A betyár álma
A betyár álma
Lehullott a hó, és a betyárok elköltöztek a Selyemerdőből. Velük ment Kápolnai is, aki amolyan műkedvelő betyár volt az én gyerekkoromban, a jótékony célú színházi előadáshoz tőle kértünk kölcsönbe fekete inget meg gatyát, amikor a „Hársfa” szálájában A peleskei nótárius-t előadtuk. Egyszer Kápolnai is fellépett, de a csendőrkapitány ráizent felvonás közben, hogy tanácsos nem sokat mutatkozni a színpadon.
Ez a Kápolnai, ismerősöm és mentorom (csaknem húsz esztendővel volt öregebb nálam), betyár volt. Egy nő miatt lett haramia, mint mondogatta, akinek még a keresztnevét sem merészelte hangosan kiejteni. Meleg, mézeskalácsízű csókokra volt teremtve farkasszikár arca, inas válla szomorúfűzként ráboruló, hosszú asszonyhajakra, horgas háta begyes női tenyerek simogatására, vasvillaszeme asszonyszidalomra. Miután mindezt nem tudta megkapni az élettől, nem talált nőt, aki a cipősarkával homlokon rúgta volna, szenvedélyes férfitársaságban betyár lett, pedig voltaképpen az ágy alatt lett volna a helye.
Kápolnai kalandfi volt, mint olyan sokan a múlt században, midőn lustálkodó agarak módjára karéjba voltak építve az úriházak, és a kilincseket s egyéb zárakat sohasem csináltatták meg, holott minden faluban volt kovács. Azóta se unatkoztak annyit Magyarországon az emberek. A céltalanságban és az eseménytelenségben fél- és fertálybolondokkal telt meg az ország. Kápolnai húszesztendős korában a párizsi nagykövetségre kívánkozott – bizonyosan nő miatt. Mire harmincesztendős lett: egy Sárga Pista nevű kapcabetyárvezér bandájának lett műkedvelő tagja. Közben gyűjtött bélyeget és sétapálcát, gombot, asszonyhajat, tarka kandúrt és postagalambot. Mindig oroszlánvadászatról olvasott, és az eladott nyúlbőrért leszedte volna a zsidó bőrét.247
Ámde egyelőre hagyjuk őt furcsa szomorúságával. Nézzük, hová mentek a betyárok a Selyemerdőből, miután a fákról s bokrokról elseperte az őszi szél a kopott gúnyákat, amelyek alatt kényelmesen meghúzódtak a betyárok. A frissen hullott hóban csahintva szaladt az eb a nyúlnyom után. Piros szeme fénylett a fácánkakasnak.
*
Sárga Pista a betyárokat a Büdösbanka-nádasba vezette.
A Nyírség felső, tiszai tájain terült el ez a nádas, talán már ezer esztendeje, bolond és babonás hely volt, rókaugatás, megejtő holdfény és mezítelen boszorkány lakott benne, ahány sípja van az életunt szomorúságnak, azon mind tudott az idevaló szél, anyai átok reszketett a nádak bozontos fejében, és éjszakánkint úgy fütyült, mintha másvilágról visszatért halottak keresgélnék egymást. Veszni indult lánynak, házasságtörő asszonynak, akasztófára való zsiványnak, ungon-berken bolyongó csavargónak való hely volt ez. Pásztorfiúk néha tüzet dobtak bele, és ilyenkor csík égett a nádason, mint a hiéna hátán. Csendbiztosféle inkább belelovagolt a síkon tomboló hóförgetegbe, mint védelmet keressen a titokzatos nádasban.
Nos, ha a betyárok győzik szusszal, nyugodalmasan kivárhatják itt a vásárt. Régiek, akiknek nagy okuk lehetett elbujdosni, a föld alatt meg a föld felett búvóhelyeket építettek. A rövid, téli nappalon cilinder-borát ölelgette Sárga Pista, éjszaka, amikor kísértetek táncoltak a nádas felett, akasztófakötél nyikorgott, átok visított, szél megbolondult: tetejesen megrakott vásároskocsikkal lehetett álmodni a nádkunyhóban.
Hat betyárja volt akkoriban Sárga Pistának.
