Mese Petőfiről
Mese Petőfiről
A meséknek, hihetetlen történeteknek nem kedveznek a mostanában mutatkozó, ifjonti, tavaszi reggelek; téli ködben szeretnek utazni a mesék, falusi fosztókák félhomályában stációt tartani, kis, vidéki házak petróleumlámpása körül üldögélni. Ez a mese abból a korból való, amikor a magyar fantáziák vérmesen remélték, hogy valahol él Petőfi Sándor. Jóformán csak a szkeptikusok csóválták a fejüket a „szibériai leveleken”, amelyek esztendőnként megjelentek az újságokban. A Kolozsvárott szerkesztett 1848/49-iki honvédlapok piros, zöld vagy fehér borítékán egymást keresték a régi bajtársak, egymástól messzire lévők itt váltottak üzeneteket – néha Petőfi nyoma is felbukkant, mint egy árnyék. A nemzetnek többsége: az álmodozó vidék, a nővilág és ifjúság még a nyolcvanas években is úgy emlékezett Petőfire, mintha élne valahol, csak nem szabad neki mutatkozni.
Szabolcs vármegyében (mint talán a legtöbb megyében) volt egy ember, aki külsejében igen hasonlított Barabás rajzához, amelyet Petőfiről minden könyvből ismertünk. Melyik faluban lakott? A Tiszaháton vagy a fehértói földeken? Nem tudok rá emlékezni. Én a nagyapám házának az udvarán láttam meg először, ahol a nyíregyházi nagyvásárkor, de hetivásáros napokon is mindig támogatta a kapufélfát egypár jégszürke férfi, aki „ama bizonyos nyugdíjacska” ügyében kereste a megyei honvédegylet elnökét.
Sok baja volt a nagyapámnak az egykori honvédek igazolásával. Emlékezetem szerint volt valamely törvény vagy rendelet, amely úgy intézkedett, hogy csak az a honvéd kaphat penziót, akinek hiteles írásbeli bizonyítéka van arról, hogy részt vett a szabadságharcban. Az ezrediknek se volt ilyen írása, hiszen igyekezett azt mindenki megsemmisíteni, amikor a szabadságharc után zsandárok lepték380 el az országot, szuronyt döftek a szénaboglyába, meglékelték a hordókat, felhányták a padlást egy kis kokárda, érdemrend után. Későbben megelégedett a törvény két élő tanú bizonyításával is, de hát hova lettek a tanúskodó bajtársak, harminc, negyven esztendő múlva? Ki erre, ki amarra az országban, legtöbbje a föld alatt. A kis honvédnyugdíj elnyeréséhez olyan hosszadalmas eljárás volt szükséges, hogy azok a tehetetlen öregek, akik leginkább szorultak volna a csekélyke penzióra, nem is mertek a bizonyításba kezdeni, csak a kapufélfát támogatták, csodát várván, hogy a Kállai utcán majd végiglépked a tanúskodó két bajtárs, akinek a nevét is elfelejtették.
Az a férfiú, aki annyira hasonlított Petőfi Sándorhoz (persze megöregedett alakban), biztos volt a maga dolgáról. Nagyapám, kit hosszú élettapasztalat gyanakodóvá tett, rendszerint keményen rárivallt az ajtón benyomakodókra, mint ez a régi vizsgálóbírák szokása volt:
– Melyik ütközetben voltál? Ki volt a szomszédod? Ki volt a parancsnokod? Hová mentél a csata után?
Könnyű kérdések azoknak, akik a múlt időket a gyakori emlékezés és sűrű megbeszélés után kicsiszolódva látják maguk előtt.
A Petőfi-forma azonban nem felelt egyetlen kérdésre sem, hanem szép csendesen egy csomó megsárgult, nemzetiszínű szalaggal átkötött papirost tett a nagyapám íróasztalára. Pontos bizonyítványok voltak arról, hogy N. N. – akinek magát a Petőfi-forma férfi nevezte – mely csapatnál, mely parancsnoknál szolgált a hadjáratban. Még Görgeitől is volt írása.
Néhány nap múlva meglátogatotta nagybátyámat Gaál Elek, aki a szabadságharcban egyik fő szervezője volt a Szabolcs megyei felkelésnek, név szerint, személyesen ismert minden szabolcsi honvédet, aki elment a zászló után.
– Hallom, hogy „Petőfi” végre hozzájut a nyugdíjához – kezdte. Nagyapám a szokásos káromkodások között hallgatta végig a földbirtokos előadását a szótlan kérvényezőről, aki otthon a falujában Petőfi Sándornak adja ki magát. Ő ugyan sohasem mondja ezt magáról, de a nép már tudja, hogy miért kell álnév alatt, idegenben élnie. Egyébként olyan falusi táncmester, aki disznót is szokott ölni, kereskedik szűzdohánnyal, tiszai csíkkal, pohárköszöntőket szerkeszt, csak az urakat kerüli, mert azok ellenségei. Gaál Elek már néhányszor megpróbálta felkeresni, de a táncmester a kertek alatt menekült381 előle. Egyébként nagyon jámbor ember, senkinek sem vét. Szomjas Elek, a járási főszolgabíró a csendőröktől a legjobb információt kapta róla. Körülbelül tíz esztendő előtt került abba a faluba, ahol lakik. Arról nem szokott beszélni, hol járt azelőtt.
Nagyapám rendszerint „a németet” káromolta, ha valamely érthetetlenség előtt állott.
A vállára tette kezét régi barátjának:
– Talán te is azt hiszed, hogy az igazi Petőfi táncmesterkedik abban a faluban?
