Antiszepszis
Antiszepszis (gör.). Ez alatt értik az orvostudományban azt a legujabb korban kifejlesztett sebgyógyítást, melynek feladata azokat az erjedő folyamatokat, melyek a sebgyógyulásra zavarólag és károsan hatnának, a sebtől távoi tartani, v. ha már megkezdődtek, azokat megakasztani. A sebészet előtt már régóta ismeretesek voltak olyan, a sebzetteknél fellépő betegségek, melyek a sebzésből, v. operációból magából nem voltak értelmezhetők s a sebeknek gyógyulását épp úgy, mint a sebzetteknek életét kockáztatták. Ilyen ugynevezett sebbántalom gyanánt ismerték az orbancot, a vér genyes fertőzését (pyaemia) s a kórházi üszköt. E század első felében a sebészeti tudomány e bajoknak okául egy sajátságos külső behatást, általános járványos befoly ásokat, különös miazmát vett fel, mely a vérbe jutva, okozná a vér genyes fertőzését; és hogy ezek a miazmatikus befolyások pyaemiát okozhassanak, arra az akkori felfogás szerint szükséges volt egy sajátságos vérvegyület. A seb vagy sebzés képezte azt a kisebb ellenállásu helyet, melyen e behatások érvényesülhettek. Bár Virchow később az egész kórtant átalakította új tanaival, a sebbántalmak okára nézve ujabb felvilágosítást nem adott. Egyedül Roser volt az akkori sebészek között, ki a pyaemiát ragályos betegségnek tekintette, melynek kórtermő anyagául ugyanazt tekintette, mely az orbancot és a gyermekágyi lázt okozza. Igy állottak a sebbántalmakról szóló fogalmak akkor, midőn Semmelweis Ignác, a budapesti egyetem akkori szülésztanára korszakotalkotó tanával a nyilvánosság elé lépett (a budapesti kir. orvosi egyesületnek 1858 január 2. és 23-án tartott ülésében), s alapját vetette meg nemcsak a mai szülészetnek, de sokkal nagyobb mértékben a mai sebészetnek is. Semmelweis ugyanis azzal a ténynyel lepte meg kartársait, hogy a pyaemia és a gyermekágyi láz lényegükben azonos betegségek, melyeket kivülről bevitt, élő, szerinte állati szervezetekből eredő, bomlási termények fertőzése okoz; azért ha szülésben levő nőhöz nyulunk, kik a sebzettekhez hasonló viszonyok közt vannak, kezeinket s eszközeinket gondosan mossuk meg klórvizzel és klórmészszel. Igy lett Semmelweis Ignác tanár hazánk fia első hirdetője a fertőzésellenes sebgyógyításnak, az A.-nek. Semmelweis e tana eleintén a sebészetre befolyással nem volt. A sebbántalmakra vonatkozó felfogás átalakulásához még egy ujabb indításra volt szükség.
Már jóval Semmelweis előtt tudták a sebészek; hogy a légköri levegő a sebekre rossz befolyással van, neha ennek okát adni nem voltak képesek. Ez okból mintegy ösztönszerüleg a levegőt a sebtől távoltartani igyekeztek, s e célra többféle eljárást gondoltak ki, minök a sebek kiszáritása (Bouissonféle Ventilations-Methode), vizzel telt kaucsuktömlővel készitett kötés (Chassagny), állandó vizfürdő, a bőr alatti operációk (Stromeyer, Dieffenbach) stb. A levegő káros hatásának, ezzel együtt a sebbántalmak valódi okának és lényegének felderítésére az első indítást az adta, hogy az 1836-ik évben Cagniard Latour felfedezte, hogy az erjedés oka egy alsórendü gombafaj (Torula cerevisiae). Nemsokára utána Schulze, Schwan, Helmholtz kideritették, hogy az erjedést és rothadást a levegőből származó csirák okozzák és Schroeder a levegőben levő por káros befolyását konstatálta. Mindezek az ismeretek azután bizonyosságot nyertek, midőn a hatvanas évek elején Pasteur azt a megdönthetetlen igazságot derítette ki, hogy a rothadást és erjedést elöidéző alsóbbrendü szervezetek a légköri porban levő csirákból fejlődnek ki, s ezek az állati és növényi természetü alsóbbrendü szervezetek a fehérje tartalmu folyadékok szétbomlását előidézni képesek. Ezek a felfedezések nem maradhattak többé befolyás nélkül a sebészetre, mely csak most jutott annak megismerésére, hogy a levegővel, kézzel, eszközökkel, kötöző szerekkel mennyi rothadást okozó (fertőző) csirát visz a sebzettnek szervezetébe, csak most ébredt Semmelweis tanainak rendkivül nagy horderejü fontosságára. A levegö e káros - rothadást okozó - behatásának felismerése okvetlenül maga után vonta azt a törekvést, hogy a sebekbe jutott eme káros - fertőző - csirák elölessenek (Desinfectio) v. ártalmatlaná tétessenek (Antiszepszis). E törekvésében alkalmazta 1863-ban már Lemaire és Déclat a kátrányt, később a karbolsavat; Maisonneuve már 1861 óta, SpenceEdinburghban 1864 óta használták a karbolsavat a sebek kötözésénél. Hosszas kisérletezés és tanulmány árán jutott végre Lister József akkor glasgowi, jelenleg londoni sebészettanár, a Pasteur-féle felfedezések által vezettetve, arra a meggyőződésre, hogy a sebek genyedését, a sebekkel kapcsolatosan felléphető u. n. sebbántalmakat a légköri csirák felvétele által előállott fertőzés okozza, s hogy ezek ártalmatlanná tevésére legalkalmasabb a karbolsav, melynek rendszeres és szorosan meghatározott módon történő alkalmazása által a sebek genyedóse és fertőzése meggátolható, s ezen az uton a sebek gyors gyógyulása .érhető el. Lister első közleményei 1867-ben láttak napvilágot, s az általa ajánlott sebgyógyításmód csakhamar meghódította a sebészeket, kik Lister nagyon bonyodalmas első kötöző módján sokat változtattak, mig az mai egyszerüsített alakjában kifejlesztve lett, s bár a karbolsav is más anyagok által van helyettesítve, mindig . azt az alapkövetelményt tartja szem előtt, hogy a sebektől távoltartsa azokat a fertőzést okozó csirákat, melyek a légkör levegőjében, a sebész kezein, eszközein, kötözöanyagokon oly könnyen találhatók; illetve ártalmatlanná tegye e csiráknak netalán már mutatkozó hatását, tehát antiszeptikus legyen. Igy lett a mai modern sebészet gyógyításmódjának megalapítója Lister, kit Semmelweis-szel együtt az emberiség legnagyobb jótevői közé méltán sorolhatunk.
