A gazdag haldokló
A gazdag haldokló
Szegény Dezső író megbénult a kezeire. Eleinte csak próbálgatta az írást, küzdött ujjaival, visszafojtott lélegzettel vett megerőltetéssel, angyali szelídséggel csalogatván egymás mellé a szertefutamodó betűket: de a kis betűk, amelyek máskor oly engedelmesen jöttek elő a hívásra, hogy gazdájuknak foltos nadrágot, borocskát, némi vigadalmat keressenek, cserbenhagyták Szegény Dezsőt. Az orvosi tudomány szerint így kezdődik a paralízis: írógörcs alakjában kopogtat be, amikor már megelégelte a józan életet. Szegény Dezső jól tudta ezt, mert író létére elég művelt ember volt, készen is tartotta már a töltött pisztolyt a szekrényében, amellyel lehetőleg az utolsó percben végez magával, mielőtt arra kerülne a sor, hogy a mentőszolgák rátörik az ajtót.
Igen ám, de addig is élni kell. Volt egy öreg édesanyja, aki hozzá imádkozott a mindennapi kenyérért: volt egy hűtlen felesége, aki tőle követelte azoknak a ruháknak az árát, amely ruhákban más férfiaknak tetszeni akart; volt egy-két mezítlábas gyerek is szerte a városban, aki úgy dörzsölődött hozzá, mint a kisborjú a tehénhez. Ezeknek nem lehet tudomásukra hozni, hogy a kakukkot már nem hallotta megszólalni ebben az évben Szegény Dezső. A szenvedélyek kielégítéséről is kellett valahogy gondoskodni. A nők ráncos szoknyái a siralomházi lakó előtt is tudják a maguk kunsztjait. A bort pedig nagyobb pohárból kell inni a halálraítéltnek.
Mihez fogjon tehát Szegény Dezső, hogy béna kezeivel is tovább folytassa a földi nyomorúságot, amint abban az időben az életet nevezték?
Szegény Dezső gondolkozott, tépelődött, holott ebben kevés jártasságra tett szert eddigi életében. De sokáig nem jutott okos dolog az eszébe, pedig a szerkesztők garasai, a barátok kölcsönkéi veszedelmesen410 fogytak. Betegségét már mindinkább tudni kezdték a városban, híre megy az ilyesminek, mint a veszettségnek. S itt kezdődött Szegény Dezső szerencséje.
*
Élt akkoriban Pesten egy gazdag, elmebeteg úriember, bizonyos Gazdag Márton. Ez az úriember meghallván Szegény Dezső betegségét, keresni kezdte őt mindenfelé a városban. Eleinte, persze a patikák környékén leskelődött, mert bolond fejével azt hitte, hogy a beteg író a gyógyszertárba hordja alig megszerezhető pénzecskéjét. A patikusok aztán útbaigazították Gazdag Mártont. Ott kell keresnie Szegény Dezsőt, ahol legpirosabbak a lámpák, legkacagósabbak a nők, vagy pedig a kiskocsma nevű iskolában, ahol az írni elfelejtkező emberek az asztal lapjára fröccsent borban kezdik újra a betűket írni, amelyet rajtuk kívül senki sem tud elolvasni.
Gazdag Márton egy oly kis csárdában lelte fel Szegény Dezsőt, amely csárda nem volt nagyobb egy fél dióhéjnál. A kocsmárosné olyan kövér asszony volt, hogy csak akkor fért el a csárdában, ha a vendég ölébe ült.
Ilyen helyen könnyen megy az ismeretség. Gazdag Márton rövidesen előadta, hogy könyvet akar írni a megőrülésről, mert emberbaráti szándékai vannak. Ez a könyv mulattatója volna az egészségeseknek, gyógyítója a betegeknek…
– A legtöbb könyvet azért írták a világon – mondta Szegény Dezső.
– Igen ám, de ennek a könyvnek világosan meg kellene mutatni minden lépést, amely az őrültségben előreviszi az embert, mint a térkép az őserdőben – replikázott Gazdag Márton. – Le kellene írni minden napját, minden gondolatát az elmebetegnek, hogy az emberek magukra ismerjenek ebből a könyvből az elmebetegség tüneteiben.
