1
1
Szotyori magnumot ivott. Egyedül, keservesen, minden este. A saját vendégfogadójában.
A dupla üveg (francia borral) nem volt elegendő, hogy lerészegedjen Szotyori. Ilyenkor kezdett el tulajdonképpen gondolkozni életről s halálról, mindenféle bolondságokról. Mint afféle régi semmittevő, napközben inkább a pipáját tisztogatta vagy a kutyáját dresszírozta, mint gondolkozik vala. „Hopp, a derelye!” – mondta hangosan, s ezzel körülbelül elintézett mindent, ami napközben előadódott.
De jött az éj, és Szotyori elhagyta kísérteties házát a város végén. A szél azért üvöltött a setétségben, hogy Szotyori minél gyorsabban vigye százgallérosát. Az eső kopogott a házfedélen, mint visszatérő halott. A kivilágított tükörben megjelent Szotyori fakó, agglegényarca, őszülő hajjal, deres bajusszal, céltalan pillantással, önmagát is megvető mosollyal. Ha valaki ilyenkor látta volna Szotyorit, amint tükrében nézegette magát, nem csodálkozik vala, hogy a mindent megvető, halálra keseredett úri férfiú vállalta az éjjeli kocsmárosságot a városkában, amelyet kívüle nemigen fogadott volna el senki. Mondják, hogy Szotyori valamikor úr volt s délceg ifjú. Ámde nagyon megjárta egy úrnővel, aki őt a megyebálon megkorbácsolta. Akadtak jámbor lelkek, akik azt állították, hogy Szotyori ártatlanul jutott a veréshez. Egy tucat férfit is végigkorbácsolhatott volna ez úrnő, mert az úrnő nem volt kitartó kedvesei mellett. Szotyorinak mindenesetre befellegzett a megyebálon… Sok esztendeig látszottak a vörös és kék vonalak az arcán, amelyeket a korbács vont. Nem mozdult ki házából, csak a postás hordta neki a külföldi könyveket s olasz narancsokat. Míg végül azzal „lepte meg a világot”, mint mondani szokták, hogy folyamodott az elhalt éjjeli korcsmáros helyére.259 Flórát, aki egykor megverte, vénségére gazdasszonynak vette a fogadóba. S többé senkivel sem fogott kezet.
Körülbelül ez volt dióhéjban az élete hősünknek, amíg egy napon egy idegen érkezett a városba, és esténkint betért Szotyori vendégfogadójába.
Álmos, életunt, szótlan férfiú volt az idegen, ki nyilván máskor is megfordult már a Szotyoriéhoz hasonló házakban. Egy kicsit mindig részeg volt, egy kicsit szomorú volt, második este tudta a vendégfogadó lakóinak nevét, bár nemigen állott szóba senkivel, ült, grogot ivott, és egy tallért dobott a karmesternek, ha kedvére volt a valcer.
Az idegen lehetett harmincesztendős, de ötven is. Testes, tagbaszakadt ember volt, akinek nemigen kellett félni senkitől, midőn éjszakánként a város mellékutcáin tekergett. Lehetett kupec, aki vásárról vásárra keresi a legfehérebb ökröt; de lehetett unatkozó úr, aki köpenyegébe burkolózva üldögél vasúti állomásokon, s nem mer hazamenni soha, mert otthon agyonlőné magát. Szotyori emberismerete (tíz esztendeje virrasztott már a fogadó nagyszobájának a sarkában) az utóbbi mellett döntött. Valami nem „stimmelt” az idegen magaviseletén. Hangos szó nem hagyta el a száját ezen a helyen, ahol mindenki hangosan beszélt. Amint figyelve üldögélt a tűz mellett, sötét szeme néha felragyogott, mint egy kivilágított vonat rohan el a setét tájon. Majd hosszant belenézett a cigarettája füstjébe, mintha elfelejtett volna valamit. A nők, akikkel szóba állott, beleszerelmeskedtek, de még csak a keresztnevét sem tudták meg, pedig ezek az éjjeli nők úgy tudnak vallatni, mint a csendbiztosok. Nincsen olyan férfi, aki egyet-mást el ne árult volna magáról éjszaka egy nőnek, akivel idegen városban a véletlen összehozta.
Szotyori szemügyre vette az idegen kezét. Finom, puha és erőteljes férfikéz volt, mint az utazó hamiskártyásoké. A lábán francia cipő, amit esténként sámfára üt a gazdája. A ruháját tán külföldön varratta. Inge lehetett volna egy hercegé. Csak a köpenyege volt durva és szőrös, mintha nagyon sokáig kellene neki tartani. De sehogy sem tetszett neki az idegen arcszíne sem. Mintha hosszú ideig élt volna zárt levegőn. Talán a börtönben.
Midőn negyedszer és ötödször is megjelent éjféltájban az idegen az örömök vendégfogadójában, Szotyori a mellékszobába intette Flórát, a gazdasszonyt.260
– Te boszorkány, szeretném tudni, hogy ki az a köpenyeges ember.
Az egykori megyeszépség a cigarettája mögül végignézett Szotyorin.
– Mióta lett ilyen kíváncsi? Valaki, aki nappal alszik, mert éjszaka kódorog. Arannyal fizet. Sohasem veszekedik. Örüljön, hogy egy tisztességes ember is beteszi a lábát ebbe a lebujba.
A nők valcert táncoltak. Unottan forogtak, mint a körhinta falovai.
Az idegen felvette köpenyegét, és szemébe húzta kalapját. Zsonglőrmozdulattal ezüstpénzt vetett a karmester tányérjába. Döngő léptekkel elhagyta a házat. Egy cigánylány kendőt kapott fel tarka köntösére, és a falak mellett messziről követte a távozó vendéget. Egy óra múlva dideregve visszatért az őszi éjszakából Carmen, s a gazdasszonynak jelentette, hogy az idegen a folyóparton ül egy kispadon, és a hűvös vizet nézi a félhomályban. Egyszer köhintett, hátrafordult s szelíden rászólt a leselkedő leányra: „Eredj haza, mert átázol!”
Szotyori hajnalban hideg pulykát evett, és a pulykacsonthoz sokat beszélgetett, hogy milyen furcsa emberek vannak a világon.