Mind a hat szívesebben vette volna a vármegye tömlöcét ezen a télen, mint a Büdösbanka-nádas csontig járó fagyát. Szívesebben vette volna, mert mind a hat réges-régen megérett az akasztófára. Öregemberek voltak, legfeljebb a pohárcsengés érdekelte még őket az életből, asszony és gyerek réges-régen elmaradozott az észjárásukból, úgy kancsalított rájuk a világ, mint valami görbe ellenség, a legfiatalabb, a Mihók, a pócsi búcsún mosakodott meg utoljára, szenteltvízben. Már a szemüket se volt kedvük kinyitni, amikor a téli szürkeségben elvágott fejük felett a nádasok csendbiztosa, a kánya vagy a rétisas; a fülük betapadt az unalomtól, amikor a farkasok üvöltve kergették az éren megsebesült társukat vagy a cigány postást.248 A gondolatuk tán mélyebben aludta örökös téli álmát a vakondoknál. Hat szál gatya! De hol van az a szél, amelyiknek kedve volna ezeket a levegőben meglóbálni?
A legöregebb betyárt Panganétnak hívták. Embervér száradt még a lába körme alatt is. Cudar vénember volt, mint a téli förgeteg. – Asszonyt kell lopni, mert egyebet úgysem lehet – tanácsolta Kápolnai egy délután a Panganét szőrös, sebes füleinek, amikor a betyárok megint csak reménytelenül hasaltak a nádas alatt elkanyarodó országút mellett. Még farkas sem mutatkozott az alföldi förgetegben, a vásárosokat elvitte az ördög; egy rongyos vándorlegényt fogtak napok óta…
– Megyek én, uram, a pokolba is – felel a vén betyár –, mert meguntam a varjúpecsenyét.
*
Zúg-búg a téli szél, mint a költő írja langyos hónapos szobájában, de mit tudja ő azt, hogy milyen a Nyírség januáriusban? Azt csak azok a fekete akácok tudják, amelyek a fák nemzetségének kitagadott gyermekei; kinn töltenek éjt és napot a reménytelen, téli pusztaságban. A velőkig ható fagyban, a derékig érő hóban, a halotti holdas éjben öngyilkos lesz az árva nyírfa. Az ő lányos természete nem állja a zord évszak viszontagságait. Ezért támad fel minden tavaszkor frissen, üdén a nyírfasor, mert a másvilágról jön vissza. Ámde, az akácnak ki kell tartani. Hátha erre téved egy kósza varjú, amely kopott csőrét megfeni özvegy ágain, vagy egy hidegtől vörösre, kékre puffadt vándorlegény, aki fut, bár senkinek sincs kedve őt üldözni a másvilági tájon, aztán végül megpihenni és álmodni akar, a legszebb álmot, amilyent megfagyott emberek álmodnak utolsó szendergésükben. Ezért kell az ákácnak helyén maradni, hogy legyen hol lehajtani fejét annak a szegénynek, aki kiérdemelte bús sorsától az utolsó, legszebb álmot.
Bezzeg nem fél a hóhalom mellett felbukkanó betyárcsapattól az özvegy téli akác! Ezek a morcos, rongyos, hét folttá válott legények mély nyomot ásnak a hóban, amelyen éjfélre idetalál a szenvedélyes orrú csikasz, és az ákác alá kuporodva, sohasem hallott keserves üvöltését küldi az égi katonagomb felé.
A betyárokkal jön a dér és a zúzmara, az emberpára és emberkáromkodás. Olyan viharvert, boszorkányos figurák, mintha az éjjel249 szabadultak volna el az akasztófáról. Lopott kendőkkel bekötözött fejükön tán sohasem heged be a seb. A szutykos pipától kéményszagú az orruk, a szájuk valamely fokhagymától bűzös, amelyet boldog korukban ettek valamely útszéli csárdában, ahol tűz égett. A vad szőr benőtte az arcukat, a viszontagságos élet csalánnal borította el szívüket. A leopárd szomjúsága marja a torkukat. Szennytől bevont kezük a farkas lába. Börtönök penésze ragad a csizmájukhoz. Árkok hulladéka a gúnyájuk. Ezekkel a földből kiásott emberekkel akarja elraboltatni Kápolnai Pál azt a nőt, akit mindenkinél jobban szeretett.
Ha régi madárijesztők élén állít vala be az udvarházba, amelynek lámpásai, gyertyavilágos ablakai amott fénylenek a falu szélén, nem kelt vala megjelenése olyan rémületet…
Borbála a nőcselédei között üldögélt, amikor a haramiák megrohanták a házat.
