Z. A. udvarhölgy szeszélye
Z. A. udvarhölgy szeszélye
Kalandffy, aki állítása szerint valamikor testőrtiszt volt a bécsi udvarnál, egyszer azt mesélte:
– Mikor meghallottam, hogy a császár végleg búcsút mondott Bécsnek, a Burghofnak és mindazoknak a kastélyainak, ahol az esztendő bizonyos szakait töltötte, amint ezt orvosok előírták – elhatároztam, hogy felkeresem még egyszer ezeket az épületeket, amelyeknek ebédlőiben, persze csak a „kisebb táblánál” jó darabig szerencsés voltam bal oldalról ülhetni Z. A. grófnő, Erzsébet királyné udvarhölgye mellett.
Mondhatom, hogy nem bolondság a bal felől való ülés, amint ezt már Mesmer, ama tizenkilencedik századbeli orvos és varázsló is kitalálta. Bal oldalról inkább tudunk hatékonyságot gyakorolni a nők érzelmi világára. És bal oldalról könnyebben magnetizálhatom a palackban lévő vizet, amelyet hölgyem majd gyanútlanul elfogyaszt, hogy soha többé ebben az életben meg ne feledkezzen rólam.
Természetesen lóháton utaztam, amint egy régi lovastiszthez illik.
Lovam valódi Gidrán csikó volt, és Mödlingben, amikor ama régi harangtoronnyal szemközt lévő serházban éppen az új kocsmárosnétól tudakozódnék a régi sermérőné felől, porral fedett utazóhintó nagy ostorpattogással fordul be a kapun.
*
A harangok a veres hasú toronyban ugyanolyan hangon szólaltak meg, mint akkoriban, mikor ezen a tájon az udvari tisztek fehér köpönyegében járkáltam; az útihintóból Erzsébet királyné szemérmes és óvatos lendületével a földre ereszkedett egy úti köpenyes, fekete fátyolos hölgy, aki bal kezével kis csontlegyezőt tartott arca elé. Hála istennek egészséges, ép szívem van, nem szokott az megdobbanni minden csekélységtől, de ebben a pillanatban azt éreztem, hogy szívem474 van. A kocsiról leszálló hölgy nem volt más, mint Z. A. grófnő, aki udvarhölgy korában leginkább közelíté meg valaha azt az ideált, amelyet mi, férfiak, a láthatatlan királynéról tápláltunk.
Z. A. grófnő karcsúságából állapítottuk meg, hogy milyen karcsú dereka lehet a királynénak. Az ő fájdalmas modora, halk járása, nesztelensége és lehulló falevél módjára tévedező kézmozdulata: értette meg velünk, hogy akinek a királyné környezetében van szerencséje szolgálhatni: az igyekszik őfelségét cipőjétől kezdve kalapjáig utánozni. Pedig sohasem hallottam, hogy a királyné elajándékozta volna valamely ruhadarabját. Tépést csináltak azokból a kórházak részére.
Tehát Z. A. grófnő állott előttem az „Arany Golyó” udvarán. Különösnek találtam, hogy civil ruhában kell jelentkeznem az egykori udvarhölgy előtt, egy ideig nem tudtam, hogy mit csináljak zergetollas vadászkalapommal, valamint bokáimmal. De az udvarhölgy kegyes volt – nem jutott eszébe megkérdezni, hogy a kapitány hová tette régi egyenruháját. Egyéb baja volt:
„Amikor eljöttem a kastélyból – mondta sírós hangon az udvarhölgy –, dehogyis gondoltam, hogy oda többé nem fogok visszatérni. Otthagytam némely ruhámat meg egyéb apró női dolgokat, – zo, kleine Zachen – amelyek elutazásomkor feleslegesnek látszottak. No meg babonaságból is a szekrényben meg a fiókban felejtettem őket, hogy valaha megint visszatérhessek az udvarba. Ugyebár, kapitány úr, lesz szíves elkísérni Lainzba, hogy az engem illető holmikat visszakaphassam?”
Bár az „Arany Golyó” új kocsmárosnéja már kezdte méltányolni hő érdeklődésemet, amellyel elődje iránt tudakozódtam: az udvarhölgy kérésének nem mondhattam ellent. Gidránomra pattantam, és az utazókocsi mellé szegődtem.
*
A császár lainzi kastélyában éppen azt az öreg kapust találtuk, akit fiatal korában az én protekciómból kifolyólag alkalmazott Pálffy gróf, a főlovászmester, először csak második kocsisnak, később pedig őfelsége kocsisának, aki ilyenformán egész nap útra készen, díszruhában és ostorral a kezében üldögélt a hadsegéd előszobájában, a csengetésre várva. Semmi akadálya sem volt tehát a kastélyba való bejuthatásunknak, sőt az öreg Franci még azt a harangot is megszólaltatta475 a tiszteletünkre, amellyel a legbensőbb udvari személyzetnek szoktak jelt adni a kis táblánál való terítéskor. (A külső személyzet, így még a komornyikok és szobalányok is: kocsikon a bécsi Burgba jártak ebédelni és vacsorázni, mert a lainzi konyha sokkal kisebb volt, mintsem ennyi léhűtőre főzhetnének. Azonkívül olcsóbb is volt a bécsi Burg konyhájára küldeni a lainzi cselédeket, miután a Burgban naponta úgyis ezer ember számára főztek.)
