tél-túl
tél-túl határozószó, til-túl [i-u v. i-ú v. í-u] (népies)
1. Néhány helyen; imitt-amott, itt-ott. Tél-túl találsz még szőlőt is. Tél-túl, egy kis szalmát hányt a földre. Mindannyiról rongyokban csüngött alá az öltöny, til-tul takarva tagjaikat. (Jókai Mór) A kőfalon kívül sárga homokos mező. Tél-túl egy-egy vén fa. (Gárdonyi Géza)
2. Csak úgy nagyjából, nem gondosan. Tél-túl összeeszkábál vmit. Vén, halottas esti kert. | Itt-ott ferdén, egyedül, Egy-egy tél-túl földbevert Furcsa fejfa hegye dűl. (Tóth Árpád) A pusztán nem nagyon tudják se a napokat, se a heteket. Még a hónapokat is tél-túl. (Móricz Zsigmond) || a. (tájszó) Összevissza. Tél-túl beszél valamit.
