Don Miguel
Don Miguel
Abban az időben minden utazókocsi után, amelyben hölgy is helyet foglalt, pej paripán vagy szürke ménen robogott valaki: azt mondták, szegénylegények hasalnak a cserjésben, ahol a megyei határ fut… Abban az időben minden vendégfogadó kapuboltozata, nyitott udvara előtt, címezzék bár a Lóhoz vagy (északon) a Jámbor utazóhoz a fogadót, ifjú és öreg férfiak álldogáltak, akik összes idejüket arra pazarolták, hogy az utazóhintókon megérkező idegen nőket várták; azt mondták, hogy X. vagy Y. grófné vagy hercegné megígérte látogatását… Abban az időben még nem felejtették el az urak, hogy milyen sorrendben és milyen tempóban kell húzatni a cigányokkal az éjjelizenéket az idegen úrnők ablaka alatt, mely ponton kell állani a nagybőgőnek, a klárinétosnak, amely figurához egyébként útmutatással szolgált azon közkézen forgó acélmetszet, amelynek a címe az volt: „Der Goldschmidt von Toledo…” Abban az időben még ráértek az urak meghalni egy női mosolyért, egy topánkasarokért, egy rejtett pillantásért az ablakfüggöny megől, egy kacér szalagért egymásnak rohantak a férfiak, mint a bikák, a vér olcsó, mint ősszel a paradicsomlé, a vendéglő táncterme reng a dühös tusáktól.
Így történt Mitskeivel is, midőn egy idegen nőt pillantott meg a nyíregyházi „Rózsakerti”-hez címzett vendégfogadóban, amely nőről feltette, hogy hasonlít ifjúkori szerelméhez, ama bizonyos bécsi táncosnőhöz. A hintó dél felől jött, és északnak tartott, az idegen nőnek nefelejcskékkel szegett kalapkája volt, dereka és uszálya hosszú volt, mint azoké a dámáké, akik az egykori képeken mindig a Múzeum előtt sétálnak Pesten, nagy olasz szeme volt, amelyben átok és áldás kínálkozik a férfiaknak, és egyébként is oly kívánatos volt, mint egy csendéleti festmény érett szőlője, dinnyéje. Cipőjét legfeljebb komornája lábán vehették szemügyre az urak, miután a346 szobalánynak nem volt uszálya. A lőporos arcú öreginas rövid karabélyt vont elő az ülés alól, midőn lepakoltak. A numero 4-ben gyertyavilág kezdett bolyongani, midőn leereszkedett az őszi alkonyat. A közeli konyha miatt disznótoros szagú folyosón, a bezárt ajtók előtt Mitskei fáradhatatlanul rótta a kőkockákat, a numero 4 előtt mindig toppantott egyet lábával, mint a lengyel polkában volt szokásos. Majd egyéb mesterfogásokhoz is folyamodott. Így felbiztatta Francot, a kockás mellényes pincért, hogy bekopogjon, vajon nincs-e a hölgynek szüksége csizmahúzóra. Későbben a pacsulitól és vaspántos fűzőtől ájuldozó szobaasszonnyal szűrte össze a levet, hogy levélkét csempésszen a hölgy kezéhez. Mikor az orosz templomban megszólaltak a csilingelő-csengő esti harangok, Mitskei észrevétlenül létrát támasztott az ablakhoz, és kinyújtott nyakkal, mint egy kakas, leste a hölgy magatartását.
Először úgy történt az intézkedés, hogy vacsoráját a hölgy szobájában költi el. Franc a szalvétával hóna alatt olyan titokszerűen lépkedett be a numero 4-be, mintha viszonya volna az idegen nővel. Mitskei sokszor megnézegette a zsebóráját: vajon nagy illetlenség volna-e, ha már a vacsorához a folyosóra állítaná Dombi zenekarát, hogy az ajtó előtt kezdődjön el a zene, amelyet éjfél után majd az ablak alatt fejeznek be. Ám ekkor megérkezett a lovag, aki emberemlékezet óta minden valamirevaló nőszemély után megérkezni szokott, hívják bár „Zöldfá”-nak vagy „Hárs”-nak a vendégfogadót. A lovag az omnibusszal érkezett meg az esti vonatról, bizonyosan nem volt ismerős a helyi viszonyokkal, hogy a szállodai omnibusszal csak a kereskedelmi utazók közlekednek. Tarka utazósapkája volt a lovagnak – már ezért is megérdemelt volna egy kecskerúgást. Gúnyos és kötekedő pillantások méregették végig a macskanadrágját, midőn bekukkantott a kávéház üvegajtaján. A vacsoránál Mitskei a szomszéd asztalnál foglalt helyet, és csaknem belekönyökölt a lovag szájába, aki hölgyével és annak komornájával meghúzódott a sarokban. A vacsoránál még megjelent Muki bácsi agarával, és az agár fogócskát játszott a vendéglős macskájával, éppen az idegenek asztala körül. Kivágta az ajtót Molnár Guszti vizsla szukájával, amely nyomban vonítani kezdett, amint az idegent észrevette. Mitskei ügyesen forgatta a szódásüveget, és sikerült lefröccsenteni az idegen cipőjét. A felbérelt udvaros legény trágyás lábával, nagy hűhóval rontott a terembe, itt van Kovács csendbiztos tizenkettedmagával347 Kállóból, és bankhamisítót keres; minden szem az idegen felé fordult, Muki bácsi még arrafelé is bökött a villájával.