Az antiszeptikus kötözőmód főcélja a sebek fertőzésének meggátlása, illetve a fertőzés hatásának ártalmatlanná tevése. Ha ezt a célját eléri, akkor a seb gyógyulását aszeptikus-nak mondjuk; ha ellenben a fertőzést meggátolni kötözőmódunkkal nem sikerült, akkor a sebet szeptikus-nak mondjuk. A sebfertőzésnek - szepszis - lényege abban áll, hogy a sebben képződő nedvek - (a sebváladék) - kémiai elváltozást szenvednek, s ezeknek az elváltozásoknak végső terményei a sebet körülvevő élő szövetekben gyuladást (phlogogen hatás) s ha a vérbe felszivatnak, lázat (pyrogenhatás) okoznak. (Ilyen egyik terménye a fertőzésnél végbemenő kémiai változásoknak a Bergmann és Schmiedeberg által előállított: sepsin.) A sebfertőzés kémiai terményei mellett azonban minden fertőzött sebben nagy számmal találhatunk apró növényi szervezeteket, bakteriumokat, melyek, mint legujabban Mikulicz és Koch Róbert kétségtelenül kimutatták, a sebváladék bomlását meginditják, még pedig annál inkább, minél korábbi fejlődési szakban vannak, míg fejlődésük későbbi szakaiban hatástalanok. A fejlődő életképes bakteriumok folytonosan oly kémiai terményeket hoznak létre a sebváladékban, melyek felszivatva a szervezetre káros hatásuak. Mindezek szem előtt tartásával tehát az antiszeptikus kötözőmódnak feladata: 1. e baktériumok jelenlétét a sebekben meggátolni, majd azáltal, hogy azok bejutását teszi lehetetlenné, majd azáltal, hogy a már bejutott bakteriumokat elöli; 2. a sebet gyógyulása befejeztéig kémiai bomlástól megóvni; 3. mindent távoltartani a sebtől, mi az alkalmazott kötözőanyagok, a kötést eszközlő sebész kezei, eszközei, a sebbel érintkező tárgyak utján fertőzőleg hathatna a sebre; 4. a netalán képződő sebváladék szabad kifolyását lehetségessé tenni, s azt kémiai bomlásában megakadályozni. Ezeket a feladatokat az antiszeptikus kötés azáltal oldja meg, hogy; 1. mindent a mi a sebbel érintkezésbe jön, a sebész és az operációnál segítő egyének kezeit, a használandó tárgyakat, eszközöket, végre magát azt a testrészt, melyen az operációt végzik, a bakteriumok elpusztítáaára alkalmas folyadékokkal (l. Antisceptica) lemossuk (praeventiv desinfectio); 2. a sebet ilyen bakteriumölő anyagok oldatával kimossák; 3. a sebet olyan kötöző-anyagokkal fedik be és, kötik be, melyek a fertőző csirák fejlődését gátló anyagokkal vannak impregnálva (antiszeptikus kötöző anyagok); 4. a sebváladéknak lefolyását a sebbe illesztett, s külön e célra előkészített csövecskék által (l. Drainezés), vagy a seb egy részének nyitva hagyása, vagy végre a sebbe illesztett varratoknak kellő időben való megnyitása által lehetőleg biztosítják; 5. a kötéseknek hosszabb ideig való meghagyásával a sebnek nyugalmat biztositanak s a kötéssel járó fertőzési alkalmakat lehetőleg csekély számra leszállítjuk (tartós kötések). Ily módon nemcsak sokkal rövidebb a gyógyulás ideje, hanem lehetségessé váltak oly operációk is; melyek azelőtt a beálló szepszis miatt biztosan halálthozók voltak, és minőkről a régibb kor sebészei nem is álmodtak, p. a mellüreg, hasüreg, izületek megnyitása, bélen, gyomron; agyvelőn való operációk stb.