Z. A. grófnő nyomban átvette régi birodalmát, az első emeleti helyiségeket, ahol valamikor udvarhölgy korában éppen a ruhásszekrények legfelsőbb felügyeletével volt megbízva, és a fenyőfából készült ruhafogasokra felírta szép hosszúkás, guvernántos betűkkel a kis főhercegnők neveit. A kis főhercegnők azóta megnőttek, de az írás még mindig frissiben mutatta, hogy Mária Elizabeth vagy Caroline gyermekruhácskáit mely ruhásszekrénybeli fogasra kellett volt akasztani a frájjoknak.
– Úgy veszem észre, hogy sok mindenféle hiányzik – mondá Z. A. grófnő az első áttekintésre. – A felséges asszonynak legalábbis három tucat alsószoknyája volt, téli és nyári, amelyet a burgbeli mosókonyhából mindig tucatonként küldtek utána, akármerre utazott a világon. Ugyancsak a burgbeli mosónőknek küldte el a felséges asszony a mosni való ruháit még Korfuból is… Sok hiányzik.
Bevallom, hogy nem tudtam kellően felháborodni az alsószoknyák eltűntén – hiszen egész idő alatt bal oldalán foglalkozhattam az udvarhölggyel; szinte hallani véltem szíve dobogását, amikor a ruhásszekrények felnyitogatásánál segédkeztem neki. Annak idején nemhiába tanultam meg Mesmer professzor úr tudományát, magnetizmusom hatni kezdett, amikor titkon, egyhüvelyknyi távolságból bal kezem belső tenyerét néhányszor elvontam az udvarhölgy szoknyája mellett. Magnetizmusom olyan erős volt, hogy a csokrok, kötések, görcsök felbomlanak vala alsóruhája zsinórzatán, de akkoriban már Z. A. grófnő is behódolt a modern divatnak, és többnyire gombokat viselt azokon a helyeken, ahova a régebbi korban az alsóruha felejthetetlen csokrait helyezték. Egy kézrántással fel lehetett oldani ezeket a csokrokat.
Z. A. grófnő a szekrényekben való kutatást abbahagyta, mert megtalálta azt a ruhát, amelyet valaha Erzsébet királyné testén megcsodált, amelyet talán a legkarcsúbb nő sem viselhetett volna a monarchiában a királynén kívül. Fekete lovaglóruha volt ez, tüneményes476 uszállyal, amelyben valaha Erzsébetünk Káposztásmegyeren lovagolt a falka mögött.
– Kapitány, vonuljon vissza! Ezt a ruhát valaha nekem ajándékozta a királyné. Kíváncsi vagyok ajándékára – mondá most az udvarhölgy, mire én ujjam végét jól kiráztam, hogy vége legyen annak a magnetikus folyamatnak, amely ehhez a hölgyhöz fűzött. Csak a küszöbről néztem vissza, hogy még egyszer szemügyre vegyem az öltözőszoba tükrében álló alakot. Z. A. átszellemült volt a ruhapróba előtt.
*
Nem tudom, hogy említettem-e már, miszerint őszre járt az idő, legyeket találtam még Ferenc József dolgozószobájában is, ahol a ruhapróbát szándékoztam kivárni. Az Öregúr pedig nem volt barátja a legyeknek, mert mindig ama magyar alföldi utazására emlékeztette őt, amikor négylovas hintón vágtatott végig Szegedtől Pestig, és útközben Rózsa Sándor haramiavezér legényei tulkok gulyáit, marhák csordáit, csikók méneseit hajtották elébe, hogy vágtatásában feltartóztassák, és a marhákat legyek, göbölyök, repülő férgek kísérték, amelyek átrepültek Ferenc József hintájába…
Itt, a tintacseppes, zöld posztós, egyszerű íróasztal mellett, a forgatható széken üldögélve éppen elgondolkoztam azon, hogy milyen kevés fáradságába került volna az Öregúrnak az okmány aláírása, amelyben engem báróvá vagy gróffá kinevez, hogy most egyenrangú lehetnék Z. A. kisasszonnyal: amikor víz csobogását hallottam az emelet azon részéből, amelyben hajdanában Erzsébet királyné lakott. Csakhamar rájöttem a vízesés okára. Z. A. a ruhapróbával kapcsolatosan fürdőt is készít magának a királyné egyszerű, pléhkádjában.
