5
5
– De nézzük a második számú képecskét is – mondta Gímfi, amint tovább bontogatta a papírtekercset, szíve történetét, mintha valami könyvtárban ülne, ahol régi történeteket olvasgatna.
– Oáh! – kiáltott fel régi úriember módjára. – Itt már kezdek magamra ismergetni. Mintha csak frizurámat, a göndörített barkóimat, hevülékeny bajszomat, fodros nyakkendőmet és fehér pikémellényemet látnám ezen a fotográfián.
(A papírszalagon lévő jelvények tornyocskákat és völgyecskéket mutattak, mint valami szenvedélyes vallomás képeit. Egyenetlenül sorakoztak egymás mellé, amilyen általában az élet.)
– Persze, a toronyból völgybe jutunk – kiáltotta Gímfi, amikor a tornyocskák alatt meghúzódó gödröcskéket szemügyre vette. – Minden tornyocska alatt van a bánatnak is völgye, amelybe menthetetlenül bele kell zuhannunk a toronyban járás örömei után. A szomorúság, a csömör, az unalom völgyecskéit éppen úgy be kell járnunk, mint az élet tornyait. Igaz, hogy néha nagyon is mély a völgy, ahová jutnánk – és mindig egyedül, magánosan, mert az embernek a szomorú útjait mindig magára hagyatottan kell megtenni –, de íme, a völgy mélyéből már látszik az újabb tűhegyű tornyocska. Nem alhatunk el Rip van Winkle módjára a völgyben (pedig,280 becsületemre, jólesnék kissé megpihenni), újabb élmény, újabb kaland, tornyocska vár az élet mendegélésében.
– Az újabb tornyocska szinte kihívólag lekiált: „Ide gyere fel, ha tudsz!” – integet valaki a toronyból. Talán éppen a mindenkori királynő, akit az ember a szívében hord?
– És a mély völgyből, az ernyedés, a bánat, a semmittevés völgyéből ismét a toronynak rugaszkodik a lovas – mint valami kacsalábon forgó várnak… Pedig tudja, hogy a tornyocskából éppen úgy le fog zuhanni, mint a többi toronyból, amelyeket idáig bejárt.