Panganét, aki már a Bakonyban is szolgált Sobrinál, osztotta el a legényeket. Kettőt, a gyávákat, magával vitte a belső házba. A bátrakat a kapunál meg az udvaron állította föl.
– No, akasztófavirágok! – döfködte meg a legényeket a szűre alatt a duplapuska csövével. – Ilyen lakodalomban még úgysem jártatok!
– Fegyver van a háznál – szabódott az egyik legény.
– Azért tolod előre a fejed, hogy legyen mit szétloccsantani a golyónak.
– Csúfot tesznek velünk – vélekedett a másik bojnyik.
– Majd én, ha nem engedelmeskedtek. Nyavalyás zsidót megállítani az országúton minden kapcabetyár tud. Most válik el, kinek van helye Sárga Pista bandájában – dörmögött Panganét, amíg benyomakodott a házba a két, karonfogott legénnyel.
A nőcselédek tollat fosztottak, és belefosztották minden álmukat és mesemondásukat. A félig elaludt, félig elábrándozott falusi életnek a jó szaga áramlott a függőlámpa alól. A toll úgy hullott a lányok kezéből, mint a szűz lány álma. A testi melegségükből, a vadvirágos kedvükből, a pusztasághoz szokott tekintetük aranyfátyolából, az egészséges, forró vérlüktetésükből fehéredtek meg a tollak. Kis székeken ültek, felhevültek, mert este volt, s lámpás merengett fejük felett, mint az örökké tartó élet.
Nem nagyon ijedtek meg a haramiáktól, mert gyerekkoruk óta250 tudták, hallották, hogy betyárok járnak, bujdosnak abban a ködben, amelyben a nap leáldozik. Kontyba font hajzatú, öreg szegénylegények őrködnek a keresztútnál, míg zilált, göndör, vad fürtű betyárlegények repülnek hosszú farkú lovak hátán a hörgő, őszi széllel. Ki félne a betyártól, ettől a szegény bojtorjántól, amelyet minden szellő messzibbre kerget? Kiről mondhatnának mesét az öregasszonyok, mint a nyírségi zsiványról, aki vénségükben úgy az emlékezetükhöz ragad, mint a pókfonál a hajukhoz? Minden betyár meghalt a végén…
– Melyik a kisasszony köztetek? – kérdezte Panganét, amint mocsárszínű szemét végighordozta a lányok karéján.
Hárman is felálltak a tollfosztók közül. Sudár, galambbegy-friss, eddig csak szenteltvizet próbált szűz lányok.
– A Bori kisasszony? – folytatta a betyár, és kivette a duplapuskát a szűre alól. De a szemével féken tartotta két legényét, akik bizony legszívesebben kiszaladtak volna a szobából.
Most egy jegenyefa-derekú, Zrínyi Ilona-arcú leányzó lépett az öreg haramia elé. Olyan pirosra gyulladt az arca, mint a szelet jelentő felhő, a két szemének a tüzét talán a veres kakastól vette, amely néha kukorékol a nádtetős viskókon. Éppen olyan barna képe volt, mint a többi lányoknak. Csak a korall, amely a nyakán piroslott, árulta el úri származását.
– Én vagyok a Bori kisasszony. Hát te ki vagy? – pattant ki a szó felnyíló piros ajkán, amely eddig szelíden zárva volt, mint a bimbó.
A haramia egyik válláról a másikra dobta a szűrt:
– Én csak megvolnék… Régi szegény szolgája sok derék vezérnek. Most éppen Sárga Pistánál töröm magam. Csak annyit akarok mondani, hogy a kisasszonyért jöttünk, én meg huszonnégy fegyveres legényem, aki odakint van az udvaron.
– A manóba vagytok ti huszonnégyen – felelt a kisasszony. – Minden szombat este a két kezemmel vágom a kenyeret meg a szalonnát Sárga Pistáéknak, amit eddig hűségesen el is hordtatok a juhakol mellől.
A betyár a puskája agyát a padlóhoz billentette:
– Most nem erről van szó, hanem a kisasszonykáról. Jöjjön. Vagy visszük.
Biri tán elfehéredett egy kissé, tán könny szaladt a szemébe, mert az öreg haramia nagy bátorsággal folytatta:251
– Egy-két szava volna valakinek a kisasszonykához, aki a mi bandánknak a fia. Ki a mi testvérünk, nagyúri rokonunk, kegyes pártfogónk. A Kápolnai tekintetes úr szeretne valamit mondani. De ahhoz nekünk már semmi közünk sincs.
