A bankóhamisító
A bankóhamisító
Hát hol lehet találni valakit, aki a hamis bankókat értékesíteni tudja?
A mi öreg gavallérunk amaz emlékezetes estén ezzel a furcsa gondolattal járkált, amely gondolat tán a milliomodik embernek a fejében sem fordul meg.
Mindig hosszabb lett garabonciásos köpenyege, amint a vállára vetett tarisznya alatt görnyedt a háta. Nem is hinné az ember, hogy milyen nehéz tud lenni az ilyen hamis bankóval teli tarisznya, ha a tarisznyatulajdonos egymagában csavarog a vidéki város utcáin.
A kapuk már mindenütt lakatra verve, a kapukulcsok ráfordítva, mintha legalábbis a Halál elől zárkóznának el az emberek. Az árkok mentén olyan mély az árnyék, hogy még a részeg ember is kijózanodik tőle. A város közepén álló torony olyan messzire látszott menni a sötétségben, mintha szomszédolni ment volna valahová. Valahonnan, egy kocsmai állás felől oly riasztóan hangzott egy ló nyerítése, mintha kísértet akarta volna megnyergelni.
A bankóhamisító hiába nézdelődött a házak között, hogy megtalálja azt az embert, aki most nyitott szemmel fekszik valahol, és hajlandó volna vele parolát váltani – azért csak rászánta magát, hogy beóvakodjon a kocsmába.
Belesett azon az ablakon, ahonnan nézve, messziről, az egész világ gyönyörűnek vagy búbánatosnak látszik, ahogy éppen a kocsmáros bora akarja. Csak az egyik sarokban ült valami dugóhúzóbajszú, időses ember, akinek már annyi ránc volt a homlokán, hogy ott egyetlenegy sem férhetett el.
Mikor az öreg gavallér belépett a kocsmaajtón, a dugóhúzóbajusz szimatolva felemelkedett, és így szólt a kocsmároshoz, a régi vendég az új vendégre mutatva:451
– Ennek az embernek börtönszaga van! Ez a börtönből jött!
– Bánom is én, őrmester úr – felelt egykedvűen a kocsmáros, de alattomban érdeklődő pillantást vetett az új vendégre, mert az ilyen börtönviselt emberekkel jóban kell lenni.
A régi vendég pedig csak nézte az újonnan jöttet. Mind kerekebb lett a szeme, mindinkább tágult az orrlyuka, mint azoké az embereké, akik valaha fegyverrel a kezükben figyelmeztek.
– Mondja az úr… nem volt valaha az úrnak az apja Vácott?
– Tudtommal: nem – felelt a bankóhamisító.
– Se valami testvére vagy egyéb rokona? Mert nagyon hasonlítani tetszik valakire, aki az én időmben Vácott volt…
– Á – mondá az orra alatt a bankóhamisító – bizonyosan az a szegény fotográfus lesz, akit bankhamisítás miatt néhányszor bezártak. Mi tagadás, atyámfia volt.
Ezután már nem is sokat beszélt a bankóhamisító, mert hiszen akkor csak az derülhetne ki, hogy ő maga volt az a bizonyos fotográfus, akit rokonaként emlegetett. Az egykori őrmester darab ideig a levegőbe nézett, aztán odaszólt a kármentőben álldogáló csaplároshoz:
– Ennek az úrnak a rokona olyan jó forintosokat csinált, hogy a bankba kellett küldeni, hogy hamisságát felismerjék.
A kocsmáros elismerőleg nézett az idegen felé, akinek ilyen rokona van.
– Vajon hová lett az a jeles ember?
Az őrmester krákogott, mintha valami régi zárat nyikorgatnának.
– Kiszabadult vagy három esztendeje. Világnak ment. Azt mondta, hogy nagyon sajnálja, már nem lehet sreiber a fegyházi irodában. Hová megy az ilyen ember, aki háromszor is fogva volt bankóhamisításért? Az első utcasarkon megfogják, még hajó pénzzel akarna is fizetni.
Az idegen az asztallapján nézegette azokat a betűket meg szíveket, amilyeneket az ilyen városvégi fogadók asztalaiba szoktak vágni, de még lehajtott fejjel is érezte a nyaka szirtjén a kocsmáros érdeklődő pillantását.
A börtönkatona pedig tovább ábrándozott a másik sarokban.