Szegény Dezső gőgösen eltolta maga elől a gazdag ember borát:
– Szóval, meg akarja venni az őrültségemet? Az pedig nem eladó semmiféle könyv számára.
– Hát nem őrültségekről írták a legtöbb könyvet a világon? – replikázott most Gazdag Márton, mire az egykori író megadta magát. A kövér kocsmárosnét darab időre letette öléből, és megállapodott Gazdag barátjával a tennivalókban.411
Szegény Dezső mindennap egy óra hosszáig elbeszélte betegsége tüneteit, amelyeket Gazdag Márton papirosra vetett.
Olyan munka volt ez, mintha valaki naplót írna, amelyben bevallja legtitkosabb gondolatait, amelyeket tán a láthatatlan arcú barátnak se merne meggyónni a szent kolostorban.
Szegény Dezső bőségesen elmondogatta, hogyan találkozik minden reggel az elmebetegséggel, amikor felébred álmából. Többnyire az ágy szélén üldögélve leli őt, alakja nincs, színe sincs, csak valami olyan szaga van, mint a koporsóban a gyaluforgácsnak.
Szegény Dezső természetesen nem szívesen adja meg magát a korai pandúrnak, szeretne elmenekülni előle, de hová menekülhetne? Hová máshová, mint vissza az álomba, ahol nincs hatalma, sem ereje az elmebetegségnek – az egyetlen helyre, ahol nem érheti utol a szörnyű őrültség. Vissza, vissza a holdvilágba, az árnyékba, a kísértetek közé, mert ők mind kedvesebbek és jóságosabbak a nappal rémeinél. Vissza a homályba, a tengerfenék mélységű álomba, ahol oly boldogan jár a beteg ember, mint a hal a vízben. Lehunyja a szemét, hívja az álmot, vergődik, forgolódik, nyögdécsel, imádkozik az idegeihez, imádkozik a kis megmaradt eszéhez, hogy térjenek vissza a kísértetországba. Néha sikerül is neki darab időre egérutat venni az őrültség elől, elalszik újra, mielőtt végképp felébredt volna… Boldogan evez az álomban, mint a madár a levegőben, nem érez semmi félelmet, nem érez gyávaságot, szabad, boldog és büszke, amilyennek valaha sok esztendő előtt a világra jött. A futamodó rab gyönyörűségével olvassa az álombéli országút mérföldköveit, amint mind messzebb távolodik a való világtól, olyan tájakra, ahol a négyfejű emberek és a tíz karral ölelő nők járnak…
Míg az ágya szélén ülő elmebaj a homlokára teszi a kezét:
– Elég volt, gyere vissza a józan, való világra.
*
Szegény Dezső, a béna író hónapokig diktálta haldoklásának történetét a Gazdag Márton tolla alá. Már alig tudott beszélni akadozó nyelvével, de a gazdag ember most hajszolta csak igazán. Most kell következni azoknak a dolgoknak, amelyeket a halál küszöbéről lát meg az elmebeteg.
– Beszélj, beszélj, egyetlen jó barátom, boldoggá teszed az emberiséget.412
– Bánom is én az emberiséget, csak az öreganyámnak legyen téli kendője – felelt a haldokló író, és összeszedte lankadó erejét.
Míg egyszer nagyot ordított, torkon kapta Gazdag Mártont, aki az ágya mellett jegyezgetett.
– Nem adom, nem adom el az őrültségemet, a zsenimet, a lelkemet, a hitemet, az életemet… Nem adom el az elmebajomat, mert vajon miből élnék meg abban az utolsó órában, amely még rám vár?
Kiragadta Gazdag Márton kezéből a kéziratokat, és darabokra tépte. A papírdarabkákat a szélbe szórta, és mosolyogva, vagyonos emberként éldegélt még egy óráig, miután titkait megsemmisítette. Gazdag Márton olyan szegényen üldögélt mellette, mint egy koldus.
(1923)413