– Az a mafla! – szólalt meg Borbála. – Tán bizony duplapisztolyt szegez a szívemnek, hogy szeressem őt, amikor se testem, se lelkem nem állhatja!
– Annyi a parancsunk, amennyit elmondék – felelt foghegyről Panganét, és megzörgette a padlót a puska tusával.
Biri kisasszony tetőtől talpig végigmérte a zsiványt.
– Úgy megverhetnélek benneteket, hogy lepedőben vinnének el. Csak füttyenteni kellene a kocsisaimnak meg a béreseimnek. Holnapra a holló vájná ki a szemeteket a vármegye udvarán. A bőrötökön nótát dudálna a szél. Betyárok, szegény, nádi betyárok, én kellek nektek, amikor csak tápláltalak, segítettelek, csendbiztostól óvtalak benneteket? Annyi cilinder boromat megitta Sárga Pista, mint egy követválasztás.
– Nem tudunk felőle – kottyant közbe egy fiatal betyár, akinek még legénytoll is alig pelyhedzett az állán.
Ám Panganét, aki már bakonyi betyár korában megtanulta a mesterségét, hirtelen éktelen káromkodásba kezdett, ahogyan csak haramia tud káromkodni. Felfújta az arcát, mint egy varangy. Kancsalított a két szeme, mint két egymásnak vágódó szekerce. Mozgatta fejbőrét, mozgatta két fülét, százszor bevert orrát, mocskossá nevelt arcát, rongyos szűrét dobálta, mint egy vándorszínész…
– Gyerünk, kisasszonyka, mert már annyi embervért ittam, hogy utálom.
– Elmegyek – felelt Borbála.
*
Borbála elindult Sárga Pista betyárjaival a nyírségi éjszakán. Zsiványok és csendbiztosok földjén nőtt fel, tudta, hogy ennek a két hatalomnak színleg engedelmeskedni kell; úgyis kijátssza őket mindenki a hátuk mögött.
Huszonöt esztendős volt. Ez a kor már férfikornak számít a nőknél is faluhelyen. Vén, szélütött apja, örömtanyák, kocsmák hőse, ifjú öccse helyett már régen ő fejte a teheneket, és pofozta a dinnyepásztorokat. Huszonöt esztendős korában a nyírségi lány az ördögtől252 sem fél, nem pedig Kápolnai úrtól, aki mégiscsak kisbőgőzni szeretett legjobban, s ezt mindenki tudta róla.
– Hová megyünk, fiúk? – kérdezte Borbála, amikor a vaksötét éjszakába értek, az udvarház elé, ahol lapáttal dobta a szélvihar a havat.
– Csak gyerünk, kisasszonyka – felelt a vén betyár. – Az akácokat mindig megtaláljuk.
A kisasszonyka a rókamálas bundájába takarózott.
– Félbolond! – dünnyögte. – Nincs tiszta esze a ti pártfogótoknak, Panganét. Hát nem könnyebb lett volna neki idáig jönni, aztán itt, a kapu előtt meghallani, hogy inkább leszek egy muzsikus cigányé, mint az övé. Mert bolond, féleszű; mert olyan figurás, mint egy bohóc. Csak nem kötöm az életemet egy félkegyelműhöz!
Talán tovább is méltatlankodik vele az elrablott lány, ha a téli förgeteg meg nem unja a panaszkodását. A titokteljes pusztaság Kápolnainak adott igazat. Betömte hóval, dermesztő széllel, hókomondorok vad ugatásával a kisasszony száját.
– Gyerünk csak, kisasszonyka, végezzék el egymással – felelgetett a betyár.
Fiatal legény ment elöl, majdnem négykézláb, mint a kutya. A hó néha beterítette fehér leplével. A legény felágaskodott, és leszórta magáról a havat.
A kisasszonykának nyomban feltűnt a különös, el-eltünedező legény, amint széttárt karral, levegőbe emelt orral, hátraszegett nyakkal szimatolt a szagtalan, vad éjszakában. Odavonszolta bundáját a kisasszonyka a legény mellé.
– Mit szagolsz, te betyár? – kérdezte, amikor a legény megint csak szétvetette a karját, és az orrát a hófúvásba dugta.
– A tőzeget, amiből tüzet raktunk, hogy el ne vétsük az utat! – felelt a legény.
– A tűznél várakozik Kápolnai?
– Úgy bizony.