– Ha még egyszer felkötném a derékszíjt, csak azért tenném,452 hogy ennek a jeles bankhamisítónak a nyomába jussak. Mert bizonyos, hogy őkelme manapság is csak úgy csinálja a bankót, mint egész életében.
Valami lányféle ment keresztül a szobán, mintha valami öntözködéshez való üveget nyitottak volna ki. Aztán még csodálkozva húzta be maga után a kamraajtót. Az őrmester cihelődött, döngő léptekkel, mintha börtönfolyosón menne, végigjárta a szobát, elgondolkozva nézte az ajtó szemöldökfáját, ahová vízkeresztkor a harangozó felírta a három királyok betűit, és hirtelen azt kérdezte az idegentől:
– Hát igazán rokona volt az a váci ember?
– Miféle váci ember? – kérdezte most borzasztó egykedvűséggel a bankóhamisító. Mire az őrmester mérgében eltávozott.
A kocsmáros most az idegenhez lépett. Félszemű ember volt, mert régebben maga kezdett verekedést a vendégeivel.
– Ha itt akarna aludni – mondta ragadós hangon, és szennyes kezével a kamra felé mutatott.
– Öregember vagyok én már! – felelt a bankóhamisító. – Jó lesz nekem az istállóban is.
És kifelé menet megérezte, hogy a fogadós a fél szemével is észrevette azt a tömött tarisznyát, amely a nyakában függött a hamis bankókkal. Ugyanezért az istállóba érve, egy tetőlyukon át az istálló fedelére mászott, és nemsokára hallotta, hogy a kutya vonítani kezd az udvaron. Az eperfa árnyéka megmozdul, mintha egy addig ott várakozó kísértet lépne elő. A pince irányából üres boroshordók beszélgetése hallatszott, a hordók bizonyosan azt az országúti gyilkosságot beszélték meg, amelynek ők okozói voltak.
És a fogadós egy nagy, élesre fent konyhakéssel, lábujjhegyen közelgett az istálló felé.
– Hol találok már becsületes társat a bankóim értékesítéséhez? – sóhajtott fel a bankóhamisító úriember, miközben az istálló tetejéről lecsúszott a kert felé, és az éji szélre bízta lépteit.
*
Gyönge volt, mint egy falevél. És mégis szolgálatba kellett szegődnie, mert senkije se maradt a világon, amikor apját börtönbe vetették. De egy este megzörgették annak a kis konyhának az ablakát,453 amely konyhában az élet viharai elől a leányka meghúzódott. Apja állott odakünn az éjszakában, mintha a sötétségben termett volna együtt az ilyentájt járó kísértetekkel.
A leánykát Máriának hívták, és telve volt a keble könnyel, mint a hattyúé pehellyel.
– Már azt hittem, úgy halok meg, hogy nem is látom apámuramat.
A börtönből jött ember csak nagyot nyelt erre, mert ezen a leányon nem látszott különösebb meghatottság, amikor az élettől való búcsúzkodását ilyenformán bejelentette. Olyan egyszerűen, komolyan nézett maga elé, mint egy leányiskolai vizsgán kapott szentképecske. Egyszerűen kérdezte:
– Hozott-e valami vásárfiát, apámuram? Régen nem kaptam vásárfiát.
Erre már a börtönviselt ember is csak felhördült, és a vállán lógó régi tarisznyájához kapott:
– Hogyne hoztam volna! Ez majd mind a tied lesz, csak maradj egészséges.
A tarisznya tartalmát ezután a cselédleányka ágyára, arra a soványka, mellbeteg ágyacskára öntötte, mintha valami nagybeteg gyermeknek hozott volna úton járásából ajándékot.
Kötegekben hullottak ki a zsidóasszonyszerű tízforintosak, mintha egytől egyig a szegény leányka vigasztalására siettek volna. Nevettek és ravaszkodtak; kiáltottak és kupeckedtek; titokzatosan susogtak némelyek, és az ablak felé nézegettek; mások a sarokban álló kis láda felé látszottak törekedni. Mária bágyadtan nézegette a bankókat:
– Attól félek, hogy valami hibájuk van.
– Igazad van – felelt heveskedve az apa. – Látod, ez a keret, itt, az asszonyfő körül nem sikerült úgy, mint kellett volna, pedig képkeretet tud csinálni minden üveges. De történetesen rossz csillagjárás volt az égen, amikor a sajtó alá tettük a bankókat… Most majd a román határig kell velük kutyagolnom, hogy túladhassak rajtuk.