*
Körülbelül félóra múlva nyílott az ajtó Ferenc József dolgozószobáján, amely ajtót azelőtt csengetés nélkül még a felséges asszonynak sem volt szabad kinyitnia. Ő volt – Erzsébet volt: karcsú, mint a legjobb gondolat, amely valaha az embernek eszébe juthat: bánatos, mint az a hölgy, akit édesanyánk sírhalmához vezetünk, hogy ott örök hűséget fogadhassunk vele: megejtő, mint az a látomás, amelyet Mária Terézia egykori gárdistái vártak, amikor öregségükre477 visszavonultak valamely magyarországi udvarházba, és az őszi ködben elborongtak ifjúságukon… Minden magnetizáló hatalmam, bűvös erőm, varázsló képességem cserbenhagyott, amikor Z. A. grófnő a királyné lovaglóruhájában a szobába lépett. Én kerültem varázslatba, és habozás nélkül térdre borultam a tünemény előtt.
– Vajon Ferenc József is ezt tette volna? – kérdé elfogódott hangon hölgyem, amint alázatosan lehajtott fejemet tenyere belső felével megsimogatta. (Fejem akkoriban már kezdett hasonlítani a koronázás évében vert ezüstforintosokhoz.)
– Nem – mondám hirtelen talpra állva, uralkodónk iránt érzett hűségemben. – Ferenc József csak az imazsámolyon térdepelt.
A tündöklésében mindazon tükrökben külön megnézegette magát, amely tükrök a kastély falain találhatók voltak. És egyetlen tükör se mondott kellemetlenséget, mindegyik csak dicsérni tudta őt, mint akárcsak én, a feltámadt lovag, aki már arra sem ügyeltem, hogy bal oldalról folytassam titkos tudományomat. Hiszen én jutottam az elvarázsoltak sorsára.
Az utolsó tükörnél, amelyben Z. A. udvarhölgy magát alaposan, tetőtől talpig megnézte, szegény alakomnak is jutott egy pillantása.
– Csak most veszem észre – mondá –, hogy a kapitány civil ruhában van, mint valami vasárnapi boltossegéd!
Csodálkozva néztem végig vadászöltözetemen. Eddigelé kifogástalan utazóruhának véltem ezen öltönyömet, sok földet bejártam szarvasbőrös nadrágomban, valamint kifogástalan zekémben. A fogadósnék sehol sem emeltek kifogást ruházkodásom ellen, sőt némelyek még méltányolták is azt a turbános török főt, amelyet nyakkendőmbe tűzve viseltem.
Az egykori udvarhölgy legyezőjével eltakarta a bal arcát, és így folytatta:
– Lehetséges, hogy ez az öltözködés megfelel a hegymászók, országútfalók, határköveken pihenők, fára mászók, barlangkutatók és egyéb turisták ízlésének, de én már csak azt gondolom magamban, hogy egy volt udvari tisztnek az öltözetében is ki kell fejezni, hogy valamikor nem tartozott a vasárnapi kirándulók sorába. Maga most már könyvelő is lehetne a kanálison túl, a Táborstrasszén.478
*
Úgy éreztem, hogy ebben a percben végleg elveszítettem minden magnetikus hatalmamat, amelyet valaha Erzsébet királyné udvarhölgye felett birtokoltam. Az udvarhölgy hosszas távollét után ismét behozta azt a levegőt, amely a császári várkastélyok falaiból kiárad, ismét érezte talpa alatt a páratlan szőnyegeket, talán a viszontlátás örömében meg is hempergőzött a királyné elárvult ágyában, fürdőkádjába beszállott, és ruháját magára öltötte, amit életében nem merészelt volna megtenni… Mit kellett tehát cselekednem, hogy hatalmamat e sohasem felejtett hölgy felett visszanyerhessem?
Miután a kastélyban tiszt koromban meglehetősen tájékozott voltam, tudomásul bírtam arról a ruhásszekrényről, amelyben az Öregúr vidéki tartózkodásához illő ruhákat őrizték. E ruházatok között a legmagasabb rendfokozatú egy dragonyos ezredesi uniformis volt, mert kedvenc dragonyosait még Lainzban sem felejthette. Miután rendbe szedtem arcomat őfelsége borotváló és borbélykészletével, amelyet az öltözőszobában találtam, felöltöttem az ezredesi uniformist, térdig érő köpenyeget választottam ki a ruhatárból, valamint azt a nagyszabású tiszti sapkát, amely igen hasonlított a bécsi fiákeresek kürtőkalapjához. Emígy felöltözködvén: jelentkeztem Z. A. grófnő előtt, aki éppen a királyné imazsámolyait próbálgatta ki.
– Ezredes! – mondá megelégedetten az udvarhölgy. – Most már valóban nincs kifogásom az ellen, hogy hintóm mellett lovagoljon.
Francinak, a régen ismert kapusnak egy kedélyes barackot nyomtam a fehér fejére. Az ilyen régi udvari szolga jobban örül az apró bizalmaskodásnak, mint a borravalónak.
(1925)479