– No hiszen, az is várhat. Sohasem találunk oda ezen az éjszakán – felelt megkönnyebbülve a kisasszony.
– Tessék csak rám bízni – morgott a betyár, aztán megint csak kutya módjára törte magát előre a havon, mintha a vak éjszakában a nyomokat keresné, amelyeket rajta kívül senki sem láthat.
A kisasszony a szimatoló legény mellett ügetett.253
– Itt ment el az orrom mellett a tőzeg füstje.
– Csak a gyepes, bundás fejed mellett, de az orrod az én tenyeremnek a szagát érzi. Szagold csak az én ujjomat. Jaj, be jó szaga van. Mint a friss tehéntúrónak! Hallottál valamikor Nárciszról, te állat? Hát én Nárcisz vagyok, mert úgy szeretem a magam szagát, hogy elbódulok tőle. Engem szagolj, ne a havat.
– Engedjen, kisasszonyka – szabódott a legény. – Már csavarja a szememet a füst.
– Jobbra tarts, te kutyafülű, mert balra tudom én is az akácost – dongott a kisasszony, és a két térdével, két könyökével döfködte a betyárt. Bundás két karjával a legény havas nyakába kapaszkodott, és magával rántotta a hóba, hogy a betyár csaknem megfulladt.
– Téged szeretlek, nem Kápolnait – visított a kisasszonyka, amint a vadmadaraktól tanulta a pusztaság felett.
A bundájával eltakarta a betyár arcát, orrát, szemét, két meleg keblével megzavarta annak vadállat agyvelejét. Nőstény karmával fojtogatta a torkát. Hemperegtek a hóban, mint két tülekedő farkas.
– Jobbra, ha mondom, te kutyafülű – sivított a kisasszonyka. – Betyár szeretője leszek én ezen az éjszakán.
– A Máriáját – káromkodott hátul Panganét. – Tán eltévesztetted az utat, Szimat?
– Csak egy akkora holdvilágot látnék, mint a tenyerem!
A hóförgetegben mint távoli komondorugatás foszlányai hangzottak a vén betyár káromkodó szavai.
Mintha valamely új vármegyébe jutottak volna, ahol más hangja s más ereje van a szélnek.
Amint jobbra fordultak az úttalan hótengeren, hirtelen vijjogni kezdett felettük a beláthatatlan éjszaka. A hó úgy csapott el mellettük, mint kísértetek üvöltése. Megfagyott vándorlegények kapaszkodtak a csizmákba. Minden eleven ember húsz halottat vonszolt maga után. Síri mély tájon, derékig szakadva vergődtek, most már csak kiáltozással tudtak egymásra találni.
– A kutya istenit – rikoltotta valaki.
– Megdöglünk az éjszaka – üvöltött egy ismeretlen hang.
– Hé, Palkó, Mákos! Hol jártok?
– Édesanyám! – siránkozott egy hang.
A kísértetek a maguk vadmadár nyelvén feleltek a betyárok kiáltozására. A legények egymás rongyos szűrébe kapaszkodtak, s úgy254 vonszolták magukat előre, lihegve, fuldokolva csak, hörgő káromkodással, mintha már egyedül az adna erőt az életbe.
– Leváglak – üvöltött egy betyár, amikor a kisasszonyka ismét neki-nekivetette magát a betyárok láncának, hogy elszakítsa őket egymástól. Hótól prüszkölve, fuldokolva igyekeztek egymás nyomába.
– A hóba fojtunk, te boszorkány – ugatott Panganét, és a kisasszonyka felé sújtott. De eltévesztette az ütést, és a vén betyár meghemperedett a hóban.
Olyan jó kedve volt, mint egy részeg nőszemélynek a siralomházban. Rugdosta, döfködte, simogatta, fojtogatta a betyárokat. Hol felettük, hol alattuk húzódott bundás, meleg teste. Olykor ráléptek a dermedt bocskorok, mint az ingoványra. Máskor elrohant a válluk felett, mint a hóförgeteg menyasszonya.
– Kisasszonyka, a kezét – üvöltötte az elöl haladó betyár.
– Nesze, te állat! – felelt Borbála, és a félig megfagyott ember szájába döfte az öklét.
Mintha körben jártak volna a vaksötét éjszakában.
