Nemes szívű Artúr
Nemes szívű Artúr
Artúr a szenvedélyes emberek azon fajtájából való volt, aki utazás közben, ha az útszéli csárdában vagy városi fogadóban éjnek éjszakáján ropogni hallotta az ágyacskákat, felkelt, az utazóbőröndből előkereste szerszámjait, és reggelig reparálta az ágyat. Szeretett segédkezni a kovácsnak, midőn útközben eltört a kerék, a lópatkolás és a vasalás szenvedélye volt. Hidaknál, hol valamely hibát vett észre, megállította kocsiját, és szorgalmasan pörgette a kalapácsot. De a vakmerő cselekedetek is kedvére voltak, tornyokra felmászott, és zászlókat tűzött ki a reggelre ébredő polgárok ámulására; ha a farkasok elszaporodtak valamely felvidéki vármegyében, Artúr nyomban útra kelt, és fegyvereket akasztott a nyakába; gyakran birkózott fekete álarcban kérkedő cirkuszbajnokokkal; és nagyon szerette, ha égő falu mellett vitt el útja, ahol a zsarátnokká válott házakból öregasszonyokat és gyermekeket cipelhetett ki. Nevezetes párbajhősöket az ország túlsó felében is felkeresett, hogy a szemük közé nézzen, és felelősségre vonta a vőlegényeket, akik ok nélkül elhagyták menyasszonyukat. Egyszer három hónapig hajszolt egy felvidéki gavallért, aki egy régi füredi bálon inzultált egy úrnőt, akit Artúr nem is ösmert. Majd, miután a gavallérral elvégezte dolgát, Budára sietett, hogy lóháton menjen fel a Jezsuita lépcsőn, mint akkoriban a népszerű Nákó gróf.
Mindezek előrebocsátása után nem csodálkozhatik a nyájas olvasó, ha bevalljuk, hogy Artúr nem tartozott az igézetes, szép férfiak közé. Jelentéktelen, kis termetű férfiú volt, az ellenségei „púpos lovagnak” csúfolták, a nők valóban csak akkor vették észre, ha felmászott a torony tetejére vagy agyonlőtte hűtlen vőlegényüket. A régi Magyarországban, mikor Elek Gusztáv volt a falusi nemesek ideálja, Artúrnak sok vérveszteségébe került, míg némi pozíciót tudott elfoglalni a híres párbajhősök mellett. És a foglalkozása – ó, ezt gyakran10 szégyellte bevallani! –, oly szelíd és békés volt, hogy Artúr csak elkeseredéssel gondolt az élet fonákságára: tanár volt egy érseki leányiskolában, természetrajzra és történelemre tanított pünkösdirózsa-illatú növendék leányokat, és a vakáció oly ritka és rövid volt! És a kisvárosban, amelynek girbegurba utcáin Artúr tankönyveivel hóna alatt ballagott, mintha senki sem olvasott volna újságot vagy legalábbis nem jutott eszébe senkinek, hogy a nyári hírharangban a bajvívó, a kalandos, a lovagias Artúr ugyanazon személy, aki a füstöltsódar-szagú kisvárosi télben lehajtott fővel bandukol az érseki leányiskola felé.
Artúr nyaranta egy felvidéki búcsújáró helyre utazott, ahol vallásos férfiú módjára felajánlotta életét és pengéjét Máriának, kivette zsebéből a rózsafüzért, és az amulett felett kigombolta ingét, midőn a szent barát megáldotta a búcsújáró híveket, és a „Vadgalamb”-hoz címezett fogadó toronyszobájában fényesre törölte messzelátója üvegjét, amelyen át a hegynek-völgynek kanyargó országutat figyelte, amely oly sárgán futott e zöld halmokon, mint a régi térképeken ez látható. A folyók, amelyek a tájat átmetszették, valóban ezüstösen csillogtak, és a távoli hegyek kék ködben aludtak, amint a múlt időkben egy regés elaltatta őket. A hidakon még ugyanazon koldusok üldögéltek a védőszent körül, akik a középkorban is itt tanyáztak, és a föld népe bizonyára nem csodálkozik, ha a várúr közéjük nyargal csatlósaitól kísérve. A tornyok, kövek, templomküszöbök és bolthajtásos ivók régi embereknek szabva. A torony erkélyén dudált az őr, mint Zsigmond király idejében, és az öles falak mögött a lábukkal bölcsőt ringató asszonyok ugyanazon altatódalt dúdolgatták, amelyet a nagyanyáknak daloltak.
