Dán 3,20) talán az anyóssal való nemi egyesülés (Lev 20,14) és pap lányának utcanővé lealacsonyodása (21,9) esetén alkalmazták Izr.-ben büntetésül, egyébként főleg Mezopotámiában terjedt el. Hammurápi törv.-kv.-e szerint tűzhalálra ítélték a tűzvészkor fosztogatókat (25 §), a kocsmába járó papnőt (110 §), valamint az anyát és fiút, ha az apa halála után együtt háltak (157 §). A Szeleukidák perzsa szokás szerint forró hamuba vetették a halálra ítéltet (2Mak 13,5 kk.). – 5. A ®keresztre feszítést a róm.-ak vezették be Palesztinában a nem róm. polgárok büntetésére.
67. A városfal előtt karóba húzott ellenség. Relief III. Tiglat-Pilleszer nimrudi palotájából