Már elmúlott a betyárok kéményszaga. Fagyos, kőkemény volt valamennyi, mint a fagyott állat. A kisasszonyka egyetlen taszítására a hóba dőltek, s káromkodás nélkül keltek fel, mint a tetszhalottak. Megmerevedve, mint a cölöpök, lépegettek előre. Kettő már elmaradt valahol. Azokat hiába keresi a vármegye.
– Szimat, az utat! – nyöszörgött az öreg betyár.
Elhalódva felelt egy hang:
– Már nem tudom.
Talán egy órája bolyongtak már vagy tán két órája. A másvilág beláthatatlan, megfoghatatlan űrje volt körülöttük. Ha megkapaszkodhattak volna egy fában vagy egy cserjében: az életüket adták volna oda a vadállatok. De csak jeges űr körülöttük, amelyből fagyos sirályként szakadt a hótömeg. A szél, aminek éjszaka is van szeme, előrerohant, és tízlépésnyiről nekik rohant, hogy egymás hegyén-hátán bukdácsoltak. A lábak, karok meredten kalimpáltak a levegőben. Megrúgták egymást, és nem fájt. Belekapaszkodtak egy csizmaszárba, amely a hó alól meredt ki, és annak támogatásával emelkedtek megint talpra. Elfogyott már a káromkodás. Megfagyott az agyvelő, a vér az erekben rossz gyufa módjára sistergett. Csak a kisasszonyka visított néha körülöttük, mint egy őrjöngő.255
– Asszonyt mentetek lopni disznó helyett!… Mind itt hagyjátok a bőrötöket.
Ha valamelyiknek lett volna annyi ereje, hogy meghúzza a pisztoly ravaszát, a kisasszonykába szívesen belelőttek volna. De már megmerevedtek, mint a temető fejfái.
Valamerről fehér köd gomolygott át a hómező siketségén.
Mintha megérkezett volna a várva várt idegen, a hajnal.
*
Kápolnai a határbeli akácoknál várta vissza a haramiákat a zsákmánnyal.
A tőzegtűz úgy piroslott a lábánál, mint a haldokló utolsó reménysége. A tőzeg füstje maró, keserű szagával az arcába csapódott, és a pokolra emlékeztette, ahol égni fog.
A feje felett az akácok előbb hallgattak, mint alattomos halottak. Aztán nagy messziségből jelt kaptak a kémkedő széltől, hogy most már beszélhetnek, Kápolnain kívül nincs eleven ember a tájon. S ekkor beszélgetni kezdtek.
Az egyik akác fönt a magasban azon kezdte, hogy valamikor gyermek volt.
Olyan különösen hangzott meséje, mintha egy sír szélén állongó öregember beszélgetne arról, hogy egykor ifjú s jókedvű volt.
Talán üldögél is odafent valaki, aki a szél szárnyán lehuppant a csonka gallyakra egy marék idegen hó alakjában, s megmelegedvén az akác derekán, ledobálta álruháját, mint cirkuszban a műlovar.
Azt beszélte a vén fa, hogy valamikor gyermek volt, de megszökött a szülői háztól, s beállott a puszta betyárjai közé. Viszontagságos és boldogtalan életet élt. Keserű volt a reggele, amikor a dér belepte lombjait, vagy a tavasz öntözte kis fütyülőjéből leveleit. Az esti ködben mindig a vándorlegényeket várta, akik fáradtan felbukkannak a pusztaság szélén, s az akácfáig vonszolják magukat. A nadrágszíjat előre leoldják. Táncol a két láb a szél danájára.
Most megszólalt egy másik fa.
– Én vőlegény voltam, amikor falumból elbujdostam. Elhagyott a kedvesem. Azóta csak mindig fiatal nőt várok itt, aki kedvesével itt megtelepszik. Várom a hazug szavakat, a csalfa ígéreteket, hogy ledőlhessek, a fejükre, álnok szívükre, bujálkodó testükre. De csak vén cigányasszonyt láttam eddig, aki unokája üstökében kaparász.256
Majd egy láthatatlan akác kezdte hosszú sóhajtozás után:
– Én bolond ifjú voltam, s mindig a macska farkára léptem, ahelyett hogy egyenes úton jártam volna. Nőket szerettem, akik engem nem szerettek. Olyan keblekért s mosolyokért epekedtem, amelyek nem lehettek az enyémek. Majd megöltem magam a sok kívánsággal, álommal, vágyakozással. Most már öreg vagyok, s csak azt várom, hogy egy boldogtalan nő felkösse magát ágamra, kibéküljek a világgal.
