1
1
– Útközben jön meg az étvágy, hosszú vasúti utazás alatt már láttam olyan urat is fokhagymás szalonnát enni, aki a császár asztalánál szokott étkezni – mond a társaságnak egyik hallgatag tagja (kapa után ültetett oldalszakállával és alattomban félig lehunyt szemmel), amikor az étvágyak különböző jövéséről, menéséről tanácskoztunk. Sajtosinak hívták, valamikor a vasútnál szolgált, sohase szidalmazta a vasútigazgatókat, mint az állásuktól megvált emberek szokták.
Már mindnyájan elmondtuk addig a magunkét az evésről, ivasról, csak Sajtosi hallgatott, tehát érdeklődéssel fordultunk felé.
– A magam részéről néha egy ökröt is megettem volna, ha például olyan vonaton volt szolgálatom, amely este indult el valamely állomásról, és csak késő reggel, mondjuk, nyolc vagy fél kilenc órakor érkezett a végállomásra. Ahol az ember aztán azon veszi magát észre, hogy nincs többé étvágya, bár a masiniszta úgy hajtott az utolsó kilométereken, hogy az már szabályzat ellen való volt. Táncoltak a kerekek, táncoltak a kocsik, a mozdony ugyancsak úgy érezte, hogy elfogyott minden elemózsiája, akár az utasoknak, ezért minden megmaradott erejét összeszedte, hogy a maga vendéglőjébe érjen a legrövidebb idő alatt. Oly gyorsan forogtak kerekei, hogy csak a nótából lehetett tudni, hogy a mozdonynak hat kereke van. De mégis rendszerint elkéstünk, a szemet szikráztató, borzalmas étvágy elmúlott, amikor az állomáson leszállottunk volna.
…Részvéttel néztünk Sajtosira, mert a társaság véleménye szerint hosszú utazás után az ember legalábbis megérdemel annyit, hogy utána jól egyen-igyon.
De Sajtosi nem engedte, hogy sokáig sajnáljuk.
– No, de hál’ istennek, nem mindig vagyunk étvágytalanok az utazások alatt – folytatta Sajtosi, szemét még inkább lehunyta,202 mintha egészen önmagába, a belsejébe akarna nézni, hogy mindent pontosan elmondhasson úti kalandjaiból.
– A vonaton rendszerint elemózsiáskosárral utaznak, szolgálati éveim alatt alig láttam olyan utast, akinek ne lett volna egy és más a kezében arra az időre, amíg a vonat megállás nélkül szalad a bakterházak között, a fokhagymás falusi csárdákat csak nagy messziségből lehet látni, és az utas a vonat ablakán kitekintve: irigyli azokat a szekereket, szekeresgazdákat, akik az országúti csárda előtt hosszadalmas stációt tartanak, miközben a lovak zabolnak… Ilyen látványosságra bomladoznak fel azok a papirosba burkolt kis csomagok, amelyeket a legtöbb utas feje fölé helyez a pakktartóra. Nem minden csomagocskával érdemes foglalkozni a mellényzsebből előkerült bicskának, se a megfigyelőnek.