– Te fokhagymás pulyka – kiáltott rá Muki úr a belépő kasszírnőre. – Nem tudod jobban kifesteni az arcodat – mint mások.
Az idegen a numero 4-be kísérte a hölgyeket, gyorsan visszatért, és elkiáltotta magát:
– Szakrament!
Mitskei vállalta az idegent, fölemelt székkel közeledett, de az ilyenkor kéznél lévő Rózsakertiné közbeugrott, mellbe lökte Mitskeit, ajtót mutatott az idegennek. A párbajsegédek a kávéházban ültek össze, miután az idegenről kiderült, hogy civilbe öltözött katonatiszt, aki a Miskolcon fekvő Don Miguel-ezrednek a főhadnagya. A helyőrség két kapitánya vállalta a bajtárs ügyét; míg Mitskei urat Muki bácsi és Molnár Guszti képviselték. A párbajt a kora reggeli órákra tűzték ki. Mitskei csak azt sajnálta, hogy a levélkében megígért éjjelizenét nem adathatja hölgyének. A banda ugyan egész éjjel szólt, de Muki bácsi és Molnár Guszti most már egy pillanatra sem hagyták magára Mitskeit, mint az már ilyenkor szokás. Hajnal felé a sok pezsgő megártott Mitskeinek, a fogadó udvarán szellőzködött, amikor éppen hazaérkezett a Don Miguel-ezredbeli főhadnagy, aki katonatisztek társaságában egy másik kávéházban virrasztott. Mitskei mámoros állapotában ekkor már a bőgőhordozóval is csókolódzott, semmi akadálya sem volt tehát annak, hogy a főhadnagyot összevissza csókolja és kedves jó édesapjának nevezze.
– Rendben van – felelt a főhadnagy –, én nem haragszom. De tiszt vagyok, és reggel verekednünk kell.
– Igen – rikoltott Mitskei oly boldogan, mintha szüreten volna. – Verekednünk kell, mert én úr vagyok.
Kezet szorítottak, baráti pillantást váltottak egymással a szállodai folyosón, ahol csak a petróleumlámpa látta őket. S Mitskeinek nagyon jólesett, hogy a főhadnagy a numero 5-ben tért pihenőre.
A banda elfáradt, a reggel bekukkantott a „Rózsakerti” ablakán, mint egy álomtalan utazó, a szilvórium nehezen pótolta az elmúlt kedveket, virágokat, arcokat, a vidorságok bebukfenceztek a hegedűzsákokba, a tarka mellinges Franc cigarettát töltött az útra.
– Pisztoly lesz. Nem akarsz valamit mondani? – kérdezte Mértföldi fiákerében Muki bácsi, Mitskei a fiákerből felnézett az ablakba.348 A numero négy álmatlanul, fekete karikával szeme alatt, borzolt hajjal állott az ablaknál. Valószínűleg itt virrasztott egész éjjel.
A Bujdos-liget mellett, Sextiné rétjén állottak fel az ellenfelek. A városi tornyokban akkor harangoztak, az őszi ködtől nedves háztetők gurítottak, dobálták a harangütéseket. A liget rőt volt, és már alig tudta elrejteni a sűrűjében meghúzódó párocskákat. A közeli nyaraló fehér ajtajáról német verset olvasott az egyik doktor a másiknak, amely verset egy kóbor diák írt itt valamikor… Egy falevél keringett a főhadnagy feje felett, a biztos kezű Mitskei virtusból ezt vette célba, a pisztoly hibájából azonban a főhadnagyot találta homlokon.
(1921)349