– Nem csoda; ilyen rücskös, horgas, inas fát nem szerethet senki – feleltek a többi fák.
És Kápolnai úgy megijedt, hogy leguggolt a tűz mellé, amelynek már csak fénye volt, de már nem melegített a dermesztő éjszakában.
A hóvihar tombolt, s ő két kezével fogta a tüzecskét, hogy el ne ragadják a szélfickók, amelyek jobbról-balról a tűzhöz kapdostak kezükkel, mintha nagyon irigyelték volna a szegény ember utolsó mulatságát. Fogta a tüzet Kápolnai, és olyan kétségbeesetten nézett a nagy, viharos éjszakába, mint a hajótörött. Ha valamerről kutyaugatást hallana! De mindenki megholt. A torzonborz, vad kedvű betyárok mintha másvilágra vándoroltak volna. Csak a kakastaréjuk és árvalányhajas kalapjuk leng vissza a hóförgeteg hátán. A kisváros, ahol nyugodalmas házikója állott, elmerült a hóhegyek alatt. Egészen bizonyos, hogy többé senkit sem talál meg azok közül, akiket valaha szeretett. A bús gondolatok sírdogáltak benne, mint tetőjét vesztett házon a magányos szarufák. Aztán nagyot és váratlant dobbant a szíve, mert eszébe jutott Borbála, akinek a kedvéért erre az elátkozott helyre került éjnek éjszakáján. Vajon közeleg-e már Borbála, és tudja-e, hogy akasztott emberekkel és gonosz pusztai haramiákkal civódik az ő szegény szerelmese?
A betyárrá lett lovag felvidámulva piszkálta meg a tüzet, s az lobbot vetett, mint a diadalmas szerelem.
Ott, ahol a tintasötétség összefolyik a kísérteties hóviharral, ott kell nemsokára felgyulladni egy kis csillagnak, a Borbála barna, megható, szelíd szemeinek. Ott jön galambszelíden, engedelmesen, tisztán, mint a hópehely, és szívében áhítatos gondolatokkal, amelyek kárpótolni fogják a szenvedő férfit következő életére. A lába alig érinti a havat, a betyárok oly tisztelettel kísérik, mint a három királyok a csillagot. Üdvözül a bozontos haramia, aki az ő szavát hallja. Boldogságos sugár áramlik az ujja hegyéből, amelyekkel csodatetteket257 követ el. Nemsokára itt lesz, s megérinti kezével a sokat szenvedett férfi homlokát, hogy arról nyomban elrepülnek a fájdalom varjúcsapatai, a szomorú betűk, amelyek minden boldogtalan szerelmesnek a halántékára vannak írva.
S már olvad is a hó a virrasztó szempilláin, mintha Borbála előreküldené meleg csókját. A pusztaság felett üvöltő vihar mind messzebbre szelídül. Az éjszaka már nem hideg, hanem langyosodik, mint a karácsonyi templom, midőn meleg, boldog emberekkel telik meg a hajó. Forralt bor édes szaga érzik valahol. A bort Borbála hozza magával, hogy szerelmesét felüdítse.
És most látja magát hirtelen holtan Kápolnai.
Az éj megvilágosodott a győztes hajnaltól. Olyan a pusztaság, mintha cukorporral hintették volna be. Rózsaszínű araszok mérik az utat, amelyen Borbála közeleg a holtan fekvő, fekete gatyás betyár felé. Jön, s nevét kiáltja. Mind kétségbeesettebb, mind sikoltóbb a hangja. Peng, mint a jégcsap jajgatása. És bundás két karja kitárul. Letérdepel a betyár mellé, és forró, könnyes csókjaival borítja el annak jéggé fagyott arcát. Fürge kis keze csodatevően keresgéli a holttá dermedt szívet. Belenéz a kővé válott szemekbe. És a boldogtalanságától visszhangzik a fehér pusztaság.
Egy pillanat múlva odafent himbálódzik Borbála az akácfán, amely este a boldogtalan asszonyt várta, hogy megbékélhessen cudar életével.
Ott leng, mint a bábu, s Kápolnai alatta fekszik örök álmában, mozdulatlanul, boldogan, mert együtt halt meg szerelmesével.
A hóvihar reggelre elült, mint kifáradt őrült. A Nyírség hosszant nyúlt el a hóbuckák alatt. A hó alatt mindenki azt álmodhatta, ami néki a legkedvesebb.
(1919)258