A nyári búcsú idején e városkában szokott találkozni Artúr azzal a nővel, akinek a kedvéért bármikor beugrott volna a tarpataki vízesésbe. Akinek tiszteletére utazásai közben gyertyát gyújtott elhagyott kápolnákban, és akire gondolt, midőn a bécsi István-toronyra felmászott a villámhárítón. Mintha láthatatlanul a vállára hajolna Mária – mert hisz nem is hívhatták másképpen –, midőn szegény parasztoknak a hídját reparálta az árvíz után, vagy magasra emelt pengével rohant meg kihívó magatartású lovagokat. Mária imádkozott valahol érte – vélte Artúr –, midőn szomorúságok jóra fordultak, és bánatos kedve váratlanul felderült. És sohasem gondolt11 arra, hogy Máriának szája is van, amelyet egyszer meg lehetne csókolni.
Mária a nyári búcsúra ekhós szekerén ereszkedett le a falujából, férjével, egy nyugalmazott uradalmi tiszttel, aki piros volt, mint a bor az érsek pincéjében, és a kalendáriumot gazdasági munkák szerint ismerte csupán, falusi gavallérokkal, akik pepita nadrágban és az angol katonaság gyarmati süvegében üldögéltek az ekhós szekér két oldalán, furcsa, mulatságos figurák, akiknek több volt a kedvük, mint a pénzük, dalolni szerettek, mert ingyenbe ment, és a színicédula előtt legyintettek kezükkel: „unalmas darab” – mondván. A zsebükben sarkantyút hordtak, melyet a hölgyközönség rémületére tánc közben felcsatoltak. Városbeli tartózkodásuk alatt reggeltől délig felkötött bajusszal üldögéltek a borbélynál, régi élclapokat forgattak, délután nagyot nyújtózkodtak: „ó, mily unalmas a városi élet!” – ásították. Mária sohasem hagyta el faluját három-négy gavallér nélkül. Megszokta, hogy lovaglóostorral vívjanak lovagjai a vaskereskedés előtt, amíg ő odabent szegekre alkuszik.
A „Vadgalamb”-nál csókra nyújtotta a kezét Artúrnak:
– Köszönöm, hogy ismét eljött, Artúr. Hogy múlt el az esztendő?
– Tanítottam, mindig tanítottam.
– Gondolt reánk?
– Néha, ámbátor mindig sok dolgom volt. Az én pályámon elfelejt gondolkozni az ember.
Mária férje nagy parolázást vitt végbe Artúrral. És ezalatt Artúr azt gondolta magában, hogy várúrnő ispánjával csapdossa össze a tenyerét.
– A leányom megnőtt – mondta Mária egy nyáron. – Segítsen neki, Artúr, mikor leszáll a kocsiról.
Szöghajú Szép Ilonka volt a Mária leánya, a könyveket otthon arany és vörös kötésben lapozta, bizonyosan megállott már a folyóparton, midőn alkonyodott, és a hullámok színüket változtatják.
– Hős Artúr – figyelmeztette az anya leányát –, akiről télen beszéltünk.
A megöregedett falusi gavallérok most is oly hangon beszéltek, mint bármikor, egymást megelőzve siettek a borbélyhoz, hogy hajukat rövidre nyírassák, mialatt néhány használható viccet tanultak a Zöld ördög kalendáriumból.12
Szép Ilonka lopva, tetőtől talpig végignézte Artúrt a „Vadgalamb”-ban. Valamit súgott az anyja fülébe, nevetett, mire az anyja elkomolyodva nézett rá:
– A legnemesebb jellem, akit ismertem.
Artúr nagy, dióbarna szemével meghatottan nézett Máriára:
– Mondja inkább azt, asszonyom, hogy egy furcsa ember, aki elkésett korából. Négy-ötszáz esztendővel előbb kellett volna születnem, akkor tán vittem volna valamire. Amint vannak emberek, akik korukat megelőzik, úgy itt vagyok én, süket nemzedék közé cseppenve, egyedül hallom a keresztes lovagok kürtjelét.
Délután, mintegy évtizedes szokás szerint, együtt mentek gyónni Artúr és Mária. Az asszonyok a csodatévő templom bal oldalán lépdeltek be („hogy az a küszöb le nem roskad a teher alatt!” – kiáltozták a piacon a gavallérok), a férfiak jobbról közelítették meg a gyóntatóatyát, aki a szűk székben bizonyára sokat szenvedett a nyári melegtől és a hallottaktól. Artúr áhítatosan borult a kövekre, ahol előtte már püspökök és királyok térdepeltek, de fél szemmel figyelte Máriát a kórus túlsó oldalán, hogy lehetőleg egyszerre járuljon vele a gyóntatószékhez.