Gaál Elek vállat vont:
– Én semmit sem hiszek. Meg kellene vizsgálni ezt a dolgot. Talán él itt valaki, aki Petőfit személyesen ismerte. Azzal szembesíteni kéne a táncost. Már csak azért is, hogy a nép kigyógyuljon balhiedelméből.
Nagyapám elgondolkozott. Akkoriban még többen éltek Szabolcs vármegyében, akik állítólag személyesen ismerték Petőfit. Téli estéken szoktak ez ismeretséggel dicsekedni. De nagyapám senkinek se szeretett hinni. Darab ideig fel és alá járt a szobában, miközben szakadatlanul káromkodott. Többnyire mindennap összeszidta az egész országot és a szomszédos tartományokat.
A hosszas tanakodásnak végre az lett az eredménye, hogy a két barát megegyezett abban, hogy felkeresik özvegy V.-nét Debrecenben, aki sokszor dicsekedett, hogy Petőfi debreceni tartózkodása alatt ő fűtötte be szerelmével a költő hideg szobáját. „Habár jobb volna Prielle Kornéliát lehozatni Pestről” – tódította nagyapám, aki szerette a fellengzős dolgokat. „Egy asszony mindig többet tud megfigyelni, emlékbe eltenni egy férfiról, ha csak egyszer látta is, mint a legjobb cimbora.”
A két barát ugyan titoktartást fogadott, de azért félrehajtották a fehér függönyöket a házuk ablakán a mindentudó Riszdorfer kisasszonyok a Kiskállai utcán, amikor özvegy V.-nével megérkezett a kocsi a vasúti állomásról, a tarka főkötős öreg nénit nagyapám és Gaál Elek két oldalról átölelték.
Milyen volt V.-né? Én csak annyira emlékszem rá, hogy az idő alatt, míg a nagyapám házánál megpihent, arról tudakozódott, hány tojást tojnak az udvaron kapargáló tyúkok.
Enyhe márciusi napon keltek útra a vizsgálók abba a faluba, ahol382 az ál-Petőfi lakott. V.-né még dunnát is kért a kocsiba, mert a pehely nagyobb meleget ád, mint a bunda.
Estére tértek vissza a felfedező útból. Gaál Elek kipirultan, nagyapám szótlanul, az öregasszonyka szundikálva. Néhány bizalmas vendég atyafi üldögélt az ebédlőben.
– Felismerte? – kérdezte Riszdorfer úr, a város híres főjegyzője. Nagyapám némán bólintott. Gaál Elek lelkesedve beszélte el a találkozás történetét.
– Csendőrök őrizték reggel óta a házat, hogy el ne szökhessen. Az egész falu talpon volt. Azt beszélték, hogy a Petőfi feleségét hozzuk régen keresett férjéhez. A találkozás valóban megható volt. V.-né a nyakába borult, sírva csókolta; „Ő” maga is könnyezett. Darab ideig magukra hagytuk őket, hadd beszélgessék el régi emlékeiket. Talán egy óra múlva nyitottuk rájuk az ajtót. A néni éppen a haját tépázta „Neki”, amint ez szerelmesek között szokás. Most már csak annyi szükséges, hogy az országos honvédgyűlés, amelyet minden esztendőben Pesten szoktak megtartani, hitelesítse, hogy valóban ő Petőfi Sándor. Én magam viszem őt az országos kongresszusra.
Képzeljétek, olvasók, a nyolcvanas években éltünk, regényesség, ábránd, álom volt a legszívesebben látott vendégünk, mily különös izgalom futott végig az emberekben: Petőfi Sándort megtalálták! Nagyapám óvatos férfiú létére: titoktartást fogadtatott a jelenvoltakkal, legalább a májusi nagygyűlésig, amíg minden kiderül, de ki tudna a szívének parancsolni, amikor ilyen édes titok birtokában van! Bizony, híre ment a nevezetes leletnek. Az volt a szerencse, hogy a falu helyét és nevét nem tudták az emberek, mert búcsúban mennek vala Petőfi látogatására.
Egy könyvbe nem férne be az április hónap leírása, Gaál Elek egész nap leveleket írt az ország különböző részeiben lakó bajtársainak. „Okvetlenül ott legyetek a májusi gyűlésen.” El is mentek sokan Pestre a falvakból, vidéki városokból. Megjelent ott Gaál Elek is az ál-Petőfi kíséretében, csendesen leültek egy sarokba a gyűlésen, figyelmesen hallgatták a szónokokat, Gaál Elek parolázott a régi ismerőseivel, ölelkezett a bajtársaival… de a sok öregember között bizony senki se vette észre „Petőfit”. Még csak azt sem látták, hogy hasonlítana Petőfi arcához az arca. Petőfi külseje már eltűnt az ő szívükből, emlékezetükből, az ifjúság és a nők őrizték tovább a költő alakját. Folyt a gyűlés a szokásos hevességgel, izgalommal, tűzzel.383 Az öreg honvédek elbeszélték az igazságtalanságokat, a bajokat. Elpanaszolták szegénységüket. Szidták a kormányt, amely nem törődik az egykori szabadságharcosokkal. „Petőfi” ott ült, és egy észrevétlen percben elszundikált. Senki se törődött vele.
…Gaál Elek úgy intézte a megérkezést Nyíregyházára, hogy a késő esti vonattal jöjjön. Az ál-Petőfi nem tágított mellőle. Elkísérte a birtokára, beköltözött a házába, élte végéig vendége maradt. A hatalmas termetű, kemény Gaál félt ettől az embertől.
– Csak egyszer kidobhatnám! – mondogatta.
(1922)384