A leányka fáradtan ejtette ki kezéből a bankókötegeket.
– Vigyázz magadra, papa, mert én nemsokára meghalok, akkor aztán többé senki sem vigyáz reád.454
A bankóhamisító szemei már régen nem ismerték azokat a nedveket, amelyek minden földi fájdalmat felolvasztanak ezen a világon. De arca, ez az egykedvű arc mégiscsak lángolni kezdett, amikor a bankókötegeket visszarakosgatta a tarisznyába. A börtönjárt emberek rekedt elszántsága csuklott a hangjában, amikor megkérdezte:
– Meg vagy elégedve a gazdáddal?
– Két gazdám van, két bolond ember – felelt Mária, miközben két sovány karját koszorúba rakta a fejére. – Az öregebb egész nap egy széken lovagol, vagy könyveket ír. A fiatalabb a parasztlányok után futkos, és nekem kell bekötözni a fejét, ha itt-ott belyukasztják. Holnap nagymosás lesz.
– Hát akkor megyek is – felelt a bankóhamisító, az ablak felé nézegetve. – Csak arra kérlek, hogy addig meg ne haljál, amíg el nem hoztam neked az igazi vásárfiát.
*
Megint csak felhangzott az ismeretes kopogás a konyhaablakon, Mária félretolta a reteszt, apja, a bankóhamisító olyan téli szakállal lépett be, mintha a tavalyi kalendáriumból jött volna. A tarisznya a vállán tömött volt, a világ minden bűnét magával hordozza talán?
– Itt a vásárfia? – kérdezte a papírfehér leányka, akire a halálos betegség már rásütötte bélyegét, mint egy hosszú útra induló levélre.
– Itt van a vásárfia – felelt a bankóhamisító apa az úton járók szusszantásával, és előredobta vállán a nehéz tarisznyát. – Most az ötvenesekkel próbálkozott meg a banda, mondd, ó, mondd, hogyan sikerültek?
A leányka meg sem mozdította a kezét, amikor atyja a fekhelyére rakosgatta a bankócsomagokat. Egy csomó, két csomó, tíz csomó… Nem csoda, hogy úgy meggörbült a válla a bankócsinálónak a nehéz teher cipelésében!
Az apa megtörölgette verejtékező homlokát, félrenézett Máriára, aki darab ideig mozdulatlanul feküdt, aztán csendesen azt kérdezte:
– Mikor hozza már az igazi vásárfiát? Perecet Debrecenből vagy halkést Szegedről?
Az öreg a homlokát törölgette:
– Itt vannak ezek a bankók… Ha ezek sikerültek, akkor az egész debreceni vásárt meg lehet rajtuk venni, de ha ezek sem jók, mehetek vissza Vácra.455
– Mindig csak bankók! – mondá Mária, és mintha csirketollra nyúlna, vájkált kezével a hamis papirosok között.
Az apát valami zokogásféle fojtogatta, mint mikor a hó nem tud leesni a felhőkből, és csak apró, elszabadult hódarák érnek el a földre:
– Hát pereces legyek inkább?… Mihez kezdjek most, vénségemre, ha abbahagyom régi mesterségemet?… Egyszer majd sikerülni kell a bankóknak, és akkor annyi ökröt vásárolhatok, hogy még a mezőn át futó mély folyóba is hajtatok belőlük.
– Ezek nem sikerültek – mondá Mária.
– Igen, mert világosabb a festékük! – kiáltott fel az apa, és a régen visszafojtott zokogás hirtelen feltört a melléből. Odakünn csendesen hullott a későn jött hó.
*
Még egyszer vizitelt leányánál a bankóhamisító…
Mária, májusi éjszakán, holttá meredve feküdt a sovány ágyacskán, és maga is olyan sovány volt, mint az árnyék.
A bankóhamisító darab ideig letérdepelve imádkozott leánya holtteste mellett. Milyen imát mondott?
Az ég meghasad, ha ez az ima odáig ér…
Úgysem érdemes többé imádkozni senkiért – még a hamis bankó sikerültéért sem.
Azután csendesen felállott, és arra a helyre, ahová a koszorút szokás a halott mellé tenni: egy köteg hamis százas bankót helyezett.
Kilépett az ablakon, és éjszakává válott.
(1925)456