„Szeretek egy férjes asszonyt, de sohasem gondoltam rá bűnös érzelemmel. Sem rossz kívánsággal, sem gonosz vággyal. Mondd, szent atyám, bűn az én szerelmem?” – vallotta Artúr a gyóntató fülébe.
És magában azt gondolta, hogy a csodatévő templom túlsó felében ugyancsak az ég felé száll egy drága sóhajtás:
„Férjes asszony létemre szeretek egy férfiút. De üdén, tisztán folyik érzelmem, mint a forrás szűz vize…”
Mondta ezt Mária?
Artúr boldog volt, hogy áhítatos imáik találkoznak a magasban, hol az örök lámpa ég, és összeölelkezve szállnak messzi útjukra. Bizonyos, hogy az imádságok felismerik egymást a mindenségben, ha rokon szívekből fakadnak.
Mária a leányát is magával hozta a gyónáshoz. Egymás mellett térdepelt anya és leánya. Artúr glóriát látott a fejük körül, a csodatévő templom szentjei megmozdultak, és áldólag emelték fel kezüket. „Mily boldog vagyok, hogy Jézus vallásában születtem” – gondolta Artúr, a skót királyok unokája.
És délután, mint mindig, elhagyták a lármás lovagok a piactéren,13 akik egymás között játszottak cirkuszi jeleneteket, és sétára mentek a városkát környékező bástyákra. A nép még tudta a királyok nevét, amelyekről az őrtornyokat elnevezték, a falból minden kanyarulatnál ki akart lépni egy-egy márványba faragott vitéz, a harangok szava angyalok uszályát emelte, és a városi házak szűk udvaraiba be lehetett látni a bástyáról, amint a kerekes kútnál arcát mosta egy álöltözetű vándorló herceg.
– E helyen húszölnyi a mélység – magyarázta a bástyát Szép Ilonkának Artúr.
Találkozott a tekintete Mária szelíd, megbocsátó szemsugarával: virtuskodásból hányszor akart innen leugrani Artúr.
A mohos tornyon most is, mint minden esztendőben, kövirózsa nyílott.
Artúr szokás szerint nekigyürkőzött, hogy felmászik a torony falán a virágért.
Mária azonban megfogta most a kezét:
– Veszélyes lehet, Artúr, kár volna megkockáztatni az utat.
Artúr csodálkozva nézett Máriára. Eddig még sohasem mondta, hogy ne másszon fel a meredek falra.
A délután folyamán még egy szokatlan eseményt tapasztalt Artúr. A falusi gavallérok bortól, dicsekvéstől felhevülten birokversenyt szoktak rendezni a „Vadgalamb”-ban. Artúr a győztes pálmáját sohasem mulasztotta elnyerni.
Most, midőn kabátját ledobta, Mária szelíd kezét érezte a vállán:
– Ne birkózzon, Artúr. Nem szeretem a virtuskodást. Meghatottan emelte fel szemét Artúr. Ó, hogy változnak az évek.
Mária azelőtt mindig büszke mosollyal nézte az erkélyről a lovagi tornát!
Estefelé szokás szerint búcsúra nyújtotta kezét az asszony.
– Hajnalban mi elutazunk – mondta.
– Ébren leszek – felelt Artúr a régi törvény szerint.
– Nem kívánom, sőt nem akarom – felelt váratlanul Mária. – Pihenjen, aludjon, a hajnali álom fontos az egészségre. Mi már öregek vagyunk. Ki tudja, meddig élünk, s egyszerre árván marad a leányunk. Szeretném, ha ön soká élne, még akkor is, midőn én már nem leszek, s a leányomnak hű lovagja, pártfogója, védelmezője lenne. Ha tudnám életem utolsó órájában, hogy ön, nemes szívű Artúr, él valahol, és a leányomat éppoly szívesen szolgálja, mint egykor14 engem… Ezért aludjon, pihenjen, s ígérje meg, hogy többé nem mászik fel a toronyra.
Artúr ezután gondolatokba merülve bolyongott a városban. Régen nézett tükörbe. Belépett egy cukrászdába, és bánatos meglepetéssel állott meg a tüllbokrétás tükör előtt. Egy deres fejű ember nézett rá.
És midőn nemsokára hazafelé utazott, útközben csak habozás után reparált meg egy hidat, amelynek egy nagy szöge hiányzott. Hátha csóválja fejét Mária, és valahol a háta mögött áll új patrónája: Szép Ilonka!
(1916)15
